Reformátusok Lapja, 1987 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1987-02-01 / 5. szám
6 Elolvasásra ajánljuk Szakszerűség és elevenségre két szóval lehetne jellemezni Szilágyi Ferenc irodalomtörténész szép könyvét, a Deákok tükörét. A tudós szerző a felvilágosodás diákságának világába vezeti el az olvasót bámulatra méltó biztonsággal, kiterjedt tudásanyagra támaszkodva, ugyanakkor megejtő könynyedséggel, derűvel. A múltról írni nehéz, hiszen a mai olvasó mármár alig tudja elképzelni, hogyan éltek az emberek két-háromszáz évvel ezelőtt, miiként gondolkoztak, minek örültek, min búslakodtak. Talán ez a mély szakadék a jelen és a múlt között riaszt vissza sokakat régmúlt idők eseményeinek tanulmányozásától. Szilágyi Ferenc könyve azért üdítő olvasmány, mert sorai nyomán a XVII., XVIII. század Magyarországának diákjai életre kelnek. A szerző nemcsak emlékeztet rájuk, hanem kimondva, kimondatlanul azt sugallja, hogy Magyarország ősi iskoláinak — köztük a protestáns kollégiumoknak — a szelleme ma is él. A szerző számára nem üres és elvont tétel, hogy a múlt formálja a jelent. Ez teszi könyvét elevenné, ez ejti rabul az olvasót olyannyira, hogy úgy érzi: ezúttal nem a múlt idéződik fel az emlékezetben, hanem fordítva, a régiek szólítják meg a jelenben élőt. A szerző alapos módszerességgel mutatja be a felvilágosodás kori magyar diákvilág egészét. A református olvasónak azért is ajánlható Szilágyi Ferenc munkája különös nyomatékkal, mert a könyv egyik alapgondolata, hogy a protestáns iskolák, kollégiumok a fejlődés zászlóvivői voltak. Az iskolai oktatásban, közéletben tükröződik a Deákok tüköre középkorból az újkoriba átlépő Európa képe. A szerző nagy hangsúlyt tesz a reformáció társadalomformáló szerepére. „ ... a magyar nyelven szóló XVI. századi reformáció társadalmi igazságtevése mélyen érintette a hazai köznépet, a városi polgárságot és a parasztságot is, s a továbbélő demokratikus vonások érvényesültek az iskolák szervezetében, a diákság társadalmi rétegződésében s a nagyhírű kollégiumok diákönkormányzatában, a magyar nyelvű iskolai színjátszásban, s a nemzeti nyelvet és irodalmat művelő magyar társaságok — önképzőkörök — megalakulásában is” — írja. Ez a történeti tény magyarázza, hogy noha könyvében szó esik a hazai katolikus szerzetesi iskolák pozitív szerepéről is, a figyelem középpontjában a protestáns kollégiumok — elsősorban a sárospataki, a debreceni és a nagyenyedi — állnak. Diákok kelnek életre — mondottuk — a szerző munkája nyomán. Az olvasó például megtudhatja, milyen módszereikkel tanultak a hajdani diákok, milyen körülmények között tanultak, hogyan étkeztek, kik tanították őket, milyen tantárgyakat tanultak, hogyan öltözködtek, hogyan szórakoztak. Magyarán, Szilágyi Ferenc nem elvont tételeket, összefoglaló megállapításokat közöl csupán, hanem korabeli forrásanyagok segítségével a diákok, tanárok mindennapjaiba vezet be. Különösen érdekes és tanulságos a kötet III. része, a Seniorok, kontrák, servitorok, vigilek. Talán ez a rész — tartalmánál fogva — mutatja be a legjobban, hogy a protestáns kollégiumok valóban a fejlődés zászlóvivői, a jövő műhelyei, a demokratizmus iskolái voltak. A korabeli kollégiumok valóságos „köztársaságot” alkottak, a „civitas scholastica”-t, amelynek tanulói büszkén viselték az iskola polgára, a „civis scholae” címet. A kollégiumi „diákálllamnak” megvolt az önálló igazgató, vezető testülete, amelyet a legdemokratikusabb módon, titkos szavazással s meghatározott időre választott a diákság. A