Reformátusok Lapja, 1983 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1983-07-10 / 28. szám
Kétszázadik évforduló . A cseh és a magyar protestáns keresztyének közötti kapcsolatok közismerten régi keletűek. Viszszanyúlnak az előreformáció korába, a huszita mozgalom idejére. A huszitizmus Magyarországon is elterjedt és nagy mértékben hozzájárult a magyar írásbeliség kifejlődéséhez is. Mindezt kellőképpen példázza az a tény, hogy Husz János magyar követői fordították legelőször magyar nyelvre a Bibliát. A huszitizmusnak nagy szerepe volt a magyarországi reformáció kibontakozásában. A cseh—magyar kapcsolatok szempontjából nem feledkezhetünk meg Comenius Ámos János magyarországi tevékenységéről sem. Büszkeséggel tölt el bennünket az a tudat, hogy az akkori Európa egyik vezéregyénisége, a népek tanítója hosszú élete során Magyarországon is megfordult és ott több évig munkálkodott. Comenius hányatott élete alapján tudjuk, hogy Csehországban az ellenreformáció hatalmas méreteket öltött. Az elnyomatás hosszú évszázadainak II. József Türelmi Rendelete (1781) vetett véget. A Csehország egyes területein újraéledő gyülekezetek azonban prédikátorok nélkül maradtak. Ezért segítségért kellett folyamodniuk. Követeket menesztettek Magyarországra, hogy küldjenek a cseh és morva gyülekezetek segítségére prédikátorokat. És ekkor a huszitizmus ösztönző hatása és Comenius példamutató tevékenysége meghozta gyümölcsét. Az 1783—84-es években 70 református lelkész indult misszióra Sárospatakról, hogy újraéleszszék és megszervezzék a cseh és morva protestáns keresztyének gyülekezeti életét. Az idei pünkösd vasárnapján (május 22-én) a közép-csehországi Libis-Neratovicén emlékünnepély keretében emlékeztek meg egyházuk megalapításának 200. évfordulójáról és az egyházalapító Véfjem János lelkész gyülekezetükben kifejtett áldásos tevékenységéről. Végh János a Csehországba küldött magyar prédikátorok egyike volt. Az elsők között indult útnak 1783 tavaszán, miután Sárospatakon papi vizsgát tett és felszenteltetett. Végh János előbb Viliimbe érkezett. A libiseiek négylovas szekeret küldtek érte, azonban nem Libisére vitték, hanem a közeli Biskovitzba, ahol egy templommá alakított csűrben szoktak összegyülekezni. Végh János előbb Viltimbe érkezett. A libiseiek négylovas szénáiban kocsit kért és a közeli Prágába hajtatott. Ott felfogadott egy csehül, latinul és németül tudó fiatalembert, Kramerius Vencelt, akit magával vitt. Sietősen munkához látott: prédikációt írt latin nyelven, melyet Krameriusszal azon nyomban lefordíttatott. A legnehezebbje csak ezután következett: meg kellett tanulnia a cseh nyelvű prédikációt. És elérkezett a várva-várt nap: pünkösd vasárnapja. A biskovitzi csűr zsúfolásig megtelt. Végh addig nem mutatkozott előttük, míg éneklésbe nem kezdtek. Mikor ez megtörtént, a kedvező alkalmat kihasználva átvágott az egybegyűltek sokaságán és szótlanul elfoglalta helyét a szószéken. Majd amint az egybegyűltek elcsendesedtek, felállt és cseh nyelven prédikálni kezdett. Beszéde végén sírva-ujjongva fogták körül, kérdésekkel ostromolták, de ő néma maradt. — A Szentlélek költözött prédikátorunkba — mondogatták az emberek. — A szószékben ő szólaltatta meg nyelvünkön. (Mindezt fia, József részletesen elmeséli édesapjáról írt életrajzi munkájában.) Végh János 1783 tavaszán kezdte meg szolgálatát a libisei gyülekezetben. Megalapította és állhatatos munkával megszervezte a cseh testvérek egyházát. Saját tervei alapján torony nélküli templomot, paplakot és iskolát építtetett. A libisei nép őt nagyon szerette, tisztelte, mert papjukat minden cselekedetében őszinte vallásos érzület és az emberek iránti szeretet vezérelte. 1810-ben a közeli Nebuzeli falucska prédikátora lett. A libisei gyülekezet gondviselését fiára, Józsefre bízta. Élete hátralévő részében, 1830-ban bekövetkezett haláláig, a nebuzelii gyülekezetben szolgált. Végh János viszonylag hamar elsajátította a cseh nyelvet. Munkáit latinul és csehül írta. Már 1783-ban kiadott egy papi agendát és egy úrvacsorára előkészítő könyvecskét a fiatalok számára. 1779-ben kiadott egy imakönyvet, 1801-ben pedig a franciákkal való békekötés alkalmából írt és kiadott egy gyönyörű prédikációt a népek közötti békességről, Pál thesszalonikabeliekhez írt levele alapján. Végh János egyházalapító és építő munkája még ma is érezhető Libis-Neratovicén. A gyülekezet nem fogyatkozott meg se számban, se lélekben. Ezt igazolta a kétszázadik évforduló alkalmából rendezett gyülekezeti nap, melyen dr. Václav Kerr zsinati esperes hirdette az Iget János evangéliuma 2019—20. alapján. A helybeli lelkipásztor, Vladimir Simone pedig hálával emlékezett meg a magyarországi lelkipásztorok áldozatkész, gyülekezetszervező munkájáról. VéghPéter gépészmérnök A libis-neratovicei cseh-testvér gyülekezet temploma Ha 17 órás repülőút után magyar földről Dél-Amerikába érkezik az ember, az első érzése az, hogy itt minden más. Másképpen éget feje fölött a forró Nap, más a levegő nyomása. Más a feje körül röpködő madár hangja, és más az otthon megszokott gyümölcs zamata. Másként kéklik a ragyogó ég, s ha egy váratlan felhőszakadásra minden elborul, fél óra múlva már újra napfényben fürdik minden. Még az ömlő esőpatakokkal lesodort kígyók teste is a víznyelőben fennakadt pálmalevelek között. Aztán más a főváros életének szüntelen morajló ritmusa. Senki meg nem ütközik azon, ha egyirányú utcában szembe jön egy autó, s ha a rohanó kocsik között életveszélyesen cikáznak a motorbiciklisták. Vannak ugyan közlekedési előírások, de azokból egy a lényeges: hogy lehetőleg az ember ne szaladjon a másik járműbe, s ki-ki a legrövidebb idő alatt jusson el céljához. De mások az ízek is. Fegyelem és önuralom kell hozzá, hogy az ember elfogadja és mosolyogva elfogyassza a sült banánnal tálalt pekingi tejfölös csirkét, vagy a messziről átható illatú kagylós rizst, az ínyenc cápauszony-levest nem is említve. Itt egyszerűen tudomásul kell venni, hogy a külvilág behatásai másfajta magatartást és készenlétet követelnek, mert itt minden más. Amikor az egyik ellenézesedett (venezuelaivá lett) emigráns megkérdezte, milyennek találom itt az életet, röviden így jellemeztem: Itt minden más, a szúnyogoktól a csillagokig. Mert a megszokott „szocialista-kommunista” otthoni szúnyogok hallhatóan zümmögve köröznek, az ember észreveheti őket, s ha óvatosan a kezemre száll, egy jól sikerült csapással elintézhetem. De itt, ezek a „kapitalistaimperialista” szúnyogok aprók, szinte láthatatlanok. Zümmögés nélkül, hangtalanul támadnak, legtöbbször hátulról, vagy lent a bokánál, átszúrják a vékony trópusi ruhát is, s utána felcsapódnak a mennyezetre. A szúrásuk pedig égető, legalább is az első néhány száz. Ami pedig a csillagokat illeti, ha az ember este felnéz az égre, önkéntelenül eszébe jut a katonanóta szava: „Csillagos ég, merre van a magyar hazám? ...” Mert itt a csillagképek is másképpen állnak, eltolódnak a horizont széle felé, mint például a Göncölszekér vagy még lejjebb láthatók tisztán, mint a Dél keresztje. Igen, a mi megszokott világunkhoz képest itt minden más. Csak az ember ugyanaz, még ha más nyelvet beszél is, vagy más a bőre színe. S érdekes, hogy a mosolyhoz, vagy formális köszönéshez nem szokott dél-amerikai ember egy mosolyra, udvarias szóra megnyílik és segíteni kész. (Dél-amerikai gyermek nem kiűzen a szüleinek. Ha mégis el akar menni, odamegy a felnőtt családtaghoz, apjához és azt mondja: „Áldj meg engem”. S az áldás után elmegy). Zárkózottabb