Reformátusok Lapja, 1988 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1988-01-03 / 1. szám

KRISZTUS EVANGÉLIUMA: Biztatás és reménység TESTVÉREINK AZ ÚR JÉZUS KRISZTUSBAN! Az evangéliumi üzenet arróltanúskodik, hogy Jézus Krisztus születésében prófétai ígéret teljesedett be. „Velünk az Isten” (Mt. 1:23) — ez az üzenet biztatást és reménységet sugároz az egész emberiségre. Isten nem tartja magát távol tőlünk. Hozzá fordulhatunk személyes sorsunk, gyülekezetünk, egyházunk életének, szolgálatának és az emberiség békéjének, jövendőjének kérdéseivel egyaránt. Hálaadással teszünk bizonyságot arról, hogy Isten gondjaink közepette is velünkvan. Megáldja munkánkat és a szolgálat új alkalmaival ajándékoz meg bennünket, áldásával segíti jó szándékaink megvalósítását. Dicsőítjük öt megszólító igéjéért, a sakramentumokban kapott lelki áldásokért és a gyülekezetek áldozatos szeretetének gyümölcseiért. Magasztaljuk Isten kegyelmét azért, hogy népünkkel együtt békében élhetünk és új reménységgel tölti el szívünket olyan történelmi jelentőségű események által, amelyek hatékonyan szolgálják a nemzetközi biztonságot, utat nyitnak a teljes nukleáris leszerelés felé. Az új esztendőre előre tekintve a Zsinati Tanács nyilatkozatának szellemében, gondjaink ismeretében is bizakodó lélekkel merítsünk bátorítást az Ige üzenetéből: „Semmiért ne aggódjatok, hanem az imádság és könyörgés alkalmával mindenkor hálaadással vigyétek kéréseiteket az Isten elé; és az Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban” (Fi. 4:6—7). Isten megtartó és gondviselő kegyelmének kiáradásáért fohászkodva kívánunk Mindnyájatoknak áldott, boldog és békés új esztendőt. Budapest, 1987. december 15. Dr. Tóth Károly Kovách Attila a Dunamelléki Egyházkerület a Dunántúli Egyházkerület püspöke püspöke Kürti László a Tiszáninneni Egyházkerület püspöke Dr. Kocsis Elemér a Tiszántúli Egyházkerület püspöke Ajándék — újévre Ajándék. Azt hiszem, az elmúlt hetekben ez volt az i a szó, ami legtöbbször elhangzott családi körökben. Az ajándékokkal szerzett öröm volt a legtöbb ember törekvéseinek középpontjában. Bármennyire ellepték is sokszor az ajándékozás során az ember alapvető szándékát, a szeretet kifejezését, az örömszerzést az ajándék megszerzése körüli gondok, mégis újra meg újra, évről évre várják emberek milliói a pillanatot, amikor a karácsonyfa alá helyezhetik szeretetük jeleit. Bizonyára így volt ez az elmúltkarácsony estéjén is minden családban. És nyilván sokak lelkében visszhangzottak tudatosan, vagy az öröm mélyén meg nem fogalmazottan is Pál apostolnak szavai: „Hála legyen az Istennek az ő szavaikkal ki nem fejezhető ajándékaiért” (II. Korinthus 9:15). Hála legyen Neki, aki az elmúlt esztendő során is elárasztott bennünket minden kegyelmével, így volt ez még akkor is, ha a mi mindennapi mércénk szerint esetleg kevesebbel kellett megelégednünk, mint amire vágytunk. Ám az ő kegyelme és az ő szeretete ezenközben is mindig elégséges volt a számunkra ahhoz, hogy azt önmagunkban megsokszorozva, felfokozva mások támasza és erőssége, vigasza és reménysége lehessünk. Kaphatunk-e, kaphattunk volna-e Tőle ennél szebb ajándékot? Bizonyára nem, hiszen anélkül a szeretet nélkül, amelyet Isten Jézus Krisztusban, Megváltó Urunkban közölt és közöl velünk, semmik lennénk. Ez indította hálaadásra az apostolt és ez indít hálaadásra bennünket is. Az ajándékozás azonban más gondolatot is elindíthat bennünk: Vajon mi mivel „ajándékozzuk meg” a mi mennyei Atyánkat? Adhatunk-e egyáltalán valamit mi is Neki? Hiszen ő amindenség teremtője, akinek állandó jelzője. Mindenható, aki az élet és a halál ura és az örök szeretet forrása. Akinek „mindene megvan”, amit mi egyáltalán felfogni képesek vagyunk. Bizony, ahogy végiggondoljuk, milyen indítékai vannak az emberi ajándékozásnak, azt látjuk, aligha közeledhetünk őfelé a mi ajándékainkkal. Milyenek is ezek? Egy új esztendő kezdetén mégis időszerű a gondolat: meg kell keresnünk annak a módját, hogy hálánkat kifejezve Neki, „ajándékot” helyezzünk ő elé. Az ajándékozás egyik kísértése: a hátsó gondolattal való ajándékozás. Adunk valamit valakinek, mert cserébe várunk valamit. Az ilyen „megvesztegető” ajándék Istennelkapcsolatban óemberünk kísérlete. Ez ellen szólt oly élesen Ézsaiás: „Mire nekem áldozataitok sokasága — így szól az Úr”. Istent tehát nemlehet „megvesztegetni” semmilyen fondorlatos „ajándékkal”. Azután vannak kötelességszerűen adott ajándékok. Gondoljunk csak ajándéklistánkra, a megajándékozandók sorára. Nem akarunk mi semmit viszonzásképpen tőlük. Megajándékozzuk őket, mert így tartjuk illendőnek. Isten elé azonban nem járulhatunk kötelességből fakadó ajándékokkal. Ha azt tesszük, ami a kötelességünk, ez önmagában nem ajándék. Ez természetes velejárója, következménye hitünknek. Ez a fajta „ajándékozás” keresztyén életünknek csak „középiskolai szintű” megvalósítása. Az ajándékozás következő lépcsőfoka a szeretetből fakadó ajándékozás, amely a lélek legmélyéről indul el, önkéntelen és viszonzásra nem vár, az ember válaszának egyik legszebb motívuma. Az ilyen ajándék nem más, mint az, hogy saját magunkból adunk oda valamit a másik embernek. Isten magát adta nekünk emberi testiben, mivel úgy szerette a világot, hogy az ö egyszülött Fiát adta érette. Ez az evangélium. És mi sem tehetünk mást: önmagunkat kell Istennek ajándékul felajánlani. Végül mégis csak van valami, amit mi adhatunk Neki, ami az ő atyai szívénekkedves? Igen, van: őszinte és önfeledt viszontszeretetünket. Hogy ez miként lehetséges, azt is tudjuk már: őt szeretni csak úgy lehet, ha ezzel egyidejűleg felebarátomat is megajándékozom a lelkem mélyéből fakadó önzetlen szeretettel. Komlós Attila Egyházpolitika — első ízben az Országgyűlés előtt A partneri kapcsolatok továbbépítésének útján Miklós Imre államtitkár beszámolója az állam és az egyházak kapcsolatáról Az Országgyűlés téli ülésszakán, 1987. december 17-én Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke beszámolót tartott az állam egyházpolitikájáról és az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenységéről. Ez voltaz első alkalom az elmúlt évtizedek során, hogy az Országgyűlés e témakörben hallgatott meg beszámolót, amely igen nagy érdeklődést váltott ki nemcsak a képviselők körében, hanem az egész ország lakossága, így az egyházak és a hívő emberek körében is. Éppen ezért lapunkban is igyekszünk minél részletesebb képet adni erről a kiemelkedő országgyűlési eseményről. Az államtitkár beszámolóját követően részletesen ismertetjük a hozzászólásokat is, amelyeket több nem egyházi személy, hanem könyvelő, tanácselnök, hivatásos politikus, orvosprofesszor, múzeumigazgató és kórházigazgató-főorvos mondott el. Ez is azt jelzi, hogy az egyháznak társadalmunkban betöltött szerepe és jelentősége és ezzel kapcsolatban a kormány egyházpolitikája igen széles rétegeket érint és foglalkoztat. Az egyházpolitikáról szóló beszámolót és az azt követő vitát vendégként meghallgatták országunk egyházainak vezető személyiségei. Egyházunk részéről meghívott vendégként jelen volt dr. Tóth Károly püspök, a Zsinat lelkészi elnöke. Az Országgyűlés tanácskozásának szünetében Sarlós István, a Parlament elnöke fogadta és üdvözölte az egyházi személyiségeket, akik vendégként,illetve képviselőként jelen voltak és részt vettek az Országgyűlésen. E találkozón részt vett Kádár János, az MSZMP főtitkára, Berecz János, a Politikai Bizottság tagja, a KB titkára és Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke. Az 50-es évekről szólva megállapította: „Az 1950-es évek első felében a megállapodások értelmében kialakuló kapcsolatok fejlődését hátráltatták a politikai élet dogmatikus torzulásai, az egyházakkal szembeni bizalmatlanság, a hívő embereket sértő türelmetlenség, valamint az egyházakon belül fellépő visszahúzó erőknek a népi demokratikus átalakulással szembeni kísérletei. Mindezek következtében bonyolult egyházpolitikai körülmények jöttek létre, amelyeket az 1950-es ellenforradalmi események még tovább nehezítettek,” megvalósítását törvényeink garantálják.” A továbbiakban az államtitkár a Magyar Népköztársaság és a Vatikán között 1964-ben létrejött részleges