Reformátusok Lapja, 1983 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1983-02-13 / 7. szám

Sűrűn emlegetik mostanában a „váku­umot," (magyarul: üresség, lég­üres tér) jelképes értelemben: az emberek nem az egészséges élet­hez szükséges „közegben” élnek — ilyen volna a biztonság, meleg­ség, emberség, céltudatosság, ba­rátság, szeretet —, hanem váku­umban, ürességben, céltalanság­ban, magányosságban, érthetet­­lenségekben és értelmetlenségek­ben, az emberlét fényének elszür­­külésében, itt-ott már a teljes ki­üresedésben. Legutóbb egy rend­kívül tanulságos rádióadás fog­lalkozott ezzel a problémával. Az eszmecserében megszólalt egy „turáni táltos”, két filozófus, a szabadegyházak alelnöke, egy ka­tolikus teológiai professzor (dr. Nyíri Tamás) és egy pszichiáter. A középponti kérdés az volt, hogy a jól kidolgozott tudományos, fi­lozófiai és vallásos rendszerektől és az ezek alapján felkínált józan világnézetektől miért fordulnak el egyre nagyobb tömegek — vi­lágszerte! — és miért elégednek meg „pótlékokkal”, hamis miszti­kával, tudományosnak nevezett fantasztikumokkal, felsorolhatat­­lan sok zavaros szektássággal. Tárgyilagos volt a vita. Példá­ul: éppen a katolikus professzor intett arra, hogy ne nevezzük mindjárt szektának azt, ami nem szekta és ne beszéljünk „hamis" tudatról akkor, amikor nem le­het pontosan tisztázni azt, hogy milyen a „nem hamis" tudat. Mi most a beszélgetésnek a „vá­kuumról" szóló részére reflektá­lunk. Egyértelmű volt a megálla­pítás: sokan érzik vákuumban magukat és ezért menekülnek olyan anyagi (pl. alkohol), vagy szellemi (pl. fantasztikumok) pót­lékokhoz, amelyek erőt, tartást,, tartalmat, sőt életörömöt ígérnek. Erre az útra lépnek, pedig nyil­vánvaló, hogy ez az út nem az élet kiteljesedéséhez, hanem sok­kal inkább az élet elnyomorodá­­sához, pusztulásához vezet. Mi a magyarázata ennek a fájdalmas jelenségnek? A vitatkozók nem idézték, mi idézzük Váci Mihály versét: az a 'm­agyarázat, hogy „Valami nincs sehol”. „Jóllakhatsz fuldoklásig gyönyörökkel, — az életedből hiányzik valami. Hiába vágysz az emberi teljességre, — mert az emberből hiányzik valami...”. A rádióadásban megszólaló okos tu­dósok sem tudtak mást mondani, mint a költő: „valami” nagyon hiányzik, vákuumban élnek az emberek. A sokoldalú elemzésből most ismét a katolikus hittudóst idézzük, mert az ő alázatosan be­ismerő szava számunkra is vilá­gosságot nyújt. Egy ízben arról szólt, hogy jól rendszereződnek ugyan a nagy igazságok a nagy intézményekben, például az egy­házakban is, de ezeket az egyén és főként a konkrét bajaival, gu­bancaival kínlódó ember, nem ér­zi közelinek, a saját esetére al­kalmazhatnak és ezért menekül olyan társaságokba, ahol ember­közelben és személyesen őróla van szó, ahol használható felele­tet adnak a kérdéseire, ahol meg­mutatják, hol van a helye, mi a feladata ebben a zűrzavaros nagy­világban. Röviden szólva: oda mennek az emberek, ahol szerete­tet, testvéri közösséget találnak. A történelmi nagy egyházak túl­ságosan embertávoli, nem pedig emberközeli intézményekké let­tek azok számára, akik vacogva dideregnek, fuldokolnak abban a szellemi vákuumban, ami körül­veszi őket. Az ilyenek számára szinte nem is lényeges az, hogy az őket hívogató kis társaságok­ban, „szektákban”, mit tanítanak, mi a dogmatika. Az a fontos, hogy őket e­mb­e­r­számba veszik, törődnek velük, célt mutatnak, feladatot adnak, értelmessé, örömmé teszik a sivár életet. Elevenünkbe vágnak, életfon­tosságúak ezek a gondolatok. Ala­posan végig kell gondolnunk eze­ket. Külön cikket kellene írn például arról, hogy a „vákuum­ban” van olyan rész is — ezt ál­talában „istenformájú üresség­nek” szoktuk nevezni —, amit maximális emberi szeretet sem tud igazán kitölteni. Itt van (vol­na?) a mi mindenekfelett val szolgálatunk belső centruma. AZ IGE AMELLETTfjyImádkozzunk! xxxwsxsxwss xx%sxs\9sx FEBRUÄR 20. vasárnap „Azt gondoljátok, hogy ezek a galileai embe­rek bűnösebbek voltak a többi galileainál?” (Lu­kács 13:1—9). Jézus meghallgatta a szörnyülkö­déssel elmondott fájdalmas híreket. Valamit azonban hiányol a hírhozókban. Ez pedig annak alázatos kérdezése: mit mondanak ezek az ese­mények nekem, aki semmivel sem vagyok jobb és kegyelemre érdemesebb, mint azok, akikkel a tragédia történt. Hozzánk is érkeznek el ka­tasztrófák, tragédiák hírei szinte naponként, a fejlett hírközlési eszközök folytán. Készenlétre, megtérésre, segítségre indítanak-e bennünket, vagy csak szörnyülködni tudunk, vagy még azt sem, mert megszoktuk már őket? Ma sok gyüle­kezetben megterítve áll az úrasztala „böjtfő” va­sárnapja alkalmából. Ott igazán ki kell tudnunk mondani: Uram, nem vagyok különb másoknál, irgalmazz nékem. Prédikátor 10. 129. Zsoltár.­ ­ FEBRUÁR 21. HÉTFŐ „Amikor Jézus meglátta őt, előszólította, és azt mondta neki: Asszony, megszabadultál betegsé­gedből” (13:10—_21). A beteg asszony is bizonyá­ra tudta, hogy mi tilos szombaton, s nem is mer­te volna kérni az Urat arra, hogy gyógyítsa meg őt. A zsinagógái elöljáró szava tehát méltatlanul érte őt is, hiszen nem gyógyíttatni ment magát, hanem megszentelni az ünnepet. Jézusnak tet­szett úgy megszentelni az ünnepet, felragyogtat­­ni a szombat igazi értelmét, hogy visszaadja egy beteg asszonynak az egészségét. Bár így szente­­lődne meg minden nyugalom-napunk, hogy visz­­szamutatna a kezdet tökéletes nyugalmára és az eljövendő Isten országa teljes felüdülésére. Olyan nyugalom-napunk volt tegnap, amelyben test­ben, lélekben felegyenesedtünk, meggyógyultunk? Ha igen, akkor adjuk tovább áldásait. Prédikátor 11. 172. Dicséret. IkVXXXXVVXX.­VXV FEBRUÁR 22. KEDD „...megálltok kívül és zörgetni kezdtek.... Uram, nyiss ajtót nekünk!” (13:22—30). Az a Jé­zus beszél itt arról, hogy eljön majd az idő, ami­kor kortársai is zörgetni fognak irgalomért, aki magáról is úgy beszélt, mint aki az ajtó előtt áll és zörget. A kegyelem idejének jele: a türelme­sen zörgető Jézus. Az ítélet idejének jele: a hiába zörgető ember. Már maga az is kegyelem, hogy Urunk erről ilyen világosan és keményen szól. S addig szól, amíg még lehet mindent helyre­hozni, boldogan ajtót nyitni, őt követni és Isten dicsőségére szolgálni. S akkor nem kell egykor zörgetni a kegyelem ajtaján, mert nyitva lesz. Jézusban minden lehetséges annak, aki addig ragadja meg hittel a lehetőséget, amíg a ház ura be nem csukta az ajtót. Prédikátor 12. 