Reformátusok Lapja, 1987 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1987-01-04 / 1. szám

K. bérm. Bp. 12 Ára: 6.— FI !RF­FORMATI­­­SOK IMA XXXI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA 1987. JANUÁR 4. Míg időnk van Van, aki retteg tőle, van, akit közömbösen érint. Én valahogy sok szépséget, de kiváltképp egyre több aján­dékot látok benne: az idő múlásában. Ahogy esztendő rakódik esztendőre, azt érzi az em­ber egyre határozottabban, hogy egyidejűleg távolodik valamitől és ugyanakkor közeledik is valamihez. Eb­ben a mozgásban, haladásban — s miért ne mondjuk úgy —, zarándoklatban formálódunk, alakulunk. Ezen az úton nap mint nap különböző szellemi-lelki hatá­sok érnek bennünket. S ezenközben mi magunk is vizs­gázunk, nap mint nap, mindazzal, ahogy e hatások súlya alatt meg a mi önálló döntéseink alapján mások­hoz viszonyulunk: szólunk, cselekszünk, vagy éppen el­mulasztunk megtenni valamit. Mitől távolodunk? Sokan — oktalanul — mindazt kárhoztatják amit maguk mögött hagytak. Talán így teszünk a jövőben a jelen pillanataival is? Mostani gondolatainkkal és cse­lekedeteinkkel is? Egy-egy új esztendő kezdetén az ember gyakran gondol vissza életének korábbi eseményeire. Különleges élmény, amikor felfedezi: számára koráb­ban érthetetlen, gyakran kellemetlen és fájdalmas mozzanatok az emlékezés rendjében helyükre rázód­­nak, megkapják valós értelmüket és értéküket. Va­jon kit nem furdalt volna már a lelkiismeret azért, hogy az elmúlt esztendők során ezt vagy azt a csa­ládtagját, barátját, ismerősét, munkatársát méltatlanul bántotta meg? Vajon ki nem töprengett még el azon, hogy egy-egy döntése, amit annak idején kétesnek ítélt, hogyan lett sorsát alakító, fontos esemény éle­tében? És bizonyára sokan vagyunk olyanok is, akiket a korábban, idejében ki nem mondott szó, simogatás­­ra nem mozduló kéz máig bántó emléke kísért. Mi mindent elmulasztottam! Mennyi mindent el kellett volna még neki mondanom! Igen, vannak olyan visz­­sza nem hozható, meg nem ismételhető pillanatok éle­tünkben, amikről csak később derül ki, hogy akkor és ott helyesen szóltunk-e, jól döntöttünk-e. Talán ebben van a távolodás folyamatának értéke. A felismerésben. Az összegzésben és értékelésben. A megbánás és a megbocsátás kettős-egy lehetőségében. Az Úr életünket alakító keze munkájának „tettenéré­sében”. És az újrakezdés gyönyörű kiváltságában. Hogy „félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdőtért” (Zsidókhoz írt levél 12:1). De mihez közeledünk? A lélek üdvössége, hitünk célja felé (I. Péter 1:9). „Küzdőterünk”, mindennapi életünk, a számunkra ren­delt idő és hely azonban nem hagy kétséget affelől, hogy valóban sok „akadályt” és „megkörnyékező bűnt” kell zarándokútunk során legyőznünk. Ezért int az apostol oly sokszor: „Míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben” (Galata 6:10). Sokaknak talán a legszorongatóbb kérdés: Vajon mennyi időnk van? A félelem és a szorongás lelke sokféleképpen környékez meg bennünket. A teremtett világ és benne az emberiség összefüggésében egy utol­só és egyben mindent felperzselő atomkatasztrófa ví­ziójában. Vagy éppen egy ránk mért betegség, kilá­tástalan élethelyzet formájában. Jézus egyik példázata azonban az örök reménység lelkét állítja szorongá­saink, félelmeink ellenébe. A terméketlen fügefa ese­tét, amely három esztendeje nem hozott gyümölcsöt a szőlősgazdának. Hogy „ne foglalja a földet hiába”, a gazda döntése: ki kell vágni. A vincellér azonban még reményt táplál a