Reformátusok Lapja, 1987 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1987-02-01 / 5. szám

6 E­lolvasásra ajánljuk Szakszerűség és elevenség­r­e két szóval­ lehetne jellemezni Szi­lágyi Ferenc irodalomtörténész szép könyvét, a Deákok tükörét. A tu­dós szerző a felvilágosodás diák­ságának világába vezeti el az ol­vasót bámulatra méltó biztonság­gal, kiterjedt tudásanyagra támasz­kodva, ugyanakkor megejtő köny­­nyedséggel, derűvel. A múltról ír­ni nehéz, hiszen a mai olvasó már­­már alig tudja elképzelni, hogyan éltek az emberek két-háromszáz év­vel ezelőtt, miiként gondolkoztak, minek örültek, min búslakodtak. Talán ez a mé­ly szakadék a jelen és a múlt között riaszt vissza so­kakat régmúlt idők eseményeinek tanulmányozásától. Szilágyi Ferenc könyve azért üdítő olvasmány, mert sorai nyomán a XVII., XVIII. század Magyarországának diákjai életre kelnek. A szerző nemcsak emlékeztet rájuk, hanem kimondva, kimondatlanul azt sugallja, hogy Magyarország ősi iskoláinak — köztük a protestáns kollégiumok­nak — a szelleme ma is él. A szer­ző számára nem üres és elvont té­tel, hogy a múlt formálja a jelent. Ez teszi könyvét elevenné, ez ejti rabul az olvasót olyannyira, hogy úgy érzi: ezúttal nem a múlt idé­­ződik fel az emlékezetben, hanem fordítva, a régiek szólítják meg a jelenben élőt. A szerző alapos módszerességgel mutatja be a felvilágosodás kori magyar diákvilág egészét. A refor­mátus olvasónak azért is ajánlható Szilágyi Ferenc munkája különös nyomatékkal, mert a könyv egyik alapgondolata, hogy a protestáns iskolák, kollégiumok a fejlődés zászlóvivői voltak. Az iskolai okta­tásban, közéletben tükröződik a Deákok tüköre középkorból az újkoriba átlépő Európa képe. A szerző nagy hang­súlyt tesz a reformáció társada­lomformáló szerepére. „ ... a ma­gyar nyelven szóló XVI. századi reformáció társadalmi igazságtevése mélyen érintette a hazai köznépet, a városi polgárságot és a paraszt­ságot is, s a továbbélő demokrati­kus vonások érvényesültek az isko­lák szervezetében, a diákság tár­sadalmi rétegződésében s a nagy­hírű kollégiumok diákönkormány­zatában, a magyar nyelvű iskolai színjátszásban, s a nemzeti nyelvet és irodalmat művelő magyar társa­ságok — önképzőkörök — megala­kulásában is” — írja. Ez a törté­neti tény magyarázza, hogy noha könyvében szó esik a hazai kato­likus szerzetesi iskolák pozitív sze­repéről is, a figyelem középpont­jában a protestáns kollégiumok — elsősorban a sárospataki, a debre­ceni és a nagyenyedi — állnak. Diákok kelnek életre — mondot­tuk — a szerző munkája nyomán. Az olvasó például megtudhatja, milyen módszereikkel tanultak a hajdani diákok, milyen körülmé­nyek között tanultak, hogyan étkez­tek, kik tanították ő­ket, milyen tantárgyakat tanultak, hogyan öl­tözködtek, hogyan szórakoztak. Ma­gyarán, Szilágyi Ferenc nem elvont tételeket, összefoglaló megállapítá­­sokat közöl csupán, hanem korabeli forrásanyagok segítségével a diá­kok, tanárok mindennapjaiba vezet be. Különösen érdekes és tanulságos a kötet III. része, a Seniorok, kontrák, servitorok, vigilek. Talán ez a rész — tartalmánál fogva — mutatja be a legjobban, hogy a protestáns kollégiumok valóban a fejlődés zászlóvivői, a jövő műhe­lyei, a demokratizmus iskolái vol­tak. A korabeli kollégiumok való­ságos „köztársaságot” alkottak, a „civitas scholastica”-t, amelynek ta­nulói büszkén viselték az iskola polgára, a „civis scholae” címet. A kollégiumi „diákálllamnak” meg­volt az önálló igazgató, vezető tes­tülete, amelyet a legdemokratiku­sabb módon, titkos szavazással s meghatározott időre választott