Reformátusok Lapja, 1983 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1983-02-13 / 7. szám
Sűrűn emlegetik mostanában a „vákuumot," (magyarul: üresség, légüres tér) jelképes értelemben: az emberek nem az egészséges élethez szükséges „közegben” élnek — ilyen volna a biztonság, melegség, emberség, céltudatosság, barátság, szeretet —, hanem vákuumban, ürességben, céltalanságban, magányosságban, érthetetlenségekben és értelmetlenségekben, az emberlét fényének elszürkülésében, itt-ott már a teljes kiüresedésben. Legutóbb egy rendkívül tanulságos rádióadás foglalkozott ezzel a problémával. Az eszmecserében megszólalt egy „turáni táltos”, két filozófus, a szabadegyházak alelnöke, egy katolikus teológiai professzor (dr. Nyíri Tamás) és egy pszichiáter. A középponti kérdés az volt, hogy a jól kidolgozott tudományos, filozófiai és vallásos rendszerektől és az ezek alapján felkínált józan világnézetektől miért fordulnak el egyre nagyobb tömegek — világszerte! — és miért elégednek meg „pótlékokkal”, hamis misztikával, tudományosnak nevezett fantasztikumokkal, felsorolhatatlan sok zavaros szektássággal. Tárgyilagos volt a vita. Például: éppen a katolikus professzor intett arra, hogy ne nevezzük mindjárt szektának azt, ami nem szekta és ne beszéljünk „hamis" tudatról akkor, amikor nem lehet pontosan tisztázni azt, hogy milyen a „nem hamis" tudat. Mi most a beszélgetésnek a „vákuumról" szóló részére reflektálunk. Egyértelmű volt a megállapítás: sokan érzik vákuumban magukat és ezért menekülnek olyan anyagi (pl. alkohol), vagy szellemi (pl. fantasztikumok) pótlékokhoz, amelyek erőt, tartást,, tartalmat, sőt életörömöt ígérnek. Erre az útra lépnek, pedig nyilvánvaló, hogy ez az út nem az élet kiteljesedéséhez, hanem sokkal inkább az élet elnyomorodásához, pusztulásához vezet. Mi a magyarázata ennek a fájdalmas jelenségnek? A vitatkozók nem idézték, mi idézzük Váci Mihály versét: az a 'magyarázat, hogy „Valami nincs sehol”. „Jóllakhatsz fuldoklásig gyönyörökkel, — az életedből hiányzik valami. Hiába vágysz az emberi teljességre, — mert az emberből hiányzik valami...”. A rádióadásban megszólaló okos tudósok sem tudtak mást mondani, mint a költő: „valami” nagyon hiányzik, vákuumban élnek az emberek. A sokoldalú elemzésből most ismét a katolikus hittudóst idézzük, mert az ő alázatosan beismerő szava számunkra is világosságot nyújt. Egy ízben arról szólt, hogy jól rendszereződnek ugyan a nagy igazságok a nagy intézményekben, például az egyházakban is, de ezeket az egyén és főként a konkrét bajaival, gubancaival kínlódó ember, nem érzi közelinek, a saját esetére alkalmazhatnak és ezért menekül olyan társaságokba, ahol emberközelben és személyesen őróla van szó, ahol használható feleletet adnak a kérdéseire, ahol megmutatják, hol van a helye, mi a feladata ebben a zűrzavaros nagyvilágban. Röviden szólva: oda mennek az emberek, ahol szeretetet, testvéri közösséget találnak. A történelmi nagy egyházak túlságosan embertávoli, nem pedig emberközeli intézményekké lettek azok számára, akik vacogva dideregnek, fuldokolnak abban a szellemi vákuumban, ami körülveszi őket. Az ilyenek számára szinte nem is lényeges az, hogy az őket hívogató kis