Reformátusok Lapja, 1988 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1988-01-03 / 1. szám

2 Meddig lehet egy Igéből élni? Például: le­het-e egy újévi Igéből egész éven át lelki erőt, világosságot, veze­tést nyerni? Az elsietett igen épp oly helytelen válasz, mint az elsi­etett nem. Mert íme az első gondo­lat: a pusztában vándorló népnek naponként kellett a mannát szed­ni. Nem lehetett a tegnapiból él­ni, mert másnapra megposhadt az előző napi manna. A Miatyánkban is azt kérjük, hogy „a mi minden­napi kenyerünket add meg nekünk ma”. De itt már valamelyest lazul a kapcsolat a kérés és a gyakorlat között. Nem dobjuk ki a tegnapi kenyér maradékát és holnap nem veszünk friss kenyeret, ha a maiból elegendő marad holnapra. (Bár így lenne, de nem így van. Szinte nemzeti szégyenünk az a szívtelen tékozlás,­­ ami a mindennapi ke­nyér sorsa közöttünk!) Mindezek summája: legyen napi igénk! Második gondolat: az egyháztör­ténelem tanúsága szerint azoknak, akik Isten országában „oszlopok”, azaz kiemelkedő tanítók, reformá­torok, evangélisták, sok esetben nemcsak egy évre szóló, hanem egész életüket meghatározó egy-egy kiemelt igéjük volt. Így tehát a két gondolat együtt igaz: legyen na­pi igénk és fogadjuk örömmel azt is, ha időnként hosszabb távra ér­vényes Igét kapunk. Most elmond­juk azt az Igét, ami felől az a re­ménységünk, hogy sokaknak hosszú távra szóló üzenetté lesz: „Az én Istenem be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága sze­rint dicsőséggel a Krisztus Jézus­ban” (Fi­. 4:19). Ebben az Igében Istenhez illő szó az, hogy „min­den” és emberi léptékű szó az, hogy „szükségeteket”. Az Isten minden­tudó, mindenható, mindenütt je­lenvaló ... Kezében, hatalmában van minden. „Az"ő gazdagsága sze­rint" megajándékozhatna minket mindennel. De ezt nem ígéri és nem is cselekszi. „Csak” a „szük­ségeink” szerint osztja ajándékait. Elképzelhető, hogy ebben az új évben is időnként perelni fogunk Istennel azért, mert mi másként értelmezzük és méretezzük a „szük­ségeinket”, mint Isten. Úgy gon­doljuk, hogy nekünk több „jár”, mint amennyit Istentől kapunk. Gazdag elmélkedési téma tehát az, hogy igazában mire van szüksé­günk. Mi az, ami az emberséges élethez és az üdvösséghez szüksé­ges? Ígéretet arra kaptunk, hogy azt megkapjuk. De mik ezek az alapvető emberi szükségletek? Az emberrel, emberiséggel foglalkozó tudósok, teológusok sokat vitatkoz­tak ezen. Most nem a létfontosságú anyagiakra gondolunk, hanem arra, ami a „kenyéren” túlmenően lét­­szükséglet. „Nemcsak kenyérrel él az ember ...”. A különböző lélekta­ni iskolák és a keresztyén teológia tanítását egybefoglalva a követke­zőkben soroljuk fel az alapvető em­beri szükségleteket: Szükségem van arra, hogy legalább egy valaki na­gyon szeressen engem. Szükségem van arra, hogy legalább egy vala­kit nagyon szeressek. Szükségem van arra,­­h­ogy megvilágosodjék bennem életem célja, rendeltetése, a küldetésem. Szükségem van arra, hogy valamilyen forrásból éltető örömöt nyerjek. És végül, de nem utolsósorban: szükségem van arra, hogy rendszeres kapcsolatban le­gyek, maradjak a lelki-szellemi vi­lággal („Igével él az ember”). Ha ezek közül bármelyik hiányzik, élet­­képtelenné leszek. Testem nem tud­ja legyőzni a vírusokat, fertőzése­ket, sérüléseket. Lelkem nem tudja a sodró erőket, kísértése­ket. Azzal viszont számolhatunk, hogy Isten hűséges lesz ígéreté­hez: minden valóságos szükségün­ket be fogja tölteni. Reménységünk szerint emberi viszonylatokban is segíteni fog abban, hogy szükségle­teink beteljesedjenek. Abban pedig teljesen bizonyosak lehetünk, hogy az egy szükséges Valakit, Jézus Krisztust nekünk fogja ajándékoz­ni és őbenne az itt említett öt alap­vető szükségletünket végső töké­letességben be fogja tölteni. FORMÁMOS([ARIA AZ IGE E E Is SS E E B la E E E Ia la Is E E E la E E la Is E la E E JANUÁR 10. VASÁRNAP „Senki sem szolgálhat két úrnak” (Máté 6:16— 24). Olyan figyelmeztetés hangzik itt felénk, ame­lyet szükséges újra és újra meghallanunk és ko­molyan vennünk: Istent nem lehet másként szol­gálni, csak teljes odaszánással! Aki őt­ szolgálja, annak az­­életében nem lehet helye semmiféle „kétfelé sántikálásnak”. Az övéi­­számára nem lé­teznek „arany középutak”, az ő gyermekei nem lehetnek megosztott szívű emberek! Vagy őt szol­gáljuk, vagy­­az éppen divatos bálványok rabszol­gái vagyunk, a kettő együtt azonban nem lehet­séges. Miért ilyen kemény, ellentmondást nem tű­rő, döntésre kényszerítő szó Jézus szava? Azért, mert ő mindenkinél jobban tudja, hogy Isten sem „fél szívvel” szeret bennünket, hanem szeretete teljességével fordult is elénk. Nem félmegoldásokat kínált, hanem teljes életet. Mi sem válaszolha­tunk tehát másként, csak teljes odaszánással. Jeremiás 3:19—25. 32. Zsoltár. JANUÁR 11. HÉTFŐ „A ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szük­ségetek van minderre” (6:25—34). Miről árulkodik a hívő, és mégis aggodalmaskodó ember élete? Arról, hogy nem ismeri igazán Isten, s ezért nem is bízik Benne maradéktalanul! Azért aggodal­maskodik, azért fél a holnaptól, azért igyekszik mindenáron biztosítani maga és szerettei jöven­dőjét, mert nem bizonyosodott meg igazán afelől, hogy Isten édesatyai szeretetében teljes bizton­ságban élhet. Helyesebb azonban, ha nem mara­dunk meg általános megállapításoknál, hanem ön­magunkat kérdezzük: Mentesek vagyunk-e az ag­godalmaskodás bűnétől? Életünk egy-egy nehe­zebb időszakában nem rendül-e meg bizalmunk Istenben? Milyen jó, hogy Jézus biztató szava megerősít bennünket Atyánk iránti bizalmunkban: rábízhatjuk magunkat, mert ő gondviselő szere­tettel szeret bennünket. Jeremiás 4:1—8. 474. Dicséret. JANUÁR 12. KEDD „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem?” (7:1—12). Milyen felelőt­lenül és gyorsan mondunk ítéletet mások dolgai­ról, és milyen elnézőek tudunk lenni ugyanakkor önmagunkkal szemben! Mennyi minden Van, amit mások életében mélységesen megbotránkoztatónak tartunk, önmagunk hasonló dolgaira ugyanakkor mindig készen vagyunk az önigazoló magyarázat­tal! Jézus azonban nemcsak emiatt tiltja az ítél­kezést, hanem sokkal inkább azért, mert a mások feletti ítéletmondás nem a mi dolgunk. Az ítél­kezés Isten hatáskörébe tartozik! Mi akkor a mi feladatunk? Elsőrenden az, hogy önmagunkkal szemben legyünk „kíméletlenek”. Ne hunyjunk szemet életünk fogyatékosságai felett, nehogy íté­let alá essünk! Jeremiás 4:9—18. 169. Dicséret. JANUÁR 13. SZERDA „Menjetek be a szoros kapun” (7:13—20). Ha önmagunkra hallgatnánk vagy másokra figyelnénk, aligha a szoros kaput és a keskeny utat válasz­tanánk. Két lehetőség közül nemigen szoktuk a nehezebbet választani. Amikor azonban Jézus itt döntésre hív bennünket, látnunk kell, hogy nem egyszerűen könnyebb vagy nehezebb út közül kell MELLETT EEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE választanunk, hanem a jövendőnkre nézve kell döntést hoznunk. Élet csak a keskeny úton van! Jézus nem kényszerít bennünket erre az útra, de tudtunkra adja, hogy a másik — minden látszat ellenére — tévút, mert kárhozatra visz. Lehet nagyon vonzó az utóbbi, a keskeny úton azonban Jézus is ott van! Ő vezet, és ő ad erőt. A széles úton járva a sokaságban is egyedül maradhatunk, a keskeny úton azonban mindig Vele mehetünk. Jeremiás 4:19—31. 36. Zsoltár. JANUÁR 14. CSÜTÖRTÖK „Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi...” (7:21—29). A Hegyi Beszéd végére érve szükséges tisztáznunk: Jézus tanítása akkor éri el célját, ha életté lesz, meghatározza egyéni életünket, Istenhez való viszonyunkat és emberi kapcsolatainkat. Miközben azonban ezt megálla­pítjuk, ugyanakkor kénytelenek vagyunk megálla­pítani azt is, hogy bármennyire szeretnénk, ön­magunkban mégis képtelenek vagyunk így élni. Jézus talán nem tudja mindezt? Többnek gondol bennünket, mint akik valójában vagyunk? Nem, Jézus nagyon jól ismer bennünket! Éppen azért hív a követésére, azért ígéri és adja erejét, és azért árasztja reánk szeretetét, hogy ami önma­gunkban lehetetlen, az Vele együtt mégis a min­dennapjaink valósága lehessen! Jeremiás 5:1—14. 392. Dicséret: JANUÁR 15. PÉNTEK „Odament egy leprás, leborulva imádta őt, és ezt mondta: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz” (8:1—4). Az egész Újszövetség egyik legrövidebb imádsága áll előttünk ebben a mondatban, mégis tekinthetjük mintaimádságnak: így, ilyen lélekkel szabad imádkozni! Mennyi bizalom, és milyen nagy hit csendül ki ennek a nyomorult ember­nek a kéréséből! Nincs kétsége afelől, hogy Jézus még neki is képes ,új életet ajándékozni. Biztos abban, hogy­­Jézus hatalma még ebben az embe­rileg reménytelen helyzetben is győzedelmesked­het. Ugyanakkor mérhetetlen alázat is van a lep­rás ember könyörgésében. Nem erőszakoskodik, nem követelőzik, hanem rábízza magát Jézus sze­­retetére. Kérjük Jézust, tanítson bennünket így ráhagyatkozni, ajándékozzon meg bennünket is ilyen nagy hittel és bizalommal! Jeremiás 5:15—19. 157. Dicséret. JANUÁR 16. SZOMBAT „Bizony, mondom néktek, senkiben sem talál­tam ilyen nagy hitet Izraelben” (8:5—13). Nagyobb dicséretet senki nem kapott Jézustól, mint ez a pogány százados. Mi volt magatartásában és sza­vaiban az a rendkívüli, amire Jézus ezt a kijelen­tést tette? Rendkívüli volt, hogy nem a maga számára, hanem a szolgája számára kérte Jézus segítségét. Rendkívüli volt, ahogyan Jézus hatal­mát látta, hiszen biztos volt abban, hogy egyet­len szó is elég Jézus szájából ahhoz, hogy szol­gája meggyógyuljon. Rendkívüli volt az alázata, ahogy Jézusra tekintett, s ahogyan előtte a mnaga méltatlan voltát megvallotta. Jézust csodálkozásra késztette a százados rendkívüli magatartása és megdicsérte­s őt. Vajon van az életemben, hitem­ben olyan, amit ő dicséretre méltónak talál?! Jeremiás 5:20—31. 383. Dicséret. (Kaposvár) Bellas Zoltán Kettős találkozás Istennel Olvasandó: Jób 5:18. Jó dolog találkozni szerette­inkkel, barátainkkal s a gyüle­kezetben egymással. Még ezt is felülmúlhatja: a találkozás Is­tennel. A Szentírásban több helyen olvashatunk ilyen élményről. Gondoljunk Mózes elhívására a Hórek hegyén, Ézsaiás elhívá­sára a templomban, és Saul ta­lálkozására Jézus Krisztussal a damaszkuszi úton. Hasonlót élt át az egyháztörténet több nagy alakja, így Ágoston, Luther, Kál­vin és a többiek. Erről tanús­kodnak költők, írók, művészek vallomásai. Mindehhez tegye hozzá ki-ki a saját példáját. Ez a gondolat ragyog fel ab­ban a párbeszédben, amelyet a bibliai szenvedő Jób és őt beteg­ségében meglátogató barátai folytatnak: lehet találkozni kü­lönböző élethelyzetekben az élő Istennel. Az egyik barát, Elifáz mindjárt „osztályozza” is az ese­teket. Alapjában kétféle módon találkozhatunk Vele: úgy, mint megsebzővel és úgy, mint bekö­tözővel. „Ő megsebez”... Bár ez fé­lelmes lehetőségnek tűnik. Til­takozik a logikánk ellene. Miért sebez meg, ha, azt hirdetik Is­tenről, hogy jó? Ez a miért nemcsak Jóto betegágyánál hang­zik el, de nehéz helyzetek­ben ezerszer előfordul: Miért, Uram? — Mondhatja valaki: Mindent ne fogjunk Istenre! Vannak magunk okozta, vagy mások hibájából szakadó sebek. Maga a Sátán is okoz sebeket. Igénk mégis azt állítja, hogy van valami összefüggés Isten és a sebeink között, ő mindenképpen találkozni akar velünk. Még a sebeket is felhasználja eszkö­zökül ebbéli szándékában. Aki ezt megérti az „boldog ember”. (Ugye milyen egyszerű a boldogság!) Mert felismerte: „Tudom és érzem, hogy szeretsz. Téged szolgál, mert míg szívembe mersz, Új szépséget teremni sebez engem.” (Tóth Árpád: Isten oltó­ kése) Ő a szeretet Istene. Nem sza­bad hát Benne ellenséget vagy veszélyes zsarnokot látni. Hogy megrendítő szeretetéről meggyőz­zön, figyelmünket a golgotai ke­resztre, tulajdon Fiára, a kará­csonykor értünk született Jézus Krisztusra irányítja, akinek „nem kedvezett, hanem mind­nyájunkért odaadta” (Róm. 8:32). Ebben az összefüggésben kell fel­dolgoznunk sebeink történetét, fájdalmát s enyhülni fog a fáj­dalom. Könyeink szivárványán át észreveszük a minket kereső Atyát. „De be is kötöz. ..” Milyen jó, hogy így is találkozhatunk Istennel! Ez az ő legkedvesebb módszere, hogy bebizonyítsa: tényleg szeret. Megkeresi a sebek közt kesergőt. Neki van, mint az irgalmas samaritánusmak, bora és olaja, amivel enyhítse-gyó­­gyítsa sebeinket. Az Úr Jézus földön jártában nagyon sok se­bet bekötözött, sok beteget meg­gyógyított. Téged is meg tud gyógyítani, hogy így is talál­kozzék veled! Drága vére a leg­jobb gyógyszer a világon! Hálával gondolhatunk egész­ségügyi dolgozók, édesanyák, ir­galmas emberek gyógyító szolgá­latára, lelkigondozók fáradozásai­ra, szomorkodó, lelki sebeket fáj­laló, sokféle kábításban megol­dást kereső embertársaink kö­zött. Isten azonban nemcsak „el­ső segélyt” akar nyújtani, hogy aztán fuss, amerre látsz. Közös­ségre hív egész életre, örök élet­re. Boldog ember az, aki a seb­ző és bekötöző Istennel találko­zott és Vele indul az ismeret­len jövő útján. (Szentes) Kádár Ferenc Próbáid áldott oltó­ kése bennem 1988. január 3. IMÁDKOZZUNK? Kegyelemnek Atyja! Hálát adok Neked, hogy életem fonala nem szakadt el az év utolsó percével, sőt egy új esztendő derült rám jóvoltodból. Hálát adok jóságodért atyai gondviselésedért, mellyel egész éven át befedeztél. Hálát adok az örömökért, de a gyászért és bá­natért is, melyet hitem szerint csak az én javamra adtál. Istenem! Áraszd ki kegyelmedet ez új év minden napján. Gondvi­seléseddel fedezz be engem és sze­retteimet. Jóságod gazdagságával él­tesd az egész emberiséget, ne lás­sunk pusztulást és rombolást. Add, hogy kik nehéz fájdalmak, gon­dok, keserűségek között érték meg az új év reggelét, találjanak Te­­nálad enyhülést és vigasztalást. Újuljon meg jóságod és áldásod ez új év minden napjával rajtunk és a mi hálánk, áldásunk is növeked­jék a napok számával. Ámen. (H. Kiss Kálmán imádsága) A heti bibliai részhez „Adjon neki válólevelet...” (1.) Jézus azért beszél erről a tör­vényről (Mt. 5:31), mert soha a történelemben nem fenyegetett any­­nyira a házasság és a család tel­jes összeomlása, mint amikor a keresztyénség megérkezett a világ­ba. A Római Birodalomban ter­jeszkedni kezdő keresztyénség há­rom kultúrával találkozik: a zsidó, a görög és­­a római világgal. Néz­zük meg, mit jelent Jézus tanítása e három társadalom számára. Elméletileg soha, egyetlen nemzet sem becsülte annyira a házassá­got, mint éppen a zsidó. A há­zasság szent kötelesség volt, amit minden férfi köteles volt vállalni. Egyetlen okból választhatta el, vagy tartózkodhatott tőle: ha egész éle­tét a Törvény tanulmányozására szentelte. Ha egy férfi nem volt hajlandó megházasodni és gyerme­keket nemzeni, azt mondták róla, hogy megszegte Isten határozott pa­rancsát, amely szerint az emberek­nek szaporodniuk kell és azzal vádolták, hogy „megkisebbítette Isten képét a világban” és „meg­ölte az utódokat”. A régebbi időkben minden zsidó irtózott a válástól is. Isten Igéje azt tanította: „Gyűlölöm azt, aki elválik feleségétől!” (Mat. 2:16). Kedvenc mondása volt a rabbik­nak: „Úgy véljük, hogy Isten hosz­­szútűrő minden bűnnel szemben, kivéve a tisztátalanság bűnét”. Ilyen bűn volt a házasságtörés is. A rabbik tanítása szerint egy zsidónak inkább le kellett mondania az éle­téről, minthogy bálványimádást kö­vessen el, vagy gyilkosságot, vagy házasságtörést. Azt mondták: „Ma­ga az oltár is könnyeket hullat, ha egy férfi elválik ifjúsága asz­­szonyától”. A gyakorlat azonban las­san mesz­­sze esett ettől az eszményi álla­pottól. A baj az volt, hogy a tör­vény az asszonyt csak tárgynak te­kintette, akivel előbb az apja, majd a férje rendelkezett. Tehát nem vol­tak semmiféle jogai. Például semmi­lyen okkal nem válhatott el a férjétől, akinek viszont a válást illetően semmiféle korlátja nem volt. „Egy asszonyt — mondja a­­r aibbinusi törvény — elválaszthat­nak akarata nélkül is, de egy fér­fit csak az ő egyetértésével”. A válás folyamata végtelenül egyszerű volt. A válólevél csupán ennyiből állt: „Legyen ez tőlem a te válásodról szóló bírói ítélet, elbocsátásodról szóló levél és a sza­badságodról szóló irat, annak bizo­nyítékául, hogy férjhez mehetsz bármelyik emberhez, akihez akarsz!” — Mikor a férj ezt a válólevelet megírta, két tanú jelen­létében kezébe adták az asszony­nak és ezzel őt elváltnak tekintet­ték. Hogy ez miért ment ilyen köny­­nyen, az a törvény többféle értel­mezési lehetőségéből következett. Erről legközelebb: Dr. Bajusz Ferenc

Next