Reformátusok Lapja, 1988 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1988-02-07 / 6. szám

6 MIM­­Affl Engedelmesség és növekedés Sok mindent adnánk azért, ha részletesen ismernénk, hogy milyen volt Jézus gyermeknek és serdülő ifjúnak. Annál becsesebb az az egyetlen adat, amely Jézus ifjúko­rába mint kis gyertya világít be: a 12 éves Jézus a templomban ,(Luk. 2:41—52). Tanulságos ez a történet ifjak és a felnőttek szá­mára egyaránt. A történetből a leg­kiemelkedőbb az, hogy Jézus már 12 éves korában mily erővel tudott elmerülni Isten ismeretében, szere­­tésében, akaratának keresésében és követésében. A hivatástudat, kül­detéstudat páratlan példájával ál­lunk itt szemben. Semmi nem hiányzik annyira a mai kor ifjai­­nak életéből, mint a fenséges isten­élmény, ami a gyermek Jézus lel­két betöltötte. Ezért van az, hogy a mai kor ifjúsága inkább vágyik moziba, szórakozóhelyekre, mint a templomba. Pedig Jézus példája azt a figyelmeztetést jelenti az ifjak számára, hogy Isten dolgaival fog­lalkozni kell, mert csak így for­­málódhatik ki református jellemük és így forrhat össze életük oly erő­sen Istennel, hogy erre a funda­mentumra későbbi életük is ráépül­het. Ámde a gyermek legtöbbször szüleit utánozza,­ tőlük tanul élet­bölcsességet, életformát. Ezért ''ko­runk ifjainak Isten iránti közönye tulajdonképpen a kor felnőttjei nagy részének közönyét is jelenti. A langymelegség, a közöny korunk egyik legnagyobb eltévelyedését mutatja. Mintha kihűltek volna az emberi szívek és már képtelenek lennének érintkezést találni Isten­nel. . Mikor a szülők meglátják Jézust a bölcsek között a templomban, az aggódó anya szemrehányást tesz, hogy elmaradt tőlük, és hívják ha­za. Jézus engedelmeskedik nekik. Sok bajnak oka az, hogy ifjaink nem tudnak engedelmeskedni, he­lyesebben : nem Istennek engedel­meskednek, hanem egyéni, emberi elgondolásaiknak, úgy vélt érdekeik­nek, vágyaiknak, a világnak. „Om­nis recta cognitio ex oboedientia nascitur”, azaz: „Minden helyes hitismeret az engedelmességből szü­letik”. A keresztyén ember számá­ra ez azt jelenti, hogy életünk minden helyzetében a helyes dön­tést az evangéliumból tudjuk merí­teni. Csak a hitben való engedel­messég igaz engedelmesség. Éle­tünk kemény leckéi hovatovább rá is kényszerítenek bennünket, hogy „gyermekszívvel öntudatlan” bízzuk rá magunkat Istenre, Neki enge­delmeskedvén. A gyermek Jézus gyarapodott bölcsességben. Az istenhit és enge­delmesség mellett a harmadik fon­tos dolog az ifjú életében: a gya­rapodás. Nem megállni alacsony színvonalon, hanem egyre többé lenni, gyarapodni. Persze a testi gyarapodást sem szabad lebecsülni, különösen az ifjú életében, amikor létének biológiai alapja, testi egész­sége formálódik. Az Isten és emberek előtt való kedvességben gyarapodás általában az erények, a krisztusi jellem ki­fejlődését jelenti. Van-e nagyobb cél, mint az erkölcsi tökéletesedés, hiszen ezt Jézus a Hegyi beszédben parancsként adta: „Legyetek tö­kéletesek, mint a ti mennyei Atyá­­tok-tökéletes.” Ez tehát a tökélete­sedés: egyre inkább legyünk Jézus­hoz hasonlóak. Különféle világné­zetek, irányok maguknak megany­­nyi bálványistent csináltak. Ha va­lamilyen istent mi alkotunk, az csak olyan lehet, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Mi nem em­bercsinálta istent imádunk. Azt az Urat imádjuk, akit Jézus mondott Atyjának, akinek akaratát Jézus adta tudtunkra, aki irgalom, örök