Reformátusok Lapja, 1989 (33. évfolyam, 1-53. szám)

1989-01-01 / 1. szám

4 Reformátusok lapja Erdélyi képzőművészek Pesterzsébeten Be kell hordanunk, hajtanunk mindent, A szavakat is. Egyetlen szó, egy tájszó se maradjon kint. Semmi sem fölösleges. (Kányádi Sándor) A sorsvállaló székely költő verssorai a Pesterzsébeti Múzeumban minap megnyílt kiállíás képeit szemlélve idéződtek fel bennem. Az elmúlt évtizedekben, amióta a keleti magyarság megmaradási létküzdelme új sza­kaszhoz ért, kivált a szavakra figyeltünk. Az írott szövegekre. Az erkölcsi tartással is hitelesített írói, költői üzenetek értelmét betűzgettük. Kódolgattuk azo­kat a nyomtatott híradásokat, melyekben felelős toll­­forgatók — az „ahogy lehet” kényszerétől megnyomo­rítva — igyekeztek híven tudósítani a két és fél millió­nyi romániai magyarság kétségbeejtő helyzetéről. És a Sütő András, Székely János írta allegorikus színművek hazai bemutatói felé fordítottuk vigyázó szemünket: a színpadi téren fellobbanó fénycsóvák igazságpásztáját követtük, melyek mélyen bevilágítottak a legnagyobb lélekszámú európai nemzeti kisebbség besötétített élet­zugaiba. Eközben a formák, a színek művészete, az erdélyi lelkiség vizuális eszközökkel megfogalmazott testvéri életjele, alig-alig érkezett el kiállítótermeinkig. Közel fél évszázada már, hogy­­az ottani képzőművészek ál­tal teremtett gondolati-esztétikai értékek nem juthatnak át a határsorompókon. A távközlési műholdak korában is csupán azok részesülhettek ennek a művészetnek varázslatos fluidumában, akiknek megadatott személye­sen felkeresni a Kolozsvárott, Nagybányán, Marosvá­sárhelyt vagy a Székelyföld kies falvaiban szerényen meghúzódó — nemritkán európai rangra emelkedett — alkotókat. Megtörténhetett mindez, mivel szülőföldjükön, hosz­­szú ideje, úgy kezelik művészetüket — és nemrég még idehaza is akadt támogatója e korcs gondolatnak —, mintha semmi közük sem lenne az egyetemes magyar kultúrához. Holott hozzánk kötődnek teljes gyökérze­tükkel. Kivételes ünnepnek számított, ha olykor-olykor meg­tekinthetjük a Nagy Imre teremtette csíki tájat, Bordi András lírai érzékenységgel festett akvarelljeit, vagy a néhány éve elhunyt világhírű Gy. Szabó Béla drámai vonalvezetésű fametszetlapjait. De a két világháború között ugyancsak klasszikussá nemesedett nemzedék többi értéke már hiányzik tudatunkból. A nyomunkba lépett ifjabb generációk munkásságáról pedig mindössze a műkritikusok néhány szavas értékeléséből következ­tethetünk műveik ismerete nélkül. A pesterzsébeti tárlat megrendezését keserves idő­szerűség váltotta ki: negyven, a közelmúltban áttele­­pült-elmenekült művész állított ki. Nekik kellene pó­tolni a bennünk égő, fájó hiányt. Ebből, az alkalom­szülte lehetőségből, fakadnak — erényei mellett — a bemutatkozás észlelhető korlátai is. A kiállítók mind­össze 1-2 alkotással szerepelhetnek, olyan munkájukkal, ami éppen rendelkezésükre állt. Miként a katalógus bevezetőjében — az ugyancsak áttelepült — Banner Zoltán megfogalmazta: a tárlat „így esetleges és töre­dékes voltában mégis az Egészből szakadt ki", még akkor is, ha „nem mi válogattunk — a történelmi hely­zet válogatott ki bennünket a követi szerepre". Ez esetben is érvényes tehát Kányádi idézett intelme: „semmi sem fölösleges”, minden műveltség javunkat számba kell vennünk, „be kell hordanunk”. Művészi seregszemle, egyfajta számbavétel ez a kiál­lítás, csatasorba állás, az új élet, az itthoni