Reformátusok Lapja, 1982 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1982-02-14 / 7. szám

Erdély nagyasszonya: Lorántffy Zsuzsanna A Zsinati Iroda Sajtóosztálya szép ajándékot tett a könyvbará­tok karácsonyfája alá: újra kiadta az egykor oly népszerű regényt, Szentmihályiné Szabó Mária Lo­­rántffy Zsuzsannáját. Az erdélyi fejedelemség a Mo­hács után három részre szaggatott ország „tündérkertje” volt, noha örökké két nagyhatalom (a török és a Habsburg) fenyegetéseitől kellett rettegnie. Mégis, a XVI. század közepétől Erdély a legha­ladóbb törekvések kiindulópontja, a magyar függetlenségi gondolat hű őrzője maradt. Hatalmi- és önvédelmi harcokból, pártküz­delmekből is felvirágzott — Bá­thory István s Bocskai öröké­nek folytatójaként — Bethlen Gábor biztos kézzel kormányzott, korszerű állama. Történelmünk e hallatlanul izgalmas korszakát szívesen dolgozták fel az írók: Móricz Erdély-trilógiája, Makkai Sándor nemrég új kiadásban meg­jelent regénye játszódik az erdé­lyi fejedelmi udvarban. A törté­nettudomány — legutóbb éppen a Bethlen-évforduló kapcsán — szintén több kiadványában tár­gyalja ezt a szellemileg, művelő­déstörténeti­leg egyformán sokat adó korszakot. Noha a Lorántffy Zsuzsanna cselekménye is Rákóczy Zsigmond halálától Bethlen haláláig ível, azaz a legeseménydúsabb perió­dust fogja össze, középpontjában mégis egy nagyszerű élet, egy pá­ratlan egyéniség áll. Zsuzsannát e regényben még nem fejede­lemasszonyként látjuk, a könyv pontosan férje, I. Rákóczy György fejedelemmé választásával zárul. Nehéz, de diadalmas életútjának tehát első felét, döntően megha­tározó mozzanatait ábrázolja a mű. Míg Erdély sorsfordító ütköze­tei, utódlási harcai zajlanak, fel­növekszik egy kisleány, a sáros­pataki várkapitány árvája. Min­dig másokért él, mindig ad. S legfőbb adománya: Isten Igéje, amely ott visszhangzik a később családi otthonná lett pataki vár fa­lai között. Lorántffy Zsuzsanna lehetett volna első udvarhölgy, bálokba kívánkozó dáma, cifra­ságokban örömet lelő asszony: társadalmi helyzete hatalmas gazdaságú férje mellett lehetővé tette volna ezt, s kortársai nem is cselekedtek másként. Belső tartá­sa, szilárd hite, jó célban bízó szívóssága azonban kiemelte a korabeli női magatartásformák­ból: asszonyként férje legfőbb bi­zalmasa, országügyeiben tanács­adója, életének szerető, igazi társa volt. Mint gondolkodó, mélyen hivő ember pedig alkotott, kis emberkéket nevelt. Maga köré gyűjtötte s oktatgatta a leányká­kat, iskolát emeltetett a fiúknak. A jövőt, a kiművelt emberek kö­zösségére építhető jövőt alapozta, mikor tanárokat hivatott, prédi­kátorokat támogatott, fordítások­ra serkentett, ösztöndíjakat szer­zett. Az értelem követelését be­teljesítő pálya volt az övé. A ki­csinyes gáncsoskodás, értetlen gúnyolódás akadályain is átlendí­tette Isten könyörületes útmuta­tásában való bizalma, az Ige jóra serkentő ereje. Olyan időket élünk, mikor ne­héz hősnek lenni, nehéz hasznos, mások javát szolgáló tevékenységi körre lelni. Vonakodunk — talán a magunk kicsinységét titkolandó — példaképet keresni. Az idealizált regényalakoknak sincs most di­vatja. Lorántffy Zsuzsanna példá­ja — a művészi képzelőerő segít­ségével — mégis lebilincselő mó­don sugárzik. Lehet, hogy a mo­dern történeti kutatások bizonyos eseményeket, figurákat másként értékelnek; lehet, hogy a mai ol­vasó is, másféle ízlésnormákhoz szoktatva, legendaként olvassa ezt a történetet. Bárhogy legyen is, Lorántffy Zsuzsanna