Reformátusok Lapja, 1988 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1988-02-07 / 6. szám
6 MIMAffl Engedelmesség és növekedés Sok mindent adnánk azért, ha részletesen ismernénk, hogy milyen volt Jézus gyermeknek és serdülő ifjúnak. Annál becsesebb az az egyetlen adat, amely Jézus ifjúkorába mint kis gyertya világít be: a 12 éves Jézus a templomban ,(Luk. 2:41—52). Tanulságos ez a történet ifjak és a felnőttek számára egyaránt. A történetből a legkiemelkedőbb az, hogy Jézus már 12 éves korában mily erővel tudott elmerülni Isten ismeretében, szeretésében, akaratának keresésében és követésében. A hivatástudat, küldetéstudat páratlan példájával állunk itt szemben. Semmi nem hiányzik annyira a mai kor ifjainak életéből, mint a fenséges istenélmény, ami a gyermek Jézus lelkét betöltötte. Ezért van az, hogy a mai kor ifjúsága inkább vágyik moziba, szórakozóhelyekre, mint a templomba. Pedig Jézus példája azt a figyelmeztetést jelenti az ifjak számára, hogy Isten dolgaival foglalkozni kell, mert csak így formálódhatik ki református jellemük és így forrhat össze életük oly erősen Istennel, hogy erre a fundamentumra későbbi életük is ráépülhet. Ámde a gyermek legtöbbször szüleit utánozza, tőlük tanul életbölcsességet, életformát. Ezért ''korunk ifjainak Isten iránti közönye tulajdonképpen a kor felnőttjei nagy részének közönyét is jelenti. A langymelegség, a közöny korunk egyik legnagyobb eltévelyedését mutatja. Mintha kihűltek volna az emberi szívek és már képtelenek lennének érintkezést találni Istennel. . Mikor a szülők meglátják Jézust a bölcsek között a templomban, az aggódó anya szemrehányást tesz, hogy elmaradt tőlük, és hívják haza. Jézus engedelmeskedik nekik. Sok bajnak oka az, hogy ifjaink nem tudnak engedelmeskedni, helyesebben : nem Istennek engedelmeskednek, hanem egyéni, emberi elgondolásaiknak, úgy vélt érdekeiknek, vágyaiknak, a világnak. „Omnis recta cognitio ex oboedientia nascitur”, azaz: „Minden helyes hitismeret az engedelmességből születik”. A keresztyén ember számára ez azt jelenti, hogy életünk minden helyzetében a helyes döntést az evangéliumból tudjuk meríteni. Csak a hitben való engedelmesség igaz engedelmesség. Életünk kemény leckéi hovatovább rá is kényszerítenek bennünket, hogy „gyermekszívvel öntudatlan” bízzuk rá magunkat Istenre, Neki engedelmeskedvén. A gyermek Jézus gyarapodott bölcsességben. Az istenhit és engedelmesség mellett a harmadik fontos dolog az ifjú életében: a gyarapodás. Nem megállni alacsony színvonalon, hanem egyre többé lenni, gyarapodni. Persze a testi gyarapodást sem szabad lebecsülni, különösen az ifjú életében, amikor létének biológiai alapja, testi egészsége formálódik. Az Isten és emberek előtt való kedvességben gyarapodás általában az erények, a krisztusi jellem kifejlődését jelenti. Van-e nagyobb cél, mint az erkölcsi tökéletesedés, hiszen ezt Jézus a Hegyi beszédben parancsként adta: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok-tökéletes.” Ez tehát a tökéletesedés: egyre inkább legyünk Jézushoz hasonlóak. Különféle világnézetek, irányok maguknak meganynyi bálványistent csináltak. Ha valamilyen istent mi alkotunk, az csak olyan lehet, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Mi nem embercsinálta istent imádunk. Azt az Urat imádjuk, akit Jézus mondott Atyjának, akinek akaratát Jézus adta tudtunkra, aki irgalom, örök életet adó