a diákság. A köztársaság elnöke a senior volt, helyettese pedig a contrasiiba. A vezető tisztségvise­lőket a mintegy tíz nagydiákból álló vezérkarból választották ki. A diákköztársaság életét szigorú tör­vények igazgatták, létezett a tör­vényszék is, a „sedes scholastica”, amely hetenként ült össze a senior elnökletével, s tárgyalta meg az iskolai ügyeket. Persze, nem csak a vezető testület tagolódott a de­mokratikus szabályok szerint, ha­nem a vezetettek is. Szilágyi Fe­renc részletesen leírja, hogyan mű­ködött a diák-önkormányzat, hang­súlyozva, hogy ezek az iskolai köz­társaságok a fejlődés valóságos élesztőivé váltak. „Az iskolaügy po­litikum” — idézi a szerző Mária Terézia frappáns mondatát. S való­ban az, az össztársadalom ügye. Erről győzheti meg az olvasót ez a szépen illusztrált könyv is. Olvasóink egyébként megismer­kedhettek már a Deákok tüköre egy részével. Karácsonyi számunkban kezdtük el közölni a hetedik olda­lon a Mendikánsok, szupplikánsok, legátusok című fejezetet, amely ar­ról szól, miből élt, hogyan tartotta fenn magát a diákköztársaság, örülünk, hogy belepillanthatunk a deákok tükörébe. Ezáltal mai ar­cunkat, helyzetünket is tisztábban látjuk. Köntös László A mai debreceni Nagytemplom elődje, az 1802-ben leégett Szent András­­templom, a híres „Veres toronnyal” SZÜLŐFÖLDEMHEZ Jaj, Édesapám, mire hívtatok ti elő engem! Hogyan tudom én ezt elvégezni, hova bújjak előletek? Hogyan vállaljam én ezt föl... mekkora erő, ki veszi föl ezt a munkát? Jaj, Édesapám, Te száműzött a magányba, miért szabtad ezt Te ki énnekem? Jönnek már a néptanítók is, öreg bátyáim, prédikátorok a szent könyvekkel, kemény parasztasszony nagyanyám! Váltókon csattogva a vasutas ősök, a rend, kötelesség, a pontosság argonautái. Mit akartok tőlem? Az ősök felsorakoznak az őrzők mellé. Kiválasztottsága beleírva sorsába. Elvégeztetett. Sír, zokog, vinnyog. Nem fél a haláltól. Benke Irén AZ EMMAUSI ÚTON Az Élet Igéit nyitogatta a szívemben, szemben az alászálló nappal, s már messze elmaradt mögöttünk a város, a templom, a gyermekkor, miközben Jézus az ősrégi írásokat magyarázta, a golgotai titkot, j­ó, csodálatos igehirdetés volt, küldetésére ébredve dobogott a szívem, mert ekkor már tudtam: bűneimtől szabad vagyok, szabad, és nem kell tovább egyedül bolyonganom, hanem felmutathatom szemeimben, az értem hullt drága könnyeket, szolgálhatom őt égő szeretettel, és nem vádol már a múlt, az eltékozolt évek, mert Krisztus vezérlő lépte nyomán, bizton hazaérek." Balázs Károly ft FORMÁTUMlAPJA Isten titkai A minap tanúja voltam egy be­szélgetésnek. Valaki azt a kijelen­tést tette, hogy most már nincsen semmi titokzatos, a tudomány száműzött minden misztériumot, s ha ma még nem is tudunk min­dent, a tudomány előbb-utóbb meg­fejti a világ, az élet titkait, tehát csak ismeretlen van, de titokzatos nincs. Igaz ez? A primitív ember mindent rejté­lyesnek talál­t. Esetében valóban a tudatlanság volt a titokzatosság forrása. Érthető, hogy a természet­­tudományok megszületésével és elő­rehaladásával a primitív ember világa úgy szertefoszlott, mint a reggeli köd, ha feltámad a sugárzó Nap. Ámde éppen így téves az a bizonyíthatatlan meggyőződés, mely a felvilágosodás óta közkeletű, amely szerint az ember mindent megismerhet. Az ész mindenható­ságának ez a naív optimizmusa ma már szertefoszlott. Ma már senki nem állítja, hogy pontosan meg­ismerhetők azok a folyamatok, amelyek pl. egy tőlünk egymilliárd fényévnyire levő tejútrendszerben végbemennek, ill. mentek. A tudo­mányos ismeretek bővülésével egyébként úgy van az