neve fenn­marad, életművét kő, épület s a legfontosabb, magasra emelt em­beri lelkek őrzik, s ezt a folya­matos emlékezetet Szentmihályi­né Szabó Mária szép alkotása is segít elevenen tartani. Mikor a csaknem ötven éve írott regényt forgatjuk, ne felejt­sünk el az írónő életére sem ál­dást kérni. Kilencvennegyedik életévét tölti, leányfalusi szeretet­otthonunk lakója. Budai Katalin Hogyan értsük? „Legyen átkozott a föld temiattad..." „... legyen átkozott a föld temiattad, fáradsággal élj belőle egész életedben!” (I. Mózes 3:17.) Ezek szerint átkozott világban élünk? — kérdezik sokan, akik belebotlanak ebbe az Igébe. Elve­szi a Biblia kedvünket minden küzdelemtől, akarástól, szebbre — jobbra törekvéstől? A bibliai igéket sohasem sza­bad összefüggésükből kiragadva vizsgálni. Az úgynevezett nehéz Igéket pedig különösképpen is abban az egész összefüggésben, kontextusban kell megérteni, ahogy a Bibliában­­előfordulnak. Nos, a Biblia első fejezetei el­mondják, hogy Isten a világot szépre és jóra­­teremtette, az em­bert megáldotta és megajándé­kozta a Vele való közösséggel. Amíg ez a közösség zavartalan, addig zavartalan az embernek a természettel való közössége is. Ez az Éden kertje. Az ember ki­lép az Istennel való közösségből és ezzel magára zúdítja a bajt. Tagadhatatlan­ ítélethirdetés történik, csakhogy ez az ítélet nem embertelen és rideg, hanem munkálkodik benne Isten kegyel­me. Nem egészen védtelenül löki ki az embert a vele való közösség (Éden) védettségéből. Maga csi­nál ruhát az embernek (I. Móz. 3:21). Az ember tehát bűnt kö­vetett el. Isten büntet, de ezt a büntetést mérsékli a szeretete. Úgy büntet, mint az apa: gon­doskodását a büntetés ellenére sem vonja meg gyermekétől. Ez a kegyelem jelentkezik a most vizsgálatunk tárgyát képező Igében is. „Átkozott’ — halljuk írta: Czanik Péter Isten szájából, és joggal várnók így a folytatást: átkozott vagy. A villám lecsap, de nem az ember­be, hanem az ember mellett a földbe. Szele szédítő, érzi az em­ber, hogy ezt az átkot megérde­melné, de mégsem. „Átkozott a föld te miattad.” Ez pedig nem kevesebb, mint hogy Isten von­ja vissza az áldást. Az embert nemcsak megteremtette, hanem meg is áldotta (I. Móz. 1:22,28). Milyen keveset érne a lét áldás nélkül! Ha most az embert átkoz­ná meg, akkor az áldás érvényte­lenné válna. Persze nyilvánvaló, hogy ez az átok az embernek szóló büntetés: „temiattad”. Úgy bünteti meg az Isten az embert, hogy az áldás is érvényben marad. Azóta ez a kettő együtt teljesedik ki az em­ber fejlődésében: az áldás és az Istennel való zavartalan közös­ségből való kiszakadás (­ az Éden kertjéből való kiűzetés). Óriási ívben látjuk az áldás hatását ki­fejlődni. Az ember szaporodik, so­kasodik, uralma alá hajtja a Föl­det. Mellette, vele összefonódva bontakozik ki a jaj és baj. A főbüntetés az Édenből való kizárás. A mellékbüntetés: üröm csöppen az örömbe. Fájdalom, ke­serűség kíséri azt, ami az élet kiteljesedését, örömét szolgálja: az ember és az állatvilág kap­csolatát, az anyaságot és a mun­kát. Igényben nem általában a Föld átkozásáról van szó. Az eredeti szövegben a talajt, a termőföldet jelentő héber szó áll. Átkozott volta azt jelenti, hogy a munkát fáradság kíséri, valami keserves vonás jelenik meg benne. Sokan félreértik a szöveget és azt gon­dolják, hogy a­ munka a büntetés. Ez tévedés, mert hiszen az Éden kertjében kapta az ember a mun­kára való megbízást (I. Móz. 2, 15). A munkát kísérő fáradság, az eredményért való