Reformátusok Lapja, 1989 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1989-01-01 / 1. szám
4 Reformátusok lapja Erdélyi képzőművészek Pesterzsébeten Be kell hordanunk, hajtanunk mindent, A szavakat is. Egyetlen szó, egy tájszó se maradjon kint. Semmi sem fölösleges. (Kányádi Sándor) A sorsvállaló székely költő verssorai a Pesterzsébeti Múzeumban minap megnyílt kiállíás képeit szemlélve idéződtek fel bennem. Az elmúlt évtizedekben, amióta a keleti magyarság megmaradási létküzdelme új szakaszhoz ért, kivált a szavakra figyeltünk. Az írott szövegekre. Az erkölcsi tartással is hitelesített írói, költői üzenetek értelmét betűzgettük. Kódolgattuk azokat a nyomtatott híradásokat, melyekben felelős tollforgatók — az „ahogy lehet” kényszerétől megnyomorítva — igyekeztek híven tudósítani a két és fél milliónyi romániai magyarság kétségbeejtő helyzetéről. És a Sütő András, Székely János írta allegorikus színművek hazai bemutatói felé fordítottuk vigyázó szemünket: a színpadi téren fellobbanó fénycsóvák igazságpásztáját követtük, melyek mélyen bevilágítottak a legnagyobb lélekszámú európai nemzeti kisebbség besötétített életzugaiba. Eközben a formák, a színek művészete, az erdélyi lelkiség vizuális eszközökkel megfogalmazott testvéri életjele, alig-alig érkezett el kiállítótermeinkig. Közel fél évszázada már, hogyaz ottani képzőművészek által teremtett gondolati-esztétikai értékek nem juthatnak át a határsorompókon. A távközlési műholdak korában is csupán azok részesülhettek ennek a művészetnek varázslatos fluidumában, akiknek megadatott személyesen felkeresni a Kolozsvárott, Nagybányán, Marosvásárhelyt vagy a Székelyföld kies falvaiban szerényen meghúzódó — nemritkán európai rangra emelkedett — alkotókat. Megtörténhetett mindez, mivel szülőföldjükön, hoszszú ideje, úgy kezelik művészetüket — és nemrég még idehaza is akadt támogatója e korcs gondolatnak —, mintha semmi közük sem lenne az egyetemes magyar kultúrához. Holott hozzánk kötődnek teljes gyökérzetükkel. Kivételes ünnepnek számított, ha olykor-olykor megtekinthetjük a Nagy Imre teremtette csíki tájat, Bordi András lírai érzékenységgel festett akvarelljeit, vagy a néhány éve elhunyt világhírű Gy. Szabó Béla drámai vonalvezetésű fametszetlapjait. De a két világháború között ugyancsak klasszikussá nemesedett nemzedék többi értéke már hiányzik tudatunkból. A nyomunkba lépett ifjabb generációk munkásságáról pedig mindössze a műkritikusok néhány szavas értékeléséből következtethetünk műveik ismerete nélkül. A pesterzsébeti tárlat megrendezését keserves időszerűség váltotta ki: negyven, a közelmúltban áttelepült-elmenekült művész állított ki. Nekik kellene pótolni a bennünk égő, fájó hiányt. Ebből, az alkalomszülte lehetőségből, fakadnak — erényei mellett — a bemutatkozás észlelhető korlátai is. A kiállítók mindössze 1-2 alkotással szerepelhetnek, olyan munkájukkal, ami éppen rendelkezésükre állt. Miként a katalógus bevezetőjében — az ugyancsak áttelepült — Banner Zoltán megfogalmazta: a tárlat „így esetleges és töredékes voltában mégis az Egészből szakadt ki", még akkor is, ha „nem mi válogattunk — a történelmi helyzet válogatott ki bennünket a követi szerepre". Ez esetben is érvényes tehát Kányádi idézett intelme: „semmi sem fölösleges”, minden műveltség javunkat számba kell vennünk, „be kell hordanunk”. Művészi seregszemle, egyfajta számbavétel ez a kiállítás, csatasorba állás, az új élet, az itthoni alkotóperiódus megkezdése előtt. Aligha lehet kétséges: mindnyájuknak újra kell küzdeniük művészetük érvényre juttatásáért. Nem kétséges, azok fognak eredményt elkönyvelni, akik hűségesek maradnak szülőföldjük szellemiségéhez, és a „tájegységi vonások feltárásával” gazdagítják az egyetemes magyar képzművészetet. Ilyen nagyszámú kiállító aligha tükrözhet bármiféle stiláris vagy minőségi egységet. A körülmények folytán a kiállított művek nem mindig reprezentálják az alkotót. Néhány nevet mégis említenünk kell, akik kivételt képeznek. Az idősebb nemzedékből a három évtizedes múlttal rendelkező Petkes József laza ecsetkezelésű akvarelljein a Hargita, a Gyergyói-medence és szűkebb pátriájának, Szatmárnak táj világa tárul elénk. Nagy Géza és Láta László puritán, fegyelmezett stílusa súlyos etikai mondanivalót sugároz; mindkettőjük munkásságában a jelképteremtő erő és a határozott gondolatiság dominál. A kisgrafikáiról közismert Árkossy István szürrealista hangulatú, nyomasztó látomásokkal terhes grafikai ígéretes tehetség megnyilvánulásai. Az ifjabb nemzedékből Jovián György és Borgó György Csaba sokoldalú művészetében a mélyről jövő indulatok humanista higgadtsággá szelídülnek. Szobrászok közül Salló István fából készült domborműveiből a történelmi légkör árad, modern törekvések párosulnak a hagyományos értékek őrző tiszteletével. Kiforrott technikai tudása kiválóan érzékelteti a székely lélek balladás hangulatát. Népi szemléletű munkái a kiállítás kiemelkedő értékei közé tartoznak. Ugyancsak érett, kiegyensúlyozott, virtuóz mesterségbeli tudásról vallanak Robotos Júlia, Désy Károly és Kocsis Előd alkotásai. A műfajilag vegyes kiállítás olyan szeletét mutatja az egyetemes magyar képzőművészetnek, mely a jövőben egészséges ösztönzője lehet a hazai kulturális életnek. (A kiállítás megtekinthető 1989. január 29-ig a Pesterzsébeti Múzeumban, Bp. XX., Baross u. 53. sz. alatt.) Hajdú Demeter Dénes Jóakaratú kezdeményezések Megalakult a Márton Áron Társaság December 3-án az Üllői úti Örökimádás templom Szent István termében katolikus és protestáns értelmiségiek egy csoportja megalakította a Márton Áron néhai gyulafehérvári püspök nevét viselő társaságot. Az elfogadott alapszabály értelmében tagjai „olyan Krisztus-hívő, világi státusú állampolgárok, akik a társadalomban és a közéletben a magyar népet a Szentírás, egyházunk szociális tanítása és a zsidó—görög indíttatású keresztyén bölcselet alapján, a más világnézetűek iránti nyitottsággal, a névadó szellemében kívánják szolgálni.” Az alakuló ülést a Hazafias Népfront nevében Vass Csaba, a Magyar Demokrata Fórum képviseletében Kiss Gy. Csaba üdvözölte. A társaság elnökévé választották dr. Keresztes Sándor jogászt, az egykori DemokrataNéppárt parlamenti képviselőjét. A „szeniorok tanácsában” többek között szerepet vállaltak Szentágothai János akadémikus, Győrffy György történész és Entz Géza művészettörténész professzorok. Keresztes Sándor elnöki székfoglalójaként Márton Áron püspök 1945. október 28-án, Krisztus király ünnepén Kolozsvárott mondott beszédéből olvasott fel részleteket. Ez a beszéd feladatként hirdette az emberi személy méltóságának elismerését, a család jogait a Teremtő elgondolása szerint és az emberi munka Isten.érinti értékelését, a jogrend mélyreható biztosítását az államelmélet és gyakorlat emberi és keresztény erősség alapján való kialakítását. „Tévednek azok,k azt hiszik, hogy a kereszténység ideje lejárt. Aeszténység nagy építő szerepe kezdődik újból. A kizökkent emberi életetaz erkölcs alapjaira kell visszani, a társadalmi, az evilági, a földi berendezkedést isteni törvények útmutatása szerint kell elkezdeni,gjunk hát össze minden nemes és jóakaratú szónokot!” (Magyar Kurír) Erdélyi Szövetség alakult December 17-én az Állatorvos-tudományi Egyetem aulájában a Magyarországon élő erdélyi származású személyek, és az Erdély iránt érdeklődők részvételével megtartotta alakuló közgyűlését az Erdélyi Szövetség. A Szövetség — mely egyesületként működik, s törvényességi felügyeletét a Fővárosi Bíróság látja el — „alapelvének tekinti a magyar nemzet oszthatatlanságát. Meggyőződése, hogy a kormány és a magyar társadalom egyetemlegesen felelős azért, hogy a Magyarország határain kívül élő magyarok háborítatlanul őrizhessék és ápolhassák anyanyelvüket, kultúrájukat, tanulhassák és ismerhessék történelmüket, hagyományaikat. Erdélyi magyaroknak tekinti a Szövetség mindazokata magyarokat, akik a mai Románia területén élnek. A Szövetség, mint független demokratikus szervezet, meghatározza a társadalomra háruló feladatokat és részt vesz e feladatok megvalósításában, továbbá erőfeszítéseket tesz azért, hogy a magyar társadalom minél pontosabban ismerje az erdélyi magyarok helyzetét, múltját és jelenét. A Szövetség törekvéseit nemzeti és nemzetközi összefogással érvényesíti az emberi jogokról, a kisebbségvédelemről és a kollektív nemzetiségi jogok védelméről szóló nemzetközi egyezmények és megállapodások rendelkezései szerint.” Az Erdélyi Szövetség célja és feladata — hangzott el az alakuló közgyűlésen —, hogy állandó figyelemmel kísérje az erdélyi magyarság helyzetének alakulását, az emberi jogok és a kollektív nemzetiségi jogok megsértését. Az általános helyzetről és a konkrét sérelmekről tájékoztatja a magyar nemzet nyilvánosságát, a felelős állami és politikai döntéshozókat, valamint a nemzetközi fórumokat, egyszersmind intézkedéseket javasol. Kezdeményezi és ápolja az anyaországi és az erdélyi magyarság kapcsolatait, ezen belül az egyházak kapcsolatát is. Együttműködésre törekszik olyan külföldi szervezetekkel, egyházi és világi személyiségekkel, amelyek és akik egyetértenek a Szövetség alapelveivel és céljaival. Fiatal erdélyiek Mátraházán November 25—27-e között, a Mátraházi Református Üdülőben az Erdélyi Sport Club labdarúgó- és természetjáró-szakosztályának mintegy hatvan tagja konferenciát tartott. Fő téma a „Találkozások a járatlan úton” (Acta 8, 26—38) volt, melyet a résztvevők az önmagukkal való találkozás (identitáskeresés, lelkiismeretvizsgálat) ; a közösségre való találás (a hitet a gyülekezetben, az egyházban gyakorlom) és az Istenre találás (a megtért élet áldásai) aspektusából vizsgáltak meg. Az említett ige alapján, két előadásra került sor. Tamás Bertalan, a konferencia vezetője és dr. Tenke Sándor ismertették egyházunk segélyszolgálatát, tevékenységi körünket, lehetőségeinket, majd egy élénk vitafórum keretében válaszoltak a menekült fiatalok kérdéseire. Jelen volt és elbeszélgetett az erdélyiekkel Hegedűs Péter újságíró is, akii a Szociális és Egészségügyi Minisztérium álláspontját és szerepét ismertette. A háromnapos konferenciát rövid túrák és edzések színesítették. T. G. 1989. január 1. REFORMÁCIÓ és nemzeti erő. Ha Victor János teológiai professzorra, egyházunk nagy tanító egyéniségére emlékezünk születésének 100. évfordulóján, el kellene mondanunk róla, hogy egyházunk legtudósabb lelkipásztorainak egyike volt. Teológiai végzettsége, bölcsészkari diplomája szolgáltattak alapot, hogy nagy elméleti felkészültséggel fogalmazza meg református keresztyén hitbeli meggyőződését, a teológiai tudományban nagy örökséget hagyva ránk. El kellene mondanunk róla, hogy gazdag evangéliumi hitbeli örökséget kapott családjától, amelyet életében gazdagon kamatoztatott. Bibliai elmélkedései és igehirdetései tanúskodnak az Isten Igéjének buzgó szolgálatáról. Pályája kezdetén különösen komoly szerepet játszott a magyar protestáns ifjúság lelki ébresztésében, evangélizációjában. Hallatlan aktivitással vette ki részét a belmissziói egyesületek munkájából gyakorlati és elméleti téren egyaránt. Ha kellett, ezer kilométereket utazott, s ha kellett, előadásokat, könyveket írt. Szívügye volt a Magyarországi Református Egyház megújulása, amelyen ő az egyháztagok hitre jutását, a gyülekezetek megelevenedését éppúgy értette, mint az egyháznak, mint közösségnek a reformációját, azaz minden élettevékenységének az iránti engedelmességben való végzését. Tudós teológusként felelősséggel szólt hozzá az egyház, a nemzet és a társadalom számtalan kérdéséhez, mindenkor hangsúlyozva, hogy a keresztyén embernek minden élethelyzetben hitvallásos elkötelezettségének megfelelően kell élnie. A Zsinati Iroda Sajtóosztályának kiadványában dr. Bolyki János, a tanítvány szemével láttatja példaszerű egyéniségét, méltatja hatalmas életművét. Az írásaiból való válogatás pedig mindennél jobban bizonyítja Victor János sokoldalú és széles látókörű munkásságát, amely méltán tarthat számot a mi érdeklődésünkre is. Azok a szerteágazó témák, amelyeket a kötetbe válogatott írásai érintenek, sok tekintetben ma is aktuálisak és az azokra adott válaszok ma is időszerűek. E könyvben is megcsodálhatjuk a „Csendes percek” írójának eleven, sokszínű egyéniségét s megérthetjük ma is tapasztalható népszerűségének titkát. —th A BABONÁKRÓL, mint a lelki élet ellenségeiről hívő olvasók eddig csak a nyugati könyvekből tudtak meg valamit: Ernst Modersohn: Az ördög igézetében és J. Stafford Wright: A keresztyénség és az okkultizmus. Pedig a magyar néprajztudomány Kálmány Lajostól Dömötör Tekláig foglalkozott vele, de hozzáférhető a reformáció korából Bornemisza Péter: ördögi kísértetek, c. könyve is. Ezen a nyomon kellett volna tovább haladni a magyar lélekkutatásnak, de csak tévutak következtek. Julianus barát nyomán az ősöket kerestük, s a költők a feltételezett magyar hőskölteményt... Keleti származásunkat sokszor szégyelltük, és műveltségünk maradványait, mint pogányt, tudatosan megsemmisítettük. A Keleten kutatók meg rajongásukban levetették keresztyénségüket, mint egy ruhát. Kutatásuk irányától függően mohamedánná, buddhistává vagy sámánná lettek. Szedegettek össze összetört ősműveltségünk cserepit: eszközöket, faragást, kézimunka-motívumokat, dallamfoszlányokat, ráolvasásokat, meséket... ősi hagyományaink hírmondói ezek. Ott vannak leülepedve a lélek mélyén, beszédünkben, dallamaink, mozdulatainkban. Azonosságunkat véljük felfedezni, magyar öntudatunkat keressük, meg akarjuk valósítani ősi önmagunkat. Ebben a Dél-Amerikába szakadt magyarok odáig is elmennek, hogy fehér lovat áldoznak... De ezzel egyenlő a pogány néger dallamok és táncok divatja. Tudósaink ebből tudományt fabrikáltak, vallásos néprajznak hívják, és tudomást sem vesznek a Bibliáról, vagy Isten bocsássa meg nekik: a Bibliát is legendának mondják! Makra Sándor könyve: A mágia (Magvető, 1988.) új úton jár. Világjáró babonáinkat a Biblia mérlegére teszi. Leleplezi a titokzatosat, a rejtelmeset. Minden úgynevezett titoknak megvan a magyarázata. A vallásosság Isten keresése, az evangéliumi hit: Isten keres engem. Ezért küldte Fiát. „Amit öröktől fogva, mély titok tartott fogva, azt az idők rendi szépen kinyilatkoztatták épen.” A LELKI JELENSÉGEK ÉS ZAVAROK sorozat legújabb kötete Tanulmányok a vallás és lélektan határterületeiről címen jelent meg, Jeleníts István és Tomcsányi Teodóra szerkesztésében, a Római Katolikus Szeretetszolgálat ifjúsági és családsegítő csoportja és a szegedi Csanádi püspökség kiadásában. E könyv több mint ökumenikus munka, mert nemcsak egyházi emberek tollából tartalmaz tanulmányokat, hanem a szakma legjobbjai is tollat ragadtak, hogy segítséget nyújtsanak a segítő foglalkozású embereknek. Napjainkban óriási szükség van erre, hiszen ahogy Tomcsányi Teodóra fogalmaz: „Sok ember lelki egészségének megrendülése Figyelmeztetett arra, hogy az emberi személyiség lelki épségéért munkálkodóknak nagyon komolyan össze kell fogniuk. A statisztikai adatok is jelzik, hogy zsákutcába jutottunk. Hazánkban évente ötezren vetnek véget életüknek, és négyszer-ötször ennyien kísérlik meg az öngyikosságot. Egy emberöltő alatt tehát egy nagyobb város lakossága végzi életét ilyen értelmetlenül ... A betegállományban levők egyharmada neurotikus ...” Ez a könyv nem csak szakembereknek készült, nem csupán pszichológusoknak és lelkipásztoroknak, hanem mindenkinek, aki csak emberekkel foglalkozik, hiszen „az ember legjobb gyógyszere a másik ember”. Gyökössy Endre legfontosabb céljaink között sorolja fel, „hogy partnerünk integráltabb emberré váljék, aki mások károsítása nélkül belső és felső segítséggel meg tudja valósítani embersége optimumát és maximumát...” Panth Gábor „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” idézettel, indítja az önszeretet-tárgyszeretet című tanulmányát. Jeleníts István az Ó- és az Újszövetség alapján igazolja, hogy a keresztyénség a szeretet vallása. Forrásmunkáiban természetes módon idézi a protestáns tudós szerzők műveit mondanivalója alátámasztására. Tringer László klinikai pszichológus szerint „az orvoshoz forduló betegek egyharmada olyan zavarban szenved, amely közvetlenül szorongásra vezethető vissza. Valóban meg kell vizsgálnunk, mi történik itt. A modern ember egyre inkább eltávolodik a természettől ...” Megtaláljuk ebben a gyűjteményes munkában Hubainé Muzsnai Márta tanulmányát „Lelkigondozói műhelyek a református egyházban” címmel. Valamint Vikár György, Ranschburg Jenő és más hazai és külföldi szakember kiváló írását. Foglalkozik a kötet a szeretettel, szorongással, agresszióval, bűnnel és bűntudattal, lelkiismerettel, öregséggel, halállal, s a legkülönfélébb lelki válságokkal. Hiszen sokak számára figyelemfelkeltő lesz ez a kiragadott sor is. „Egyre több olyan egyéniségre lenne szükség, aki hivatásának érzi a bajbajutottakkal való foglalkozást, a nevelést ...” Bárcsak egyre több ember kezébe jutna el ez a tanulmánykötet is, hogy segítséget nyújtson az egymás jobb megértéséhez és a hatékonyabb segítségnyújtáshoz! A könyvet az Ecclesia Szövetkezet terjeszti. Sándor Endre