Reformátusok Lapja, 1988 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1988-01-03 / 1. szám

KRISZTUS EVANGÉLIUMA: Biztatás és reménység TESTVÉREINK AZ ÚR JÉZUS KRISZTUSBAN! Az evangéliumi üzenet arról­­tanúskodik, hogy Jézus Krisztus szüle­tésében prófétai ígéret teljesedett be. „Velünk az Isten” (Mt. 1:23) — ez az üzenet biztatást és reménységet sugároz az egész emberiségre. Isten nem tartja magát távol tőlünk. Hozzá fordulhatunk személyes sorsunk, gyülekezetünk, egyházunk életének, szolgálatának és az emberiség béké­jének, jövendőjének kérdéseivel egyaránt. Hálaadással teszünk bizonyságot arról, hogy Isten gondjaink közepette is velünk­­van. Megáldja munkánkat és a szolgálat új alkalmaival aján­dékoz meg bennünket, áldásával segíti jó szándékaink megvalósítását. Di­csőítjük öt megszólító igéjéért, a sakramentumokban kapott lelki áldáso­kért és a gyülekezetek áldozatos szeretetének gyümölcseiért. Magasztaljuk Isten kegyelmét azért, hogy népünkkel együtt békében élhetünk és új reménységgel tölti el szívünket olyan történelmi jelentő­ségű események által, amelyek hatékonyan szolgálják a nemzetközi biz­tonságot, utat nyitnak a teljes nukleáris leszerelés felé. Az új esztendőre előre tekintve a Zsinati Tanács nyilatkozatának szel­lemében, gondjaink ismeretében is bizakodó lélekkel merítsünk bátorítást az Ige üzenetéből: „Semmiért ne aggódjatok, hanem az imádság és kö­nyörgés alkalmával mindenkor hálaadással vigyétek kéréseiteket az Isten elé; és az Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban” (Fi­. 4:6—7). Isten megtartó és gondviselő kegyelmének kiáradásáért fohászkodva kívánunk Mindnyájatoknak áldott, boldog és békés új esztendőt. Budapest, 1987. december 15. Dr. Tóth Károly Kovách Attila a Dunamelléki Egyházkerület a Dunántúli Egyházkerület püspöke püspöke Kürti László a Tiszáninneni Egyházkerület püspöke Dr. Kocsis Elemér a Tiszántúli Egyházkerület püspöke Ajándék — újévre Ajándék. Azt hiszem, az elmúlt hetekben ez volt az i a szó, ami leg­többször elhangzott családi körökben. Az ajándékokkal szerzett öröm volt a legtöbb ember törekvéseinek középpontjában. Bármennyire ellepték is sokszor az ajándékozás során az ember alapvető szándékát, a szeretet kifejezését, az örömszerzést az ajándék megszerzése körüli gondok, még­is újra meg újra, évről évre várják emberek milliói a pillanatot, amikor a karácsonyfa alá helyezhe­­tik szeretetük jeleit. Bizonyára így volt ez az elmúlt­­karácsony estéjén is minden család­ban. És nyilván sokak lelkében visszhangzottak tudatosan, vagy az öröm mélyén meg nem fogalmazottan is Pá­l apostolnak szavai: „Hála legyen az Istennek az ő szavaikkal ki nem fejezhető ajándékaiért” (II. Korinthus 9:15). Hála legyen Neki, aki az elmúlt esztendő során is elárasztott ben­nünket minden kegyelmével, így volt ez még akkor is, ha a mi minden­napi mércénk szerint esetleg kevesebbel kellett megelégednünk, mint ami­re vágytunk. Ám az ő kegyelme és az ő szeretete ezenközben is mindig elégséges volt a számunkra ahhoz, hogy azt önmagunkban megsokszorozva, felfokozva mások támasza és erőssége, vigasza és reménysége lehessünk. Kaphatunk-e, kaphattunk volna-e Tőle ennél szebb ajándékot? Bizo­nyára nem, hiszen anélkül a szeretet nélkül, amelyet Isten Jézus Krisz­tusban, Megváltó Urunkban közölt és közöl velünk, semmik lennénk. Ez indította hálaadásra az apostolt és ez indít hálaadásra bennünket is. Az ajándékozás azonban más gondolatot is elindíthat bennünk: Vajon mi mivel „ajándékozzuk meg” a mi mennyei Atyánkat? Adhatunk-e egyáltalán valamit mi is Neki? Hiszen ő a­­mindenség teremtője, akinek állandó jelzője. Mindenható, aki az élet és a halál ura és az örök sze­retet forrása. Akinek „mindene megvan”, amit mi egyáltalán felfogni ké­pesek vagyunk. Bizony, ahogy végiggondoljuk, milyen indítékai vannak az emberi ajándékozásnak, azt látjuk, aligha közeledhetünk őfelé a mi ajándékaink­kal. Milyenek is ezek? Egy új esztendő kezdetén mégis időszerű a gondo­lat: meg kell keresnünk annak a módját, hogy hálánkat kifejezve Neki, „ajándékot” helyezzünk ő elé. Az ajándékozás egyik kísértése: a hátsó gondolattal való ajándékozás. Adunk valamit valakinek, mert cserébe vá­runk valamit. Az ilyen „megvesztegető” ajándék Istennel­­kapcsolatban óemberünk kísérlete. Ez ellen szólt oly élesen Ézsaiás: „Mire nekem ál­dozataitok sokasága — így szól az Úr”. Istent tehát nem­­lehet „megvesz­tegetni” semmilyen fondorlatos „ajándékkal”. Azután vannak kötelességszerűen adott ajándékok. Gondoljunk csak ajándéklistánkra, a megajándékozandók sorára. Nem akarunk mi semmit viszonzásképpen tőlük. Megajándékozzuk őket, mert így tartjuk illendő­nek. Isten elé azonban nem járulhatunk kötelességből fakadó ajándékok­kal. Ha azt tesszük, ami a kötelességünk, ez önmagában nem ajándék. Ez természetes velejárója, következménye hitünknek. Ez a fajta „ajándéko­zás” keresztyén életünknek csak „középiskolai szintű” megvalósítása. Az ajándékozás következő lépcsőfoka a szeretetből fakadó ajándéko­zás, amely a lélek legmélyéről indul el, önkéntelen és viszonzásra nem vár, az ember válaszának egyik legszebb motívuma. Az ilyen ajándék nem más, mint az, hogy saját magunkból adunk oda valamit a másik em­bernek. Isten magát adta nekünk emberi testiben, mivel úgy szerette a világot, hogy az ö egyszülött Fiát adta érette. Ez az evangélium. És mi sem te­hetünk mást: önmagunkat kell Istennek ajándékul felajánlani. Végül mégis csak van valami, amit mi adhatunk Neki, ami az ő atyai szívének­­ked­ves? Igen, van: őszinte és önfeledt viszontszeretetünket. Hogy ez miként lehetséges, azt is tudjuk már: őt szeretni csak úgy lehet, ha ezzel egy­idejűleg felebarátomat is megajándékozom a lelkem mélyéből fakadó ön­zetlen szeretettel.­ Komlós Attila Egyházpolitika — első ízben az Országgyűlés előtt A partneri kapcsolatok továbbépítésének útján Miklós Imre államtitkár beszámolója az állam és az egyházak kapcsolatáról Az Országgyűlés téli ülésszakán, 1987. december 17-én Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke beszámolót tartott az állam egyházpolitikájáról és az Állami Egyházügyi Hivatal tevé­kenységéről. Ez volt­­az első alka­lom az elmúlt évtizedek során, hogy az Országgyűlés e témakörben hall­gatott meg beszámolót, amely igen nagy érdeklődést váltott ki nemcsak a képviselők körében, hanem az egész ország lakossága, így az egy­házak és a hívő emberek körében is. Éppen ezért lapunkban is igyek­szünk minél részletesebb képet ad­ni erről a kiemelkedő országgyűlé­si eseményről. Az államtitkár be­számolóját követően részletesen is­mertetjük a hozzászólásokat is, amelyeket több nem egyházi sze­mély, hanem könyvelő, tanácsel­nök, hivatásos politikus, orvospro­fesszor, múzeumigazgató és kórház­igazgató-főorvos mondott el. Ez is azt jelzi, hogy az egyháznak tár­sadalmunkban betöltött szerepe és jelentősége és ezzel kapcsolatban a kormány egyházpolitikája igen szé­les rétegeket érint és foglalkoztat. Az egyházpolitikáról szóló beszá­molót és az azt követő vitát ven­dégként meghallgatták országunk egyházainak vezető személyiségei. Egyházunk részéről meghívott ven­dégként jelen volt dr. Tóth Károly püspök, a Zsinat lelkészi elnöke. Az Országgyűlés tanácskozásának szünetében Sarlós István, a Parla­ment elnöke fogadta és üdvözölte az egyházi személyiségeket, akik vendégként,­­illetve képviselőként jelen voltak és részt vettek az Or­szággyűlésen. E találkozón részt vett Kádár János, az MSZMP fő­titkára, Berecz János, a Politikai Bizottság tagja, a KB titkára és Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke. Az 50-es évekről szólva megálla­pította: „Az 1950-es évek első fe­lében a megállapodások értelmében kialakuló kapcsolatok fejlődését hátráltatták a politikai élet dogma­tikus torzulásai, az egyházakkal szembeni bizalmatlanság, a hívő embereket sértő türelmetlenség, va­lamint az egyházakon belül fellépő visszahúzó erőknek a népi demok­ratikus átalakulással szembeni kí­sérletei. Mindezek következtében bonyolult egyházpolitikai körülmé­nyek jöttek létre, amelyeket az 1950-es­­ ellenforradalmi események még tovább nehezítettek,” megvalósítását törvényeink garan­tálják.” A továbbiakban az államtitkár a Magyar Népköztársaság és a Vati­kán között 1964-ben létrejött rész­leges megállapodás jelentőségéről szólott. A múlt nemzést Az egyházpolitikáról szóló beszá­molójának bevezető szavaiban Mik­lós Imre államtitkár megállapítot­ta: „Immár hosszú idő óta meg­nyugtatóan rendezett az állam, va­lamint az egyházak és vallásfeleke­zetek­­kapcsolata. A­­párbeszéd, az alkotó együttműködés olyan idő­szakát éljük, amikor a figyelem a nép javára végzett közös munkára és összefogásra irányul.” A továbbiakban arról szólott, hogy a■ jelenlegi kedvező helyzet több évtizedes fejlődés eredménye: „A felszabadulás után a hatalmi, politikai viszonyok demokratikus átalakulása gyökeresen változtatta meg az állam és az egyházak kap­csolatait.” Ezekben az években „meg kellett határozni az egyházak helyét és az állam hozzájuk való viszonyát. Sor került az állam és az egyházak különválasztására, és történelmük során először létrejö­hetett az egyházak és vallásfeleke­zetek teljes, valódi egyenjogúsága”. E ponton az államtitkár kiemelte az állam és az egyházak között 1948-ban, valamint 1950-ben létre­jött megállapodások jelentőségét, valamint azt, hogy az Alkotmány biztosította a vallás szabad gyakor­lásának feltételeit. Szövetségési viszony E súlyos társadalmi megrázkód­tatás után — folytatta beszédét az államtitkár — „a Magyar Szocia­lista Munkáspárt a társadalom előtt álló feladatok megvalósításához el­engedhetetlenül szükséges nemzeti egység érdekében új alapokra he­lyezte szövetségi politikáját”. Ennek lényege a különböző világnézetű emberek összefogása és politikai szövetsége a társadalom fejlődése érdekében, velejárója pedig az ál­lampolgárok egyenjogúságának tel­jes elismerése és mindenfajta meg­különböztetés megszüntetése. „Egy­re következetesebben érvényesül az a meggyőződés, hogy honfitársaink megítélésének igazi mércéje a tár­sadalomért végzett alkotó munka” — mondotta az államtitkár. E politika eredménye az lett, hogy a marxisták és hívők között javult a megértés, teljesebbé vált az állam és az egyházak közötti bizalom, kibontakozott és társa­dalmi élet részévé vált az együtt­működés. Ehhez , amint az állam­titkár hangsúlyozta az egyháza­kon belül lezajlott mélyreható vál­tozások is hozzájárultak: „Széles körű teológiai munkával újraérté­kelték a társadalomhoz való viszo­nyukat, korszerűsítették az egyhá­zak belső életét szabályozó törvé­nyeiket. Elfogadták, hogy a lelki­­ismereti szabadság és a vallás sza­bad gyakorlása, valamint az állam­­polgári jogok és kötelességek nem állíthatók szembe egymással. Meg­győződtek arról, hogy egyházpoli­tikánk alkotmányos alapokra épül. Az egyh­áz «■«, a társadalom Beszédének bevezető részét a kö­vetkező összefoglaló értékeléssé fejezte be: „A társadalmi fejlődés következtében az állam és az egy­házak között tartalmában és minő­ségében magasabb színvonalú poli­tikai kapcsolatok jöttek létre és szilárdultak meg. Lehetővé vált, hogy az egyházak értékeikkel hoz­zájáruljanak a társadalom erkölcsi színvonalának emeléséhez, szellemi életének gazdagításához, tevékeny­ségükkel részt vegyenek közös ér­dekeinket szolgáló gazdasági, szo­ciális, kulturális és erkölcsi felada­taink megoldásában. Államunk az egyházaknak ilyen jellegű tevé­kenységét társadalmilag hasznosnak ítéli, elősegíti és el is ismeri azt.” Az államtitkár a továbbiakban részletesen ismertette az Országgyű­lés előtt az egyházak helyzetét a magyar társadalomban. Hangsú­lyozta: „Hazánkban a lelkiismereti és vallásszabadság zavartalanul ér­vényesül. A kialakult helyzet össz­hangban áll a helsinki megálla­o­­dásokkal és jó feltételeket bizt­t a továbbfejlődéshez is. A világér­zeti hovatartozást, s így a vallá­sosságot is az állampolgárok ma­gánügyének tekintjük ”­el.H. az államtitkár a hívó embert... . ..­sadalmi aktivitásának jelentőségé­ről, az egyházi szervezetek, az egy­házak vezetői és a Hazafias Nép­front vezetői közötti rendszeres eszmecseréről, a helyi vezetők és egyházi személyek közötti, egymást kölcsönösen tájékoztató párbeszéd­ről. Aláhúzta: „A békéért és a biz­tonságért folyó küzdelem kezdettől fogva a politikai együttműködés egyik legfontosabb területe.” Utalt az 1984-ben, az Országházban meg­rendezett országos egyházi találka­(Folytatás a 3. oldalon)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék