Reformátusok Lapja, 1985 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1985-02-10 / 6. szám

ff FIIRMiTIIMIk L\P[A6 Szabó Dezső halála és temetései •Csendes szavak” címmel írogatta cikkeit Szabó De­zső 1944 őszén. Történelmünk e sötét korszakában ezek az írások burkolt, vagy nyílt formában, a reánk zu­hant német megszállás, az emberüldözés, a háború el­len tiltakoztak. Majd a nyilas hatalomátvétel után e cikkek is megszűntek ... A „Csendes szavak’’-sorozat (összesen tizennégy cikk) az 1944-es szörnyű esztendőből reánk maradt tragikus emberi és írói vallomás. Közvetlenül a »nyilas uralom előtt jelent meg például Az út című Szabó Dezső-vers. Ennek az utolsó hat sora: Nem lehet a halál egy nemzet célja, Az időben roppant reménység árad: Elmúl vereség, rabság ,és gyalázat, Új tavaszok jönnek és új vetések, Új, győző lelkek és új nemzedékek: A nemzet célja mindig: jövő s élet. 1944 őszén ilyen tartalmú verset írni és publikálni rendkívül bátor tett volt. A legutolsó­ életében nyomtatásban megjelent írása: Búcsú és testamentum címmel végrendeletét tartal­mazza. Ebben a — később hatóságilag is elfogadott — végakaratban Szabó Dezső a szerzői és kiadói jog örö­kösének a Zsinat által kijelölt református főgimnáziu­mot határozta meg. Az 1944. november 10-én megfo­galmazott végrendelet két nap múlva jelent meg a Magyar Ünnep című folyóiratban. Ezek után Szabó Dezső kizárólag az önéletrajzán dol­gozott, bombázások, aknazáporok, Budapest ostroma idején is. A József körút 31/a. számú ház óvóhelyén érte a halál, a szemtanúk és az anyakönyvi bejegyzés szerint 1945. január 13-án délután 16 óra 40 perckor. Az ost­romállapot ideje alatt leromlott szervezetével pár nap alatt végzett az influenza. Holttestét a ház lakói hordágyon először az udvar közepére vitték, majd — biztonsági okokból, mivel tartottak még a belövések, bombázások — ideiglene­sen a liftaknában helyezték el. Két nap múlva a ház­ban lakó kocsmáros, Urbán János, egy szekrényt adott koporsó céljára. A férfiak ebből ácsolták meg Szabó Dezső első koporsóját. Ez a szekrény-koporsó, Szabó Dezső holttestével, nem fért el a liftaknában, ezért azt a bejárati kapu bolt­­hajtása alatt hagyták, mivel ott látták leginkább vé­dettnek. Majd — január 18-án — a megérkező orosz katonai parancsnok rendelkezése szerint — a koporsót hat ember kivitte a szomszédos Rákóczi térre, a szö­kőkút elé. Akkor még tartottak az utcai harcok, akna­­robbanások. (Budapest csak február 13-án szabadult fel.) Ilyen körülmények között találtak a koporsóra hívei, tisztelői, a református egyetemisták. A koporsóra ráír­ták az óvóhelyen megbújók, hogy Szabó Dezső, az El­sodort falu írója. A fiatalok a fagyos földbe csákányokkal gödröt ástak és ebbe eresztették le a tákolmányt Szabó Dezső holt­testével. Ez 1945. január 23-án történt... Még sebti­ben fejfát is raktak a sírra, melybe belevésték: Szabó Dezső. Érdekes, de még pap is akadt, hogy búcsúsza­vakat mondjon a sír felett: Nagy Gyula református lelkész. Nem törődve a belövésekkel, az ostromálla­pottal, a jelenlevő fiatalok, tisztelők zsoltárokat éne­keltek: „Perelj, Uram perlőimmel, Harcolj én ellen­­ségimmel...” — szállt a zsoltár az üszkös tér magas­sága felé. Több mint négy évig a Rákóczi téren volt Szabó De­zső első sírhelye ... 