Isten. Krisztusnak kell kiábrázolódnia bennünk, el kell változzunk jellemünkben az ő isteni formájára: ez a tökéletesedés, az igazi gyarapodás. Egy embernek három gyermeke volt. Midőn egy alkalommal nehéz élelmezési viszonyok között egy narancsot hozott haza, megkérdezte gyermekeit, hogy melyiknek adja a ritka csemegét. Nekem, mondta az első, mert én vagyok a legidősebb. Nekem, mondta a harmadik, mert én vagyok a legkisebb. Nekem, mondta a középső, mert én hasonlítok legjobban édesapánkhoz. Az apa erre elosztotta háromfelé a narancsot, de a középső gyereknek még egy csókot is adott. Egészen bizonyos, hogy a mi mennyei Atyánk annak a gyermekének adja a kitüntető ajándékot, aki leginkább igyekszik Hozzá hasonlítani. A mai élet gigantikus küzdelmeiben is valóság a János apostol által feljegyzett kijelentés: „E világ országai a mi Urunké, Jézus Krisztusé lettek.” (Jel. 11:15.) Ma sem lehet nélkülözni az ő gyógyító, áldott hatását. Az igazságot hirdeti a római fórumon felállított obeliszk felirata: Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat. (Krisztus győz, uralkodik, parancsol.) Merüljünk el Isten dolgaiba, engedelmeskedjünk Krisztusnak, gyarapodjunk Benne és általa. Haypál Béla * * MAI PÉLDÁZATOK * * „ ... sok elsőből lesz utolsó, és sok utolsóból lesz első" (Márk 10:31). Nem tudta megszokni a lakótelepi lakást, bármenynyire örült is felesége, serdülő lányaival együtt. S nem tudott örülni a kültelki viskó után a teljes komfortnak sem. Úgy érezte, agyonlapítják a falak, a töméntelen beton, összepréseli a szűk folyosó. Időnként ki kellett menekülnie a szabadba, hogy meg ne fulladjon. Szerencséjére — hivatali munkája mellett — a gombászás volt a hobbija. Apja, erdész lévén, már gyermekkorában minden fajtával megismertette. Még az ellenőri vizsgát is letette. Így volt mire hivatkoznia otthon, ha szabad szombatjain megszökött hazulról. Felesége örömére többnyire meghozta a vasárnapi ebédrevalót s ő a környékbeli erdőkben ismét otthon és szabadnak érezhette magát. Mivel előző héten gombanövesztő időjárás volt, szombaton gyűjtőtarisznyájával s néhány szendviccsel, egy kulacs vízzel újra kiszökött betonkalickájából. Villamossal, HÉV-vel elindult egyik legtöbb zsákmánnyal és zölddel,csönddel kecsegtető erdő felé. Mélyen begázolt kedvenc fái közé, a jól ismert gombalelőhelyekre s nem csalódott: egy óra sem telt el, már dugig volt tarisznyája. Éppen kifelé csörtetett az erdőből, amikor egy félretolt faág visszacsapódott arcába. Égő fájdalmat érzett bal szemén. Odakapott. Keze véres lett, alaposan megsérülhetett az arca és a szeme is. Kulacsában még volt némi víz, tenyerébe öntötte és sérült szemével belepislogott. Fájdalma valamivel enyhült, de tudta: sürgősen orvoshoz kell mennie. Mire kivergődött az országútig, a szúró kín ismét belemart. Kapóra jött, hogy felesége fehér szalvétába csomagolta a szendvicseket, azzal kötötte át bal szemét, alászorítva megnedvesített zsebkendőjét. Messze volt a HÉV-állomás, úgy gondolta, hogy — életében először — autóstoppal kísérletezik. Kiállt az országút szélére és várt. Egyik kezével a kötést szorongatva, hogy le ne csússzék, a másikkal integetésre készen. Néhány perc múlva feltűnt egy ezüstösen csillogó Opel-kombi. Fél szemmel is látta, csak egy valaki ül benne. Szabad kezével kötésére mutogatott , majd a város felé, de a kormánynál ülő úr úgy tett, mint aki csak előre néz és tovább robogott. A távoli kanyarból máris előbukkant egy vadonatúj BMW. Ketten ültek benne. A kormánynál fehér hajú férfi, mellette elegáns nő. Hátul senki. Ő ismét kettős integetésbe kezdett. A hölgy a férfi felé hajolt, mondott neki valamit, de az megrázta a fejét, és már el is tűntek a másik kanyarban. Aztán egy rozoga Skoda döcögött elő, benne egy overallos ifjú. Az autó tőle vagy tíz méterre hirtelen megállt. Gazdája tüstént be akarta indítani a motort, de az csak fel-felhördült, ám többszöri kísérletezés után sem mozdult, ő integetve sietett a kocsi felé. Mire odaért, vezetője már kiszállt belőle s az első ajtót kinyitva, a kormányt fogva tolni kezdte az öreg járgányt, rá se nézve az odasiető autóstopposra mordult rá: — Maga hátulról nyomja. Mindent bele! — Már hogyne segített volna. Majd beleszakadt, úgy igyekezett. Jó néhány méter után a motor beindult. Vezetője beugrott a kormány mögé, gázt adott, a vén Skoda megugrott. Mire ő felnézett, már el is tűnt a fák mögött, csak fojtogató füstjét hagyta maga után. Elkeseredve és egyre kínzóbb fájdalommal, leejtett gombásztarisznyája után keresgélt az országúton viszszafelé. Alighogy felvette, kopott Trabant állt meg mellette, benne három fiatalember. Az egyik kiszólt a letekert ablakon: — Segíthetünk valamit? — Ha volnának szívesek. Megsérült a szemem. Orvosi segítségre van szükségem. Elvinnének a legközelebbi taxiállomásig? — Természetesen. Még éppen van egy helyünk. — Hol lakik az orvosa? — kérdezte a kormánynál ülő. A sebesült megmondta. — No, az nem nagy kitérő, ugye fiúk? — Azok csak bólintottak. A mellette ülő megerősítette arcán, szemén a kötést, közben ő elmondta, mi történt vele. — Gondolja, hogy szombaton, késő délután fogadja a szemorvos? — fordult felé a másik fiatalember. — Haotthon van, azt hiszem. Templomos ember. Segítőkész, így ismeri mindenki. Már kezelt engem, akkor is igen szívélyes volt. — Reméljük, most is az lesz — mondta a vezető. — Egyébként mi is egy ökumenikus konferenciáról jövünk. * Megvárták, amíg becsönget az orvoshoz. Az maga nyitott ajtót. Háziköntösben volt, kezében szalvéta. Láthatóan a vacsorától állt fel. — Áldás, békesség! — köszöntek a fiúk. — Egy gyorssegélyre szorulót hoztunk. Ugye ellátja, doktor úr? Az rájuk mosolygott, bólintott s már vitte is befelé a betegét. Amíg aprólékos gonddal eltávolított a szeméből valamit, majd gyógyszert csepegtetett bele és friss kötést tett rá, a gombász néhány szóval elmondta sebesülése történetét és esetét a négy autóval. Már a rendelő ajtajában álltak, mikor az orvos elgondolkozva mondta: — Úgy látszik, így is igaz a példázat: olykor a nagyautók lesznek az utolsók és a kicsik az elsők ... — Aztán kezét nyújtva hozzátette: — Két nap múlva jöjjön vissza, megnézem a szemét, és ha még kell, átkötözöm. — Köszönöm, doktor úr, az emberségét. Mivel tartozom? — Semmivel. Elsősegély volt. Dr. Gyökössy Endre VALAKI Mikor az első szűz gondolat még tűz, vizet, gőzt, gázt gomolygat s káosz keverget, köd fojtogat minden jövőt. VALAKI vágyott már megalkotni e világot. Amikor még nem voltak házak, csak puszta kő, örvény, mi árad s az élők barlangokban fáztak. VALAKI már történve látott egy ily százarcú, dús világot. Amikor még szó el nem hangzott, csak szél süvöltött, hörgés sajgóit, csak nyelv kínlódott, hang fogamzott. VALAKI már tisztán kihallott szárnyaló dalt, énekes lantot. Amikor