életet adó Isten. Krisztusnak kell kiábrázolódnia bennünk, el kell vál­tozzunk jellemünkben az ő isteni formájára: ez a tökéletesedés, az igazi gyarapodás. Egy embernek három gyermeke volt. Midőn egy alkalommal nehéz élelmezési viszonyok között egy narancsot hozott haza, megkérdezte gyermekeit, hogy melyiknek adja a ritka csemegét. Nekem, mondta az első, mert én vagyok a legidősebb. Nekem, mondta a harmadik, mert én vagyok a legkisebb. Nekem, mondta a középső, mert én hason­lítok legjobban édesapánkhoz. Az apa erre elosztotta háromfelé a narancsot, de a közép­ső gyereknek még egy csókot is adott. Egészen bizonyos, hogy a mi mennyei Atyánk annak a gyermekének adja a kitüntető ajándékot, aki legin­kább igyekszik Hozzá hasonlítani. A mai élet gigantikus küzdelmei­ben is valóság a János apostol ál­tal feljegyzett kijelentés: „E világ országai a mi Urunké, Jézus Krisz­tusé lettek.” (Jel. 11:15.) Ma sem lehet nélkülözni az ő gyógyító, ál­dott hatását. Az igazságot hirdeti a római fórumon felállított obeliszk felirata: Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat. (Krisztus győz, uralkodik, parancsol.) Merül­jünk el Isten dolgaiba, engedelmes­kedjünk Krisztusnak, gyarapodjunk Benne és általa. Haypál Béla * * MAI PÉLDÁZATOK * * „ ... sok elsőből lesz utolsó, és sok utolsóból lesz el­ső" (Márk 10:31). Nem tudta megszokni a lakótelepi lakást, bármeny­nyire örült is felesége, serdülő lányaival együtt. S nem tudott örülni a kültelki viskó után a teljes kom­fortnak sem. Úgy érezte, agyonlapítják a falak, a töméntelen beton, összepréseli a szűk folyosó. Időn­ként ki kellett menekülnie a szabadba, hogy meg ne fulladjon. Szerencséjére — hivatali munkája mellett — a gom­bászás volt a hobbija. Apja, erdész lévén, már gyer­mekkorában minden fajtával megismertette. Még az ellenőri vizsgát is letette. Így volt mire hivatkoznia otthon, ha szabad szombatjain megszökött hazulról. Felesége örömére többnyire meghozta a vasárnapi ebédrevalót s ő a környékbeli erdőkben ismét ott­hon és szabadnak érezhette magát. Mivel előző héten gombanövesztő időjárás volt, szombaton gyűjtőtarisznyájával s néhány szendviccsel, egy kulacs vízzel újra kiszökött betonkalickájából. Vil­lamossal, HÉV-vel elindult egyik legtöbb zsákmánnyal és zölddel,csönddel kecsegtető erdő felé. Mélyen begázolt kedvenc fái közé, a jól ismert gom­balelő­helyekre s nem csalódott: egy óra sem telt el, már dugig volt tarisznyája. Éppen kifelé csörtetett az erdőből, amikor egy félretolt faág visszacsapódott arcába. Égő fájdalmat érzett bal szemén. Odakapott. Keze véres lett, alaposan megsérülhetett az arca és a szeme is. Kulacsában még volt némi víz, tenyerébe öntötte és sérült szemével belepislogott. Fájdalma va­lamivel enyhült, de tudta: sürgősen orvoshoz kell mennie. Mire kivergődött az országútig, a szúró kín ismét belemart. Kapóra jött, hogy felesége fehér szalvétába csomagolta a szendvicseket, azz­al kötötte át bal sze­mét, alászorítva megnedvesített zsebkendőjét. Messze volt a HÉV-állomás, úgy gondolta, hogy — életében először — autóstoppal kísérletezik. Kiállt az országút szélére és várt. Egyik kezével a kötést szo­rongatva, hogy le ne csússzék, a másikkal integetésre készen. Néhány perc múlva feltűnt egy ezüstösen csillogó Opel-kombi. Fél szemmel is látta, csak egy valaki ül benne. Szabad kezével kötésére mutogatott , majd a város felé, de a kormánynál ülő úr úgy tett, mint aki csak