Reformátusok Lapja, 1988 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1988-05-01 / 18. szám

6 „Az én anyucim nincs itt’ Nagy volt az izgalom az óvodá­ban. Anyák napjára készülődtek. Rajzolták, vágták, színezték, festet­ték az ..anya”, „anyu”, „anyuci” „édesanya” számára a szíveket. A kicsiknek, az ügyetlenebbeknek az óvónéni is­­besegített. De akárhogy készültek, azokban a papírszívek­ben ott dobogott sok kis gyermek­szív. Aztán eljött az anyák napja. Az óvodában a műsor után ki­pirult arccal adták oda a gyermekek azokat a szíveket az ott levő anyák­nak. Csak Ildikó állt sírásra gör­bült szájjal, egyedül, tanácstala­nul. Kiscsoportos volt. Ez volt szá­mára az első anyák napja az óvo­dában. „Az én anyucim­ nincs itt!” — mondta sírással küzdve. Nem le­hetett ott, mert éppen akkor, ami­kor az ünepség folyt, temetés volt, „anyuci” pedig a gyülekezet kánto­ra, és neki az anyák napi ünnep­ség helyett a temetőbe kellett men­nie. Ez volt a három és fél éves Il­dikó élet­ének első, igazi, nagy fájdalma. Egy éve történt ez, és még most is belesajdul a szívem, ha arra gondolok, hogy mennyi gyer­meki bánat sűrűsödött össze annak a kislánynak, az unokámnak a sza­vaiban: „Az én anyucim nin­cs itt!” Milyen nehéz, milyen kegyetlen né­ha az élet. Az a kicsi lány nagyon készült arra a napra, és mégis, mikor mások boldogan simulhat­tak ajándékukat nyújtva az anya­szívre, ő állt egyedül, mert „anyu­cit” máshova szólította a hivatása. Vele együtt sajnálom mindazokat a kis­gyermekeket, akiknek azon az anyák napján nem volt ott, vagy az idein nem vehet részt az „anyu­cija”, mert dolgoznia kell. Sokszor megtörténik, hogy bolt­ba menet a bolt előtt hagyott gyer­mekkocsiban síró kisbabát látok. Az anya kint kellett hagyja a gyer­mekét, míg bevásárol. Jószívű já­rókelők próbálják csitítani a síró kicsit, de hiába. Csak egyvalaki tudja majd megnyugtatni, az édes­anya, ha kijön a boltból, és mo­solyogva biztatóan föléje hajol. De addig tart a sírás, mely azt jelen­ti: „Az én anyucim nincs itt!” Amikor vasárnap reggelenként Szadára visz a busz, az útközbe eső laktanya előtt már sokan sorakoz­nak bebocsátásra várva: édesanyák, feleségek, menyasszonyok, vagy csupán ismerősök. Eddig nem is tö­rődtem velük, csak most figyeltem fel rájuk, amióta a „nagy” uno­kám katona. És a lehajtott fejű anyákat látva a lányomra gondo­lok, aki, míg a rém kiküldetésben járt, hétről hétre órákat utazott, és így álldogált egy távoli du­nántúli város laktanyája előtt, hogy ha csa­k néhány órára is, de együtt lehessen a fiával. És elképzeltem, hogy akármilyen keménykötésű, nagy fiú is Dénes, ugyanúgy bá­natosan mondta volna, ha csak egy héten is valami miatt nem mehetett volna anyja: „Az én anyám nincs itt!” Sajnálom azokat a fiatal ka­tonákat, akiket az ország másik végében lakó anyák nem tudnak meglátogatni, csak ritkán, és akik más édesanyákat nézve, bizonyára szomorúan gondolnak arra: „Az én anyám nincs itt!” Egy gyermekvárost látogató nő mondta el meghatódottan, hogy több kis gyermek is hozzá szaladt, amikor egy-egy terembe belépett és sóvárogva kérdezte: „Ugye, te vagy az én anyukám?” Milyen fájdalom lehet ann­ak, aki sohasem ismerte az édesanyját! Anyák napja csak akkor ünnep, ha anya és gyermek — így vagy úgy — együtt van. És ez nemcsak az anyákon múlik. Felnőtten raj­tunk, gyermekeken is. (Gödöllő) Dr. Körpöly Kálmán A diakónus ma II. A JÓ DIAKÓNUS ISMERTETŐJEGYEI Ha tegnapi előadó volnék, most iskolás módon elkez­deném felsorolni a jegyeket. Az első ez, a második ez. .. Ehelyett a tétel kifejtése is hadd legyen mindjárt mai. Azaz egy nagyon egyszerű tesztet szeretnék idetárni, melynek segítségével mindenki maga döntse el, ki a­­ló diakónus. 1. Az első tesztkérdés, amit a diakónusoknak fel kell tenni: Miért lettél és miért vagy te diakónus? Szaknyel­ven szólva: Mi a motívumod, hajtórugód, a diakóniá­­ban? Jobb híján lettél diakónus? Azért, mert egyhangú életedből így láttál kiutat? Azért, mert természet sze­rint sok benned a segítőkészség? Mert­ még eggy letört virágot is megsajnálsz? Mennyivel inkáb egy-egy letört vagy megtört embert? Avagy, s itt a döntő kérdés, há­lából, eucharisztiából vagy-e diakónus? Tehát azért, mert egzisztenciálisan átélted, mit tett Krisztus érted a keresztfán­, és a diakóniával ezt szeretnéd valamiképpen meghálálni? Meghálálni, mivelhogy a nagy Krisztus-él­mény óta a meg nem szűnő Isten-csodálat, Isten-bámu­lat, Isten-imádat állapotában élsz? Ezt csak egy módon lehet meghálálni,­­úgy, ha én is így könyörülök máso­kon, ahogy ő énrajtam. A jó diakónus motívuma ez a hála.A diakónia igazi motívuma a zsoltáríró kérdése: „Mivel fizessek az Urnák minden hozzám való jótettéért?” (Zsolt, 116:12). Ez a kérdés azért fontos mert az Isten által megérintett szívnek a kérdése. Az ilyen szív pedig Isten országa titkainak, törvényszerűségeinek érzékszer­ve. Az ilyen szív érez rá arra, amit a teológia így ne­vez, hogy a „liturgia és a diakónia összefüggése”, azaz arra, hogy a diakónia: templomon kívüli istentisztelet. S itt a lényeg az, hogy istentisztelet! Olyan istentiszte­let, melyben önmagamat adom oda élő áldozatul Isten­nek. Nos, az első tesztkérdés ez: Ilyennek látod-e, „li­turgiának” látod-e a diakóniát, vagy emberi humánus jócselekvésnek, vagy aránylag tisztességes pénzkereset­nek? Valami olyasminek, ami megadja vagy helyreál­lítja az ember polgári tisztességét? Profiumo egykori angol hadügyminiszter a hatvanas években, amikor egy botrányos nőügy miatt mindenki által megvetve meg­vált miniszteri székétől, egy öregotthont kezdett látogat­ni naponta. Sakkozott, beszélgetett, tréfált az öregekkel. Alig egy évre rá a miniszterelnök újra kezet fogott a „szeretet lovagjával”. Nos ezért? Vagy Krisztus iránti hálából? Ami diakónussal szemben a legelső követel­mény: értse, éspedig a szívével a diakónia teológiáját: Krisztus könyömrült rajtam, én is könyörülök másokon. 2. A második tesztkérdés következik: Milyen típusú diakónus vagy? Van ti. „automata­ diakónus”, vagy mondhatnám így is, „embernek kinéző robot” (precízen mindent megcsinál csak éppen szeretet nincsen őben­ne). Van „sértődött diakónus” (ő az, aki mindig harag­szik valakire). Van „infantilizáló diakónus”, aki a 70 éves öregembert is éretlen gyermeknek tekinti, olyan lekezelően is bánik vele. És sorolhatnánk tovább a dia­kónus torzulásait. De itt most nem ez a lényeg. Hanem az: rájöttél-e már, hogy a gondozottaknak „anyatípusú" diakónusra van szüksége? Karinthynak van egy bájos novellája, a Brüll Malvin. Móni öreg ügyvéd az elme­osztályon. Szereti a cukrot, csokoládét. Amikor valaki ad neki, mindig ezt mondja: Brüll Malvin! Móni bácsi, ki az a Brüll Ma­lvin? Az anyám, felelte az öreg. S ezt mi