társaságokban, „szektákban”, mit tanítanak, mi a dogmatika. Az a fontos, hogy őket emberszámba veszik, törődnek velük, célt mutatnak, feladatot adnak, értelmessé, örömmé teszik a sivár életet. Elevenünkbe vágnak, életfontosságúak ezek a gondolatok. Alaposan végig kell gondolnunk ezeket. Külön cikket kellene írn például arról, hogy a „vákuumban” van olyan rész is — ezt általában „istenformájú ürességnek” szoktuk nevezni —, amit maximális emberi szeretet sem tud igazán kitölteni. Itt van (volna?) a mi mindenekfelett val szolgálatunk belső centruma. AZ IGE AMELLETTfjyImádkozzunk! xxxwsxsxwss xx%sxs\9sx FEBRUÄR 20. vasárnap „Azt gondoljátok, hogy ezek a galileai emberek bűnösebbek voltak a többi galileainál?” (Lukács 13:1—9). Jézus meghallgatta a szörnyülködéssel elmondott fájdalmas híreket. Valamit azonban hiányol a hírhozókban. Ez pedig annak alázatos kérdezése: mit mondanak ezek az események nekem, aki semmivel sem vagyok jobb és kegyelemre érdemesebb, mint azok, akikkel a tragédia történt. Hozzánk is érkeznek el katasztrófák, tragédiák hírei szinte naponként, a fejlett hírközlési eszközök folytán. Készenlétre, megtérésre, segítségre indítanak-e bennünket, vagy csak szörnyülködni tudunk, vagy még azt sem, mert megszoktuk már őket? Ma sok gyülekezetben megterítve áll az úrasztala „böjtfő” vasárnapja alkalmából. Ott igazán ki kell tudnunk mondani: Uram, nem vagyok különb másoknál, irgalmazz nékem. Prédikátor 10. 129. Zsoltár. FEBRUÁR 21. HÉTFŐ „Amikor Jézus meglátta őt, előszólította, és azt mondta neki: Asszony, megszabadultál betegségedből” (13:10—_21). A beteg asszony is bizonyára tudta, hogy mi tilos szombaton, s nem is merte volna kérni az Urat arra, hogy gyógyítsa meg őt. A zsinagógái elöljáró szava tehát méltatlanul érte őt is, hiszen nem gyógyíttatni ment magát, hanem megszentelni az ünnepet. Jézusnak tetszett úgy megszentelni az ünnepet, felragyogtatni a szombat igazi értelmét, hogy visszaadja egy beteg asszonynak az egészségét. Bár így szentelődne meg minden nyugalom-napunk, hogy viszszamutatna a kezdet tökéletes nyugalmára és az eljövendő Isten országa teljes felüdülésére. Olyan nyugalom-napunk volt tegnap, amelyben testben, lélekben felegyenesedtünk, meggyógyultunk? Ha igen, akkor adjuk tovább áldásait. Prédikátor 11. 172. Dicséret. IkVXXXXVVXX.VXV FEBRUÁR 22. KEDD „...megálltok kívül és zörgetni kezdtek.... Uram, nyiss ajtót nekünk!” (13:22—30). Az a Jézus beszél itt arról, hogy eljön majd az idő, amikor kortársai is zörgetni fognak irgalomért, aki magáról is úgy beszélt, mint aki az ajtó előtt áll és zörget. A kegyelem idejének jele: a türelmesen zörgető Jézus. Az ítélet idejének jele: a hiába zörgető ember. Már maga az is kegyelem, hogy Urunk erről ilyen világosan és keményen szól. S addig szól, amíg még lehet mindent helyrehozni, boldogan ajtót nyitni, őt követni és Isten dicsőségére szolgálni. S akkor nem kell egykor zörgetni a kegyelem ajtaján, mert nyitva lesz. Jézusban minden lehetséges annak, aki addig ragadja meg hittel a lehetőséget, amíg a ház ura be nem csukta az ajtót. Prédikátor 12. 