Reformátusok Lapja, 1981 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1981-02-15 / 7. szám

Felszenteljünk-e nőket? Olvasóink hozzászólásaiból A nők teljes egyházi szolgálatba állítása szükségszerűvé vált. Mindenki tudja, hogy az volna az ideális, ha száz százalékban férfiak látnák el ezt a fontos hivatást. De új világban élünk, melyben a nőkkel az együttműködés nem mellőzhető. Több ok miatt. Először az, hogy csak férfiak lehetnek papok, nem Krisztus akaratát fejezi ki, hanem inkább a nők hagyományos elmarasztalását. — A nők inkább állnak a krisztusi béke szogálatában, a háborút nem ők csinálják. — A szeretet törvényének megvalósítására alkalmasabbak, mint a férfiak, mert érzelmileg gazdagabbak. — Tapasztaltabbak és rugalmasabbak a család-, az öreg-, a gyermek- és a beteggondozásban. — Legációk alkalmával jól megállták a helyüket. — Svájcban és az NSZK-ban már évek óta ordinálják a nőket, nálunk is evangélikus részről, a hívők megelégedésére. (Debrecen) Taróczky Irma Isten, aki a történelmet végig látja, számolt azzal, hogy sokszor évezredekre van szükség, amíg gyermekei is eljuthatnak az „érett férfiúságra”, amint ez áll kérdésünkre is. Ő nem engedi, hogy egymás ellenében kijátsszák egymást a különböző nemek (Gál. 3:28). Ha egyszer Jézus Krisztus azt mondja: „Ti pedig mindnyájan testvérek vagytok” (Máté 23:8), akkor minden ellenkezés egyenlő az engedetlenséggel. Nem bizonyos, hogy mindenki egyetért a nők ordinációjával, de az bizonyos, hogy nekünk egyet kell értenünk az Ige tanításával és Jézussal, ha következetesek akarunk maradni Róla való bizonyságtételünkben. (Budapest) Nagy János Véleményem szerint a nők ordinációja, azaz teljes egyházi szolgálatba állítása sohasem lehet időszerű, mert ez az Isten Igéjével, vagyis Isten akaratával ellenkezik. Az újszövetségi tanítás a cikkben írottakkal szemben éppen az, hogy a nők ordinációja az egyházi szolgálat szempontjából nem egyenlő a férfiakéval. Pál apostol, aki az Igének a doktora, világosan kijelenti erre vonatkozóan: „A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincsen megengedve nekik, hogy szóljanak” (I. Kor. 14:34) A kérdés olyan fontos, hogy ennek eldöntése nem egy nő vagy a Doktorok Kollégiuma feladata, hanem a gyülekezetek népének titkos szavazás útján való eldöntésére tartozik. (Tiszaluc) Titkos László Alulírottak végtelenül örültünk, hogy a Reformátusok Lapjában olvashattuk „A nők ordinációja mellett” című közleményt. Mindannyian úgy látjuk, hogy eljött az ideje annak, hogy a Magyarországi Református Egyházunk a Szentírás alapján átgondolja a női lelkészek felszentelésének kérdését. Nagyon örülünk annak, hogy a hozzászólásokban mi is elmondhatjuk véleményünket. Mi, Hajdúsámsonban élő református hívők örömmel fogjuk köszönteni felszentelt női lelkészeinket, és hálát adunk majd az Istennek, hogy az égető lelkészhiány ilyen módon is enyhülést nyerhet. Jelen sorainkban kérjük református hittestvéreinket, hogy ők is hordozzák" imádságaikban női lelkészeink felszentelését. (Hajdúsámson) Száz aláírás Rendkívüli vakság volna egyházunkban, ha nem foglalkoznánk ezzel a világméretű és progresszív kérdéssel, ami a női emancipáció. Ez a téma azonban — mint ahogy a szóban forgó cikk címe is jelzi —, csak a nők ordinációja, vagyis a palástos papi szolgálat mellett sürget, s mintha figyelmen kívül hagyna minden egyéb lényeges egyházi szolgálatot. És itt — a diakóniában teológusként évtizedek óta élő — szívem hevesebben ver! S néhány őszinte kérdés feltétele engedtessék meg nékem. A nők ordinációjának a kérdése, így kiemelve, elszakítva a diakóniai szolgálattól s bele nem ágyazva a szolgálat teológiájának az egészébe, nem torkollik-e majd a sokat emlegetett és ijesztően ismert klerikalizmusba? Ha együtt van és egyenlően fontos az ősgyülekezetben az igehirdetés és az asztalok körüli szolgálat ,— csak a számarányok sokatmondó jelzésére