előre néz és tovább robogott. A távoli kanyarból máris előbukkant egy vadonat­új BMW. Ketten ültek benne. A kormánynál fehér hajú férfi, mellette elegáns nő. Hátul senki. Ő ismét kettős integetésbe kezdett. A hölgy a férfi felé ha­jolt, mondott neki valamit, de az megrázta a fejét, és­ már el is tűntek a másik kanyarban. Aztán egy rozoga Skoda döcögött elő, benne egy overallos ifjú. Az autó tőle vagy tíz méterre hirtelen megállt. Gazdája tüstént be akarta indítani a motort, de az csak fel-felhördült, ám többszöri kísérletezés után sem mozdult, ő integetve sietett a kocsi felé. Mire odaért, ve­zetője már kiszállt belőle s az első ajtót kinyitva, a kormányt fogva tolni kezdte az öreg járgányt, rá se nézve az odasiető autóstopposra mordult rá: — Maga hátulról nyomja. Mindent bele! — Már hogyne segített volna. Majd beleszakadt, úgy igye­kezett. Jó néhány méter után a motor beindult. Ve­zetője beugrott a kormány mögé, gázt adott, a vén Skoda megugrott. Mire ő felnézett, már el is tűnt a fák mögött, csak fojtogató füstjét hagyta maga után. Elkeseredve és egyre kínzóbb fájdalommal, leejtett gombásztarisznyája után keresgélt az országúton visz­­szafelé. Alighogy felvette, kopott Trabant állt meg mellette, benne három fiatalember. Az egyik kiszólt a letekert ablakon: — Segíthetünk valamit? — Ha volnának szívesek. Megsérült a szemem. Or­vosi segítségre van szükségem. Elvinnének a legkö­zelebbi taxiállomásig? — Természetesen. Még éppen van egy helyünk. — Hol lakik az orvosa? — kérdezte a kormánynál ülő. A sebesült megmondta. — No, az nem nagy kitérő, ugye fiúk? — Azok csak bólintottak. A mellette ülő megerősítette arcán, szemén a kötést, közben ő elmondta, mi történt vele. — Gondolja, hogy szombaton, késő délután fogadja a szemorvos? — fordult felé a másik fiatalember. — Ha­­otthon van, azt hiszem. Templomos ember. Segítőkész, így ismeri mindenki. Már kezelt engem, akkor is igen szívélyes volt. — Reméljük, most is az lesz — mondta a ve­zető. — Egyébként mi is egy ökumenikus konferen­ciáról jövünk. * Megvárták, amíg becsönget az orvoshoz. Az maga nyitott ajtót. Háziköntösben volt, kezében szal­véta. Láthatóan a vacsorától állt fel. — Áldás, békesség! — köszöntek a fiúk. — Egy gyorssegélyre szorulót hoztunk. Ugye ellátja, doktor úr? Az rájuk mosolygott, bólintott s már vitte is be­felé a betegét. Amíg aprólékos gonddal eltávolított a szeméből va­lamit, majd gyógyszert csepegtetett bele és friss kö­tést tett rá, a gombász néhány szóval elmondta sebe­sülése történetét és esetét a négy autóval. Már a rendelő ajtajában álltak, mikor az orvos el­gondolkozva mondta: — Úgy látszik, így is igaz a példázat: olykor a nagyautók lesznek az utolsók és a kicsik az elsők ... — Aztán kezét nyújtva hozzátette: — Két nap múlva jöjjön vissza, megnézem a szemét, és ha még kell, át­kötözöm. — Köszönöm, doktor úr, az emberségét. Mivel tar­tozom? —­ Semmivel. Elsősegély volt. Dr. Gyökössy Endre VALAKI Mikor az első szűz gondolat még tűz­, vizet, gőzt, gázt gomolygat s káosz keverget, köd fojtogat minden jövőt. VALAKI vágyott már megalkotni e világot. Amikor még nem voltak házak, csak puszta kő, örvény, mi árad s az élők barlangokban fáztak. VALAKI már történve látott egy ily százarcú, dús világot. Amikor még szó el nem hangzott, csak szél süvöltött, hörgés sajgóit, csak nyelv kínlódott, hang fogamzott. VALAKI már tisztán kihallott szárnyaló dalt, énekes lantot. Amikor