1949. május 17-én exhumálták Sza­bó Dezső földi maradványait, és kettős fedelű kopor­sóba helyezték el. A külső fedélen aranyozott betűk­kel ez állt: Szabó Dezső, élt 66 évet. Ezután a kopor­sót elszállították a Kerepesi temetőbe. Itt másnap, 1949. május 18-án, szerda reggel, minden szertartás és búcsúztatás nélkül elhantolták. A temetés eredeti időpontja 1949. május 19-én 15 órakor lett volna, de mint később kiderült, „felsőbb utasításra” az időpontot megváltoztatták és a koporsó a nyilvánosság teljes ki­zárásával került a temető 24. parcellája 1. sorának 16. sírhelyére. Az eredetileg kitűzött időpontra sokan megjelentek: többek között Andrássy Kurta János szobrászművész, Szentiványi Kálmán író, dr. Zsigmond Gyula a Nem­zeti Parasztpárt megbízásából stb. Veres Péter például mezei virágból font koszorút hozott azzal a felírással, hogy: Szabó Dezsőnek a magyar írók. A búcsúztató beszédet Szabó Imre református esperes tartotta vol­na... Sokáig hallgatás övezte ezt a sírt... 1979-ben, a Szabó Dezső-centennáriumon, koszorúzott az Akadé­mia, a Művelődésügyi Minisztérium, az Írószövetség, a Petőfi Irodalmi Múzeum és még vagy százan, akik nem felejtették el Szabó Dezsőt, a tanárt, az írót, a publicistát. (Budapest) Budai Balogh Sándor RENDEZŐI UTASÍTÁS éjszaka változik a szín: a földre térdepel a hó, bő termésért imádkozik v­­kórusa csendes, bölcs-fehér, önzetlen-tiszta tél, a jelenet végén eltűnik, , alázatos, taps nem élteti, gondolhatnák, hogy itt se volt, pedig a fű lélegzetében él — aki nem tapos nagyon, érezheti... Zsirai László A barázda végén­­ Ezekben a napokban — különösen mi­után a Budapesti Református Gimnázium alapításának 125. évfordulós ünnepélyén a Kálvin téri templomban a megnyitó emlé­kezést én mondtam — gyakran úgy érzem magam, mint a szántóvető ember ■— még a gépesítés előtti korban — egy-egy barázda végén. Mielőtt nekivágna az új barázdának, megáll és visszanéz. Valljuk meg, a vissza­­nézés hajlandósága többnyire az idős em­ber sajátsága. „Akihez közel van az élet határa, Nem szeret az nézni előre, csak hát­ra” — mondja a költő. De van hasznos, ter­mékeny visszapillantás is, és maga az írás bíztat minket nem is egyszer, hogy emlékez­zünk. Az ilyen visszapillantásban azért „számoljuk napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk”. Ilyenkor különösen érezzük a zsoltáríró szavának igazságát: időnk „tova­tűnik, mintha repülnénk”. Mennyire más a gyermek időérzéke, mint az idős emberé! Valamikor egy-egy nyári vakációnk szinte korszaknak tűnt fel, most pedig egy-egy évünk, mire föleszmélünk, máris belesüly­­lyed az örökkévalóság óceánjába. Óh bol­dog ifjúkor, amely vágyai, reményei vélt örökkévalóságában él! Az idős ember, ha tényleg „bölcs szívet” nyert, tudja, hogy az idő csúfot űz a gazdagok gazdagságából, az ifjak illúzióiból, az egészségesek életerejé­ből, a szépek szépségéből. Ez kelthet kese­rűséget is bennünk, ha nincs meg az igazi vígasztalásunk, és Shakespeare örök embe­ri tapasztalatot szólaltatott meg akkor, ami­kor a Hamlet­ben az első sírásóval ezt mondatja: „De meglopott öreg korom, ök­lébe markolta; S elhányt-vetett, hogy azt se t’om, ki voltam valaha” (V. felv.). A szántóvető, ha nem túlságosan hosszú a barázda, az egészet beláthatja, de a mi visszatekintésünkben legtöbbször csak egy­­egy filmkocka villan föl életünk több száz kilométer hosszú filmjéből, így jelenik meg előttem először az akkor még új Fasori templom. Szent emlékek kö­zött járok. Segédlelkészként Kovács Emil mellett tettem meg szolgálatom első lépéseit. Most is leteszem kegyeletem koszorúját lel­ki arcképe elé. Alázatos, átható tekintetű, a mindig reménykedni tudó ember derűjével az új barázda előtt élő szolgája volt egyházunknak. Igazi sze­­­­retetének meg is volt a visszhangja: külö­nösen a „kisemberek” ragaszkodtak hozzá bámulatosan. Kerületi képviselőjüknek is megválasztották. Ott álltam kórházi ágya mellett, amikor már elhangzott felé a haza­hívó mennyei szó. Halála után a Kálvin térre kerültem, mint segédlelkész, Ravasz László és Szabó Aladár mellé. Akkor még a mai Józsefvárosi gyü­lekezet is odatartozott. Mintha csak néhány éve lett volna, látom magam káplántársam­mal, Tóth Lajossal, a későbbi szekszárdi lelkipásztorral és tolnai esperessel, amint megyünk a Mária Terézia téri (ma Horváth Mihály tér) pedagógiai szeminárum díszter­me felé, hogy ott elkezdjük az istentisztele­tek tartását a környéken lakó reformátu­sokkal. Ebből a kicsiny gyülekezetből nőtt ki aztán a Józsefvárosi Református Egy­házközség, és ha Laky Adolf boldog emlé­kezetű atyánkfia nagyszerű adománya hadi­kölcsönként nem lett volna­­ semmivé, bizo­nyára a Józsefvárosban is olyan nagy és impozáns templom épült volna, mint Laky Adolf hasonló adományának felhasználásá­val a Fasorban. Nagy élmény és nagy iskola volt Ravasz László és Szabó Aladár mellett szolgálni. De természetesen­­ minden fiatal önállóságra tö­rekszik. Ezért amikor Tóth Lajos barátom felhívta a figyelmemet arra, hogy Drává­tokon „papot” keresnek, beadtam a pályá­zatomat. Akkor még — hogy a jelöltek ön­maguk melletti korteskedését kizárják — nem volt bemutatkozó szolgálat a helyszínen, ha­nem a gyülekezet küldöttei mentek el a je­löltek meghallgatására, így jöttek el Budá­ra is. Amikor istentisztelet után szóba ke­­rült közöttük, hogy én vagyok a huszon­egyedik pályázó, az egyik jókedvű presbiter ki is mondta a szentenciát: „A huszonegyes viszi a bankot”. Persze nem ez volt az igazi szempont, amint erről hamarosan meggyő­ződhettem, amikor a drávafokiak szeretetét megtapasztaltam. Baranyának egyik leg­szebb és legjellegzetesebb táján, az Ormán­ságban, a magyar reformáció ősi talaján szolgálhattam itt, kedves nép között. De a gyülekezet élete fölött ott lebegett az átkos árnyék, az egykerendszer, a gyermekáldás megtagadása. Ennek a tájnak, közelebbről Nagypeterdnek a szülötte volt Baksay Sán­dor, az én gyermek- és ifjúkoromban a Du­­namellék püspöke. Őt ritkán láttuk, mert a „püspöki székhely” római katolikus fogal­mát a reformátusok akkor még nem ismer­ték, és a kiváló püspök, a magyar irodalom jeles képviselője, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja mély bölcses­séggel és jellemszilárdsággal haláláig kun­­szentmiklósi