338. Dicséret. FEBRUÁR 23. SZERDA „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófé­tákat ... hányszor akartam­ összegyűjteni fiai­dat...” (13:31—35). Jézus ajkán Isten fájdalmas panasza hangzik fel. Az összegyűjteni akaró sze­rető fáradozás évszázadok nagy munkája, nem korlátozható Jézus Krisztus rövid földi életére. Félreértett, meg nem értett és megcsúfolt prófé­ták, könnyen elfelejtett próféciák, néha megölt küldöttek vére vádolta a „szent várost”. S ami­kor Jézus e fájó szavakat mondta, akkor készül­tek a legfájóbb lázadásra, hogy keresztre küldik az Isten Fiát. Megtörténik, hogy ott nem értik meg Jézust, ahol a legjobban kellene érteni és ott hallják legkevésbé hívó szavát, ahol a leg­nagyobb szeretettel akar összegyűjteni. Mentsen meg Isten ettől minket. Énekek Éneke 1. 46. Zsoltár. FEBRUÁR 24. CSÜTÖRTÖK „... hogy amikor jön az, aki meghívott, így szóljon hozzád: Barátom, ülj feljebb” (14:1—11). Jézus a farizeusok egyik vezetőjének házában ebédel. Tülekedést lát maga körül a főhelyekért. S erről a jelenetről ama nagy tülekedés jut eszé­be, amelyet az élet asztalánál folytatnak egy­mással az emberek. Mennyire tudatában van mindenki a maga „nagyságának”, előbbre való voltának! Jézus a legnagyobb boldogságról, a legnagyobb elégtételről szól, amit csak kaphat vendég, hogy a gazda feláll az asztaltól és sze­rény és alázatos vendégéhez lép és karonfogva felvezeti a főhelyre. De ez a vendég az utolsó helyen ült, mert magát oda tartotta méltónak. A Gazda jobbja az Isten országában különöskép­pen kegyelem, s ezért még azoké is lehet, akik a bűnösök közül az elsőknek tudják magukat. Énekek Éneke 2. 273. Dicséret. FEBRUÁR 25. PÉNTEK „... és boldog leszel, mert nincs miből viszo­nozniuk a szívességedet” (14:12—24). Az „adok, hogy adj” indulata öntudatlanul is meghúzódik gondolataink mélyén, amikor adunk, így lesz az áldozathozatalból „üzlet”. S valljuk meg, nincs is igazi örömünk ebben az „adásban”. Jé­zus figyelmeztet bennünket arra, hogy el lehet nyerni az áldozathozatal igazi örömét. S bármi­lyen különös is, ez akkor lesz a mienk, ha olya­nokon segítünk, akik nem tudják visszaadni. Sőt, még azokon is, akikről tudjuk, hogy vissza akar­ják adni, azzal az indulattal kell segíteni, ame­lyik nem vár vissza semmit. A viszonzást szá­mon nem tartó, az önzetlenül segítő, az adásban nem válogató szeretetet az Úr tartja számon, a viszonzásra ő maga vállalkozik és mérhetetlen bőkezűsége örök öröm forrása lesz. Érdemes megvizsgálni „vendégeinket”, hogy ott vannak-e köztük az Úr emberileg „fizetésképtelen” kicsi­nyei. Énekek Éneke 3. 144. Zsoltár. FEBRUÁR 26. SZOMBAT „...aki tornyot akar építeni... nem számítja ki a költséget, hogy telik-e mindenre a befejezé­sig?” (14:25—35). Szoktunk mi végezni számve­tést azon a téren is, amiről itt Jézus beszél. De mégsem úgy, ahogy Urunk gondolta. Amikor az ő követésének nagy „vállalkozásáról”, a ke­reszthordozás és szolgálat útjának felméréséről van szó, mi is szoktunk számot vetni, méricskél­ni. Vizsgálgatjuk, hogy érdemes-e, méregetjük az Úr kegyelmét, gondviselését, hűségét. Afelől vizsgálódunk, ami pedig biztos és azt méreget­jük, ami mérhetetlen. De elfelejtjük felmérni a mi odaszánásunk komolyságát, bűnbánatunk őszinteségét, megtérésünk egész életünkre érvé­nyes mélységét, az Ige szavára figyelés készsé­gét. Van-e bennünk hűség és kitartás a küzde­lemhez? Felelősséggel mondjuk ki hívó szavára válaszunkat. Énekek Éneke 4. 