személyesen is átéltük. Törökőrön volt egy félidióta öreg utcaseprő. Amikor az első bibliaórára be­jött azt hittük, egy rablógyilkos, börtönből szabadult fegyenc. Amikor megismertük, gondozni kezdtük. A fe­leségemtől kapott olykor ebédet, karácsonykor ruhát. Attól kezdve, ha a piacon, utcán találkoztak, megállt s köszönés helyett ennyit mondott a feleségemnek: „Ma­ma”. Mélységesen igaza van tehát az ápoláslélektannak, amikor arra tanít, hogy az anyatípus az igazi típus. Ez azt a kérdést jelenti: Tisztában van-e a mai diakónus az ápoláslélektan eredményeivel? A mai diakónus nem lehet csak ösztönös diakónus. Egy-egy kedves laikus testvér a gyülekezetből lehet. De a diakónus, aki az éle­tét adta erre a szolgálatra, nem lehet. Érteni kell az em­bert. Ismerni kell az embert, akit gondoz. Ismernie kell a betegek lélektanát, az öregek lélektanát, értenie kell a haldoklók jelbeszédét, a gyermekkommunikációt, de mindezt azért, hogy fölismerje a döntő igazságot: anya­típusú diakónusra van szükség. Azaz a mai diakónus­nak nemcsak teológusnak kell lenni hanem pszicholó­gusnak is, pszichológia alatt a valóságos ember isme­retét értve. 3. A harmadik tesztkérdés, ami egyre aktuálisabb ma: Mit akarsz elérni a diakóniával? Csak fizikai segítsé­­nyújtást, vagy ennél többet is? Azaz szeretnéd-e hitre is segíteni azt, akinek testi segítséget nyújtasz? Manapság gyakran hallani. Nem szabad az emberek kiszolgálta­tottságával visszaélni és segítség ürügye alatt lelkileg zsarolni. Nos, ezt valóban nem szabad! De ezzel az ér­veléssel rövidzárlatot okozni a diakóniában sem sza­bad. Ha a diakóniából nem derül ki, hogy Jézus Krisz­tus a diakónus, hogy Jézus az, aki etet itat, tisztába tesz, fölmos, lemos, kimos, tűr, inspekciózik, letesz, fölvesz — ha ez nem derül ki, akkor a tudatosan vállalt dia­kónia barrikád Jézus és az ö kicsinyei között. Jézus és az ö kicsinyei közé még a diakónusnak sincs joga odaállni. A Jézushoz vezetés tehát nem lelki zsarolás, hanem annak a titoknak a felismerése, hogy ha a hitre segítés élni segítés, akkor az élni segítés hitre segítés. Mert ha nem az, akkor csak pszichiátria, akkor csak ideggondozás, akkor csak életápolás a halálra. Ahelyett, hogy életápolás lenne az örök életre. Ma, amikor a dia­kónia immár Isten országának a horizontján folyik, le­hetetlen fel nem tenni a kérdést: Van-e missziós töltése a diakóniának? Itt vannak a diakónia eszkhatológiai, missziológiai összefüggései. Ezeknek az összefüggések­nek az érzékelése a harmadik fő ismertetőjegye a jó diakónusnak ma. Dr. Boross Géza (Folytatjuk) ANYÁM IMÁJA Tizenkettedik gyermek voltam, s anyám nem volt modern anya, mert vállalta az életet, s a petrólámpás éjszaka hajnalig tartó virrasztását kis koporsók mellett is sokszor; pedig a szíve néha-néha majd megszakadt a fájdalomtól, mert hat gyermeket temetett el tíz év alatt egymásután. Hat kis fehér koporsót kísért át a­ temető kapuján. Csak két-három évesek voltak. Sokat beszélt róluk nagyon. És mindig sírt, ha emlékezett, hisz a bánat nagy hatalom. A tizenkettedik én voltam. S amikor anyám templomba ment szülés után, így köszönte meg a tizenkettedik gyermeket: Neked adom, legyen a h tiéd, rendelkezz vele, Istenem, csak az életét ne vedd el, azt őrizd meg kegyelmesen. S anyám imáját meghallgatta az Isten, mert élek, vagyok! És nem enged el a markából, ha