parókiájáról irányította az egy­házkerület életét. Legtöbbször szelíd derű­vel írt a nép életéről, de magánnyilatkoza­tai mutatták, hogy az ormánsági nép pusz­tulását éppen úgy látta, mint akik később olyan lelkiismeretbe markoló erővel mutat­tak rá erre, mint például Kiss Géza, káki­­csi lelkipásztor, vagy Kodolányi János, aki­nek „Földindulás”-át a Belvárosi Színház­ban Bárdos Artur református atyánkfia igaz­gatósága alatt olyan sokan megrendült lé­lekkel láthatták. Maga Baksay Sándor is ezt írja egyik későbbi művében erről a népről: „Kedves népem, aranyos népem, pusztuló népem”.­­ Édesapám (Haypál Benő) halála után a budai gyülekezet hívott meg. Itteni szolgá­latomba Ravasz László püspök iktatott be 1926. szeptember 12-én. Beszédében a jó Pásztor, azaz Jézus szolgálatát állította a gyülekezet elé. Engem különösen megragadott az a gondolat, hogy a Főpásztor szolgáinak, a lelkipásztoroknak szolgálata sem ér vé­get soha, azt abbahagyni, attól visszavo­nulni nem lehet. Most az emlékezés filmje felgyorsul: drá­ga arcok jelennek meg előttem, kedves atyámfiai, akik még velem vannak és akik már elmentek előttünk, szolgálatom kis és nagy, szomorú és örvendetes eseményei. Ki is kapcsolom a reflektort és az em­lékezés helyett azt nézem, amit most az ab­lakon át a téli szürkületben látok: a Szi­lágyi Dezső tér és a Duna-parti sétány gesz­tenyefáit. Mint ahogy Kosztolányi felejthe­tetlenül énekelte: „Ti voltatok az ifjúság, Üllői­ úti fák”, valahogy úgy látom én is ezeket az öreg fákat. De talán többet is látok bennük, mint a tovatűnő élet jeleit. Hiszen esztendőről esztendőre kibontják le­veleiket, virágba borulnak, majd hulló le­veleik emlékeztetnek a közelítő télre, de a törzsek rendületlenül állnak, gyökereikkel mélyen a földbe kapaszkodva. Ilyen, és így telik el az emberi élet. Éle­tünk lelki gyökerein át Krisztusból nyer erőt és táplálékot. Ezért a visszatekintés most se váljék szomorú merengéssé. A szán­tó rövid visszapillantás után nekifordítja ekéjét a következő barázdának, aztán nem „tekint hátra”, hanem megragadja „az előt­tünk levő reménységet” (Zsid. 6:18). Nem tudja — és milyen jó, hogy nem tudja! —, végig szántja-e az új barázdát és hány újat kezdhet még, de „célegyenest” megy előre ekéje után. Reménykedve nemcsak önmagá­ért, hanem szeretteiért, egyházáért, népéért és ezért a fenyegetett, béke után sóvárgó világért is, tudva, hogy „azoknak, akik Is­tent szeretik, minden javukra van” (Róma 8:28). Hadd zárjam elmélkedésemet Arany Já­nos szavaival: „Gyermekszívvel, öntudatlan nyugszom meg e gondolatban, hogy övéit el nem hagyja, ki mindnyájunk Édesatyja.” (Budapest) Haypál Béla Haypál Béla és felesége 1985. február 10. POSTABONTÁS Dr. Bánó Istvánná dr. Székely Ir­ma budapesti olvasónk egy életké­pet ír le, melynek ezt a címet is adhatjuk: Egy elhagyott szemüveg története. Egy kedves, baráti há­zaspár látogatott meg Kispestről — írja. Egyik betegebb, erőtlenebb a másiknál, de az Úr előtt mégis nagy öröm és áldás volt együttlétünk. Amikor elmentek, azután vettem észre, hogy itt maradt egy szem­üveg. Napokig vártam, hogy majd valakit elküldenek érte (magam erejéből képtelen lennék rá). Egy