338. Dicséret. FEBRUÁR 23. SZERDA „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat ... hányszor akartam összegyűjteni fiaidat...” (13:31—35). Jézus ajkán Isten fájdalmas panasza hangzik fel. Az összegyűjteni akaró szerető fáradozás évszázadok nagy munkája, nem korlátozható Jézus Krisztus rövid földi életére. Félreértett, meg nem értett és megcsúfolt próféták, könnyen elfelejtett próféciák, néha megölt küldöttek vére vádolta a „szent várost”. S amikor Jézus e fájó szavakat mondta, akkor készültek a legfájóbb lázadásra, hogy keresztre küldik az Isten Fiát. Megtörténik, hogy ott nem értik meg Jézust, ahol a legjobban kellene érteni és ott hallják legkevésbé hívó szavát, ahol a legnagyobb szeretettel akar összegyűjteni. Mentsen meg Isten ettől minket. Énekek Éneke 1. 46. Zsoltár. FEBRUÁR 24. CSÜTÖRTÖK „... hogy amikor jön az, aki meghívott, így szóljon hozzád: Barátom, ülj feljebb” (14:1—11). Jézus a farizeusok egyik vezetőjének házában ebédel. Tülekedést lát maga körül a főhelyekért. S erről a jelenetről ama nagy tülekedés jut eszébe, amelyet az élet asztalánál folytatnak egymással az emberek. Mennyire tudatában van mindenki a maga „nagyságának”, előbbre való voltának! Jézus a legnagyobb boldogságról, a legnagyobb elégtételről szól, amit csak kaphat vendég, hogy a gazda feláll az asztaltól és szerény és alázatos vendégéhez lép és karonfogva felvezeti a főhelyre. De ez a vendég az utolsó helyen ült, mert magát oda tartotta méltónak. A Gazda jobbja az Isten országában különösképpen kegyelem, s ezért még azoké is lehet, akik a bűnösök közül az elsőknek tudják magukat. Énekek Éneke 2. 273. Dicséret. FEBRUÁR 25. PÉNTEK „... és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk a szívességedet” (14:12—24). Az „adok, hogy adj” indulata öntudatlanul is meghúzódik gondolataink mélyén, amikor adunk, így lesz az áldozathozatalból „üzlet”. S valljuk meg, nincs is igazi örömünk ebben az „adásban”. Jézus figyelmeztet bennünket arra, hogy el lehet nyerni az áldozathozatal igazi örömét. S bármilyen különös is, ez akkor lesz a mienk, ha olyanokon segítünk, akik nem tudják visszaadni. Sőt, még azokon is, akikről tudjuk, hogy vissza akarják adni, azzal az indulattal kell segíteni, amelyik nem vár vissza semmit. A viszonzást számon nem tartó, az önzetlenül segítő, az adásban nem válogató szeretetet az Úr tartja számon, a viszonzásra ő maga vállalkozik és mérhetetlen bőkezűsége örök öröm forrása lesz. Érdemes megvizsgálni „vendégeinket”, hogy ott vannak-e köztük az Úr emberileg „fizetésképtelen” kicsinyei. Énekek Éneke 3. 144. Zsoltár. FEBRUÁR 26. SZOMBAT „...aki tornyot akar építeni... nem számítja ki a költséget, hogy telik-e mindenre a befejezésig?” (14:25—35). Szoktunk mi végezni számvetést azon a téren is, amiről itt Jézus beszél. De mégsem úgy, ahogy Urunk gondolta. Amikor az ő követésének nagy „vállalkozásáról”, a kereszthordozás és szolgálat útjának felméréséről van szó, mi is szoktunk számot vetni, méricskélni. Vizsgálgatjuk, hogy érdemes-e, méregetjük az Úr kegyelmét, gondviselését, hűségét. Afelől vizsgálódunk, ami pedig biztos és azt méregetjük, ami mérhetetlen. De elfelejtjük felmérni a mi odaszánásunk komolyságát, bűnbánatunk őszinteségét, megtérésünk egész életünkre érvényes mélységét, az Ige szavára figyelés készségét. Van-e bennünk hűség és kitartás a küzdelemhez? Felelősséggel mondjuk ki hívó szavára válaszunkat. Énekek Éneke 4. 