fügefát illetően, egy esztendei hala­dékot kér a gazdától. S ha a gondos ápolás után még mindig terméketlen maradna a fa, ám legyen sorsa a kivágatás (Lukács 13:6-9). Noha nem tudjuk, mely órában kell majd az Urunk elé állnunk s számot adnunk arról, hogyan „futottuk meg” küzdőterünket, azt azonban tudjuk Jézusnak eb­ből a példázatából is: Isten kegyelme időt ad, ha kell újabb napokat, hónapokat és esztendőket a jó gyü­mölcsök terméséhez, a cél eléréséhez. Még akkor is, ha egy új esztendő elején megállva, gyötör bennünket a kétség „a lelki elszáradás” eddigi aggasztó jelei miatt? Még akkor is, ha mérlegünk azt mutatja, hogy türelmetlenek, közömbösek, hálátlanok, szeretetlenek, önzők vagy éppen kételkedők és elcsüg­gedtek, remény­tvesztettek és cél tévesztettek voltunk? Még akkor is, ha hitünkben meginogtunk? Igen, még akkor is! Az Úr kinek-kinek ismét új le­hetőséget ad. Mert ő tudja: „még várható”, hogy „né­melyek” megférnek Hozzá, akik a döntés pillanatát mindeddig elmulasztották. Ezért „egy napot ismét ’má­nak’ jelöl ki” (Zsidókhoz írt levél 4:6-7). Ne rettegjünk hát tőle, de ne is legyünk közömbö­sek iránta. Mert valóban: az idő múlása a teremtő Isten által kijelölt újabb és újabb lehetőségeket hozza el számunkra, így legyen ez az új esztendő lelki meg­erősödésünk és gyümölcstermésünk jó alkalma. Amikor sokkal tudatosabban, mint eddig, elkerülve az „elszá­radás” minden veszélyét, nem „esztelenül, hanem böl­csen, „kihasználva az alkalmas időt” és „meggondol­tan”, az Úr akaratát kutatva majd megértve (Efezus 5:15-17) közeledjünk célunkhoz. Mégpedig a legszebb „küzdőtéren”, ebben a jelen való világban, ebben a nemzetben és hazában, ebben az egyházban és a velünk együtt „küzdő" lelkek se­regében. Komlós Attila ÚJÉVI KÖSZÖNTŐ KERESZTYÉN GYÜLEKEZETI TESTVÉREINK AZ ÚR JÉZUS KRISZTUSBAN! Az új esztendőben legyen biztos útmutatónk és kiapadhatatlan erő­forrásunk a karácsonyi evangélium, amelyet így hirdettek az angyalok: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség és az emberek­hez jóakarat!” (Lk. 2:14.) Ez a tömör bizonyságtétel több, mint jámbor óhaj, vagy szigorú pa­rancs. Nemcsak a jövőben beteljesülő célról beszél, hanem a már meg­levő valóságról is: Istennek a mennyben dicsősége van, és Jézus Krisztus eljövetelével kinyilvánította jóakaratát az emberekhez. Az Ige testté lett, s Benne Isten dicsősége és emberek iránti jóakarata megvalósult, s a mi békességünk! (Ef. 2:14.) Isten úgy határozott az emberek felől, hogy jót akar nekik és általuk cselekedni. A mi jóakaratunk Isten jóakaratá­nak természetes következménye, gyümölcse, az Ő dicsőségének visszatük­röződése a mi töredékes hálaadásunkban. Erről tanúskodik az elmúlt év megannyi örvendetes tapasztalata. Egyházunk erősödése a hitben, Krisztus ismeretében és követésében. Az Ige iránti szomjúság és hűség növekedése felnőtt és ifjú egyháztagok körében egyaránt. Magasztaljuk az Urat, Aki a ti szolgálatotok által munkálta gyülekezeteink lelki és anyagi épülését, egyetemes egyházunk közös feladatainak teljesítését, megáldotta szorgos munkátokat, amellyel naponta tanúskodtak szeretett népünk és hazánk iránti hűségetekről. Mindezért Istent illeti a dicsőség: „Soli Deo gloria!” Bibliaolvasó Kalauzunk újévnapra szóló ünnepi igeszakasza (Rom. 5.) a már idézett karácsonyi örömüzenettel egybehangzóan arról tesz bizony­ságot, hogy „megigazulván hit által, békességünk van Istennel” és Krisz­tus által mindenkor szabad utunk ahhoz a kegyelemhez, amelyben va­gyunk, amelybe