köztársaság elnöke a senior volt, helyettese pedig a contrasiiba. A vezető tisztségviselőket a mintegy tíz nagydiákból álló vezérkarból választották ki. A diákköztársaság életét szigorú törvények igazgatták, létezett a törvényszék is, a „sedes scholastica”, amely hetenként ült össze a senior elnökletével, s tárgyalta meg az iskolai ügyeket. Persze, nem csak a vezető testület tagolódott a demokratikus szabályok szerint, hanem a vezetettek is. Szilágyi Ferenc részletesen leírja, hogyan működött a diák-önkormányzat, hangsúlyozva, hogy ezek az iskolai köztársaságok a fejlődés valóságos élesztőivé váltak. „Az iskolaügy politikum” — idézi a szerző Mária Terézia frappáns mondatát. S valóban az, az össztársadalom ügye. Erről győzheti meg az olvasót ez a szépen illusztrált könyv is. Olvasóink egyébként megismerkedhettek már a Deákok tüköre egy részével. Karácsonyi számunkban kezdtük el közölni a hetedik oldalon a Mendikánsok, szupplikánsok, legátusok című fejezetet, amely arról szól, miből élt, hogyan tartotta fenn magát a diákköztársaság, örülünk, hogy belepillanthatunk a deákok tükörébe. Ezáltal mai arcunkat, helyzetünket is tisztábban látjuk. Köntös László A mai debreceni Nagytemplom elődje, az 1802-ben leégett Szent Andrástemplom, a híres „Veres toronnyal” SZÜLŐFÖLDEMHEZ Jaj, Édesapám, mire hívtatok ti elő engem! Hogyan tudom én ezt elvégezni, hova bújjak előletek? Hogyan vállaljam én ezt föl... mekkora erő, ki veszi föl ezt a munkát? Jaj, Édesapám, Te száműzött a magányba, miért szabtad ezt Te ki énnekem? Jönnek már a néptanítók is, öreg bátyáim, prédikátorok a szent könyvekkel, kemény parasztasszony nagyanyám! Váltókon csattogva a vasutas ősök, a rend, kötelesség, a pontosság argonautái. Mit akartok tőlem? Az ősök felsorakoznak az őrzők mellé. Kiválasztottsága beleírva sorsába. Elvégeztetett. Sír, zokog, vinnyog. Nem fél a haláltól. Benke Irén AZ EMMAUSI ÚTON Az Élet Igéit nyitogatta a szívemben, szemben az alászálló nappal, s már messze elmaradt mögöttünk a város, a templom, a gyermekkor, miközben Jézus az ősrégi írásokat magyarázta, a golgotai titkot, jó, csodálatos igehirdetés volt, küldetésére ébredve dobogott a szívem, mert ekkor már tudtam: bűneimtől szabad vagyok, szabad, és nem kell tovább egyedül bolyonganom, hanem felmutathatom szemeimben, az értem hullt drága könnyeket, szolgálhatom őt égő szeretettel, és nem vádol már a múlt, az eltékozolt évek, mert Krisztus vezérlő lépte nyomán, bizton hazaérek." Balázs Károly ft FORMÁTUMlAPJA Isten titkai A minap tanúja voltam egy beszélgetésnek. Valaki azt a kijelentést tette, hogy most már nincsen semmi titokzatos, a tudomány száműzött minden misztériumot, s ha ma még nem is tudunk mindent, a tudomány előbb-utóbb megfejti a világ, az élet titkait, tehát csak ismeretlen van, de titokzatos nincs. Igaz ez? A primitív ember mindent rejtélyesnek talált. Esetében valóban a tudatlanság volt a titokzatosság forrása. Érthető, hogy a természettudományok megszületésével és előrehaladásával a primitív ember világa úgy szertefoszlott, mint a reggeli köd, ha feltámad a sugárzó Nap. Ámde éppen így téves az a bizonyíthatatlan meggyőződés, mely a felvilágosodás óta közkeletű, amely szerint az ember mindent megismerhet. Az ész mindenhatóságának ez a naív optimizmusa ma már szertefoszlott. Ma már senki nem állítja, hogy pontosan megismerhetők azok a folyamatok, amelyek pl. egy tőlünk egymilliárd fényévnyire levő tejútrendszerben végbemennek, ill. mentek. A tudományos ismeretek bővülésével egyébként úgy van