97. Zsoltár. (Nyíregyháza) Dr. Fekete Károly Olvasandó: I. Péter 3:1. Szöget ütöttek a fejembe a fen­ti igevers szavai: „Ige nélkül is.” Hogyan? Olyan valami ez, mint­ha vetés nélkül akarnék aratni. A hit hallásból van, a hallás pe­dig Isten Igéje által. Mindenkit arra buzdítunk, hogy olvassa a Bibliáját, hogy figyelmezzen az Igére és fogadja azt a szívébe. Itt pedig az apostol azt mondja: „Ige nélkül is.” Fiatalkoromban meglátogat­tam egy kedves földműves- csalá­dot, ahol az asszony naponkénti bibliaolvasó volt és esténként térdre borulva tért nyugalomra. Rövid bevezető beszélgetés után az asszony így mondotta el fáj­dalmát: — A férjem, sajnos, nem olvassa a Bibliát és nem akar térdre borulni, mikor imádkozik. A férfi nem lett mérges, hanem így felelt: — Élt a feleségem sza­vaiból, szívéből és életéből olva­som az Igét. Ráfigyelve akarok meggyőződni, hogy mi eredmé­nye lehet az igeolvasásnak és a térdre borulásnak. Aztán teltek-múltak az évek s ez a kedves asszony hazatért Megváltó Urához. Mikor újra lá­togatást tettem az özvegyen ma­radt férjnél, elmondotta: — Most már én is mindennap olvasom a Bibliát és térdre borulva imád- Ige nélkül is... hozom, mert feleségem életé­ből megláttam és megismertem az Ige valóságát és titokzatos ere­jét. Régen volt, a helyet sem aka­rom megmondani, hogy hol, egy gyülekezeti teremben táncmulat­ságot rendeztek. A teremben bib­liai falimondásokkal voltak telve a falak. De hát miként fér össze a kettő? Úgy, hogy a mulatság kezdete előtt valaki az összes fa­limondásokat a fal felé forgatta, hogy senkit „ne zavarjon” az ige. (Aztán a táncmulatság után bizo­nyára visszaforgatták az igés táb­lákat.) Nem ezt a tényt akarom bírálat tárgyává tenni. Inkább azt, hogy sokszor a sok-sok megtanult aranymondást, amit gyermekko­runk óta felaggattunk szívünk fa­laira, „befelé fordítjuk”, hogy vi­lágias életfolytatásunkban „ne za­varjanak” bennünket. Egyik püspökünk mondotta egyszer régebben, beszélgetés köz­ben: — Nem szeretem minden le­velemet bibliai Igével kezdeni hogy ne váljék ez keresztyén megszokássá, vagy éppen divattá Sokkal inkább arra vágyom, hogy leveleim tartalma jusson be em­berszívekbe, és segítse őket az Ige szerinti élet megvalósításában és gyakorlásában. Senki félre ne értsen. Nagyon szeretem az Igét olvasni, írása­imban is rámutatni, de egyre job­ban vágyom arra, hogy az Ige bennem élő Ige legyen, mint kovász a tésztában, mint a meg­gyújtott gyertya lángja a szobá­ban. Nem hiába kezdi János após­tol az ő evangéliumát ezekkel szavakkal: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige... És az Ige testté lett, és lakozék mi közöt­tünk, és láttuk az ő dicsőségét mint az Atya Egyszülöttjének di­csőségét, aki teljes vala kegye­lemmel és igazsággal” (1:1,14). (Leányfalu) Dr. Ecsedy Aladár mer­t ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni is. II.CIMOCHLUS 7m Benned bízik a mi lelkünk és előttébb örvendezünk jóságodnak, dicsérünk kegyelmedért, örök Is­ten, édes Atyánk a Jézus Krisz­­usban. Áldunk a társas életért, melybe minket beállítottál, a sze­retetnek ama sok megnyilvánu­­ásáért, mely a bölcsőtől a kopor­sóig kísér