küzdelem, az időnkénti eredménytelenség a büntetés. Tények ezek, akkor is, ha az Ószövetség írásbafoglalása óta évezredek teltek el. Azóta a civi­lizáció nagy utat tett meg. Sok új találmány született, amely a munkát igyekszik megkönnyíteni. A munkát kísérő fáradság maradt, mert futószalag mellett állva, gombokat nyomkodva, szellemi munkát végezve éppúgy el lehet fáradni. Nem kiút a munkátlan­­ság sem. Az ebből fakadó una­lom, züllés még rosszabb. Egy magasan civilizált országban meg­figyelték, hogy rohamosan emel­kedik a pszichiáterhez járó lelki­beteg nők száma. Kiderült, hogy azon a területen a nők nem dol­goznak, az agyongépesített ház­tartásban alig van dolguk, még ebbe is besegít a férj, ráadásul gyermeket is­ alig vállalnak. Vagyis belebetegednek a semmit­tevésbe. Egyébként is a semmitte­vés a züllés melegágya. A mun­kát kísérő kudarcokból pedig most csak a környezetszennye­zésre gondoljunk. Miközben a technikával igyekszünk megsza­badulni a munka nehezétől, mér­gezzük a talajt, a vizet, ezzel együtt az élelmiszert, pusztítjuk a természetet. Mégegyszer figyeljük meg igénket. Isten a világot jóra te­remtette. A termőföld megátkozá­­sa nem a teremtés rendjéből fa­kad, hanem a bűnből. Valami nagyon vigasztaló van ebben a számunkra elrejtve. Jézus Krisz­tus által megszabadulhatunk a bűn átkától. A megváltás nyomán a belőle élő ember másképp dol­gozhat. Persze, hogy megmarad a fáradság, megmaradtak a ku­darcok is. Mégis: a munka isten­tiszteletté válik. Ez pedig sokat elvesz az átokból. A megváltás ereje felszabadít arra, hogy har­coljunk minden rossz ellen: a szegénység, a munkátlanságból fakadó züllés, a kudarcok, termé­szeti környezetünk pusztulása ellen. Nem hiábavaló a mi mun­kánk — az Urban. ~ ■. Egyházi zene­i hanglemezen női szempontból is jelentős nem­­csak témája, hanem előadói mi­att is. Debreceni Kollégiumi Kán­tusunk és a Baptista Központi Énekkar után most a Lutheránia is igen szép hangfelvétellel aján­dékozta meg a zenekedvelőket. Szokolay mostani alapkérdései így foglalhatók össze: hogyan tükröződik népünk tudatában a karácsony eseménye, hogyan kö­vethető nyomon a népéletben a megfejthetetlen, de nagy hord­erejű, örömteli titokkal való köl­csönhatás, hogyan ülepedtek le nemzedékeken keresztül az ün­neplés élményei? A választ gyer­mekdalok, mondókák, népszoká­sok, karácsonyi játékok adják meg a hamisítatlan népköltészet üde, romlatlan erejével, a muzsi­ka lelket gyönyörködtető nyelvén. A témát, az atmoszférát nagysze­rűen illusztrálja a borítót díszí­tő, parasztfestő által készített kép. Az „A” oldalon közismert da­lok egyszerű, mégis mutatós föl­dolgozásai között 326. dicséretün­ket — Dicsőség mennyben az Istennek — is megtalálhatjuk. A Katolikus Egyházi Énektárból (1855) származó kedvelt népé­nek szövegét Simon Jukundián csiksomlyói ferencesrendi szerze­tes­­írta, az ökumenikus Énekes­könyvben 35. számú. Ezeket a da­rabokat, s a „B” oldal három szá­mát a Székesfehérvári Volán Le­ánykar adja elő. A címek: Mohá­csi betlehemes — népdalkantáta női karra és zenekarra. Karácso­nyi pásztorok — kantáta női kar­ra és zenekarra Csanádi Imre versére. Gloria — női karra és orgonára, latin liturgikus szöveg­re. Kiemelkedő darab a Karácso­nyi pasztorál — kantáta vegyes­karra, orgonára és zenekarra, bibliai sorok és egyházi népkölté­szet nyomán. Ezt a művet a szer­ző a Lutheránia számára kom­ponálta 1970-ben A lemezen is a Wek­ler Jenő vezetésével műkö­dő, nemzetközi hírű, budapesti