alkotó­periódus megkezdése előtt. Aligha lehet kétséges: mind­nyájuknak újra kell küzdeniük művészetük érvényre juttatásáért. Nem kétséges, azok fognak eredményt el­könyvelni, akik hűségesek maradnak szülőföldjük szel­lemiségéhez, és a „tájegységi vonások feltárásával” gazdagítják az egyetemes magyar képzművészetet. Ilyen nagyszámú kiállító aligha tükrözhet bármiféle stiláris vagy minőségi egységet. A körülmények foly­tán a kiállított művek nem mindig reprezentálják az alkotót. Néhány nevet mégis említenünk kell, akik ki­vételt képeznek. Az idősebb nemzedékből a három év­tizedes múlttal rendelkező Petkes József laza ecsetke­zelésű akvarelljein a Hargita, a Gyergyói-medence és szűkeb­b pátriájának, Szatmárnak táj világa tárul elénk. Nagy Géza és Láta László puritán, fegyelmezett stílu­sa súlyos etikai mondanivalót sugároz; mindkettőjük munkásságában a jelképteremtő erő és a határozott gondolatiság dominál. A kisgrafikáiról közismert Ár­kos­sy István szürrealista hangulatú, nyomasztó láto­másokkal terhes grafikai ígéretes tehetség megnyilvá­nulásai. Az ifjabb nemzedékből Jovián György és Borgó György Csaba sokoldalú művészetében a mély­ről jövő indulatok humanista higgadtsággá szelídülnek. Szobrászok közül Salló István fából készült dombor­műveiből a történelmi légkör árad, modern törekvések párosulnak a hagyományos értékek őrző tiszteletével. Kiforrott technikai tudása kiválóan érzékelteti a szé­kely lélek balladás hangulatát. Népi szemléletű munkái a kiállítás kiemelkedő értékei közé tartoznak. Ugyan­csak érett, kiegyensúlyozott, virtuóz mesterségbeli tu­dásról vallanak Robotos Júlia, Désy Károly és Kocsis Előd alkotásai. A műfajilag vegyes kiállítás olyan szeletét mutatja az egyetemes magyar képzőművészetnek, mely a jövő­ben egészséges ösztönzője lehet a hazai kulturális élet­nek. (A kiállítás megtekinthető 1989. január 29-ig a Pesterzsébeti Múzeumban, Bp. XX., Baross u. 53. sz. alatt.) Hajdú Demeter Dénes Jóakaratú kezdeményezések Megalakult a Márton Áron Társaság December 3-án az Üllői úti Örökimádás templom Szent István termében katolikus és protestáns értelmi­ségiek egy csoportja megalakította a Márton Áron né­hai gyulafehérvári püspök nevét viselő társaságot. Az elfogadott alapszabály értelmében tagjai „olyan Krisz­tus-hívő, világi státusú állampolgárok, akik a társa­dalomban és a közéletben a magyar népet a Szentírás, egyházunk szociális tanítása és a zsidó—görög indíttatású keresztyén bölcselet alapján, a más világnézetűek irán­ti nyitottsággal, a névadó szellemében kívánják szol­gálni.” Az alakuló ülést a Hazafias Népfront nevében Vass Csaba, a Magyar Demokrata Fórum képviseletében Kiss Gy. Csaba üdvözölte. A társaság elnökévé válasz­tották dr. Keresztes Sándor jogászt, az egykori Demok­rata­­Néppárt parlamenti képviselőjét. A „szeniorok ta­nácsában” többek között szerepet vállaltak Szentágo­­thai János akadémikus, Győrffy György történész és Entz Géza művészettörténész professzorok. Keresztes Sándor elnöki székfoglalójaként Márton Áron püspök 1945. október 28-án, Krisztus király ün­nepén Kolozsvárott mondott beszédéből olvasott fel részleteket. Ez a beszéd feladatként hirdette az emberi személy méltóságának elismerését, a család jogait a Teremtő elgondolása szerint és az emberi munka Isten­­.érinti értékelését, a jogrend mélyreható biztosítását az államelmélet és gyakorlat emberi és keresztény erősség alapján való kialakítását. „Tévednek azok,­k azt hiszik, hogy a kereszténység ideje lejárt. A­eszténység nagy építő szerepe kezdődik újból. A ki­zökkent emberi életet­­az erkölcs alapjaira kell vissza­­­ni, a társadalmi, az evilági, a földi berendezkedést isteni törvények útmutatása szerint kell elkezdeni,­gjunk hát össze minden nemes és jóakaratú szón­­okot!” (Magyar Kurír) Erdélyi Szövetség alakult December 17-én az Állatorvos-tudományi Egyetem aulájában a Magyarországon élő erdélyi származású személyek, és az Erdély iránt érdeklődők részvételével megtartotta alakuló közgyűlését az Erdélyi Szövetség. A Szövetség — mely egyesületként működik, s tör­vényességi felügyeletét a Fővárosi Bíróság látja el — „alapelvének tekinti a magyar nemzet oszthatatlansá­gát. Meggyőződése, hogy a kormány és a magyar tár­sadalom egyetemlegesen felelős azért, hogy a Magyar­­ország határain kívül élő magyarok háborítatlanul őrizhessék és ápolhassák anyanyelvüket, kultúrájukat, tanulhassák és ismerhessék történelmüket, hagyomá­nyaikat. Erdélyi magyaroknak tekinti a Szövetség mindazokat­­a magyarokat, akik a mai Románia terü­letén élnek. A Szövetség, mint független demokratikus szervezet, meghatározza a társadalomra háruló felada­tokat és részt vesz e feladatok megvalósításában, to­vábbá erőfeszítéseket tesz azért, hogy a magyar tár­sadalom minél pontosabban ismerje az erdélyi magya­rok helyzetét, múltját és jelenét. A Szövetség törek­véseit nemzeti és nemzetközi összefogással érvényesíti az emberi jogokról, a kisebbségvédelemről és a kol­lektív nemzetiségi jogok védelméről szóló nemzetközi egyezmények és megállapodások rendelkezései szerint.” Az Erdélyi Szövetség célja és feladata — hangzott el az alakuló közgyűlésen —, hogy állandó figyelem­mel kísérje az erdélyi magyarság helyzetének alaku­lását, az emberi jogok és a kollektív nemzetiségi jogok megsértését. Az általános helyzetről és a konkrét sé­relmekről tájékoztatja a magyar nemzet nyilvánossá­gát, a felelős állami és politikai döntéshozókat, vala­mint a nemzetközi fórumokat, egyszersmind intézke­déseket javasol. Kezdeményezi és ápolja az anyaországi és az erdélyi magyarság kapcsolatait, ezen belül az egyházak kapcsolatát is. Együttműködésre törekszik olyan külföldi szervezetekkel, egyházi és világi sze­mélyiségekkel, amelyek és akik egyetértenek a Szö­vetség alapelveivel és céljaival. Fiatal erdélyiek Mátraházán November 25—27-e között, a Mátraházi Református Üdülőben az Erdélyi Sport Club labdarúgó- és termé­szetjáró-szakosztályának mintegy hatvan tagja konfe­renciát tartott. Fő téma a „Találkozások a járatlan úton” (Acta 8, 26—38) volt, melyet a résztvevők az ön­magukkal való találkozás (identitáskeresés, lelkiismeret­vizsgálat) ; a közösségre való találás (a hitet a gyüle­kezetben, az egyházban gyakorlom) és az Istenre­ talá­­lás (a megtért élet áldásai) aspektusából vizsgáltak meg. Az említett ige alapján, két előadásra került sor. Tamás Bertalan, a konferencia vezetője és dr. Tenke Sándor ismertették egyházunk segélyszolgálatát, tevé­kenységi körünket, lehetőségeinket, majd egy élénk vitafórum keretében válaszoltak a menekült fiatalok kérdéseire. Jelen volt és elbeszélgetett az erdélyiekkel Hegedűs Péter újságíró is, akii a Szociális és Egészség­­ügyi Minisztérium álláspontját és szerepét ismertette. A háromnapos konferenciát rövid túrák és edzések színesítették. T. G. 1989. január 1. REFORMÁCIÓ és nemzeti erő. Ha Victor János teológiai professzorra, egyházunk