menekülni akarok. Pedig néhányszor akartam már elhagyni őt, de nem tudom! Kezem erősen fogja és vezet tovább a keskeny úton. Anyám imáját meghallgatta az Isten és nem enged el. az érzem, én nem azért élek, hogy dicsőség, rang és siker koronázzon, hanem hogy őt szolgáljam hűen, mindhalálig. Mert rég halott anyám imája mindig új csodát virágzik ... Nádudvari Nagy János Elhunyt Haypál Béla Szomorú hírt kapott szerkesztősé­günk­ életének 89. évében, április 16-án, rövid betegség után meg­halt Haypál Béla ny. esperes-lel­kipásztor. Temetése május 2-án délután kettő órakor lesz a Farkasréti te­metőben. A nagytiszteletű úrban valóban olyan szolgatársat ismerhettek meg lelkipásztor kollégái, s olyan pász­tort a gyülekezetek tagjai, akit megillet a tisztelet. Egyike volt ő azon lelkipásztorainknak, akik szá­mára az élet és a szolgálat ugyan­azt jelenti: Haypál Béla élete szol­gálat volt, a szolgálat pedig az éle­tet jelentette számára. Ezért rosszul csengene, ha azt ír­nánk róla: történelmi időket átívelő életének utolsó szakaszában nyugdí­jas lelkipásztorként munkálkodott. Formailag így igaz ugyan, de tartal­mában semmiképpen sem. Szinte le­nyűgözte környezetét, ahogyan idős kora ellenére sok fiatalt meghazud­toló hévvel végezte, ami reá bízatott. Olyan lelkipásztor volt ő, aki szá­mára a szolgálat az élet egészét át­fogó és belülről elrendező, soha ab­ba nem hagyható szent ügy volt. , Örök frisseségét mi sem tükrözi jobban, mint éppen lapunk hasáb­jain megjelent írásai. Ő nem fáradt el és nem fásult el: volt mondani­valója. Alábbi cikke volt utolsó küldemé­nye szerkesztőségünkbe. Mintha csak tudta volna írója, hogy neki, a ha­láltól csak egy lépésre állónak, a legszélesebb nyilvánosság előtt is bizonyságot kell tennie az örök Krisztusról. Olvassuk hát az alábbi írást hálás emlékezéssel. Csak „Alig egy lépés van köztem és a halál között”. A Saul haragja elől menekülő Dávid mondja ezt Jonathánnak, hűséges barátjának. (I. Sámuel 20:3.) Jóllehet bennünket nem keres halálra ellenség bosszúja, mégis nem tehetjük-e magunkévá Dávid nyilatkozatát. Alig egy lépés van köztem és a halál között? A halál nem rokonszenves be­szédtárgy, pedig igaza van az éles­­eszű Schopenhauernek: az emberi gondolkodás, a filozófia sugalmazó szelleme a halál. Ezért is nevezte Sokrates a filozófiát a „halállal va­ló foglalkozásnak”. Bizony aligha filozofálna az ember, ha a halál nem volna. Mi az emberi élet? Csak egy lépés. Mint ahogy Jób mondja: Emlékezzél meg rólam, hogy az én életem csak egy lehel­lét. (Jób 7:7/a.) Az élet őszén járó öregek, akik már eddig is hosz­­szú utat tettek meg, ha vissza­tekintenek lefolyt esztendeikre, bi­zonyára azt fogják mondani, hogy egy lépés csupán, amit eddig tet­tek. Az idő csak akkor tűnik fel hosszúnak, ha előre tekintünk. A betegnek végtelen hosszúságú lehet egy óra is, amíg a munkába mélyedt ember akárhányszor kételkedve te­kint az órára, az nem lehet, hogy már ennyi idő lenne. Bizony rövid az élet, a halál hamar eljő mind­annyiunkhoz. Óh, ha ily rövid az élet, nem kell-e vigyázva készülnünk annak utolsó órájára? Mily bölcs volt a római hadvezérektől, hogy amikor egy-egy győztes hadjárat után a dicsőség csúcsára jutva diadalmene­tet tartottak Róma városában a tö­meg üdvrivalgásától kísérve, egy rabszolga ezt a figyelmeztetést is­mételgette állandóan a hátuk mö­gött: Memento mori! Emlékezzél a halálra. Az élet nemcsak rövid, de bizonytalan is. Erős, egészséges em­berek hajtják fejüket gyakran vá­ratlanul a koporsó párnájára — a halál mindenütt megejthet. Valaki azt mondta barátjának, hogy dol­gozószobájában érzi egyedül biz­tonságban magát. Íróasztalánál, ké­nyelmes karosszékben nem fél a ha­láltól. Egyszer utazásról hazatérve megrendítő látvány tárult eléje: házának kéményét­­ledöntötte a szél, szobájának mennyezetét át­törve éppen íróasztalára zuhant, szétzúzva, eltemetve azt a romok alá. Ekkor megalázkodva ismerte be, hogy bizony az ember dolgozó­­szobájában sem lehet biztonságban. Háborúban elrejtőzködhettünk vala­mely biztosnak látszó óvóhelyre a golyók elől. De hová rejtőzünk a halál elől? Bárhol legyünk is, alig egy lépés van köztünk és a halál között. Törekedjünk arra, hogy köztünk és Jézus között egy lépés se legyen. Ha élnünk kell, nemes céloknak lépés... éljünk. Ha sokáig élnénk is, kezd­jük az életet Istennel. Mily boldo­gok azok, akik az ifjúkor rózsás tavaszán adják szívüket Jézusnak. Óh, ne higyjük azt, hogy az öreg­kor a megtérés legalkalmasabb ide­je és legmegfelelőbb színhelye a betegágy. Nagyon nyomorúságos do­log a halálban békülni meg az Úr­ral. Egy kőműves lezuhant az áll­ványról és halálosan megsebesült. Lelkésze meglátogatta és azt mon­dotta neki: Kedves barátom, ön nem sokáig él, igyekezzék megbé­kélni az Istennel. — Lelkész Úr — mondta a haldokló beteg —, ez a megbékélés régen megtörtént ott a Golgotán s ezt én hit által maga­mévá tettem. A halál jöhet hoz­zám bármelyik pillanatban, ezt a békességet tőlem el nem veheti. Igyekezzünk a békességet megnyerni az Űrtől, addig míg a betegség vagy váratlan baleset az utolsó alkalmat nem hozza el. A szenvedések fel­dúlják a lélek csendjét, mily jó, ha a lélekben már ekkor béke van, amit a világ nem adhat, de el sem vehet. Ha köztünk és a halál között csak egy lépés van, egy lépés van köz­tünk és az Úr Jézus között is. Egy lépés köztünk és az üdvösség kö­zött! Tegyük meg ezt az egy lé­pést mindnyájan még ma. Egy öreg magyar, aki X. vidéki városi gyü­lekezetben évek óta nem volt temp­lomban, az egyik buzgó presbiter kérdésére: — Miért nem jön kö­zénk az istentiszteletekre, gyüleke­zeti alkalmakra? — azt válaszolta: — Tudja, uramöcsém, nem aka­­rom elfoglalni más elől a helyet a templomban. — Megkapta a helyes útmutatást: — A maga helyét le­gyen szíves elfoglalni. Mi lesz, ha egyszer, talán rövidesen, megjele­nik Krisztus ítélőszéke előtt, aki azt mondta: Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek (János 14:2), azt a választ kapja: — Nincs a maga számára itt hely, én elkészítettem a helyet, de nem készültél el rá, nem foglaltad el helyedet a temp­lomban, ahol hívtalak a kegyelem asztalához, de nem jöttél. Az emberi előrelátás bizonyságai azok az életbiztosító intézetek, me­lyek bizonyos évi díjak befizetése ellenében megállapított összegeket juttatnak a biztosított halála után a hátramaradottaknak. Vajon kinek az életét tudják biztosítani a halál ellen? Nem életet, hanem bizonyos összegű pénzt biztosítanak ezek tag­jainak. Mi ,az igazi életbiztosítás? Életünknek az Úr Jézus kezébe való letétele, úgy ahogy Pál apostol mondta: Bizonyos vagyok benne, hogy ő nála letett kincsemet, az örök életemet, üdvösségemet meg tudja őrizni. Haypál Béla 1988. május 1.

Next