ember, mint a mondás alak, aki ha levágta a sárkány fejét, még több nőtt he­lyette. E. Dubois-Reymond kétel­kedése (Ignorabimus : nem fogunk sok mindent megismerni) logikai­lag ugyan nem alapozható meg, hiszen amiről nem tudunk semmit, arról semmit sem állíthatunk — azt sem, hogy megismerhetetlen —, gyakorlatilag azonban támadhatat­­lanul igaz, napjainkban feltétlenül. A mai tudomány joggal büszke az atomfizikai felfedezésekre, jog­gal mondja, mily csodálatos az em­beri ész. De ugyanakkor hajlamos megfeledkezni arról, hogy mily cso­dálatos az a végtelenül nagyobb értelem, amely pl. olyan parányi „helyen”, mint az atom magja, roppant nagy energiát tudott „el­helyezni”. Az igazi tudósok tudják, hogy minden megdöbbentő ütemben gya­rapodó tudományunkkal is szinte semmiségek vagyunk ezen a föld­tekén, a naprendszerben, a mi tej­útrendszerünkben, akik az Egész­nek (az univerzumnak) az értelmé­ről, rendeltetéséről vagy éppen a Teremtő szándékairól keveset tu­dunk. Ezért oly lenyűgöző és káp­rázatos pl. a titkok mil­liárdjait szemünk elé táró csillagos égbolt szépsége. Rend és törvényszerűség van a makrokozmosz­ban és a mik­rokozmoszban. De hogy honnan és miért van éppen ez a rend, éppen ilyen törvényszerűség, ennek meg­válaszolása felülmúlja a jelenlegi emberi értelem lehetőségeit. S mindenesefelett egy kérdés: Mi összefüggés van az én egyszeri, sa­játos életem és az egész mindenség között? Mi közöm nekem ehhez a temérdek titokhoz? Az univerzum­ban mi az én sorsom, az én jövőm, v­agy az én kis családomnak sorsa és jövője? Hol van a tudomány, amely csak meg is kísérelhetné, hogy legalább megsejtessen vala­mit az emberi sorsok titkairól, jö­vőjéről? Megismétlem az ősrégi belátást. A kevés tudomány elve­zet Istentől, a sok tudomány azon­ban visszavezet Istenhez. A valódi tudomány tudja, hogy mérhetetle­nül több az, amit még nem isme­rünk, mint az, amit már megis­mertünk. Ezért az igazi tudomány képviselői valóban alázatosak: jól látják megismerő képességünk ha­tárait és nem ámítják hiszékeny embertársaikat talán szép, de ha­zug álmodozásokkal. Az önámító ember megszólal: Nincsenek titkok. A tudós, a való­ban művelt ember megszólal: Alig van egyéb, mint csupa titok. A hívő ember azonban még a tudós ember végső mondatához is tud va­lamit hozzátenni: Valójában jó, hogy nem tudunk mindent, hogy titok a jövő. Ezért mélyértelmű Madách remekműve végén az Úr figyelmeztetése: „Ne kérdd tovább a titkot, mit jótékonyan takart el istenkéz vágyó szemedtől. A hívő bizonyos abban, hogy Isten úr a jövendő, a sors minden titka fe­lett. Jó, hogy nincs ránk bízva a jövőnk. A sorsunkat hányszor el­vétenénk, elrontanánk! Sorsunk nem véletlen szeszély műve, leg­kevésbé gonosz hatalom céltalan játéka, hanem Isten művet és aka­rata, akiről Jézus meghozta a bol­dog örömhírt, az evangéliumot, hogy Isten mindenestől irgalom, megbocsátás, jóság, atyai szeretet. Szív szerint osztjuk Arany János örökszép vallomását: „Gyermek­szívvel, öntudatlan nyugszom meg a gondolatban, hogy övéit el nem hagyja, ki mindnyájunk Édesatyja.” (Budapest) Haypál Béla 1987. február 1. ______________________________________________________| Kecskeméten, 1930-ban készült a kép a „Tábitha" nevű csoport­ról, olyan asszonyokról, leányokról, akik önként vállalták magános öregek, betegek rendszeres házi gondozását, látogatását. A kép máso­dik ülősorában középen fehér kalapban Muraközy Gyuláné, az akko­ri kecskeméti lelkipásztor felesége, mellette kétoldalt Pirovszky Margit és Szendrei Kornélia diakonissza-testvérek. (Leányfalu) Szendrei Kornélia

Next