a fehér emberrel szemben, s az elmúlt négy évszázad történelmi tapasztalatai alapján ez érthető. De ha látja, hogy emberszámba veszi a másik, hálás érte, s egyszerű, számunkra talán naiv módon kimutatja őszinte emberi érzéseit. EGY TORONYHÁZ A másik, aminek különböző volta rögtön szemünkbe tűnik, a táj arculata. Az ország nyugati részén húzódik az Andok hegylánca és nyúlik le egészen a Tűzföldig. Ennek a harmadkorban keletkezett óriási hegyláncnak a képe, különösen a peremeken, hatalmas gyűrődéseket mutat. Az egyes láncok hatalmas vetődéseit széles, hosszanti völgyek kísérik, s az örök havas csúcsai délen öthatezer méter magasra emelkednek. Az egyes hegyeket mintha valami óriás kéz gyűrte volna öszsze és vetette volna szét, úgy torlódnak fel a látóhatáron. Szép ez is. De nem magával ragadó, hanem inkább lenyűgöző és félelmetes a szépsége. A szubkontinens nyilvántartott 56 tűzhányója közül 26 ma is működik. Ezért a födrengés gyakoribb, mint „öreg” földrészünkön. Ezért ma a caracasi egyik 20 emeletes épületet furcsa, tömzsi formában építették meg. Szakértők elmondták, hogy a tervezésnél japán „földrengésbiztos” megoldásokat alkalmaztak. A helyén ugyanis szintén toronyház állt, amelynek építésénél az utólagos vizsgálatok szerint megtakarítottak némi építőanyagot, és menetközben változtattak a statikai tervezésen is. Nos, a legutóbbi nagy caracasi földrengés napján az egyik asszony elvitte férjét az épületig, hogy hozzon le valamit a lakásukból, s ő addig — a nagy forgalom miatt —, nem áll meg, hanem megkerüli az épületnegyedet. Amikor a feleség a kocsival visszatért, majd megtébolyodott, mert egyszerűen nem találta az épületet. Csak némi romokat. A szó szoros értelmében a föld nyelte el. Férjével, otthonával, boldogságával együtt. S ő maga a mozgó autóban nem is észlelte a katasztrófális földmozgást. Mit mond az Ige? Minden fundamentum bizonytalan. Egy fundamentum az, amelyre életünket építhetjük. S ez maga Jézus Krisztus. VIRÁGOK A szaggatott hegyoldalak szinte megbámulnak a száraz időszak égető sugaraitól. Ezért gyakori az erdőtűz. Félelmetes látni esténként a harapódzó lángokat, hallani az égő fák recsegését, s érezni az égés fojtó füstjét. De amikor beköszönt az esős évszak, a gyakori és gyors felhőszakadások felfrissítik a kiszáradt földet, s a virágok trópusi szépségükben pompáznak. Venezuela az orchidea hazája, nemzeti virága az orchidea, több száz változatával. A caracasi gyülekezet gondnoka is szereti, termeszti, és egy szép napon megajándékozott bennünket egy bokor orchideával, de gyökerestől, tőzegmohával együtt. Gyönyörködtünk a színeiben és mintha még a hüvelykujj nagyságú harsány békák is hangosabban énekeltek volna odakinn. Ha villanyt gyújtottunk, csend lett. Aztán újra kezdték. A titok csak pár nap múlva derült ki. Az egyik béka az orchidea gyökerei közé fészkelte be magát, s onnan gyönyörködtetett egész éjszaka — míg ki nem tessékeltük a kertbe. Új virágot egyet láttunk, az „éj királynője” a neve. Évente egyszer nyílik estétől éjfélig. Az egyik presbiter kertjében szinte szemünk láttára nyílt ki 30 kelyhével ez a tűnő csoda. Fehér szirmai ragyogtak, illata áradt. S aztán reggelre meghalt. Ünnepi és tűnő volt, mint a szépség és az öröm az életben. A ZENE HATALMA Dél-Amerikáról leghamarább, legtöbbször az jut eszünkbe, hogy milyen dallamos, könnyű és szép a népi muzsikájuk. Csakugyan, a zene szinte átjárja az egész életet. Az élet ugyan itt sem könnyebb, mint másutt. Az ember itt is szenved a hőségtől, természeti csapásoktól, társadalmi igazságtalanságtól. De az ének hangja mindenütt felcsendül. Énekelve hirdetik a TV-ben a szúnyogirtó reklámot, és gitáros betétszámokkal teszik elevenebbé az istentiszteletet. Ez a zenei érzék szinte vele születik