helyeztettünk Isten jóvoltából. Helyzetünk nem változik a próbatételek között sem, mert a gondjainkkal, feladatainkkal folytatott szüntelen küzdelemben az bizonyosodik meg a jövőben is, hogy Krisztus áldozatának ereje hatalmasabb a mi kishitűségünknél és megoldandó problémáinknál. Egyaránt vonatkozik ez lelkiekre és anyagiakra, egyéni boldogulásunkra és közösségi életünkre; egyházunk, népünk és az emberi­ség jövendőjére. Ezért a buzgó imádkozásban és a hűséges fáradozásban meg ne lankadjatok — tudván, hogy „hű az, Aki ígéretet tett” (Zsid. 10:23.). Benne bízva, veletek együtt és érettetek könyörögve, kívánunk mindnyájatoknak, minden honfitársunknak és embertestvérünknek áldott, békés, boldog új esztendőt. Budapest, 1986. december 17. Dr. TÓTH KÁROLY Dr. BARTHA TIBOR a Dunamelléki Egyházkerület a Tiszántúli Egyházkerület püspöke püspöke KOVÁCH ATTILA KÜRTI LÁSZLÓ a Dunántúli Egyházkerület püspöke a Tiszáninneni Egyházkerület püspöke Felelős számadás Gyülekezeteink életéről­­számot adni, szembenézni az örömteli és a gondokat jelentő eseményekkel: igen felelősségteljes dolog. Akik er­re hivatottak, különösképpen ma­gukon kell, hogy érezzék az Űrtől reájuk ruházott felelősséget. Ilyen számadás, a jelenségek összegzése, következtetések levonása, bölcs és hatékony tervek felrajzolása vala­mennyi egyházi testületünknek szent feladata a maga területén. Ez a munka folyik az egyházkerületi közgyűléseken is, illetve a két köz­gyűlés közötti időszakban az egy­házkerületi tanácsüléseken. A dunamelléki egyházkerület ta­nácsülése 1986. december 4-én vé­gezte el ezt az összegző munkát. Ezt megelőzően napokon át folyt az előkészület a különböző bizottsá­gokban. Az egyházkerületi tanács­ülésen, amelyen dr. Tóth Károly püspök és dr. Esze Tamás főgond­nok elnökölt, összegezték az egy­házkerület életéről kapott átfogó képet. A tudósító számára ilyen­kor mindig nagy a kísértés, hogy részletekbe menően számoljon be arról a sok szolgálati ágról, amely hűségesen tükrözi a valóságot és­­ egyben a jövőre vonatkozó re­ménységeket is. Erre azonban la­punk terjedelmi lehetőségei nem elegendőek. Pedig bizonyosak va­gyunk abban, hogy részleteiben is sokakat érdekelnének a misszióval, az evangélizációval, a sajtó­ügy­­gyel és sok más fontos szakterü­lettel kapcsolatos részletek. Mind­ezeket azonban összefoglalta az egyházkerület püspöke. Sőt olyan általános jellegű következtetésekhez jutott, amelyekkel — úgy gondol­juk — részletesebben kell foglal­koznunk. A világ legátfogóbb témájára utalva, a püspök először arra a veszélyre irányította a figyelmet, amely az egész emberiséget fenye­geti egy lehetséges nukleáris ka­tasztrófa képében. Ezért a leg­(Folytatás a 3. oldalon) „Az ökumenikus kapcsolatok annyit érnek, amennyi a gyülekezetekben megvalósul” Ülésezett az ökumenikus Tanács közgyűlése — Bartha püspök lemondott elnöki tisztéről A Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsának a közgyűlése 1986. december 10-én ülésezett Budapesten, a református egyház zsinati irodájának tanácstermében. Az elnöklő dr. Tóth Károly püspök, ügyvezető alelnök felolvasta dr. Bartha Tibor püspök, az Ökumenikus Tanács elnökének a közgyűlés­hez intézett levelét. Ebben Bartha püspök — hivatkozással egészségi álla­potára — negyedszázadon át hordozott felelős szolgálata után kérte elnöki megbízatása alóli felmentését. „Hálát adok mindnyájunk Urának — írta levelében egyebek között a püspök —, hogy egymás hite által erősödve közösen mutathattunk utat egyházaink közösségének és