minket. Óvj minket, Úr Isten, minden képmutatástól és szívbeli zordon­­ságtól. Adj meleg testvéri szívet, amely az élet egyszerű örömeit szívesen fogadja és hálásan veszi atyai kezedből. Szenteld meg, Ür Isten, az em­beri élet tiszta örömeit, hiszen azokkal Te akarsz megajándékoz­ni minket. Ne engedd, hogy a Sá­tán rossz útra csábítson, s a világ a maga tévelygésével rabul ejt­sen. Szelíd Megváltónk, Jézus Krisztus, az emberekkel való érintkezésben Te légy a mi örök példaképünk, hogy amint Te együtt sírtál a sírokkal, együtt örültél az örülőkkel, és megbe­csülted a gyermekies szív boldog­ságát és kedvességét is, úgy mi is megbecsüljük a tiszta mosolygást és derűt az emberi arcon és érez­zük most és minden időben, hogy amire Te tanítasz minket, az valóban örömhír minden hívőnek üdvösségére a Jézus Krisztus ál­tal. Ámen. (Czeglédy Sándor: Gyülekezeti imádságok, Cegléd, 1942.) A heti bibliai részhez A samaritánusok (II.) Jézus egyszer elhatározta, hogy "elmegy Jeruzsálembe. Követeket küldött maga előtt, akik betértek a samaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De nem fogadták be őt, mivel Je­ruzsálembe szándékozott menni. A vendégbarátság ilyen súlyos megsértése miatt a tanítványai tüzet akartak kérni a mennyből, hogy égesse meg őket. De Jézus türelemre intette őket (Luk. 9:51k). Honnan eredt ez az ellen­ségeskedés a zsidók és a samari­­tánusok között? Szalmanasszár asszír király há­rom évig ostromolta Samáriát, az északi tíz törzs országának leg­erősebb városát. Bevenni csak utóda, Szárgon tudta, aki Kr. e. 722-ben az egész népet elhurcol­ta Médiába és Perzsiába. Helyük­be a perzsiai Kuta tartományból öt néptörzset telepített át, akik természetesen magukkal hozták régi isteneiket is. A tíz törzs fel­ségterületére érve azonban a Szentírás szerint oroszlánok tá­madtak rájuk, Josephus szerint pedig dögvész tört ki közöttük. Egy jóslat figyelmeztette őket, hogy térjenek Jahve, a minden­ható Isten tiszteletére, akkor megmenekülhetnek. Ekkor köve­teket küldtek az asszír királyhoz és kérték, küldjön hozzájuk né­hányat a foglyul ejtett izraelita papok közül. Ezek oktatták az­tán őket a törvényre és az Isten szolgálatára. Buzgón kezdték tisztelni Jahvét és a dögvész ha­marosan meg is szűnt, így kezdő­dött a kutaiak, ahogy a héberek nevezték őket, a görögül samari­­tánusoknak nevezett nép történe­te. Később Asarhaddon (675-ben) és Assurbanipal (650-ben) továb­bi telepeseket küldött az elhur­colt tíz törzs pótlására. Ezek meg a kutaiak aztán összeházasodtak a hazájukban hagyott izraeliták­kal. S bár az áldozóhalmokon a saját bálványaiknak is bemutat­tak áldozatokat (II. Kir. 17:24— 32), Jeremiástól tudjuk, hogy mennyire érdeklődtek a jeruzsá­­lemi kultusz iránt is. Gedaljának, Babilónia helytartójának a meg­­öletését követő napon, amikor a samaritánusok még nem tudtak a dologról, nyolcvan ember jött Si­­kemből és Sámánéból, levágott szakállal, megszaggatott ruhában és bevagdalt testtel. Ételáldozat tömjén volt náluk, amelyet az Úr házába akartak vinni. De amint a város közepére értek, Jizmaél Netánia fia, a vele lévő emberek segítségével lekaszabolta és egy ciszternába dobta őket. Ezzel kezdődött a két nép el­lenségeskedése (Jer. 41:4—7). Dr. Bajusz Ferenc

Next