a gyermekkel. A „venéz” fiúgyermek még nem tud beszélni, de már énekel. A leánygyermek még nem tud járni, de már táncol. Nemzeti dicsőségük volt, hogy rövid időn belül két jó mozgású venéz leányzót választottak világszépévé. A venéz ember minden alkalmat megragad, hogy énekelhessen. Egyik legjobb alkalom erre a születésnapi fiesta, a cumpleano. A nagyobb család vagy baráti kör birtokba veszi ilyenkor a vendéglő egyik részét, vagy az udvart és éneklik a naiv szövegű köszöntőt. Cumpleano feliz! Boldog születésnapot! Ha a TV alkotói arcképeket mutat be, a népi zene egyik őstehetségének kezében előkerül a dob, gitár, ütőhangszer.. A ritmust igazán azonban a test mozdulatai, a kar, a láb, csípő mozgása érzékelteti, s mindezt olyan vonzón, hogy ragályos lesz, s az ember akaratlanul is hatása alá kerül. A könnyűzene azonban melankóliát, bánatot is takar. Ebben benne zengenek az őslakók, a rabszolgaként elhurcolt négerek, s a hódítóként áthajózott büszke spanyolok küzdelmei, szenvedéstől áthatott emlékei. A fiatalok azonban szinte táncritmusú pattogó vagy hajlékony zenében fejezik ki, még templomban is, vallásos érzéseiket. A dél-amerikai egyházak limai alkotmányozó gyűlésének záró napján pedig 150 fiatal és idős delegátus egymás kezét fogva, énekelve és táncolva örült annak, hogy megalakult a Dél- Amerikai Egyházi Tanács. El tudjuk-e képzelni, hogy egy zsinati ülésszakot vagy közgyűlést bárhol másutt körtánccal fejezzenek be, mint az inkák egykori aranybirodalma mai fővárosában? A zsoltár szavai itt szó szerint életre keltek: „Dicsérjétek az Ő nevét tánccal, dobbal és hárfával zengjetek Neki”. S ebben nemhogy megbotránkoztatót látott volna bárki is, de mindnyájan úgy éreztük, hogy a szív teljességéből énekel a száj, és a test ritmusában a lélek öröme és hálája lüktet. (Budapest) Dr. Domján János Dél-amerikai képeslap I o Listes © «flagon o Széles e világon ® Széles e váláj®si © Finn énekkar hazánkban A „Harangvirágok” elnevezésű finnországi leánykórus magyarországi hangversenykörútja során június 13-án hangversenyt adott a csákvári templomban. A több mint 800 főnyi hallgatóság között jelen voltak a helybeli evangélikus, illetve római katolikus gyülekezet tagjai is. A zsúfolásig megtelt templomban Kis Boáz helybeli lelkipásztor áhítatot tartott, majd köszöntötte a finnországi kórust, melynek vezetője Papp Ákos karnagy, aki az USA-ban megszerezte a Magister of Music elnevezésű tudományos fokozatot. A hangversenyt Szénási Sándor vértesaljai esperes igehirdetése zárta. Szénási Sándorné egy finn költő versét adta elő. A kórus tagjai megismerték a csákvári gyülekezet tagjainak vendégszeretetét, mivel az 54 tagú kórus elszállásolásáról ők gondoskodtak. K. B. ÖKUMENIKUS HÍREK ÉRDEKES és meggondolkoztató adatokat közölt David Barett lelkész, a „World Christian Encyclopaedia” szerkesztője abban az előadásában, amelyet Nairobiban, az afrikai bibliatársulatok képviselőinek összejövetelén tartott. Barett lelkész adatai szerint az 1900-ban kétszázra tehető „őshonos” afrikai keresztyén egyházak és egyházi közösségek száma 1970- re 7320-ra, 1980-ra 8260-ra növekedett, és — előreláthatóan — 1985-re 8770-re növekszik. S mindez történik úgy, hogy ezeknek az egyházaknak és egyházi közösségeknek a lélekszáma évente hatmillióval gyarapodik — részben a más vallásokból való áttérések révén. Az előadás hangsúlyozta azt, hogy az afrikai lakosság jelenlegi 500 milliójából ugyan 210 millió a keresztyén, de nem megnyugtató az, hogy az egyházak és egyházi közösségek „össze-vissza” tevékenykednek, mint ahogy nyugtalanító az is, hogy Afrika negyven százalékát még nem érte el az evangélizáció, és az, hogy a 2100 afrikai, nyelvből és nyelvjárásból csak száznégyre van lefordítva a Biblia. (ena)