tagjainak az együ­vé tartozás építésében és erősítésében. Köszönöm az atyák megbecsülő sze­­retetét és oly sok ízben megtapasztalt támogatását. Ez jelentős segítséget nyújtott ahhoz, hogy bizonyságtételünk hiteles legyen az ökumené nagy családjában. Istené legyen a dicsőség a közösen végzett szolgálatért, ame­lyet közösségünk épüléséért az egység keresésében végeztünk és azon az akaraton voltunk, hogy szeretett népünk és hazánk javát munkáljuk.” A közgyűlés előtt dr. Nagy Gyula evangélikus püspök és Szakács Jó­zsef, a Szabadegyházak Tanácsának elnöke méltatta dr. Bartha Tibor püspök elnöki minőségében végzett, sok áldásban gazdag ökumenikus szol­gálatát. A közgyűlés Bartha püspök bejelentésével kapcsolatban a következő határozatot hozta: „A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának közgyűlése tudomásul veszi dr. Bartha Tibor püspök kérését, miszerint hosszantartó betegsége miatt lemond az ökumenikus Tanács elnöki tiszté­ről és nyugállományba kíván vonulni. Az indokokat megértve, a közgyűlés szomorú szívvel elfogadja az ökumenikus Tanács elnökének lemondását. A közgyűlés jegyzőkönyvben rögzíti köszönetét azért az áldásos tevékeny­ségért, amelyet dr. Bartha Tibor püspök az Ökumenikus Tanács elnöke­ként több évtizeden keresztül a magyar egyházak ökumenikus együttműkö­désének elmélyítéséért, a testvéri kapcsolatok ápolásáért végzett. Háláját és elismerését fejezi ki dr. Bartha Tibor püspök sok évtizedes nemzetközi szolgálatáért, az egyházi világszervezetekben végzett eredményes munká­jáért és az ökumenikus Tanács méltó, magasszintű képviseletéért hazánk­ban és külföldön. A közgyűlés javasolja, hogy az ökumenikus Tanács kö­vetkező közgyűlése — amely dönt a megüresedett elnöki tiszt betöltésé­ről — válassza meg dr. Bartha Tibor püspököt a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa tiszteletbeli elnökévé. Hálánkat kifejezve kívánunk dr. Bartha Tibor püspöknek mielőbbi gyógyulást, tagegyházaink gyüleke­zeteivel együtt imádságban hordozzuk őt és Isten áldását kívánjuk további életére.” A tanácskozáson vendégként részt vett dr. Jean Fischer, az Európai Egyházak Konferenciájának főtitkára. Beszédében behatóan elemezte az EEK ökumenikus célkitűzéseit, majd meleg, testvéri szavakkal méltatta dr. Bartha Tibor püspök nemzetközi ökumenikus tevékenységét. Ugyancsak vendégként részt vett a közgyűlésen Joseph Chittilappilly újságíró, az indiai egyházi hírügynökség hazánkban látogatást tevő munkatársa, aki rövid ismertetőt adott országának keresztyén egyházairól. Főtitkári jelentésében dr. Görög Tibor áttekintette az eseményekben bővelkedő elmúlt időszakot. Kovách Attila püspök jelentést tett az öku­menikus imahetet előkészítő bizottság munkájáról, majd ezt követően a közgyűlés elfogadta az ökumenikus imahét irányelveit és a gyülekezetek­nek közreadandó imaheti anyagot. A Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió egyre gazdagodó munkájáról Adorján József esperes, ügyvezető elnök tett jelentést. A Theologiai Szemle című folyóirat munkájáról szóló jelentés — Tarr Kálmán olvasószerkesztő előterjesztésében — meghallgatása és elfo­gadása után a közgyűlés megvitatta és elfogadta az ökumenikus Tanács 1987. évi költségvetését. A közgyűlés középpontjában dr. Tóth Károly püspök ügyvezető alel­­nöknek az időszerű ökumenikus kérdésekről szóló előadása állott. Tekin­tettel a püspök által érintett szempontok fontosságára, amelyek egyházunk (Folytatás a 3. oldalon)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék