Reformátusok Lapja, 1988 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1988-05-01 / 18. szám
6 „Az én anyucim nincs itt’ Nagy volt az izgalom az óvodában. Anyák napjára készülődtek. Rajzolták, vágták, színezték, festették az ..anya”, „anyu”, „anyuci” „édesanya” számára a szíveket. A kicsiknek, az ügyetlenebbeknek az óvónéni isbesegített. De akárhogy készültek, azokban a papírszívekben ott dobogott sok kis gyermekszív. Aztán eljött az anyák napja. Az óvodában a műsor után kipirult arccal adták oda a gyermekek azokat a szíveket az ott levő anyáknak. Csak Ildikó állt sírásra görbült szájjal, egyedül, tanácstalanul. Kiscsoportos volt. Ez volt számára az első anyák napja az óvodában. „Az én anyucim nincs itt!” — mondta sírással küzdve. Nem lehetett ott, mert éppen akkor, amikor az ünepség folyt, temetés volt, „anyuci” pedig a gyülekezet kántora, és neki az anyák napi ünnepség helyett a temetőbe kellett mennie. Ez volt a három és fél éves Ildikó életének első, igazi, nagy fájdalma. Egy éve történt ez, és még most is belesajdul a szívem, ha arra gondolok, hogy mennyi gyermeki bánat sűrűsödött össze annak a kislánynak, az unokámnak a szavaiban: „Az én anyucim nincs itt!” Milyen nehéz, milyen kegyetlen néha az élet. Az a kicsi lány nagyon készült arra a napra, és mégis, mikor mások boldogan simulhattak ajándékukat nyújtva az anyaszívre, ő állt egyedül, mert „anyucit” máshova szólította a hivatása. Vele együtt sajnálom mindazokat a kisgyermekeket, akiknek azon az anyák napján nem volt ott, vagy az idein nem vehet részt az „anyucija”, mert dolgoznia kell. Sokszor megtörténik, hogy boltba menet a bolt előtt hagyott gyermekkocsiban síró kisbabát látok. Az anya kint kellett hagyja a gyermekét, míg bevásárol. Jószívű járókelők próbálják csitítani a síró kicsit, de hiába. Csak egyvalaki tudja majd megnyugtatni, az édesanya, ha kijön a boltból, és mosolyogva biztatóan föléje hajol. De addig tart a sírás, mely azt jelenti: „Az én anyucim nincs itt!” Amikor vasárnap reggelenként Szadára visz a busz, az útközbe eső laktanya előtt már sokan sorakoznak bebocsátásra várva: édesanyák, feleségek, menyasszonyok, vagy csupán ismerősök. Eddig nem is törődtem velük, csak most figyeltem fel rájuk, amióta a „nagy” unokám katona. És a lehajtott fejű anyákat látva a lányomra gondolok, aki, míg a rém kiküldetésben járt, hétről hétre órákat utazott, és így álldogált egy távoli dunántúli város laktanyája előtt, hogy ha csak néhány órára is, de együtt lehessen a fiával. És elképzeltem, hogy akármilyen keménykötésű, nagy fiú is Dénes, ugyanúgy bánatosan mondta volna, ha csak egy héten is valami miatt nem mehetett volna anyja: „Az én anyám nincs itt!” Sajnálom azokat a fiatal katonákat, akiket az ország másik végében lakó anyák nem tudnak meglátogatni, csak ritkán, és akik más édesanyákat nézve, bizonyára szomorúan gondolnak arra: „Az én anyám nincs itt!” Egy gyermekvárost látogató nő mondta el meghatódottan, hogy több kis gyermek is hozzá szaladt, amikor egy-egy terembe belépett és sóvárogva kérdezte: „Ugye, te vagy az én anyukám?” Milyen fájdalom lehet annak, aki sohasem ismerte az édesanyját! Anyák napja csak akkor ünnep, ha anya és gyermek — így vagy úgy — együtt van. És ez nemcsak az anyákon múlik. Felnőtten rajtunk, gyermekeken is. (Gödöllő) Dr. Körpöly Kálmán A diakónus ma II. A JÓ DIAKÓNUS ISMERTETŐJEGYEI Ha tegnapi előadó volnék, most iskolás módon elkezdeném felsorolni a jegyeket. Az első ez, a második ez. .. Ehelyett a tétel kifejtése is hadd legyen mindjárt mai. Azaz egy nagyon egyszerű tesztet szeretnék idetárni, melynek segítségével mindenki maga döntse el, ki aló diakónus. 1. Az első tesztkérdés, amit a diakónusoknak fel kell tenni: Miért lettél és miért vagy te diakónus? Szaknyelven szólva: Mi a motívumod, hajtórugód, a diakóniában? Jobb híján lettél diakónus? Azért, mert egyhangú életedből így láttál kiutat? Azért, mert természet szerint sok benned a segítőkészség? Mert még eggy letört virágot is megsajnálsz? Mennyivel inkáb egy-egy letört vagy megtört embert? Avagy, s itt a döntő kérdés, hálából, eucharisztiából vagy-e diakónus? Tehát azért, mert egzisztenciálisan átélted, mit tett Krisztus érted a keresztfán, és a diakóniával ezt szeretnéd valamiképpen meghálálni? Meghálálni, mivelhogy a nagy Krisztus-élmény óta a meg nem szűnő Isten-csodálat, Isten-bámulat, Isten-imádat állapotában élsz? Ezt csak egy módon lehet meghálálni,úgy, ha én is így könyörülök másokon, ahogy ő énrajtam. A jó diakónus motívuma ez a hála.A diakónia igazi motívuma a zsoltáríró kérdése: „Mivel fizessek az Urnák minden hozzám való jótettéért?” (Zsolt, 116:12). Ez a kérdés azért fontos mert az Isten által megérintett szívnek a kérdése. Az ilyen szív pedig Isten országa titkainak, törvényszerűségeinek érzékszerve. Az ilyen szív érez rá arra, amit a teológia így nevez, hogy a „liturgia és a diakónia összefüggése”, azaz arra, hogy a diakónia: templomon kívüli istentisztelet. S itt a lényeg az, hogy istentisztelet! Olyan istentisztelet, melyben önmagamat adom oda élő áldozatul Istennek. Nos, az első tesztkérdés ez: Ilyennek látod-e, „liturgiának” látod-e a diakóniát, vagy emberi humánus jócselekvésnek, vagy aránylag tisztességes pénzkeresetnek? Valami olyasminek, ami megadja vagy helyreállítja az ember polgári tisztességét? Profiumo egykori angol hadügyminiszter a hatvanas években, amikor egy botrányos nőügy miatt mindenki által megvetve megvált miniszteri székétől, egy öregotthont kezdett látogatni naponta. Sakkozott, beszélgetett, tréfált az öregekkel. Alig egy évre rá a miniszterelnök újra kezet fogott a „szeretet lovagjával”. Nos ezért? Vagy Krisztus iránti hálából? Ami diakónussal szemben a legelső követelmény: értse, éspedig a szívével a diakónia teológiáját: Krisztus könyömrült rajtam, én is könyörülök másokon. 2. A második tesztkérdés következik: Milyen típusú diakónus vagy? Van ti. „automata diakónus”, vagy mondhatnám így is, „embernek kinéző robot” (precízen mindent megcsinál csak éppen szeretet nincsen őbenne). Van „sértődött diakónus” (ő az, aki mindig haragszik valakire). Van „infantilizáló diakónus”, aki a 70 éves öregembert is éretlen gyermeknek tekinti, olyan lekezelően is bánik vele. És sorolhatnánk tovább a diakónus torzulásait. De itt most nem ez a lényeg. Hanem az: rájöttél-e már, hogy a gondozottaknak „anyatípusú" diakónusra van szüksége? Karinthynak van egy bájos novellája, a Brüll Malvin. Móni öreg ügyvéd az elmeosztályon. Szereti a cukrot, csokoládét. Amikor valaki ad neki, mindig ezt mondja: Brüll Malvin! Móni bácsi, ki az a Brüll Malvin? Az anyám, felelte az öreg. S ezt mi személyesen is átéltük. Törökőrön volt egy félidióta öreg utcaseprő. Amikor az első bibliaórára bejött azt hittük, egy rablógyilkos, börtönből szabadult fegyenc. Amikor megismertük, gondozni kezdtük. A feleségemtől kapott olykor ebédet, karácsonykor ruhát. Attól kezdve, ha a piacon, utcán találkoztak, megállt s köszönés helyett ennyit mondott a feleségemnek: „Mama”. Mélységesen igaza van tehát az ápoláslélektannak, amikor arra tanít, hogy az anyatípus az igazi típus. Ez azt a kérdést jelenti: Tisztában van-e a mai diakónus az ápoláslélektan eredményeivel? A mai diakónus nem lehet csak ösztönös diakónus. Egy-egy kedves laikus testvér a gyülekezetből lehet. De a diakónus, aki az életét adta erre a szolgálatra, nem lehet. Érteni kell az embert. Ismerni kell az embert, akit gondoz. Ismernie kell a betegek lélektanát, az öregek lélektanát, értenie kell a haldoklók jelbeszédét, a gyermekkommunikációt, de mindezt azért, hogy fölismerje a döntő igazságot: anyatípusú diakónusra van szükség. Azaz a mai diakónusnak nemcsak teológusnak kell lenni hanem pszichológusnak is, pszichológia alatt a valóságos ember ismeretét értve. 3. A harmadik tesztkérdés, ami egyre aktuálisabb ma: Mit akarsz elérni a diakóniával? Csak fizikai segítsényújtást, vagy ennél többet is? Azaz szeretnéd-e hitre is segíteni azt, akinek testi segítséget nyújtasz? Manapság gyakran hallani. Nem szabad az emberek kiszolgáltatottságával visszaélni és segítség ürügye alatt lelkileg zsarolni. Nos, ezt valóban nem szabad! De ezzel az érveléssel rövidzárlatot okozni a diakóniában sem szabad. Ha a diakóniából nem derül ki, hogy Jézus Krisztus a diakónus, hogy Jézus az, aki etet itat, tisztába tesz, fölmos, lemos, kimos, tűr, inspekciózik, letesz, fölvesz — ha ez nem derül ki, akkor a tudatosan vállalt diakónia barrikád Jézus és az ö kicsinyei között. Jézus és az ö kicsinyei közé még a diakónusnak sincs joga odaállni. A Jézushoz vezetés tehát nem lelki zsarolás, hanem annak a titoknak a felismerése, hogy ha a hitre segítés élni segítés, akkor az élni segítés hitre segítés. Mert ha nem az, akkor csak pszichiátria, akkor csak ideggondozás, akkor csak életápolás a halálra. Ahelyett, hogy életápolás lenne az örök életre. Ma, amikor a diakónia immár Isten országának a horizontján folyik, lehetetlen fel nem tenni a kérdést: Van-e missziós töltése a diakóniának? Itt vannak a diakónia eszkhatológiai, missziológiai összefüggései. Ezeknek az összefüggéseknek az érzékelése a harmadik fő ismertetőjegye a jó diakónusnak ma. Dr. Boross Géza (Folytatjuk) ANYÁM IMÁJA Tizenkettedik gyermek voltam, s anyám nem volt modern anya, mert vállalta az életet, s a petrólámpás éjszaka hajnalig tartó virrasztását kis koporsók mellett is sokszor; pedig a szíve néha-néha majd megszakadt a fájdalomtól, mert hat gyermeket temetett el tíz év alatt egymásután. Hat kis fehér koporsót kísért át a temető kapuján. Csak két-három évesek voltak. Sokat beszélt róluk nagyon. És mindig sírt, ha emlékezett, hisz a bánat nagy hatalom. A tizenkettedik én voltam. S amikor anyám templomba ment szülés után, így köszönte meg a tizenkettedik gyermeket: Neked adom, legyen a h tiéd, rendelkezz vele, Istenem, csak az életét ne vedd el, azt őrizd meg kegyelmesen. S anyám imáját meghallgatta az Isten, mert élek, vagyok! És nem enged el a markából, ha menekülni akarok. Pedig néhányszor akartam már elhagyni őt, de nem tudom! Kezem erősen fogja és vezet tovább a keskeny úton. Anyám imáját meghallgatta az Isten és nem enged el. az érzem, én nem azért élek, hogy dicsőség, rang és siker koronázzon, hanem hogy őt szolgáljam hűen, mindhalálig. Mert rég halott anyám imája mindig új csodát virágzik ... Nádudvari Nagy János Elhunyt Haypál Béla Szomorú hírt kapott szerkesztőségünk életének 89. évében, április 16-án, rövid betegség után meghalt Haypál Béla ny. esperes-lelkipásztor. Temetése május 2-án délután kettő órakor lesz a Farkasréti temetőben. A nagytiszteletű úrban valóban olyan szolgatársat ismerhettek meg lelkipásztor kollégái, s olyan pásztort a gyülekezetek tagjai, akit megillet a tisztelet. Egyike volt ő azon lelkipásztorainknak, akik számára az élet és a szolgálat ugyanazt jelenti: Haypál Béla élete szolgálat volt, a szolgálat pedig az életet jelentette számára. Ezért rosszul csengene, ha azt írnánk róla: történelmi időket átívelő életének utolsó szakaszában nyugdíjas lelkipásztorként munkálkodott. Formailag így igaz ugyan, de tartalmában semmiképpen sem. Szinte lenyűgözte környezetét, ahogyan idős kora ellenére sok fiatalt meghazudtoló hévvel végezte, ami reá bízatott. Olyan lelkipásztor volt ő, aki számára a szolgálat az élet egészét átfogó és belülről elrendező, soha abba nem hagyható szent ügy volt. , Örök frisseségét mi sem tükrözi jobban, mint éppen lapunk hasábjain megjelent írásai. Ő nem fáradt el és nem fásult el: volt mondanivalója. Alábbi cikke volt utolsó küldeménye szerkesztőségünkbe. Mintha csak tudta volna írója, hogy neki, a haláltól csak egy lépésre állónak, a legszélesebb nyilvánosság előtt is bizonyságot kell tennie az örök Krisztusról. Olvassuk hát az alábbi írást hálás emlékezéssel. Csak „Alig egy lépés van köztem és a halál között”. A Saul haragja elől menekülő Dávid mondja ezt Jonathánnak, hűséges barátjának. (I. Sámuel 20:3.) Jóllehet bennünket nem keres halálra ellenség bosszúja, mégis nem tehetjük-e magunkévá Dávid nyilatkozatát. Alig egy lépés van köztem és a halál között? A halál nem rokonszenves beszédtárgy, pedig igaza van az éleseszű Schopenhauernek: az emberi gondolkodás, a filozófia sugalmazó szelleme a halál. Ezért is nevezte Sokrates a filozófiát a „halállal való foglalkozásnak”. Bizony aligha filozofálna az ember, ha a halál nem volna. Mi az emberi élet? Csak egy lépés. Mint ahogy Jób mondja: Emlékezzél meg rólam, hogy az én életem csak egy lehellét. (Jób 7:7/a.) Az élet őszén járó öregek, akik már eddig is hoszszú utat tettek meg, ha visszatekintenek lefolyt esztendeikre, bizonyára azt fogják mondani, hogy egy lépés csupán, amit eddig tettek. Az idő csak akkor tűnik fel hosszúnak, ha előre tekintünk. A betegnek végtelen hosszúságú lehet egy óra is, amíg a munkába mélyedt ember akárhányszor kételkedve tekint az órára, az nem lehet, hogy már ennyi idő lenne. Bizony rövid az élet, a halál hamar eljő mindannyiunkhoz. Óh, ha ily rövid az élet, nem kell-e vigyázva készülnünk annak utolsó órájára? Mily bölcs volt a római hadvezérektől, hogy amikor egy-egy győztes hadjárat után a dicsőség csúcsára jutva diadalmenetet tartottak Róma városában a tömeg üdvrivalgásától kísérve, egy rabszolga ezt a figyelmeztetést ismételgette állandóan a hátuk mögött: Memento mori! Emlékezzél a halálra. Az élet nemcsak rövid, de bizonytalan is. Erős, egészséges emberek hajtják fejüket gyakran váratlanul a koporsó párnájára — a halál mindenütt megejthet. Valaki azt mondta barátjának, hogy dolgozószobájában érzi egyedül biztonságban magát. Íróasztalánál, kényelmes karosszékben nem fél a haláltól. Egyszer utazásról hazatérve megrendítő látvány tárult eléje: házának kéményétledöntötte a szél, szobájának mennyezetét áttörve éppen íróasztalára zuhant, szétzúzva, eltemetve azt a romok alá. Ekkor megalázkodva ismerte be, hogy bizony az ember dolgozószobájában sem lehet biztonságban. Háborúban elrejtőzködhettünk valamely biztosnak látszó óvóhelyre a golyók elől. De hová rejtőzünk a halál elől? Bárhol legyünk is, alig egy lépés van köztünk és a halál között. Törekedjünk arra, hogy köztünk és Jézus között egy lépés se legyen. Ha élnünk kell, nemes céloknak lépés... éljünk. Ha sokáig élnénk is, kezdjük az életet Istennel. Mily boldogok azok, akik az ifjúkor rózsás tavaszán adják szívüket Jézusnak. Óh, ne higyjük azt, hogy az öregkor a megtérés legalkalmasabb ideje és legmegfelelőbb színhelye a betegágy. Nagyon nyomorúságos dolog a halálban békülni meg az Úrral. Egy kőműves lezuhant az állványról és halálosan megsebesült. Lelkésze meglátogatta és azt mondotta neki: Kedves barátom, ön nem sokáig él, igyekezzék megbékélni az Istennel. — Lelkész Úr — mondta a haldokló beteg —, ez a megbékélés régen megtörtént ott a Golgotán s ezt én hit által magamévá tettem. A halál jöhet hozzám bármelyik pillanatban, ezt a békességet tőlem el nem veheti. Igyekezzünk a békességet megnyerni az Űrtől, addig míg a betegség vagy váratlan baleset az utolsó alkalmat nem hozza el. A szenvedések feldúlják a lélek csendjét, mily jó, ha a lélekben már ekkor béke van, amit a világ nem adhat, de el sem vehet. Ha köztünk és a halál között csak egy lépés van, egy lépés van köztünk és az Úr Jézus között is. Egy lépés köztünk és az üdvösség között! Tegyük meg ezt az egy lépést mindnyájan még ma. Egy öreg magyar, aki X. vidéki városi gyülekezetben évek óta nem volt templomban, az egyik buzgó presbiter kérdésére: — Miért nem jön közénk az istentiszteletekre, gyülekezeti alkalmakra? — azt válaszolta: — Tudja, uramöcsém, nem akarom elfoglalni más elől a helyet a templomban. — Megkapta a helyes útmutatást: — A maga helyét legyen szíves elfoglalni. Mi lesz, ha egyszer, talán rövidesen, megjelenik Krisztus ítélőszéke előtt, aki azt mondta: Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek (János 14:2), azt a választ kapja: — Nincs a maga számára itt hely, én elkészítettem a helyet, de nem készültél el rá, nem foglaltad el helyedet a templomban, ahol hívtalak a kegyelem asztalához, de nem jöttél. Az emberi előrelátás bizonyságai azok az életbiztosító intézetek, melyek bizonyos évi díjak befizetése ellenében megállapított összegeket juttatnak a biztosított halála után a hátramaradottaknak. Vajon kinek az életét tudják biztosítani a halál ellen? Nem életet, hanem bizonyos összegű pénzt biztosítanak ezek tagjainak. Mi ,az igazi életbiztosítás? Életünknek az Úr Jézus kezébe való letétele, úgy ahogy Pál apostol mondta: Bizonyos vagyok benne, hogy ő nála letett kincsemet, az örök életemet, üdvösségemet meg tudja őrizni. Haypál Béla 1988. május 1.