még titok a gőzgép, vonat nem jár, villany nem ég még s a forgó Föld csak bűnös égkép. VALAKI már fényt és hőt áldott, hogy beszáguldja a világot. Amikor még nem volt száz nemzet és ezer nyelv, csak egy a­­kezdet, csak idő, mely milliókat nemzett lélekben, színben, szívben, szóban. VALAKI már élt milliókban.s Aki megosztja végtelenjét, jövőjét váró ,szűk jelenlét vergődésének szánt kegyelmét, míg lelkéből kivált világunk szomján lelkébe visszavágyunk. Sillay Aladár PILLANATKÉP Múlt év decemberében néhány házunkban lakó asszonnyal mentem ha­zafelé a közértből. Az úton arról beszélgettek, hogy ki mit vásárolt: új bútort, színes televíziót, hisz 1988-tól drágább lesz — mondták. Az egyik felém fordulva kérdezte: — Ti mit vettetek? — Mi nem vásároltunk semmi ilyesmit, otthonunkba nem került új dolog. És ahogyan kimondtam, eszembe jutott: Dehogynem! Az én ágyam fölé szépen bekeretezve Pál apostol vallomása került: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít". (Fi­. 4:13) Több, mint 50 évvel ezelőtt hímezte ezt egy ifjú asszony, és azt hiszem, élete folyamán nagyon-nagyon sokszor elolvasta. Ez a hajdani fiatalasszony az én anyósom volt, aki immár a lévai temetőben nyugszik. Tősgyökeres városi lány létére falusi lelkészhez ment feleségül a Garam partjára, és az első karácsonyra hímezte ezt az Igét, így került fel a Garam-parti paróchia falára. Talán akkor még nem is gondolta, mennyire szüksége lesz majd a felülről kapott erőre. Néhány békés év után világháború, kényszerű haza- és otthonváltozás. Azután a Du­­na-parti kis faluban újra gyökeret verni, otthont teremteni. Kora haj­naltól késő estig sokszor kemény fizikai munkával dolgozni, hogy a gye­rekeket felnevelhessék, taníttathassák. . . Majd 49 esztendő után — pár­ját elveszítve — immár egyedül végigjárni a kiszabott földi utat. Közel negyedszázadon át ismerhettem, de nem hallottam zúgolódni, sorsa miatt elégedetlenkedni, perelni. Most — utólag — elgondolom: hányszor kellett­­erőt kérnie mindenre, hogy továbbmehessen. Milyen becses, drága dolog került a szobámba! Naponta többször is elolvasom. Mindenre van erőm... mindenre... ha adsz, Uram, 1988 elején sokszor mondták el, és nekünk is sokan kívánták: Bol­dog új esztendőt. És az esztendő minőségileg is új lenne, ha Pál apos­tol vallomását életünk minden helyzetében, minden körülmények kö­zött el tudnánk mondani. T. Kathona Zsuzsanna 1988. február 7. A Debrecentől 20, Szoboszlótól 10 km-re fekvő Szovát község lakói is végigszenvedték a törökök, tatárok súlyos támadásait. Az ostromló ta­tár-török horda kétségkívül meg­rongálhatta a templomot is annyira, hogy az 1644-ben épült téglatemplom helyett újat kellett építeni. A Kállóban lakó Nagy István adománya az én úrvacsorás kanna. Felírása a bizonyítéka, hogy Szovát is szenvedett a tatárok pusztításai­tól, s bizonyság egy jótékony ada­kozóról. A kanna tagolt, vonalas díszítésű, kiszélesedő kerek talppal, a fül mel­lett tulipán koszorúban felirat: „Én Kálló városában lakó Nagy István U. adtam az Szováti Ecclésia szá­mára 1694. die. 8 Sep. az gonosz pogány Tatár Pusztítása után”. Fe­dele, billentője hiányzik. Átmérője: 14,2, 9,5 cm. Magassága: 27,4 cm. A kanna Pozsonyban készült 1667 körül. Az ónöntő neve: Christoph Böhmer. A kanna, valamint részletes leírá­sa és fotója is a debreceni Reformá­tus Kollégium példásan rendben tartott múzeumában található. (Hajdúszovát) Diószegi Lajos

Next