Reformátusok Lapja, 1985 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1985-02-10 / 6. szám
ff FIIRMiTIIMIk L\P[A6 Szabó Dezső halála és temetései •Csendes szavak” címmel írogatta cikkeit Szabó Dezső 1944 őszén. Történelmünk e sötét korszakában ezek az írások burkolt, vagy nyílt formában, a reánk zuhant német megszállás, az emberüldözés, a háború ellen tiltakoztak. Majd a nyilas hatalomátvétel után e cikkek is megszűntek ... A „Csendes szavak’’-sorozat (összesen tizennégy cikk) az 1944-es szörnyű esztendőből reánk maradt tragikus emberi és írói vallomás. Közvetlenül a »nyilas uralom előtt jelent meg például Az út című Szabó Dezső-vers. Ennek az utolsó hat sora: Nem lehet a halál egy nemzet célja, Az időben roppant reménység árad: Elmúl vereség, rabság ,és gyalázat, Új tavaszok jönnek és új vetések, Új, győző lelkek és új nemzedékek: A nemzet célja mindig: jövő s élet. 1944 őszén ilyen tartalmú verset írni és publikálni rendkívül bátor tett volt. A legutolsó életében nyomtatásban megjelent írása: Búcsú és testamentum címmel végrendeletét tartalmazza. Ebben a — később hatóságilag is elfogadott — végakaratban Szabó Dezső a szerzői és kiadói jog örökösének a Zsinat által kijelölt református főgimnáziumot határozta meg. Az 1944. november 10-én megfogalmazott végrendelet két nap múlva jelent meg a Magyar Ünnep című folyóiratban. Ezek után Szabó Dezső kizárólag az önéletrajzán dolgozott, bombázások, aknazáporok, Budapest ostroma idején is. A József körút 31/a. számú ház óvóhelyén érte a halál, a szemtanúk és az anyakönyvi bejegyzés szerint 1945. január 13-án délután 16 óra 40 perckor. Az ostromállapot ideje alatt leromlott szervezetével pár nap alatt végzett az influenza. Holttestét a ház lakói hordágyon először az udvar közepére vitték, majd — biztonsági okokból, mivel tartottak még a belövések, bombázások — ideiglenesen a liftaknában helyezték el. Két nap múlva a házban lakó kocsmáros, Urbán János, egy szekrényt adott koporsó céljára. A férfiak ebből ácsolták meg Szabó Dezső első koporsóját. Ez a szekrény-koporsó, Szabó Dezső holttestével, nem fért el a liftaknában, ezért azt a bejárati kapu bolthajtása alatt hagyták, mivel ott látták leginkább védettnek. Majd — január 18-án — a megérkező orosz katonai parancsnok rendelkezése szerint — a koporsót hat ember kivitte a szomszédos Rákóczi térre, a szökőkút elé. Akkor még tartottak az utcai harcok, aknarobbanások. (Budapest csak február 13-án szabadult fel.) Ilyen körülmények között találtak a koporsóra hívei, tisztelői, a református egyetemisták. A koporsóra ráírták az óvóhelyen megbújók, hogy Szabó Dezső, az Elsodort falu írója. A fiatalok a fagyos földbe csákányokkal gödröt ástak és ebbe eresztették le a tákolmányt Szabó Dezső holttestével. Ez 1945. január 23-án történt... Még sebtiben fejfát is raktak a sírra, melybe belevésték: Szabó Dezső. Érdekes, de még pap is akadt, hogy búcsúszavakat mondjon a sír felett: Nagy Gyula református lelkész. Nem törődve a belövésekkel, az ostromállapottal, a jelenlevő fiatalok, tisztelők zsoltárokat énekeltek: „Perelj, Uram perlőimmel, Harcolj én ellenségimmel...” — szállt a zsoltár az üszkös tér magassága felé. Több mint négy évig a Rákóczi téren volt Szabó Dezső első sírhelye ... 1949. május 17-én exhumálták Szabó Dezső földi maradványait, és kettős fedelű koporsóba helyezték el. A külső fedélen aranyozott betűkkel ez állt: Szabó Dezső, élt 66 évet. Ezután a koporsót elszállították a Kerepesi temetőbe. Itt másnap, 1949. május 18-án, szerda reggel, minden szertartás és búcsúztatás nélkül elhantolták. A temetés eredeti időpontja 1949. május 19-én 15 órakor lett volna, de mint később kiderült, „felsőbb utasításra” az időpontot megváltoztatták és a koporsó a nyilvánosság teljes kizárásával került a temető 24. parcellája 1. sorának 16. sírhelyére. Az eredetileg kitűzött időpontra sokan megjelentek: többek között Andrássy Kurta János szobrászművész, Szentiványi Kálmán író, dr. Zsigmond Gyula a Nemzeti Parasztpárt megbízásából stb. Veres Péter például mezei virágból font koszorút hozott azzal a felírással, hogy: Szabó Dezsőnek a magyar írók. A búcsúztató beszédet Szabó Imre református esperes tartotta volna... Sokáig hallgatás övezte ezt a sírt... 1979-ben, a Szabó Dezső-centennáriumon, koszorúzott az Akadémia, a Művelődésügyi Minisztérium, az Írószövetség, a Petőfi Irodalmi Múzeum és még vagy százan, akik nem felejtették el Szabó Dezsőt, a tanárt, az írót, a publicistát. (Budapest) Budai Balogh Sándor RENDEZŐI UTASÍTÁS éjszaka változik a szín: a földre térdepel a hó, bő termésért imádkozik vkórusa csendes, bölcs-fehér, önzetlen-tiszta tél, a jelenet végén eltűnik, , alázatos, taps nem élteti, gondolhatnák, hogy itt se volt, pedig a fű lélegzetében él — aki nem tapos nagyon, érezheti... Zsirai László A barázda végén Ezekben a napokban — különösen miután a Budapesti Református Gimnázium alapításának 125. évfordulós ünnepélyén a Kálvin téri templomban a megnyitó emlékezést én mondtam — gyakran úgy érzem magam, mint a szántóvető ember ■— még a gépesítés előtti korban — egy-egy barázda végén. Mielőtt nekivágna az új barázdának, megáll és visszanéz. Valljuk meg, a visszanézés hajlandósága többnyire az idős ember sajátsága. „Akihez közel van az élet határa, Nem szeret az nézni előre, csak hátra” — mondja a költő. De van hasznos, termékeny visszapillantás is, és maga az írás bíztat minket nem is egyszer, hogy emlékezzünk. Az ilyen visszapillantásban azért „számoljuk napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk”. Ilyenkor különösen érezzük a zsoltáríró szavának igazságát: időnk „tovatűnik, mintha repülnénk”. Mennyire más a gyermek időérzéke, mint az idős emberé! Valamikor egy-egy nyári vakációnk szinte korszaknak tűnt fel, most pedig egy-egy évünk, mire föleszmélünk, máris belesülylyed az örökkévalóság óceánjába. Óh boldog ifjúkor, amely vágyai, reményei vélt örökkévalóságában él! Az idős ember, ha tényleg „bölcs szívet” nyert, tudja, hogy az idő csúfot űz a gazdagok gazdagságából, az ifjak illúzióiból, az egészségesek életerejéből, a szépek szépségéből. Ez kelthet keserűséget is bennünk, ha nincs meg az igazi vígasztalásunk, és Shakespeare örök emberi tapasztalatot szólaltatott meg akkor, amikor a Hamletben az első sírásóval ezt mondatja: „De meglopott öreg korom, öklébe markolta; S elhányt-vetett, hogy azt se t’om, ki voltam valaha” (V. felv.). A szántóvető, ha nem túlságosan hosszú a barázda, az egészet beláthatja, de a mi visszatekintésünkben legtöbbször csak egyegy filmkocka villan föl életünk több száz kilométer hosszú filmjéből, így jelenik meg előttem először az akkor még új Fasori templom. Szent emlékek között járok. Segédlelkészként Kovács Emil mellett tettem meg szolgálatom első lépéseit. Most is leteszem kegyeletem koszorúját lelki arcképe elé. Alázatos, átható tekintetű, a mindig reménykedni tudó ember derűjével az új barázda előtt élő szolgája volt egyházunknak. Igazi szeretetének meg is volt a visszhangja: különösen a „kisemberek” ragaszkodtak hozzá bámulatosan. Kerületi képviselőjüknek is megválasztották. Ott álltam kórházi ágya mellett, amikor már elhangzott felé a hazahívó mennyei szó. Halála után a Kálvin térre kerültem, mint segédlelkész, Ravasz László és Szabó Aladár mellé. Akkor még a mai Józsefvárosi gyülekezet is odatartozott. Mintha csak néhány éve lett volna, látom magam káplántársammal, Tóth Lajossal, a későbbi szekszárdi lelkipásztorral és tolnai esperessel, amint megyünk a Mária Terézia téri (ma Horváth Mihály tér) pedagógiai szeminárum díszterme felé, hogy ott elkezdjük az istentiszteletek tartását a környéken lakó reformátusokkal. Ebből a kicsiny gyülekezetből nőtt ki aztán a Józsefvárosi Református Egyházközség, és ha Laky Adolf boldog emlékezetű atyánkfia nagyszerű adománya hadikölcsönként nem lett volna semmivé, bizonyára a Józsefvárosban is olyan nagy és impozáns templom épült volna, mint Laky Adolf hasonló adományának felhasználásával a Fasorban. Nagy élmény és nagy iskola volt Ravasz László és Szabó Aladár mellett szolgálni. De természetesen minden fiatal önállóságra törekszik. Ezért amikor Tóth Lajos barátom felhívta a figyelmemet arra, hogy Drávátokon „papot” keresnek, beadtam a pályázatomat. Akkor még — hogy a jelöltek önmaguk melletti korteskedését kizárják — nem volt bemutatkozó szolgálat a helyszínen, hanem a gyülekezet küldöttei mentek el a jelöltek meghallgatására, így jöttek el Budára is. Amikor istentisztelet után szóba került közöttük, hogy én vagyok a huszonegyedik pályázó, az egyik jókedvű presbiter ki is mondta a szentenciát: „A huszonegyes viszi a bankot”. Persze nem ez volt az igazi szempont, amint erről hamarosan meggyőződhettem, amikor a drávafokiak szeretetét megtapasztaltam. Baranyának egyik legszebb és legjellegzetesebb táján, az Ormánságban, a magyar reformáció ősi talaján szolgálhattam itt, kedves nép között. De a gyülekezet élete fölött ott lebegett az átkos árnyék, az egykerendszer, a gyermekáldás megtagadása. Ennek a tájnak, közelebbről Nagypeterdnek a szülötte volt Baksay Sándor, az én gyermek- és ifjúkoromban a Dunamellék püspöke. Őt ritkán láttuk, mert a „püspöki székhely” római katolikus fogalmát a reformátusok akkor még nem ismerték, és a kiváló püspök, a magyar irodalom jeles képviselője, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja mély bölcsességgel és jellemszilárdsággal haláláig kunszentmiklósi parókiájáról irányította az egyházkerület életét. Legtöbbször szelíd derűvel írt a nép életéről, de magánnyilatkozatai mutatták, hogy az ormánsági nép pusztulását éppen úgy látta, mint akik később olyan lelkiismeretbe markoló erővel mutattak rá erre, mint például Kiss Géza, kákicsi lelkipásztor, vagy Kodolányi János, akinek „Földindulás”-át a Belvárosi Színházban Bárdos Artur református atyánkfia igazgatósága alatt olyan sokan megrendült lélekkel láthatták. Maga Baksay Sándor is ezt írja egyik későbbi művében erről a népről: „Kedves népem, aranyos népem, pusztuló népem”. Édesapám (Haypál Benő) halála után a budai gyülekezet hívott meg. Itteni szolgálatomba Ravasz László püspök iktatott be 1926. szeptember 12-én. Beszédében a jó Pásztor, azaz Jézus szolgálatát állította a gyülekezet elé. Engem különösen megragadott az a gondolat, hogy a Főpásztor szolgáinak, a lelkipásztoroknak szolgálata sem ér véget soha, azt abbahagyni, attól visszavonulni nem lehet. Most az emlékezés filmje felgyorsul: drága arcok jelennek meg előttem, kedves atyámfiai, akik még velem vannak és akik már elmentek előttünk, szolgálatom kis és nagy, szomorú és örvendetes eseményei. Ki is kapcsolom a reflektort és az emlékezés helyett azt nézem, amit most az ablakon át a téli szürkületben látok: a Szilágyi Dezső tér és a Duna-parti sétány gesztenyefáit. Mint ahogy Kosztolányi felejthetetlenül énekelte: „Ti voltatok az ifjúság, Üllői úti fák”, valahogy úgy látom én is ezeket az öreg fákat. De talán többet is látok bennük, mint a tovatűnő élet jeleit. Hiszen esztendőről esztendőre kibontják leveleiket, virágba borulnak, majd hulló leveleik emlékeztetnek a közelítő télre, de a törzsek rendületlenül állnak, gyökereikkel mélyen a földbe kapaszkodva. Ilyen, és így telik el az emberi élet. Életünk lelki gyökerein át Krisztusból nyer erőt és táplálékot. Ezért a visszatekintés most se váljék szomorú merengéssé. A szántó rövid visszapillantás után nekifordítja ekéjét a következő barázdának, aztán nem „tekint hátra”, hanem megragadja „az előttünk levő reménységet” (Zsid. 6:18). Nem tudja — és milyen jó, hogy nem tudja! —, végig szántja-e az új barázdát és hány újat kezdhet még, de „célegyenest” megy előre ekéje után. Reménykedve nemcsak önmagáért, hanem szeretteiért, egyházáért, népéért és ezért a fenyegetett, béke után sóvárgó világért is, tudva, hogy „azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van” (Róma 8:28). Hadd zárjam elmélkedésemet Arany János szavaival: „Gyermekszívvel, öntudatlan nyugszom meg e gondolatban, hogy övéit el nem hagyja, ki mindnyájunk Édesatyja.” (Budapest) Haypál Béla Haypál Béla és felesége 1985. február 10. POSTABONTÁS Dr. Bánó Istvánná dr. Székely Irma budapesti olvasónk egy életképet ír le, melynek ezt a címet is adhatjuk: Egy elhagyott szemüveg története. Egy kedves, baráti házaspár látogatott meg Kispestről — írja. Egyik betegebb, erőtlenebb a másiknál, de az Úr előtt mégis nagy öröm és áldás volt együttlétünk. Amikor elmentek, azután vettem észre, hogy itt maradt egy szemüveg. Napokig vártam, hogy majd valakit elküldenek érte (magam erejéből képtelen lennék rá). Egy hét telt el, amikor egy hívő, szolgáló lélek felkeresett. Bár már nem Kispesten laknak, de mégis vállalta, hogy visszajuttatja a szemüveget, s ezenkívül még egy ügyet elintéz. Távollétem alatt a házaspár egyik tagja, Erzsiké volt nálam, majd másnap — legyőzve erőtlenségét — újra megjelent. Szomorú lett, amikor közöltem vele, hogy a szemüveg már Évánál van, s ő is csak két nap múlva viszi majd el. Távozása után könyörgésbe kezdtem, s kértem az Urat, hogy a szemüveg jusson el minél előbb Erzsikéhez. Egy óra múlva csöngettek. Éva jött, s táskájában ott volt a szemüveg. Elmondtam a történteket, és úgy láttuk mindketten, hogy azonnal tenni kell, indulni kell. Nem oda, ahová akarunk, hanem oda, ahová az Űr vezet, így került vissza a szemüveg még aznap, így talált meghallgatásra az imádság, így lett örömtelivé ez a nap mindhármónk számára. * Egy kedves budapesti olvasónk, aki több mint 40 éve külföldről érkezett hazánkba az Úr imádságának istentiszteleteinkenvaló elmondásáról így ír: ,J Hosszú évek óta megfigyeltem a magyar istentiszteleteken, hogy mind a lelkipásztor, mind a gyülekezet, falun és városban, a lelkipásztor imahadarása miatt, csak úgy végigrohan az Úr imádságán. Természetesen vannak kivételek is, de kevés. Úgy hangzik, mint az első vagy második általános iskolások jól megtanult leckéje. Ismertem egy lelkipásztort, aki mindig lassan és értelmesen vezette ezt az imádkozást. A Szilveszter éjféli istentiszteleten szinte minden kérés után majdnem fél perces szünetet tartott. Nem vettük túlzásnak ... Szerintem azért imádkozunk, hogy kérjünk és nem azért, hogy csak el- vagy fölmondjuk az imádságot. A mostani formában szinte lehetetlen gondolatban lépést tartani. Nagyon kérem, gondoljanak arra, hogy mit is jelentenek azok a szavak. Több, mint 40 éve élek Magyarországon, de ezt az imahadarást még nem tudtam megszokni.” — Szívünkből, lelkiismeretünkhöz szólt kedves olvasónk. Bizony, sokszor gépiesen mormoljuk e csodálatos ima szavait. Hiányzik belőlünk talán az a vágy, ahogy a tanítványok az imádság tudományára éhesen kérték: „Uram taníts minket imádkozni!” A fennt említett hadarás egyenes következménye, hogy sokszor nem valósul meg életünkben — egyebek között — Isten akarata és továbbra is gyűlölettel nézünk az ellenünk vétkezőkre. Csak hálás lehet a lelkipásztor — amennyiben a fentiek érintik — akkor,ha figyelmeztetést kap arra nézve, hogy lassabban, valóban kérve, könyörögve mondja a gyülekezettel együtt az Úr imádságát. * Takács Etelka budapesti olvasónk imádságát adjuk közre: Ujjongva zengem rólad, Istenem, Atyám, hogy mily jó vagy hozzám. Ép testben, ép lélekben magas kort éltetsz velem. Fedelet adsz a fejem fölé, naponta megelégítesz, erősítesz, vigasztalsz és örvendeztetsz a természet minden szépségével, csendjével. Betetőzésül az Úr Jézus által számomra is utat mutatsz úgy e földi életben, mint az örök élet felé, aminél többet, áldottabbat gondoskodó szereteted már nem is adhatna. Istenem, Atyám! Ingyen való jóságodért Neked én mit is adhatnék? Fogadd érte el nem múló, hűséges szeretetemet, szívemben Téged dicsőítő éneklésemet.