figyeljünk: 12 apostol mellett 7 diakónus! —, akkor máris el kell gondolkodnunk azon az egyensúlyveszteségen, amit az a számadat mutat, hogy Magyarországi Református Egyházunkban az elmúlt 30 esztendő alatt kb. 200—300 lelkésznő végzett Teológiáinkon, és ebből csak — ha jól számolom — négyen vagyunk a diakóniában! Miért e nagy tartózkodás, miért e nagy óvatosság, miért csak az igehirdetésre adatott kegyelmi ajándék, miért oly kevés a diakóniára kapott kegyelmi ajándék? (Őrbottyán) Juhász Zsófia Kislányunk a múlt év őszén beiratkozott a Teológiai Akadémia I. évfolyamára. Férjemmel együtt mondtuk neki, hogy az Úr Jézust egyszerű egyháztagként is szívvel-lélekkel szolgálhatja, de ő — mint mondotta — belső élhivatást érez a lelkészi szolgálatra. Azok a cikkek, amelyek eddig a Reformátusok Lapjában a nők ordinációjával kapcsolatban megjelentek, egyetlen hozzászólás kivételével, mind elvi síkon mozogtak. Mi szülők arra is gondolunk, mi lesz, ha mondjuk 5—6 év múlva kislányunk okleveles lelkészként elkerül ,egy falusi gyülekezetbe lelkipásztornak. Egyedül fog lakni egy 5—6 szobás parókiában? Hogyan fogja megtalálni a neki rendelt hitvestársat? Mi lesz, ha nem lelkipásztor lesz a férje? Megszólják-e majd az emberek, a gyülekezet tagjai, ha többen udvarolnak neki? Hogyan fogja végezni lelkészi munkáját, ha 2—3—4 apróság felnevelésének gondja is hárul majd elsősorban az ő vállaira? Mindezeket nem a hit gyengesége, hanem a gyermekünk iránt érzett féltő szeretetünk íratja velünk. Kérem a tisztelt szerkesztőséget, hogy ha lehetséges, a nők ordinációjának ilyen gyakorlati kérdéseire is kaphassunk választ. (Budapest) K. Gy.-né A vezérfonal alapján Lukács 8:1—3. igevers teljes mértékben megerősítette bennem, hogy igenis nagyon időszerű a nők teljes egyházi szolgálatba való állítása. A cikk ezt, világosan, érthetően elénk tárja. A nők régen is és napjainkban is bizonyítják, hogy minden téren megállják helyüket. Ez a „minden téren” jelenti az egyházat is. Jézus körül a 12 férfi mellett is már mindvégig ott voltak a nők. Isten nem személyválogató. Ő teremtette a férfi mellé a nőt segítőtársnak. Hiszem, hogy a sok-sok imádságra Isten megadja a választ, és megmutatja minden gyülekezetben: ki az ő választottja a nők közül, aki Isten dicsőségét szolgálja az emberek üdvösségére. Hiszem, hogy Isten gazdagon megáldja ezeket a nőket, ebben a szolgálatban. (Biatorbágy) Steiner Györgyné Hat évtized a bics Beszélgetés Füle József ny. esperes-lelkipásztorral Jól esik a meleg a "paróchia ebédlőjében ezen a kemény januári vasárnapon a bő kétórás istentisztelet után, amelyen Füle József ny. esperes-lelkipásztor búcsút vett kedves bicskei nyájától a Schweitzer Albert Otthonba való beköltözése alkalmából Az asztal körül két lánya, veje: Kiss Károly — aki 25 éves bicskei lelkészi szolgálat után vonul most nyugdíjba —, unokái, unoka vejei és dédunokái. Itt van a két hűséges gondnok és az érdemes egyházfi, akinek a családja már jó száz év óta látja el az egyház körüli teendőket. Életének e kiemelkedő pontján hadd beszélgessünk el az ünnepelttel. Hol született Esperes Úr? — Cegléden születném 1894. november 8-án, Füle Pál napszámos ember és B. Farkas Eszter 10. gyermekeként. Jó apám nem örökölt vagyont; haragudott is anyai nagyapám az édesanyámra, amiért egy „nincstelenhez” köti a sorsát. Édesanyám 15 gyermeket hozott a világra, de csak 9 érte meg a felnőtt kort. Ilyen háttérből lehet csak fölmérni, milyen nagy jelentőségű ma az egészségügyi ellátás és a családi pótlék. Hogyan sikerült ily nehéz helyzetben felsőbb iskolába jutnia? — Az elemi iskola IV. osztályának végeztével — a vizsga mindig a Nagytemplomban folyt le — Bíró Lajos tanító úr odaintette édesanyámat: „Kár volna, ha a Józsi gyerek nem tanulna tovább!” Jó anyám szabadkozott: „Nincs nekünk arra pénzünk!” Mire a tanító: „Az ilyen jó tanulók tandíjmentességben részesülnek!” — Node foltos ruhában és mezítláb a gimnáziumba mégsem lehetett járni, mint addig az elemibe. Ezért nyáron elszegődtem az Ungváry-fivérek híres kertészetébe. Gyomlálásért napi 60 fillér, szemzésért 1 korona járt. A nyáron keresett 40 koronából kitelt a ruha meg a cipő. A gimnáziumban pedig csakhamar gyengébb tanulók mellett vállaltam korrepetitorságot. Így elmondhatom, hogy 75 éves „tanári múltra” tekinthetek vissza, mert itt Bicskén is mind mostanáig tanítottam németet, angolt, sőt franciát is — magántanítványoknak. A Teológiára hogyan került? — Isten az akkori ceglédi segédlelkészt, a későbbi jeles debreceni professzort, Csikesz Sándort adta segítségemre a pályaválasztás gondjában. Így az érettségi után, 1913 őszén, fölkerültem a Teológiára. A mai épületet akkoriban vette egyházunk, így az első lakói közé tartoztam. Már az I. év után nyári exmiszszus voltam Kápolnásnyéken. A Velencei-tóban nem volt kedvem megfürödni, mert akkoriban csak a községi marhacsorda hűsölt benne. Viszont itt ért a szarajevói merénylet híre, s a háború erőteljesen beleszólt a teológusok életébe is. Hivatásunkkal összhangban inkább kórházi szolgálatra jelentkeztünk a legtöbben. A teológusok helytállásáról a Hadikórház egykori évkönyve is szól. A 60 koronás fizetésből özveggyé lett édesanyámat is támogathattam. Hol kezdte segédlelkészként a szogálatát? — A budai gyülekezetben, a kedves Haypál Benő mellett 1918 elején. Mint budai segédlelkész jelen voltam 1919. március 25-én a Teológia dísztermében a Forradalmi Papi Tanács megalakulásán. Budai segédlelkészként éltem át életem legnehezebb szolgálatát, amikor a Tanácsköztársaság bukása után, 1919. december 29-én egy csoport kivégzését kellett végignéznem. Közülük Korvin Ottó és dr. László Jenő nem vett igénybe papi szolgálatot, de egy Dögei Imre nevű, szép szál vöröskatona kívánta egyházunk vigaszát. Gyámoltalan vigasztalásom után megkért: mondjam meg feleségének és gyermekeinek, hogy az utolsó pillanatban is reájuk gondol. A Külső-Lipótváros Vizafogó nevű részén megtalált, nyomorúságos kis lakásban át is adtam a szomorú üzenetet. Mi következett a Szilágyi Dezső tér után? — 1920 őszén a Kálvin térre helyeztek. Legfárasztóbb az évi 7—800 temetés volt. Akkoriban még a házakból, illetve a kórházakból temettek Pesten, s a gyászolók villamoson mentek a halottaskocsi után. Sokszor reggel 9-kor elindultam és este értem haza. 1921 tavaszán elhunyt főnököm: Petri Elek püspök, dr. Szabó Aladár másodlelkész pedig Svájcban volt hosszabb szabadságon. Így a Kálvin tér hónapokra szinte gazdátlan maradt. Nagyhét szerdáján telefonált a kormányzó kabinetirodája, hogy nagypénteken az államfő részt kíván venni az istentiszteleten. Rémülten telefonálgattam budapesti „nagypapoknak”, de mind kitért a szolgálat vállalása alól. Így azután egy jelentéktelen és ijedt káplán prédikált. .. Mikorlett önálló gyülekezeti lelkész? — 1922-ben megpályáztam a picinyke Bodmért, de nem választottak meg. Mivel már untam Pestet, kijöttem Bicskére Lévay Lajos esperes káplánjának, s 1925-ben bekövetkezett halála után utódjává választottak. 1922 óta egyfolytában prédikálok a bicskei szószéken, ezért mondhatom — egy kis kerekítéssel —, hogy 6 évtized fűz ide. 1927-et 3 esemény teszi számomra emlékezetessé: feleségül vettem áldott emlékű hitvesemet, Lévay Margitot, volt főnököm fiatalon elözvegyült leányát; májusban mint újdonsült házasok szerveztük Ravasz László püspök bicskei vizitációját; decemberben pedig megszületett Zoltán fiúnk. További bicskei szolgálatából mik a legemlékezetesebbek? Egy öregember Mozart-muzsikát hallgat Most, hogy világszerte megemlékeztek Mozart születésének 225. évfordulójáról, tanulságos lesz felfigyelnünk arra, hogy milyen áhítatos szeretettel hallgatta, élvezte és értette századunk nagyhatású református dogmatikusa, Barth Károly, a XVIII. század osztrák katolikus zeneszerzőjét. Már 9000 oldalas dogmatikájában is sokat foglalkozik vele, ezek a sorai magyarul is megjelentek Pilder Mária fordításában. Teológiatörténetében a Péld. 8:27—31- re hivatkozva úgy látja, hogy Mozart muzsikájában a teremtés hajnalán önmagával társalkodó és Isten előtt játszadozó örök harmónia csendül fel. A XVIII. század abszolutista társadalmi rendjében a zeneművészet a játékosságban találta meg szabadságát. Ez a játékosság azonban nem felszínes, hiszen benne „az emberi egzisztenciának semmiféle játékkal meg nem oldható talánya” nyer hangot. Ellentétben nagy kortársaival (Bach, Händel, Haydn) Mozart nemcsak a végtelenséget, hanem a végességet, a határokat iskifejezte. Olyan volt, mint egyik operájának főhőse, Don Juan, aki a kőszobor-vendég lépteit hallja ugyan, „de nem hagyja magát zavartatni, s kővendége jelenlétében tovább játszik”. Különösen érdekes Barth utolsó éveiben írt levelezésében nyomon követni a „Mozart-motívumot”. (Karl Barth: Briefe, 1961— 1968). „Mozart szabadsága” címmel tartott előadását irodalmi díjjal jutalmazták, több nyelvre lefordították. A baseli rádióban 1968 novemberében — röviddel halála előtt — folytatott beszélgetést Mozartról, ami külön lemezen is megjelent. Már 80 éven felül van, több nehéz operáció után, amikor arról ír, hogy az öreg és beteg embernek is megvannak az apró örömei. Ezek közt említi: „Még hallgatom Mozartot”. Valakitől megkapja kedves zeneszerzője hárfakoncertjének lemezét. Köszönőlevelében azt kérdi, hogy tudja-e az ajándék küldője, hogy „a szegény Mozartot akkor (1778-ban) Párizsban a nemes herceg, aki a koncertet önmagának és lányának megrendelte, a kialkudott ár tekintetében csúnyán becsapta és üres zsebbel küldte tovább?”. Valaki arra kér magyarázatot, hogy mért írta Barth 1962-ben megjelent „Bevezetés az evangéliumi teológiába” című művében, hogy Mozart úgy aránylik Beethovenhez, mint az Agapé (isteni ihletésű szeretet) az Eroszhoz (érzéki szeretethez). Azt válaszolja, hogy megállapítása nem a szerzőkre, hanem alkotásukra vonatkozik. „Az előbbiben a Lét, elnyerve szabadságát, magát önként odaadja a Másiknak; az utóbbiban ugyanez a Lét saját szabadságára törekedve akarja megragadni a Másikat.” Halála évében kelt az a levele, melyben egy számára ismeretlen hölgynek írt így: „Levele végén annak a feltételezésnek adott hangot, hogy Mozart, talán angyal volt. Ez figyelemre méltó módon összevág azzal, amit a berni Münsterben végzett szolgálatából épp most nyugdíjba vonuló Walter Luthi, a legjelentősebb svájci prédikátor (önmagában egyáltalán nem mozarti formátumú ember és gondolkodó) suttogott egyszer a fülembe. Az angyalokról szóló, meglehetősen részletes dogmatikai tanításom alapján ez nagyon könnyen meglehet. Természetesen ez nem elegendő ahhoz, hogy »dogmatikai tétellé« legyen. Mivel szerencsémre a mostani pápával (VI. Pál — A szerk.) személyesen egészen jó kapcsolatban vagyok ..., megtörténhet, hogy egyszer még azt ajánlom neki, hogy nyilvánítsák Mozartot, ha nem is szentnek, de boldognak.” Még élete utolsó hetében is kedves zeneszerzője muzsikáját hallgatta. A temetése utáni napon, 1968. december 14-én a baseli Münsterben tartott emlékünnepélyen ezért hangzott el Mozart G-dúr fuvolakoncertje. De addigra már Barth személyesen győződhetett meg arról, hogy igaz volt-e a tétele: „Az angyalok a mennyországban Isten dicsőségére Bachot, de saját gyönyörűségükre Mozartot játszanak.” (Szentendre) Dr. Bolyki János Részlet Kálvin igehirdetéséből Ha valaki a tenger közepén nagy viharba kerül s látja a víz feltornyosuló hatalmas hullámait, nem gondolhatja, hogy a tenger kéthárom órán belül elcsendesül... És mégis megtörténik, hogy a tenger — miután kitombolta magát — egyszer csak hirtelen megnyugszik ... Hát akkor, ha a mi életünkben változnak meg a dolgok ilyen hirtelen, vajon nem kell-e ebben is az Isten csodálatos erejét meglátnunk? Alapige: Jób 38:1—7.