az ember, mint a mondás alak, aki ha levágta a sárkány fejét, még több nőtt helyette. E. Dubois-Reymond kételkedése (Ignorabimus : nem fogunk sok mindent megismerni) logikailag ugyan nem alapozható meg, hiszen amiről nem tudunk semmit, arról semmit sem állíthatunk — azt sem, hogy megismerhetetlen —, gyakorlatilag azonban támadhatatlanul igaz, napjainkban feltétlenül. A mai tudomány joggal büszke az atomfizikai felfedezésekre, joggal mondja, mily csodálatos az emberi ész. De ugyanakkor hajlamos megfeledkezni arról, hogy mily csodálatos az a végtelenül nagyobb értelem, amely pl. olyan parányi „helyen”, mint az atom magja, roppant nagy energiát tudott „elhelyezni”. Az igazi tudósok tudják, hogy minden megdöbbentő ütemben gyarapodó tudományunkkal is szinte semmiségek vagyunk ezen a földtekén, a naprendszerben, a mi tejútrendszerünkben, akik az Egésznek (az univerzumnak) az értelméről, rendeltetéséről vagy éppen a Teremtő szándékairól keveset tudunk. Ezért oly lenyűgöző és káprázatos pl. a titkok milliárdjait szemünk elé táró csillagos égbolt szépsége. Rend és törvényszerűség van a makrokozmoszban és a mikrokozmoszban. De hogy honnan és miért van éppen ez a rend, éppen ilyen törvényszerűség, ennek megválaszolása felülmúlja a jelenlegi emberi értelem lehetőségeit. S mindenesefelett egy kérdés: Mi összefüggés van az én egyszeri, sajátos életem és az egész mindenség között? Mi közöm nekem ehhez a temérdek titokhoz? Az univerzumban mi az én sorsom, az én jövőm, vagy az én kis családomnak sorsa és jövője? Hol van a tudomány, amely csak meg is kísérelhetné, hogy legalább megsejtessen valamit az emberi sorsok titkairól, jövőjéről? Megismétlem az ősrégi belátást. A kevés tudomány elvezet Istentől, a sok tudomány azonban visszavezet Istenhez. A valódi tudomány tudja, hogy mérhetetlenül több az, amit még nem ismerünk, mint az, amit már megismertünk. Ezért az igazi tudomány képviselői valóban alázatosak: jól látják megismerő képességünk határait és nem ámítják hiszékeny embertársaikat talán szép, de hazug álmodozásokkal. Az önámító ember megszólal: Nincsenek titkok. A tudós, a valóban művelt ember megszólal: Alig van egyéb, mint csupa titok. A hívő ember azonban még a tudós ember végső mondatához is tud valamit hozzátenni: Valójában jó, hogy nem tudunk mindent, hogy titok a jövő. Ezért mélyértelmű Madách remekműve végén az Úr figyelmeztetése: „Ne kérdd tovább a titkot, mit jótékonyan takart el istenkéz vágyó szemedtől. A hívő bizonyos abban, hogy Isten úr a jövendő, a sors minden titka felett. Jó, hogy nincs ránk bízva a jövőnk. A sorsunkat hányszor elvétenénk, elrontanánk! Sorsunk nem véletlen szeszély műve, legkevésbé gonosz hatalom céltalan játéka, hanem Isten művet és akarata, akiről Jézus meghozta a boldog örömhírt, az evangéliumot, hogy Isten mindenestől irgalom, megbocsátás, jóság, atyai szeretet. Szív szerint osztjuk Arany János örökszép vallomását: „Gyermekszívvel, öntudatlan nyugszom meg a gondolatban, hogy övéit el nem hagyja, ki mindnyájunk Édesatyja.” (Budapest) Haypál Béla 1987. február 1. ______________________________________________________| Kecskeméten, 1930-ban készült a kép a „Tábitha" nevű csoportról, olyan asszonyokról, leányokról, akik önként vállalták magános öregek, betegek rendszeres házi gondozását, látogatását. A kép második ülősorában középen fehér kalapban Muraközy Gyuláné, az akkori kecskeméti lelkipásztor felesége, mellette kétoldalt Pirovszky Margit és Szendrei Kornélia diakonissza-testvérek. (Leányfalu) Szendrei Kornélia