Reformátusok Lapja, 1988 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1988-01-03 / 1. szám
2 Meddig lehet egy Igéből élni? Például: lehet-e egy újévi Igéből egész éven át lelki erőt, világosságot, vezetést nyerni? Az elsietett igen épp oly helytelen válasz, mint az elsietett nem. Mert íme az első gondolat: a pusztában vándorló népnek naponként kellett a mannát szedni. Nem lehetett a tegnapiból élni, mert másnapra megposhadt az előző napi manna. A Miatyánkban is azt kérjük, hogy „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. De itt már valamelyest lazul a kapcsolat a kérés és a gyakorlat között. Nem dobjuk ki a tegnapi kenyér maradékát és holnap nem veszünk friss kenyeret, ha a maiból elegendő marad holnapra. (Bár így lenne, de nem így van. Szinte nemzeti szégyenünk az a szívtelen tékozlás, ami a mindennapi kenyér sorsa közöttünk!) Mindezek summája: legyen napi igénk! Második gondolat: az egyháztörténelem tanúsága szerint azoknak, akik Isten országában „oszlopok”, azaz kiemelkedő tanítók, reformátorok, evangélisták, sok esetben nemcsak egy évre szóló, hanem egész életüket meghatározó egy-egy kiemelt igéjük volt. Így tehát a két gondolat együtt igaz: legyen napi igénk és fogadjuk örömmel azt is, ha időnként hosszabb távra érvényes Igét kapunk. Most elmondjuk azt az Igét, ami felől az a reménységünk, hogy sokaknak hosszú távra szóló üzenetté lesz: „Az én Istenem be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel a Krisztus Jézusban” (Fi. 4:19). Ebben az Igében Istenhez illő szó az, hogy „minden” és emberi léptékű szó az, hogy „szükségeteket”. Az Isten mindentudó, mindenható, mindenütt jelenvaló ... Kezében, hatalmában van minden. „Az"ő gazdagsága szerint" megajándékozhatna minket mindennel. De ezt nem ígéri és nem is cselekszi. „Csak” a „szükségeink” szerint osztja ajándékait. Elképzelhető, hogy ebben az új évben is időnként perelni fogunk Istennel azért, mert mi másként értelmezzük és méretezzük a „szükségeinket”, mint Isten. Úgy gondoljuk, hogy nekünk több „jár”, mint amennyit Istentől kapunk. Gazdag elmélkedési téma tehát az, hogy igazában mire van szükségünk. Mi az, ami az emberséges élethez és az üdvösséghez szükséges? Ígéretet arra kaptunk, hogy azt megkapjuk. De mik ezek az alapvető emberi szükségletek? Az emberrel, emberiséggel foglalkozó tudósok, teológusok sokat vitatkoztak ezen. Most nem a létfontosságú anyagiakra gondolunk, hanem arra, ami a „kenyéren” túlmenően létszükséglet. „Nemcsak kenyérrel él az ember ...”. A különböző lélektani iskolák és a keresztyén teológia tanítását egybefoglalva a következőkben soroljuk fel az alapvető emberi szükségleteket: Szükségem van arra, hogy legalább egy valaki nagyon szeressen engem. Szükségem van arra, hogy legalább egy valakit nagyon szeressek. Szükségem van arra,hogy megvilágosodjék bennem életem célja, rendeltetése, a küldetésem. Szükségem van arra, hogy valamilyen forrásból éltető örömöt nyerjek. És végül, de nem utolsósorban: szükségem van arra, hogy rendszeres kapcsolatban legyek, maradjak a lelki-szellemi világgal („Igével él az ember”). Ha ezek közül bármelyik hiányzik, életképtelenné leszek. Testem nem tudja legyőzni a vírusokat, fertőzéseket, sérüléseket. Lelkem nem tudja a sodró erőket, kísértéseket. Azzal viszont számolhatunk, hogy Isten hűséges lesz ígéretéhez: minden valóságos szükségünket be fogja tölteni. Reménységünk szerint emberi viszonylatokban is segíteni fog abban, hogy szükségleteink beteljesedjenek. Abban pedig teljesen bizonyosak lehetünk, hogy az egy szükséges Valakit, Jézus Krisztust nekünk fogja ajándékozni és őbenne az itt említett öt alapvető szükségletünket végső tökéletességben be fogja tölteni. FORMÁMOS([ARIA AZ IGE E E Is SS E E B la E E E Ia la Is E E E la E E la Is E la E E JANUÁR 10. VASÁRNAP „Senki sem szolgálhat két úrnak” (Máté 6:16— 24). Olyan figyelmeztetés hangzik itt felénk, amelyet szükséges újra és újra meghallanunk és komolyan vennünk: Istent nem lehet másként szolgálni, csak teljes odaszánással! Aki őt szolgálja, annak azéletében nem lehet helye semmiféle „kétfelé sántikálásnak”. Az övéiszámára nem léteznek „arany középutak”, az ő gyermekei nem lehetnek megosztott szívű emberek! Vagy őt szolgáljuk, vagyaz éppen divatos bálványok rabszolgái vagyunk, a kettő együtt azonban nem lehetséges. Miért ilyen kemény, ellentmondást nem tűrő, döntésre kényszerítő szó Jézus szava? Azért, mert ő mindenkinél jobban tudja, hogy Isten sem „fél szívvel” szeret bennünket, hanem szeretete teljességével fordult is elénk. Nem félmegoldásokat kínált, hanem teljes életet. Mi sem válaszolhatunk tehát másként, csak teljes odaszánással. Jeremiás 3:19—25. 32. Zsoltár. JANUÁR 11. HÉTFŐ „A ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre” (6:25—34). Miről árulkodik a hívő, és mégis aggodalmaskodó ember élete? Arról, hogy nem ismeri igazán Isten, s ezért nem is bízik Benne maradéktalanul! Azért aggodalmaskodik, azért fél a holnaptól, azért igyekszik mindenáron biztosítani maga és szerettei jövendőjét, mert nem bizonyosodott meg igazán afelől, hogy Isten édesatyai szeretetében teljes biztonságban élhet. Helyesebb azonban, ha nem maradunk meg általános megállapításoknál, hanem önmagunkat kérdezzük: Mentesek vagyunk-e az aggodalmaskodás bűnétől? Életünk egy-egy nehezebb időszakában nem rendül-e meg bizalmunk Istenben? Milyen jó, hogy Jézus biztató szava megerősít bennünket Atyánk iránti bizalmunkban: rábízhatjuk magunkat, mert ő gondviselő szeretettel szeret bennünket. Jeremiás 4:1—8. 474. Dicséret. JANUÁR 12. KEDD „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem?” (7:1—12). Milyen felelőtlenül és gyorsan mondunk ítéletet mások dolgairól, és milyen elnézőek tudunk lenni ugyanakkor önmagunkkal szemben! Mennyi minden Van, amit mások életében mélységesen megbotránkoztatónak tartunk, önmagunk hasonló dolgaira ugyanakkor mindig készen vagyunk az önigazoló magyarázattal! Jézus azonban nemcsak emiatt tiltja az ítélkezést, hanem sokkal inkább azért, mert a mások feletti ítéletmondás nem a mi dolgunk. Az ítélkezés Isten hatáskörébe tartozik! Mi akkor a mi feladatunk? Elsőrenden az, hogy önmagunkkal szemben legyünk „kíméletlenek”. Ne hunyjunk szemet életünk fogyatékosságai felett, nehogy ítélet alá essünk! Jeremiás 4:9—18. 169. Dicséret. JANUÁR 13. SZERDA „Menjetek be a szoros kapun” (7:13—20). Ha önmagunkra hallgatnánk vagy másokra figyelnénk, aligha a szoros kaput és a keskeny utat választanánk. Két lehetőség közül nemigen szoktuk a nehezebbet választani. Amikor azonban Jézus itt döntésre hív bennünket, látnunk kell, hogy nem egyszerűen könnyebb vagy nehezebb út közül kell MELLETT EEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE választanunk, hanem a jövendőnkre nézve kell döntést hoznunk. Élet csak a keskeny úton van! Jézus nem kényszerít bennünket erre az útra, de tudtunkra adja, hogy a másik — minden látszat ellenére — tévút, mert kárhozatra visz. Lehet nagyon vonzó az utóbbi, a keskeny úton azonban Jézus is ott van! Ő vezet, és ő ad erőt. A széles úton járva a sokaságban is egyedül maradhatunk, a keskeny úton azonban mindig Vele mehetünk. Jeremiás 4:19—31. 36. Zsoltár. JANUÁR 14. CSÜTÖRTÖK „Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi...” (7:21—29). A Hegyi Beszéd végére érve szükséges tisztáznunk: Jézus tanítása akkor éri el célját, ha életté lesz, meghatározza egyéni életünket, Istenhez való viszonyunkat és emberi kapcsolatainkat. Miközben azonban ezt megállapítjuk, ugyanakkor kénytelenek vagyunk megállapítani azt is, hogy bármennyire szeretnénk, önmagunkban mégis képtelenek vagyunk így élni. Jézus talán nem tudja mindezt? Többnek gondol bennünket, mint akik valójában vagyunk? Nem, Jézus nagyon jól ismer bennünket! Éppen azért hív a követésére, azért ígéri és adja erejét, és azért árasztja reánk szeretetét, hogy ami önmagunkban lehetetlen, az Vele együtt mégis a mindennapjaink valósága lehessen! Jeremiás 5:1—14. 392. Dicséret: JANUÁR 15. PÉNTEK „Odament egy leprás, leborulva imádta őt, és ezt mondta: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz” (8:1—4). Az egész Újszövetség egyik legrövidebb imádsága áll előttünk ebben a mondatban, mégis tekinthetjük mintaimádságnak: így, ilyen lélekkel szabad imádkozni! Mennyi bizalom, és milyen nagy hit csendül ki ennek a nyomorult embernek a kéréséből! Nincs kétsége afelől, hogy Jézus még neki is képes ,új életet ajándékozni. Biztos abban, hogyJézus hatalma még ebben az emberileg reménytelen helyzetben is győzedelmeskedhet. Ugyanakkor mérhetetlen alázat is van a leprás ember könyörgésében. Nem erőszakoskodik, nem követelőzik, hanem rábízza magát Jézus szeretetére. Kérjük Jézust, tanítson bennünket így ráhagyatkozni, ajándékozzon meg bennünket is ilyen nagy hittel és bizalommal! Jeremiás 5:15—19. 157. Dicséret. JANUÁR 16. SZOMBAT „Bizony, mondom néktek, senkiben sem találtam ilyen nagy hitet Izraelben” (8:5—13). Nagyobb dicséretet senki nem kapott Jézustól, mint ez a pogány százados. Mi volt magatartásában és szavaiban az a rendkívüli, amire Jézus ezt a kijelentést tette? Rendkívüli volt, hogy nem a maga számára, hanem a szolgája számára kérte Jézus segítségét. Rendkívüli volt, ahogyan Jézus hatalmát látta, hiszen biztos volt abban, hogy egyetlen szó is elég Jézus szájából ahhoz, hogy szolgája meggyógyuljon. Rendkívüli volt az alázata, ahogy Jézusra tekintett, s ahogyan előtte a mnaga méltatlan voltát megvallotta. Jézust csodálkozásra késztette a százados rendkívüli magatartása és megdicsértes őt. Vajon van az életemben, hitemben olyan, amit ő dicséretre méltónak talál?! Jeremiás 5:20—31. 383. Dicséret. (Kaposvár) Bellas Zoltán Kettős találkozás Istennel Olvasandó: Jób 5:18. Jó dolog találkozni szeretteinkkel, barátainkkal s a gyülekezetben egymással. Még ezt is felülmúlhatja: a találkozás Istennel. A Szentírásban több helyen olvashatunk ilyen élményről. Gondoljunk Mózes elhívására a Hórek hegyén, Ézsaiás elhívására a templomban, és Saul találkozására Jézus Krisztussal a damaszkuszi úton. Hasonlót élt át az egyháztörténet több nagy alakja, így Ágoston, Luther, Kálvin és a többiek. Erről tanúskodnak költők, írók, művészek vallomásai. Mindehhez tegye hozzá ki-ki a saját példáját. Ez a gondolat ragyog fel abban a párbeszédben, amelyet a bibliai szenvedő Jób és őt betegségében meglátogató barátai folytatnak: lehet találkozni különböző élethelyzetekben az élő Istennel. Az egyik barát, Elifáz mindjárt „osztályozza” is az eseteket. Alapjában kétféle módon találkozhatunk Vele: úgy, mint megsebzővel és úgy, mint bekötözővel. „Ő megsebez”... Bár ez félelmes lehetőségnek tűnik. Tiltakozik a logikánk ellene. Miért sebez meg, ha, azt hirdetik Istenről, hogy jó? Ez a miért nemcsak Jóto betegágyánál hangzik el, de nehéz helyzetekben ezerszer előfordul: Miért, Uram? — Mondhatja valaki: Mindent ne fogjunk Istenre! Vannak magunk okozta, vagy mások hibájából szakadó sebek. Maga a Sátán is okoz sebeket. Igénk mégis azt állítja, hogy van valami összefüggés Isten és a sebeink között, ő mindenképpen találkozni akar velünk. Még a sebeket is felhasználja eszközökül ebbéli szándékában. Aki ezt megérti az „boldog ember”. (Ugye milyen egyszerű a boldogság!) Mert felismerte: „Tudom és érzem, hogy szeretsz. Téged szolgál, mert míg szívembe mersz, Új szépséget teremni sebez engem.” (Tóth Árpád: Isten oltó kése) Ő a szeretet Istene. Nem szabad hát Benne ellenséget vagy veszélyes zsarnokot látni. Hogy megrendítő szeretetéről meggyőzzön, figyelmünket a golgotai keresztre, tulajdon Fiára, a karácsonykor értünk született Jézus Krisztusra irányítja, akinek „nem kedvezett, hanem mindnyájunkért odaadta” (Róm. 8:32). Ebben az összefüggésben kell feldolgoznunk sebeink történetét, fájdalmát s enyhülni fog a fájdalom. Könyeink szivárványán át észreveszük a minket kereső Atyát. „De be is kötöz. ..” Milyen jó, hogy így is találkozhatunk Istennel! Ez az ő legkedvesebb módszere, hogy bebizonyítsa: tényleg szeret. Megkeresi a sebek közt kesergőt. Neki van, mint az irgalmas samaritánusmak, bora és olaja, amivel enyhítse-gyógyítsa sebeinket. Az Úr Jézus földön jártában nagyon sok sebet bekötözött, sok beteget meggyógyított. Téged is meg tud gyógyítani, hogy így is találkozzék veled! Drága vére a legjobb gyógyszer a világon! Hálával gondolhatunk egészségügyi dolgozók, édesanyák, irgalmas emberek gyógyító szolgálatára, lelkigondozók fáradozásaira, szomorkodó, lelki sebeket fájlaló, sokféle kábításban megoldást kereső embertársaink között. Isten azonban nemcsak „első segélyt” akar nyújtani, hogy aztán fuss, amerre látsz. Közösségre hív egész életre, örök életre. Boldog ember az, aki a sebző és bekötöző Istennel találkozott és Vele indul az ismeretlen jövő útján. (Szentes) Kádár Ferenc Próbáid áldott oltó kése bennem 1988. január 3. IMÁDKOZZUNK? Kegyelemnek Atyja! Hálát adok Neked, hogy életem fonala nem szakadt el az év utolsó percével, sőt egy új esztendő derült rám jóvoltodból. Hálát adok jóságodért atyai gondviselésedért, mellyel egész éven át befedeztél. Hálát adok az örömökért, de a gyászért és bánatért is, melyet hitem szerint csak az én javamra adtál. Istenem! Áraszd ki kegyelmedet ez új év minden napján. Gondviseléseddel fedezz be engem és szeretteimet. Jóságod gazdagságával éltesd az egész emberiséget, ne lássunk pusztulást és rombolást. Add, hogy kik nehéz fájdalmak, gondok, keserűségek között érték meg az új év reggelét, találjanak Tenálad enyhülést és vigasztalást. Újuljon meg jóságod és áldásod ez új év minden napjával rajtunk és a mi hálánk, áldásunk is növekedjék a napok számával. Ámen. (H. Kiss Kálmán imádsága) A heti bibliai részhez „Adjon neki válólevelet...” (1.) Jézus azért beszél erről a törvényről (Mt. 5:31), mert soha a történelemben nem fenyegetett anynyira a házasság és a család teljes összeomlása, mint amikor a keresztyénség megérkezett a világba. A Római Birodalomban terjeszkedni kezdő keresztyénség három kultúrával találkozik: a zsidó, a görög ésa római világgal. Nézzük meg, mit jelent Jézus tanítása e három társadalom számára. Elméletileg soha, egyetlen nemzet sem becsülte annyira a házasságot, mint éppen a zsidó. A házasság szent kötelesség volt, amit minden férfi köteles volt vállalni. Egyetlen okból választhatta el, vagy tartózkodhatott tőle: ha egész életét a Törvény tanulmányozására szentelte. Ha egy férfi nem volt hajlandó megházasodni és gyermekeket nemzeni, azt mondták róla, hogy megszegte Isten határozott parancsát, amely szerint az embereknek szaporodniuk kell és azzal vádolták, hogy „megkisebbítette Isten képét a világban” és „megölte az utódokat”. A régebbi időkben minden zsidó irtózott a válástól is. Isten Igéje azt tanította: „Gyűlölöm azt, aki elválik feleségétől!” (Mat. 2:16). Kedvenc mondása volt a rabbiknak: „Úgy véljük, hogy Isten hoszszútűrő minden bűnnel szemben, kivéve a tisztátalanság bűnét”. Ilyen bűn volt a házasságtörés is. A rabbik tanítása szerint egy zsidónak inkább le kellett mondania az életéről, minthogy bálványimádást kövessen el, vagy gyilkosságot, vagy házasságtörést. Azt mondták: „Maga az oltár is könnyeket hullat, ha egy férfi elválik ifjúsága aszszonyától”. A gyakorlat azonban lassan meszsze esett ettől az eszményi állapottól. A baj az volt, hogy a törvény az asszonyt csak tárgynak tekintette, akivel előbb az apja, majd a férje rendelkezett. Tehát nem voltak semmiféle jogai. Például semmilyen okkal nem válhatott el a férjétől, akinek viszont a válást illetően semmiféle korlátja nem volt. „Egy asszonyt — mondja ar aibbinusi törvény — elválaszthatnak akarata nélkül is, de egy férfit csak az ő egyetértésével”. A válás folyamata végtelenül egyszerű volt. A válólevél csupán ennyiből állt: „Legyen ez tőlem a te válásodról szóló bírói ítélet, elbocsátásodról szóló levél és a szabadságodról szóló irat, annak bizonyítékául, hogy férjhez mehetsz bármelyik emberhez, akihez akarsz!” — Mikor a férj ezt a válólevelet megírta, két tanú jelenlétében kezébe adták az asszonynak és ezzel őt elváltnak tekintették. Hogy ez miért ment ilyen könynyen, az a törvény többféle értelmezési lehetőségéből következett. Erről legközelebb: Dr. Bajusz Ferenc