evangélikus énekkar adja elő. A lemez orgona- és csembalóművé­sze Trattler Gábor. A lemez egyik legnagyobb eré­nye kétségtelenül a mesterkélet­len, tiszta, derűs hangzás, mely a hallgatót magával ragadja. A darabok zenekari kíséretét az Állami Hangversenyzenekar szolgáltatta, a szerző vezényelt. (Nyíregyháza) Kardos Péter Az állami hanglemezboltok ka­rácsony előtt hozták forgalomba a Magyar Karácsonyt, az ötvenéves Szokolay Sándor legújabb hang­lemezét. Az egyik oldalon magyar karácsonyi énekek és népi betle­­hemesek hangzanak el feldolgozá­sában, a másik oldalon népzenei ihletésű, karácsonyi tárgyú saját művei hallhatók. A lemez megjelenése egyházző­ Augustinus és a mai ember Augustinus azok közé a nagy gondolkodók közé tartozott, akik először fogalmazták meg a ke­resztyén egyház legfontosabb hit­elveit a szentírásbeli feljegyzések alapján. Észak-afrikai ember volt, az egykori Numidiában szü­letett 354-ben. Kora ifjúságában könnyelmű életet élt és sok szo­morúságot okozott édesanyjának, Monicának, a hívő keresztyén asszonynak. Későbbi megtérése előtt éveken át tagja volt a per­zsa Mani által alapított maniche­­us szektának, amely a keresztyén­­ség, a zoroasztrizmus és a budd­hizmus elemeiből alakult. Tanult retorikát szülőhelyén és Karthá­góban. Rómába készült, az akkori világ fővárosába. Édesanyja emi­att kétségbe esett, attól tartva, hogy ott a könnyelmű élet fiát még jobban magával ragadja. Augustinus elmondja, hogy édes­anyja keservesen sírt, amikor hallotta, hogy távozni készül. Ezt írja erről: „Elkísért egészen a tengerpartig. Ott kijátszottam őt. Minden áron vissza akart tar­tani, vagy velem együtt útra kel­ni. Megszöktem tőle. Alig vehet­tem rá, hogy az éjszakát hajónk közelében, Cyprián sírkápolnájá­ban töltse. Azon az éjjelen titok­ban elindultam. Ő ott maradt sír­va, imádkozva. Mi egyebeket kér­hetett Istentől, mint azt, hogy aka­dályozza meg az elutazásomat”. Rómából Augustinust Milánó­ba hívták meg a retorika tanító­jának, és ott a nagy püspök. Amb­rosius igehirdetése döntő hatást gyakorolt lelki világára, rávezet­te őt életének hiábavalóságára, és megtérésének elősegítője lett. Naio lelki vívódások közepette vonult vissza barátjával, Alvpi­­ussal egy Milánó közelében levő vidéki birtokra. Magában medi­tált, vívódott és imádkozott. Ön­vallomása szerint, amikor küsz­ködött régi felfogásával, bűneivel, melyek megkötözték, a kertben, ahol fel és alá járt, hangot hal­lott. Játszadozó gyermekek ismé­telgették: „Tolle, lege, tolle, lege”, vagyis „Vedd és olvasd”. A gyer­mekek játékára vonatkozott a két szó, ő azonban a Szentírásra vo­natkoztatta. Kinyitotta a Bibliát s Pál apostol Római levele 13. részének 13. verse tárult eléje: „Mint nappal, ékesen jártunk, nem tobzódásokban és részegsé­gekben, nem bujálkodásokban és feslettségekben, nem versengésben és irigységben.” Amint a mondat végére ért, megnyugvást érzett. A kételkedés utolsó árnyéka is el­oszlott belőle. Isten Szentlelke vi­lágosságot gyújtott lelkében, meg­értette, hogy neki szól ez az üze­net és megtért. 