nagy tanító egyéniségére emlékezünk születésének 100. évfor­dulóján, el kellene mondanunk róla, hogy egyházunk legtudósabb lelki­­pásztorainak egyike volt. Teológiai végzettsége, bölcsészkari diplomája szol­gáltattak alapot, hogy nagy elméleti felkészültséggel fogalmazza meg refor­mátus keresztyén hitbeli meggyőződését, a teológiai tudományban nagy örökséget hagyva ránk. El kellene mondanunk róla, hogy gazdag evangéliumi hitbeli örök­séget kapott családjától, amelyet életében gazdagon kamatoztatott. Bibliai elmélkedései és igehirdetései tanúskodnak az Isten Igéjének buzgó szol­gálatáról. Pályája kezdetén különösen komoly szerepet játszott a magyar protestáns ifjúság lelki ébresztésében, evangélizációjában. Hallatlan akti­vitással vette ki részét a belmissziói egyesületek munkájából gyakorlati és elméleti téren egyaránt. Ha kellett, ezer kilométereket utazott, s ha kel­lett, előadásokat, könyveket írt. Szívügye volt a Magyarországi Református Egyház megújulása, amelyen ő az egyháztagok hitre jutását, a gyüleke­zetek megelevenedését éppúgy értette, mint az egyháznak, mint közösség­nek a reformációját, azaz minden élettevékenységének az iránti engedelmességben való végzését. Tudós teológusként felelősséggel szólt hozzá az egyház, a nemzet és a társadalom számtalan kérdéséhez, min­denkor hangsúlyozva, hogy a keresztyén embernek minden élethelyzetben hitvallásos elkötelezettségének megfelelően kell élnie. A Zsinati Iroda Sajtóosztályának kiadványában dr. Bolyki János, a tanítvány szemével láttatja példaszerű egyéniségét, méltatja hatalmas élet­művét. Az írásaiból való válogatás pedig mindennél jobban bizonyítja Vic­tor János sokoldalú és széles látókörű munkásságát, amely méltán tarthat számot a mi érdeklődésünkre is. Azok a szerteágazó témák, amelyeket a kötetbe válogatott írásai érintenek, sok tekintetben ma is aktuálisak és az azokra adott válaszok ma is időszerűek. E könyvben is megcsodálhatjuk a „Csendes percek” írójának eleven, sokszínű egyéniségét s megérthetjük ma is tapasztalható népszerűségének titkát. —th A BABONÁKRÓL, mint a lelki élet ellenségeiről hívő olvasók eddig csak a nyugati könyvekből tudtak meg valamit: Ernst Modersohn: Az ör­dög igézetében és J. Stafford Wright: A keresztyénség és az okkultizmus. Pedig a magyar néprajztudomány Kálmány Lajostól Dömötör Tekláig foglalkozott vele, de hozzáférhető a reformáció korából Bornemisza Pé­ter: ördögi kísértetek, c. könyve is. Ezen a nyomon kellett volna to­vább haladni a magyar lélekkutatásnak, de csak tévutak következtek. Julianus barát nyomán az ősöket kerestük, s a költők a feltételezett ma­gyar hőskölteményt... Keleti származásunkat sokszor szégyelltük, és mű­veltségünk maradványait, mint pogányt, tudatosan megsemmisítettük. A Keleten kutatók meg rajongásukban levetették keresztyénségüket, mint egy ruhát. Kutatásuk irányától függően mohamedánná, buddhistává vagy sá­mánná lettek. Szedegettek össze­ összetört ősműveltségünk cserepit: eszkö­zöket, faragást, kézimunka-motívumokat, dallamfoszlányokat, ráolvasáso­kat, meséket... ősi hagyományaink hírmondói ezek. Ott vannak leüleped­ve a lélek mélyén, beszédünkben, dallamaink, mozdulatainkban. Azonos­ságunkat véljük felfedezni, magyar öntudatunkat keressük, meg akarjuk valósítani ősi önmagunkat. Ebben a Dél-Amerikába szakadt magyarok odáig is elmennek, hogy fehér lovat áldoznak... De ezzel egyenlő a pogány né­ger dallamok és táncok divatja. Tudósaink ebből tudományt fabrikáltak, vallásos néprajznak hívják, és tudomást sem vesznek a Bibliáról, vagy Isten bocsássa meg nekik: a Bibliát is legendának mondják! Makra Sándor könyve: A mágia (Magvető, 1988.) új úton jár. Világ­járó babonáinkat a Biblia mérlegére teszi. Leleplezi a titokzatosat, a rej­telmeset. Minden úgynevezett titoknak megvan a magyarázata. A vallá­sosság Isten keresése, az evangéliumi hit: Isten keres engem. Ezért küldte Fiát. „Amit öröktől fogva, mély titok tartott fogva, azt az idők rendi szé­pen kinyilatkoztatták épen.” A LELKI JELENSÉGEK ÉS ZAVAROK sorozat legújabb kötete Ta­nulmányok a vallás és lélektan határterületeiről címen jelent meg, Jele­níts István és Tomcsányi Teodóra szerkesztésében, a Római Katolikus Sze­retetszolgálat ifjúsági és családsegítő csoportja és a szegedi Csanádi püs­pökség kiadásában. E könyv több mint ökumenikus munka, mert nemcsak egyházi emberek tollából tartalmaz tanulmányokat, hanem a szakma leg­jobbjai is tollat ragadtak, hogy segítséget nyújtsanak a segítő foglalkozású embereknek. Napjainkban óriási szükség van erre, hiszen ahogy Tomcsá­nyi Teodóra fogalmaz: „Sok ember lelki egészségének megrendülése Fi­gyelmeztetett arra, hogy az emberi személyiség lelki épségéért munkálko­dóknak nagyon komolyan össze kell fogniuk. A statisztikai adatok is jel­zik, hogy zsákutcába jutottunk. Hazánkban évente ötezren vetnek véget életüknek, és négyszer-ötször ennyien kísérlik meg az öngyikosságot. Egy emberöltő alatt tehát egy nagyobb város lakossága végzi életét ilyen ér­telmetlenül ... A betegállományban levők egyharmada neurotikus ...” Ez a könyv nem csak szakembereknek készült, nem csupán pszicholó­gusoknak és lelkipásztoroknak, hanem mindenkinek, aki csak emberekkel foglalkozik, hiszen „az ember legjobb gyógyszere a másik ember”. Gyö­­kössy Endre legfontosabb céljaink között sorolja fel, „hogy partnerünk in­tegráltabb emberré váljék, aki mások károsítása nélkül belső és felső se­gítséggel meg tudja valósítani embersége optimumát és maximumát...” Panth Gábor „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” idézettel, indítja az önszeretet-tárgyszeretet című tanulmányát. Jeleníts István az Ó- és az Új­szövetség alapján igazolja, hogy a keresztyénség a szeretet vallása. Forrás­munkáiban természetes módon idézi a protestáns tudós szerzők műveit mondanivalója alátámasztására. Tringer László klinikai pszichológus sze­rint „az orvoshoz forduló betegek egyharmada olyan zavarban szenved, amely közvetlenül szorongásra vezethető vissza. Valóban meg kell vizs­gálnunk, mi történik itt. A modern ember egyre inkább eltávolodik a ter­mészettől ...” Megtaláljuk ebben a gyűjteményes munkában Hubainé Muzs­­nai Márta tanulmányát „Lelkigondozói műhelyek a református egyházban” címmel. Valamint Vikár György, Ranschburg Jenő és más hazai és kül­földi szakember kiváló írását. Foglalkozik a kötet a szeretettel, szoron­gással, agresszióval, bűnnel és bűntudattal, lelkiismerettel, öregséggel, ha­lállal, s a legkülönfélébb lelki válságokkal. Hiszen sokak számára figyelem­felkeltő lesz ez a kiragadott sor is. „Egyre több olyan egyéniségre lenne szükség, aki hivatásának érzi a bajbajutottakkal való foglalkozást, a ne­velést ...” Bárcsak egyre több ember kezébe jutna el ez a tanulmánykötet is, hogy segítséget nyújtson az egymás jobb megértéséhez és a hatékonyabb segítségnyújtáshoz! A könyvet az Ecclesia Szövetkezet terjeszti. Sándor Endre

Next