97. Zsoltár. (Nyíregyháza) Dr. Fekete Károly Olvasandó: I. Péter 3:1. Szöget ütöttek a fejembe a fenti igevers szavai: „Ige nélkül is.” Hogyan? Olyan valami ez, mintha vetés nélkül akarnék aratni. A hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által. Mindenkit arra buzdítunk, hogy olvassa a Bibliáját, hogy figyelmezzen az Igére és fogadja azt a szívébe. Itt pedig az apostol azt mondja: „Ige nélkül is.” Fiatalkoromban meglátogattam egy kedves földműves- családot, ahol az asszony naponkénti bibliaolvasó volt és esténként térdre borulva tért nyugalomra. Rövid bevezető beszélgetés után az asszony így mondotta el fájdalmát: — A férjem, sajnos, nem olvassa a Bibliát és nem akar térdre borulni, mikor imádkozik. A férfi nem lett mérges, hanem így felelt: — Élt a feleségem szavaiból, szívéből és életéből olvasom az Igét. Ráfigyelve akarok meggyőződni, hogy mi eredménye lehet az igeolvasásnak és a térdre borulásnak. Aztán teltek-múltak az évek s ez a kedves asszony hazatért Megváltó Urához. Mikor újra látogatást tettem az özvegyen maradt férjnél, elmondotta: — Most már én is mindennap olvasom a Bibliát és térdre borulva imád- Ige nélkül is... hozom, mert feleségem életéből megláttam és megismertem az Ige valóságát és titokzatos erejét. Régen volt, a helyet sem akarom megmondani, hogy hol, egy gyülekezeti teremben táncmulatságot rendeztek. A teremben bibliai falimondásokkal voltak telve a falak. De hát miként fér össze a kettő? Úgy, hogy a mulatság kezdete előtt valaki az összes falimondásokat a fal felé forgatta, hogy senkit „ne zavarjon” az ige. (Aztán a táncmulatság után bizonyára visszaforgatták az igés táblákat.) Nem ezt a tényt akarom bírálat tárgyává tenni. Inkább azt, hogy sokszor a sok-sok megtanult aranymondást, amit gyermekkorunk óta felaggattunk szívünk falaira, „befelé fordítjuk”, hogy világias életfolytatásunkban „ne zavarjanak” bennünket. Egyik püspökünk mondotta egyszer régebben, beszélgetés közben: — Nem szeretem minden levelemet bibliai Igével kezdeni hogy ne váljék ez keresztyén megszokássá, vagy éppen divattá Sokkal inkább arra vágyom, hogy leveleim tartalma jusson be emberszívekbe, és segítse őket az Ige szerinti élet megvalósításában és gyakorlásában. Senki félre ne értsen. Nagyon szeretem az Igét olvasni, írásaimban is rámutatni, de egyre jobban vágyom arra, hogy az Ige bennem élő Ige legyen, mint kovász a tésztában, mint a meggyújtott gyertya lángja a szobában. Nem hiába kezdi János apóstol az ő evangéliumát ezekkel szavakkal: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige... És az Ige testté lett, és lakozék mi közöttünk, és láttuk az ő dicsőségét mint az Atya Egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal” (1:1,14). (Leányfalu) Dr. Ecsedy Aladár mert ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni is. II.CIMOCHLUS 7m Benned bízik a mi lelkünk és előttébb örvendezünk jóságodnak, dicsérünk kegyelmedért, örök Isten, édes Atyánk a Jézus Kriszusban. Áldunk a társas életért, melybe minket beállítottál, a szeretetnek ama sok megnyilvánuásáért, mely a bölcsőtől a koporsóig kísér