387-ben, húsvét napján keresztelte meg őt Amb­rosius. Vallomásaiban (Confessio­nes I. 1.) ez jut kifejezésre: „Fe­­cisti nos ad Te, et inquietum est cor nostrum, donee repurescat in te, Domine!” („A magad számára teremtettél minket és nyugtalan a szívünk mindaddig, amíg Te­­benned meg nem nyugszik, Uram!”) Köztudomású, hogy Augustinus igen nagy hatással volt a refor­mátorokra. A predestináció taná­nak teológiai és filozófiai megfo­galmazása Augustinus nevéhez fűződik. A Római levél hatására tért meg Augustinus, de nagy je­lentősége volt e levélnek Luther­re, Kálvinra, Barth Károlyra és másokra is, akiknek gondolkodá­sát döntően befolyásolta. Luther Mártont az a nagy kérdés foglal­koztatta: ..Wie kann ich einen gnädigen Gott haben?” (Hogyan lehet nekem kegyelmes Istenem?), amire a feleletet a Római levél­ben találta meg: ..Megigazulván hit által, békességünk van Isten­nel, a mi Urunk Jézus Krisztus által” (5:11). Augustinus édes­anyjának könyörgése ily módon talált tehát meghallgatásra, így lett a reménysége valósággá. Felmerülhet a­­ kérdés: kié Augustinus? A római katolikusok Szent Ágoston néven tartják a magukénak. A reformáció egyhá­zai szintén a magukénak vallják őt. Valóban ő lett volna az első „modern” ember? Vagy egészében az antik világ gyermeke? Ő a ró­mai katolicizmus atyja? Vagy pedig úgy kell rá tekintenünk, mint aki Pál volt Pál után és Luther Luther előtt? Ezekre a kérdésekre minden kor máskép­pen fog felelni, de az egyháznak minden korszaka visszatér Augus­­tinushoz, aki Hippo Regius püs­pöke lett és először próbált vála­szolni egy igazán nagyvonalú szintézissel a keresztyénség és a világi kultúra egymáshoz való viszonyának végleg soha meg nem oldható kérdésére. Munkás­sága hatalmasabban formálta az utána következő kor történetét egészen napjainkig, mint bármely más egyházatyáé. Teológiája messzemenően meghatározza re­formátus egyházunk tanítását is, mert a hit által, az Isten kegyel­méből való üdvözülés gondolata az ő tanítására vezethető vissza, az ingyen kegyelemből kiválasz­tás az ő életében is megmutatko­zott. (Róma 9:16) Augustinus lelkében egyre teljesebbé vált a Szentírás feltétlen tekintélyének tisztelete, és az Igében való el­mélyedés. Augustinus igazi nagyság, örök útitárs, aki a mai emberhez is szól, minden kor embere és ba­rátja. Nekünk is kortársunk és barátunk ő. Boldog, aki azt az isteni kegyelmet ismeri meg, amely Augustinus életét is for­málta. (Meghalt 430-ban.) (Budapest) Haypál Béla Szeretettel és reménységgel bocsátjuk útjára a H­ogyan értsük? című új sorozatunkat. Azt szeretnénk, hogy a nehe­zen érthető, ellentmondásosnak tűnő, könnyen félreérthető, tehát ún. „nehéz” bibliai ver­sek közül néhányról közöl­jünk magyarázatokat. E nem könnyű, de szép feladat meg­valósításához felkért szerző­ink valamennyien örömmel és készséggel vállalták a kivá­lasztott igék magyarázatának megírását. Közben az az aggo­dalom is felvetődött, hogy va­jon, nem okoz-e zavart néh­ány bibliaolvasó körében az, hogy a Szentírásban ilyen „nehezen emészthető” táplálékok is ta­lálhatók? Nem kelt-e hiányér­zetet a Szentírást jól ismerők­ben, hogy ezúttal nem a „könnyen érthető” részek ke­rülnek sorra? Az a reménységünk és bizo­­dalmunk, hogy olvasóink ve­lünk együtt hajolnak majd Is­ten kijelentett Igéje fölé s nem egyfajta szellemi-lelki „provokációnak” tekintik vál­lalkozásunkat, hanem az együttgondolkodás, a közös igemegértés újabb segítőeszkö­zének. És ha ezek az írások ol­vasóinkat továbbgondolkodás­ra, e gondolatok papírra veté­sére késztetik, azt is szívesen fogadjuk. Célunk tehát e so­rozattal csupán csak annyi, hogy ily módon is figyelmesen hallgassunk a bölcsességre, szívből törekedjünk az érte­lemre (Példabeszédek 2:2), és így megismerjük a szent írá­sokat, amelyek bölccsé tehet­­nek bennünket az üdvösségre a Krisztus Jézusban való hit által (II. Timótheus 3:15). Szerkesztőség.

Next