még titok a gőzgép, vonat nem jár, villany nem ég még s a forgó Föld csak bűnös égkép. VALAKI már fényt és hőt áldott, hogy beszáguldja a világot. Amikor még nem volt száz nemzet és ezer nyelv, csak egy akezdet, csak idő, mely milliókat nemzett lélekben, színben, szívben, szóban. VALAKI már élt milliókban.s Aki megosztja végtelenjét, jövőjét váró ,szűk jelenlét vergődésének szánt kegyelmét, míg lelkéből kivált világunk szomján lelkébe visszavágyunk. Sillay Aladár PILLANATKÉP Múlt év decemberében néhány házunkban lakó asszonnyal mentem hazafelé a közértből. Az úton arról beszélgettek, hogy ki mit vásárolt: új bútort, színes televíziót, hisz 1988-tól drágább lesz — mondták. Az egyik felém fordulva kérdezte: — Ti mit vettetek? — Mi nem vásároltunk semmi ilyesmit, otthonunkba nem került új dolog. És ahogyan kimondtam, eszembe jutott: Dehogynem! Az én ágyam fölé szépen bekeretezve Pál apostol vallomása került: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít". (Fi. 4:13) Több, mint 50 évvel ezelőtt hímezte ezt egy ifjú asszony, és azt hiszem, élete folyamán nagyon-nagyon sokszor elolvasta. Ez a hajdani fiatalasszony az én anyósom volt, aki immár a lévai temetőben nyugszik. Tősgyökeres városi lány létére falusi lelkészhez ment feleségül a Garam partjára, és az első karácsonyra hímezte ezt az Igét, így került fel a Garam-parti paróchia falára. Talán akkor még nem is gondolta, mennyire szüksége lesz majd a felülről kapott erőre. Néhány békés év után világháború, kényszerű haza- és otthonváltozás. Azután a Duna-parti kis faluban újra gyökeret verni, otthont teremteni. Kora hajnaltól késő estig sokszor kemény fizikai munkával dolgozni, hogy a gyerekeket felnevelhessék, taníttathassák. . . Majd 49 esztendő után — párját elveszítve — immár egyedül végigjárni a kiszabott földi utat. Közel negyedszázadon át ismerhettem, de nem hallottam zúgolódni, sorsa miatt elégedetlenkedni, perelni. Most — utólag — elgondolom: hányszor kelletterőt kérnie mindenre, hogy továbbmehessen. Milyen becses, drága dolog került a szobámba! Naponta többször is elolvasom. Mindenre van erőm... mindenre... ha adsz, Uram, 1988 elején sokszor mondták el, és nekünk is sokan kívánták: Boldog új esztendőt. És az esztendő minőségileg is új lenne, ha Pál apostol vallomását életünk minden helyzetében, minden körülmények között el tudnánk mondani. T. Kathona Zsuzsanna 1988. február 7. A Debrecentől 20, Szoboszlótól 10 km-re fekvő Szovát község lakói is végigszenvedték a törökök, tatárok súlyos támadásait. Az ostromló tatár-török horda kétségkívül megrongálhatta a templomot is annyira, hogy az 1644-ben épült téglatemplom helyett újat kellett építeni. A Kállóban lakó Nagy István adománya az én úrvacsorás kanna. Felírása a bizonyítéka, hogy Szovát is szenvedett a tatárok pusztításaitól, s bizonyság egy jótékony adakozóról. A kanna tagolt, vonalas díszítésű, kiszélesedő kerek talppal, a fül mellett tulipán koszorúban felirat: „Én Kálló városában lakó Nagy István U. adtam az Szováti Ecclésia számára 1694. die. 8 Sep. az gonosz pogány Tatár Pusztítása után”. Fedele, billentője hiányzik. Átmérője: 14,2, 9,5 cm. Magassága: 27,4 cm. A kanna Pozsonyban készült 1667 körül. Az ónöntő neve: Christoph Böhmer. A kanna, valamint részletes leírása és fotója is a debreceni Református Kollégium példásan rendben tartott múzeumában található. (Hajdúszovát) Diószegi Lajos