minket. Óvj minket, Úr Isten, minden képmutatástól és szívbeli zordonságtól. Adj meleg testvéri szívet, amely az élet egyszerű örömeit szívesen fogadja és hálásan veszi atyai kezedből. Szenteld meg, Ür Isten, az emberi élet tiszta örömeit, hiszen azokkal Te akarsz megajándékozni minket. Ne engedd, hogy a Sátán rossz útra csábítson, s a világ a maga tévelygésével rabul ejtsen. Szelíd Megváltónk, Jézus Krisztus, az emberekkel való érintkezésben Te légy a mi örök példaképünk, hogy amint Te együtt sírtál a sírokkal, együtt örültél az örülőkkel, és megbecsülted a gyermekies szív boldogságát és kedvességét is, úgy mi is megbecsüljük a tiszta mosolygást és derűt az emberi arcon és érezzük most és minden időben, hogy amire Te tanítasz minket, az valóban örömhír minden hívőnek üdvösségére a Jézus Krisztus által. Ámen. (Czeglédy Sándor: Gyülekezeti imádságok, Cegléd, 1942.) A heti bibliai részhez A samaritánusok (II.) Jézus egyszer elhatározta, hogy "elmegy Jeruzsálembe. Követeket küldött maga előtt, akik betértek a samaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De nem fogadták be őt, mivel Jeruzsálembe szándékozott menni. A vendégbarátság ilyen súlyos megsértése miatt a tanítványai tüzet akartak kérni a mennyből, hogy égesse meg őket. De Jézus türelemre intette őket (Luk. 9:51k). Honnan eredt ez az ellenségeskedés a zsidók és a samaritánusok között? Szalmanasszár asszír király három évig ostromolta Samáriát, az északi tíz törzs országának legerősebb városát. Bevenni csak utóda, Szárgon tudta, aki Kr. e. 722-ben az egész népet elhurcolta Médiába és Perzsiába. Helyükbe a perzsiai Kuta tartományból öt néptörzset telepített át, akik természetesen magukkal hozták régi isteneiket is. A tíz törzs felségterületére érve azonban a Szentírás szerint oroszlánok támadtak rájuk, Josephus szerint pedig dögvész tört ki közöttük. Egy jóslat figyelmeztette őket, hogy térjenek Jahve, a mindenható Isten tiszteletére, akkor megmenekülhetnek. Ekkor követeket küldtek az asszír királyhoz és kérték, küldjön hozzájuk néhányat a foglyul ejtett izraelita papok közül. Ezek oktatták aztán őket a törvényre és az Isten szolgálatára. Buzgón kezdték tisztelni Jahvét és a dögvész hamarosan meg is szűnt, így kezdődött a kutaiak, ahogy a héberek nevezték őket, a görögül samaritánusoknak nevezett nép története. Később Asarhaddon (675-ben) és Assurbanipal (650-ben) további telepeseket küldött az elhurcolt tíz törzs pótlására. Ezek meg a kutaiak aztán összeházasodtak a hazájukban hagyott izraelitákkal. S bár az áldozóhalmokon a saját bálványaiknak is bemutattak áldozatokat (II. Kir. 17:24— 32), Jeremiástól tudjuk, hogy mennyire érdeklődtek a jeruzsálemi kultusz iránt is. Gedaljának, Babilónia helytartójának a megöletését követő napon, amikor a samaritánusok még nem tudtak a dologról, nyolcvan ember jött Sikemből és Sámánéból, levágott szakállal, megszaggatott ruhában és bevagdalt testtel. Ételáldozat tömjén volt náluk, amelyet az Úr házába akartak vinni. De amint a város közepére értek, Jizmaél Netánia fia, a vele lévő emberek segítségével lekaszabolta és egy ciszternába dobta őket. Ezzel kezdődött a két nép ellenségeskedése (Jer. 41:4—7). Dr. Bajusz Ferenc