megállapodás jelentőségéről szólott. A múlt nemzést Az egyházpolitikáról szóló beszámolójának bevezető szavaiban Miklós Imre államtitkár megállapította: „Immár hosszú idő óta megnyugtatóan rendezett az állam, valamint az egyházak és vallásfelekezetekkapcsolata. Apárbeszéd, az alkotó együttműködés olyan időszakát éljük, amikor a figyelem a nép javára végzett közös munkára és összefogásra irányul.” A továbbiakban arról szólott, hogy a■ jelenlegi kedvező helyzet több évtizedes fejlődés eredménye: „A felszabadulás után a hatalmi, politikai viszonyok demokratikus átalakulása gyökeresen változtatta meg az állam és az egyházak kapcsolatait.” Ezekben az években „meg kellett határozni az egyházak helyét és az állam hozzájuk való viszonyát. Sor került az állam és az egyházak különválasztására, és történelmük során először létrejöhetett az egyházak és vallásfelekezetek teljes, valódi egyenjogúsága”. E ponton az államtitkár kiemelte az állam és az egyházak között 1948-ban, valamint 1950-ben létrejött megállapodások jelentőségét, valamint azt, hogy az Alkotmány biztosította a vallás szabad gyakorlásának feltételeit. Szövetségési viszony E súlyos társadalmi megrázkódtatás után — folytatta beszédét az államtitkár — „a Magyar Szocialista Munkáspárt a társadalom előtt álló feladatok megvalósításához elengedhetetlenül szükséges nemzeti egység érdekében új alapokra helyezte szövetségi politikáját”. Ennek lényege a különböző világnézetű emberek összefogása és politikai szövetsége a társadalom fejlődése érdekében, velejárója pedig az állampolgárok egyenjogúságának teljes elismerése és mindenfajta megkülönböztetés megszüntetése. „Egyre következetesebben érvényesül az a meggyőződés, hogy honfitársaink megítélésének igazi mércéje a társadalomért végzett alkotó munka” — mondotta az államtitkár. E politika eredménye az lett, hogy a marxisták és hívők között javult a megértés, teljesebbé vált az állam és az egyházak közötti bizalom, kibontakozott és társadalmi élet részévé vált az együttműködés. Ehhez , amint az államtitkár hangsúlyozta az egyházakon belül lezajlott mélyreható változások is hozzájárultak: „Széles körű teológiai munkával újraértékelték a társadalomhoz való viszonyukat, korszerűsítették az egyházak belső életét szabályozó törvényeiket. Elfogadták, hogy a lelkiismereti szabadság és a vallás szabad gyakorlása, valamint az állampolgári jogok és kötelességek nem állíthatók szembe egymással. Meggyőződtek arról, hogy egyházpolitikánk alkotmányos alapokra épül. Az egyház «■«, a társadalom Beszédének bevezető részét a következő összefoglaló értékeléssé fejezte be: „A társadalmi fejlődés következtében az állam és az egyházak között tartalmában és minőségében magasabb színvonalú politikai kapcsolatok jöttek létre és szilárdultak meg. Lehetővé vált, hogy az egyházak értékeikkel hozzájáruljanak a társadalom erkölcsi színvonalának emeléséhez, szellemi életének gazdagításához, tevékenységükkel részt vegyenek közös érdekeinket szolgáló gazdasági, szociális, kulturális és erkölcsi feladataink megoldásában. Államunk az egyházaknak ilyen jellegű tevékenységét társadalmilag hasznosnak ítéli, elősegíti és el is ismeri azt.” Az államtitkár a továbbiakban részletesen ismertette az Országgyűlés előtt az egyházak helyzetét a magyar társadalomban. Hangsúlyozta: „Hazánkban a lelkiismereti és vallásszabadság zavartalanul érvényesül. A kialakult helyzet összhangban áll a helsinki megállaodásokkal és jó feltételeket biztt a továbbfejlődéshez is. A világérzeti hovatartozást, s így a vallásosságot is az állampolgárok magánügyének tekintjük ”el.H. az államtitkár a hívó embert... . ..sadalmi aktivitásának jelentőségéről, az egyházi szervezetek, az egyházak vezetői és a Hazafias Népfront vezetői közötti rendszeres eszmecseréről, a helyi vezetők és egyházi személyek közötti, egymást kölcsönösen tájékoztató párbeszédről. Aláhúzta: „A békéért és a biztonságért folyó küzdelem kezdettől fogva a politikai együttműködés egyik legfontosabb területe.” Utalt az 1984-ben, az Országházban megrendezett országos egyházi találka(Folytatás a 3. oldalon)