hét telt el, amikor egy hívő, szol­gáló lélek felkeresett. Bár már nem Kispesten laknak, de mégis vállal­ta, hogy visszajuttatja a szemüve­get, s ezenkívül még egy ügyet el­intéz. Távollétem alatt a házaspár egyik tagja, Erzsiké volt nálam, majd másnap — legyőzve erőtlen­ségét — újra megjelent. Szomorú lett, amikor közöltem vele, hogy a szemüveg már Évánál van, s ő is csak két nap múlva viszi majd el. Távozása után könyörgésbe kezd­tem, s kértem az Urat, hogy­ a szemüveg jusson el minél előbb Er­zsikéhez. Egy óra múlva csönget­tek. Éva jött, s táskájában ott volt a szemüveg. Elmondtam a történ­teket, és úgy láttuk mindketten, hogy azonnal tenni kell, indulni kell. Nem oda, ahová akarunk, ha­nem oda, ahová az Űr vezet, így került vissza a szemüveg még az­nap, így talált meghallgatásra az imádság, így lett örömtelivé ez a nap mindhármónk számára. * Egy kedves budapesti olvasónk, aki több mint 40 éve külföldről ér­kezett hazánkba az Úr imádságá­nak istentiszteleteinken­­való elmon­dásáról így ír: ,J Hosszú évek óta megfigyeltem a magyar istentisz­teleteken, hogy mind a lelkipásztor, mind a gyülekezet, falun és város­ban, a lelkipásztor imahadarása miatt, csak úgy végigrohan az Úr imádságán. Természetesen vannak kivételek is, de kevés. Úgy hang­zik, mint az első vagy második ál­talános iskolások jól megtanult lec­kéje. Ismertem egy lelkipásztort, aki mindig lassan és értelmesen ve­zette ezt az imádkozást. A Szil­veszter éjféli istentiszteleten szinte minden kérés után majdnem fél perces szünetet tartott. Nem vettük túlzásnak ... Szerintem azért imád­kozunk, hogy kérjünk és nem azért, hogy csak el- vagy fölmondjuk az imádságot. A mostani formában szinte lehetetlen gondolatban lépést tartani. Nagyon kérem, gondolja­nak arra, hogy mit is jelentenek azok a szavak. Több, mint 40 éve élek Magyarországon, de ezt az imahadarást még nem tudtam meg­szokni.” — Szívünkből, lelkiismere­tünkhöz szólt kedves olvasónk. Bi­zony, sokszor gépiesen mormoljuk e csodálatos ima szavait. Hiányzik belőlünk talán az a vágy, ahogy a tanítványok az imádság tudomá­nyára éhesen kérték: „Uram taníts minket imádkozni!” A fennt em­lített hadarás egyenes következmé­nye, hogy sokszor nem valósul meg életünkben — egyebek között — Isten akarata és továbbra is gyű­lölettel nézünk az ellenünk vétke­zőkre. Csak hálás lehet a lelki­­pásztor — amennyiben a fentiek érintik — akkor,­ha figyelmeztetést kap arra nézve, hogy lassabban, valóban kérve, könyörögve mondja a gyülekezettel együtt az Úr imád­ságát. * Takács Etelka budapesti olvasónk imádságát adjuk közre: Ujjongva zengem rólad, Istenem, Atyám, hogy mily jó vagy hozzám. Ép testben, ép lélekben magas kort éltetsz ve­lem. Fedelet adsz a fejem fölé, na­ponta megelégítesz, erősítesz, vi­gasztalsz és örvendeztetsz a termé­szet minden szépségével, csendjével. Betetőzésül az Úr Jézus által szá­momra is utat mutatsz úgy e földi életben, mint az örök élet felé, ami­nél többet, áldottabbat gondosko­dó szereteted már nem is adhatna. Istenem, Atyám! Ingyen való jósá­godért Neked én mit is adhatnék? Fogadd érte el nem múló, hűséges szeretetemet, szívemben Téged di­csőítő éneklésemet.

Next