Reformátusok Lapja, 1990 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1990-01-07 / 1. szám

2 Félünk Most éppen a jövőtől félünk, de ha jobban menne a dolgunk, akkor is találnánk okot a félelemre. Már az Édenben kezdődött: „Szavadat hallám és megfélemlem, mi­velhogy mezítelen vagyok” (1. Móz. 3). Mai nyelven: bűnös vagyok, fé­lek a következményektől és nincs mentségem. Bujkálok az Isten elől, de az emberek elől is, sőt önma­gam elől is. Félek. Az élő hit vi­szont azt állítja, hogy lehet nem félni. De mi nem tudunk nem félni. Pedig milyen sokszorosan elénk jön az Isten! Nem számoltunk utána, de többektől hallottuk, hogy a Bib­liában háromszázhatvanhat Ige hir­deti, hogy „Ne félj!", „Ne féljetek!” Az év minden napjára jut belőle egy Ige, sőt a szökőévre is van még egy külön Ige! És mégis fé­lünk. A félelem legegyszerűbb meg­határozása: Hiszek a rossz győzel­mében. Ha igazán hinném azt, hogy a jó fog győzni, akkor nem fél­nék. De nem hiszem ezt, mert sok­szor tapasztaltam, hogy a rossz győz. Elbukik a jó ügy, elbuktat­ják az igaz embert. Bonyolítja a helyzetet az, hogy bőven vannak „ellen-igék”, ame­lyek egyenesen felszólítanak arra, hogy igenis féljünk. Egyik legke­ményebb ige ezen a területen: „Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, hanem attól féljetek in­kább, aki mind a lelket, mind a testet elveszítheti a gyehennában” (Máté 10:28). Eszerint tehát mégis félnünk kell a szigorú Istentől, íté­letétől, az örök kárhozattól? Fel­oldja ugyan ennek az Igének a ke­ménységét ez a nagy evangélium: „A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félel­met” (I. Ján. 4:18). De beárnyékol­ja ezt a nagy evangéliumot Pál szava: „Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti­­dvességete­­ket" (Fi­. 2:12). Mit tegyünk tehát: Ne féljünk, de azért féljünk is? Hogy fér össze ez a két ellentétes tanítás? A világszerte ismert zsidó hittu­dóst, Martin Búbert és az ő „kha­­szíd” kegyeseit is foglalkoztatja ez a probléma. Az egyik bölcs rabbi, Mendel, így tanított: „Isten ráhe­lyezte az ő népére az istenfélelmet azért, hogy ne vétkezzen. Ámde ez a félelem nem azt jelenti, hogy fél­nünk kell a haragvó Istentől, vagy a haláltól, ítélettől, amire bűnein­kért kárhoztathatna minket az Is­ten. Ellenkezőleg: mivel az Isten nagyon szeret minket és közöttünk akar lakni, az »istenfélelem« ezt jelenti: féljünk attól, hogy elveszít­jük az Isten velünk létét, az Isten szeretetét. Féljünk attól, hogy m­i elfordulunk Istentől és akkor újra hatalmába vesz minket a bűn.” Bölcs tanítás ez, de még­­ez az egyetlen „indokolt” félelem is le­gyen az Isten hűséges szeretetében „fellazított” félelem: „Ha hitetlen­kedünk, ő hű marad, ő magát meg nem tagadhatja” (II. Tim. 2:13). önmagunkat valamelyest ismer­ve, ebben az új esztendőben sem tehetünk nagy ígéreteket arra néz­ve, hogy ezután hűségesebbek, en­gedelmesebbek leszünk. De ha csak az itt idézett „ne féljünk-féljünk” igéket csöndesen végigimádkozzuk, máris elkezdődik bennünk valami jó dolog: tisztábban láthatunk, tisztábban látunk. A fenyegető fé­lelmek körébe kívánkozik ez az ige is: „Mindenre van erőm a Krisz­tusban, aki engem megerősít” (Fi­. 4:13). A keresztyén hit alapvető ta­nítása ez: végső soron nem „kívül” dőlnek el a dolgok (sorsfordulatok, küzdelmek, veszteségek), hanem ,,belül” dőlnek el (az Isten szerete­ti és békessége megőrzi a szívün­ket és minden gondolatunkat a Krisztus Jézusban). A fenyegető nélkülözések és vesztések idején még nagyobb hittel kell énekel­nünk gyülekezeteinkben: „Csak azt el ne veszítsem, Mi benned, ó Úr Isten, remélni megtanít” (276. ének). Az ilyen Igék is oszlatják félelmeinket: „Elviszem őt a pusz­tába és szívére beszélek. És onnan adom meg neki az ő szőlőjét... és úgy énekel ott, mint ifjúságának fesén ...” (Hős. 2). SFORMIM­IK IAPJA AZ IGE AMELLETT [aläBSBBtslatsBSEESBlDlälaiglsBlDlsiglsBIglsBIgtsIatalaBläBtsläBEBtaBEtaSBSStsEIsS JANUÁR 14. VASÁRNAP „Jaj nektek, gazdagok, mert megkaptátok vi­­gasztalástokat” (Lukács 6:20—26). Sokszor átsik­lott Isten népe ennek az Igének a kemény szo­ciális éle felett. Egy olyan lelkűsésről beszél Urunk, amelyben nagy jelentősége van az anyagi állapotnak. Urunk ajkán azzal az indulattal szólal meg a „jaj”, amelyik elítéli a csak a szerzemé­nyeiben gyönyörködő, abban minden vigasztalá­sát és örömét megtaláló és kiélő életformát. A Jelenések könyvében feltűnik a laodiceai gyüle­kezet képe, ahol az anyagi meggazdagodás egy kárhozatos lelki megelégedettséget is szült. Óva­kodjunk ettől a veszedelemtől alázatos, imádkozó és egymásnak szolgáló élettől. I. Mózes 38:19—30. 475. Dicséret. JANUÁR 15. HÉTFŐ „Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket” (6:27—36). Az egész „mezei prédikáció” minden gondolatára érvényes ez: „Nektek azonban, akik hallgattok en­gem, ezt mondom ...” Itt mindenben új törvényt szab­­runk, ami az óembernek, a kívülállónak botránkozás vagy bolondság. Csak az övéi tudják: ők is csak a kapott Lélek áldása és fegyelme alatt képesek elfogadni, mikor Urunk azt érezteti, hogy nekünk másként kell élni, mint ahogy mások szá­mára az természetes. Aki az ő prédikációját hall­gatja, attól Jézus többet vár testvérrel, baráttal, de még az ellenséggel szemben is. Az előbbi élet­ben már az is „csúcs”, ha elmarad az átok és az Úrra bízza az ember az ítéletet. Jézus mellett sze­retni lehet és kell az ellenséget is. Urunk nem­csak tanította ezt, hanem a kereszten elszenve­dett fájdalmai között el is kiáltotta: „Atyám, bo­csásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselek­szenek.” I. Mózes 39. 180. Dicséret. JANUÁR 16. KEDD „Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik” (6:37—42). Urunk azt akarja ezzel mondani, hogy aki igazán és szívből meg tud bocsátani, azzal már történt valami. Ő is bocsánatot nyert, azért tud így tenni. Ha pedig bocsánatot nyert, akkor üd­vössége van. Tehát nem elég az, ha nem ítélek, nem mondom ki kárhoztató szavaimat, hanem összeszorított fogakkal hallgatok. Az Úr egy belső, felszabadult és felszabadító életérzést parancsol: megbocsátani. A csendes életfolytatásnak elen­gedhetetlen gyökere ez a Krisztusból fakadó élet­érzés. A puskaporos hordó széléről száll le az a család, az az emberi közösség, ahol ennek a pa­rancsnak engedelmeskednek és Isten békességének áldó karjai közé kerülnek. "Már idelent is, és egykor majd a végső megbocsátásban is, ahol és amikor ez az örök életet jelenti. I. Mózes 40. 1. Zsoltár: ítélet alá esik. Mindennapi életünkben mindany­­nyian ajkunkra vesszük az Úr nevét, sőt nevében beszélünk, ereá hivatkozunk. Bizonyára az áldás sokkal gazdagabb lenne bizonyságtételünkön, ha rajta lenne az engedelmesség pecsétje. Már csak azért is, mert itt érvényes az az igazság, hogy a „szemléltető” oktatás eredményesebb. I. Mózes 41:1—24. 36. Zsoltár. JANUÁR 18. CSÜTÖRTÖK „Mondom nektek, Izraelben sem találtam ek­kora hitet” (7:1—10). Jézus tehát nemcsak hozott valamit, hanem keres is valamit. Hozta Isten ke­gyelmének nagy ajándékát, megbocsátó szereteté­­nek nagy kincsét. Az Úr irgalmasságának jeleként csodákkal is megpecsételte hozzánk jövetelének áldását, hogy megérezzék az emberek. Itt van Isten köztünk! S mit keresett? Hitet keresett az emberekben, olyan hitet, amelyik meg tudja ra­gadni a nagy lehetőséget, hogy az elközelített Is­ten országa javait elnyerheti. S boldog volt Urunk, aki menteni akarta az embert, hogy ilyen hitet talált. Kapernaumban boldog volt, a százados val­lástételét hallva. Megértette, hogy ez az ember olyan nagy Úrnak tartja őt, aki úgy parancsol a halálnak, mint a tábornok a közlegénynek. Az ilyen hit mindig győzött Jézus közelében. Ez bi­zonnyal így van ma is. I. Mózes 41:25—36. 165. Dicséret. JANUÁR 19. PÉNTEK „Ifjú, neked szólok, kelj fel” (7:11—17). Mindig tiltakozik bennem valami, amikor valaki, akár lelkész, akár más szónok megszólítja a koporsóban fekvőt és úgy beszél vele, mintha élne. Úgy érzem ugyanis, hogy a halottat csak annak van joga megszólítani, aki ilyet tud mondani neki, amit Jé­zus mondott a naini ifjúnak: „Neked szólok, kelj fel.” Ez a szólás ugyanis „előleg” volt abból a szólásból, amikor előhív majd mindeneket, hogy ítéletet tegyen, mint örök Bíró. Ami a naini vá­roskapuban, meg a bethániai temetőben, meg a Jairus házánál történt, az prófétai jel arról, hogy Urunknak mindenek felett hatalma van. Neki van joga megszólítani bennünket életünkben és halá­lunkban, mert Neki mindenek élnek. A halál ár­nyékának völgyében nagy vigasztalás ez nekünk, hogy olyan Urunk van, aki így tudott szólni. I. Mózes 41:37—45. 270. Dicséret. JANUÁR 17. SZERDA „Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek, amit mondok?” (6:43—49). Elsőren­den nekünk lelkipásztoroknak kell újra és újra elgondolkoznunk Urunknak ezen a kérdésén. Az Úrról beszélni és az Űrhöz imádkozni nyilváno­san, ez lelkipásztori szolgálatunk része. Sokszor kell éreznünk, hogy engedelmességünk hiányos­ságai ítélet azon, amit mondunk. De kedves Ol­vasóim sem lehetnek nyugodtak, mert bizonyság­­tételük, az erről való vallástételük ugyanezen JANUÁR 20. SZOMBAT „Boldog, aki nem botránkozik meg bennem” (7:18—23). Kétszeresen is boldog, aki meg nem botránkozik. Elsőrenden természetesen azért, mert üdvösség kérdése is az Urban való megbotránko­zás. A botránkozás csúcsán ugyanis hitehagyottá lesz az ember. Eltávozik az Úrtól. De boldog az, aki meg nem botránkozik azért is, mert ezen a földön áldott békességet nyer az, aki szép csen­des bizalommal nyugszik az Úr Istenben, Jézus Krisztusba vetett hite által. Békessége és re­ménysége van. Keresztelő János még nem tartott a végső botránkozásnál, hiszen bizodalommal, hinni akaró szívvel, szinte könyörgő szóval kérdezted Jézust. De az Úr tudja, hogy a Sátán „nagy mes­ter” és előbbre visz a botránkozás útján, ezért kemény szóval fordítja vissza követét ez útról. Fogadjuk el most a magunk számára az üdvös figyelmeztetést. I. Mózes 41:46—57. 256. Dicséret: Dr. Fekete Károly ffRólam elfeledkezett az Úr Olvasandó: II. Mózes 1. A címben idézett szavak Ézsaiás prófétánál találhatók (49:14). Izráel népe — történel­me folyamán — nemcsak egy­szer vagy kétszer (az egyipto­mi szolgaság és a babiloni fog­ság idején), hanem számtalan­szor érezhette azt, hogy „Isten minden jel szerint tartós sza­badságra ment” (Simon Wiesen­thal). Mózes II. könyve Izraelnek Egyiptomból való kijöveteléről szól. Ez az első fejezet azt a szinte elhordozhatatlanná vált helyzetet írja le, ami a nép sza­badulás utáni vágyát kiváltotta. Mégis, ebből a vágyakozásból nem lett sem lázadás, sem for­radalom, még csak partizánhá­ború sem. Úgy tűnik, mintha az elnyomás, ami alatt szenvedtek, megbénította volna őket. Mai szemmel nézve tehetetlennek érezzük magatartásukat. Úgy élnek, mint „bárányok a farkasok közt”. Isten népe nem volt — és igazán nem is lehet — forradalmár. Sorsát Isten, ke­zében tudja (Zsoltárok 31:10). Amikor lázad, Isten ellen lázad. Lehet, hogy nem azonnal, de egy idő után biztosan fölismeri, hogy még a rossz is Ura tudtá­val történik, ő pedig még a rosszat is jóra fordíthatja. Nem az evangéliumi, hanem az ószö­vetségi fölismerés mondatja Pál apostollal, hogy „azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak” (Róma 8: 28). Bennük legföljebb ez a gon­dolat támad: „Rólam elfeledke­zett az Úr!” De ha ezt imád­ságban Istennek panaszolják el, akkor a válasz is megérkezik: még ha embereknél ez meg is történhet, Istennél teljességgel lehetetlen. Ámde míg benne élünk a próbák tüzében, míg ránk nehezedik a kereszt, mi pedig hiába várjuk, hogy tör­ténjék valami, egyre inkább érezzük árvaságunkat, elhagya­­tottságunkat. A körülmények változatlansága minket látszik igazolni. Mi csak azt érzékel­jük, hogy egyre súlyosbodik a helyzetünk. A népirtásnak mi­csoda változatait mutatta fel már a történelem! A hódító há­borúk egyértelmű pusztításaitól kezdve, a szelektált gyermek­gyilkosságokon, a munka- és ha­láltáborokon át a „szelídnek” mondott falusorvasztásig. Való­ban elfeledkezett volna övéiről az Úr? Annyi e fejezetből is kiderül: figyel népe sorsára. Isten jót tett a bábákkal, akik istenfélelem­ből — és emberségből — nem követték a kegyetlen parancsot. Pedig talán akkor sem volt koc­kázatmentes az uralkodó aka­ratával való szembehelyezkedés. És mégis. Úgy látszik, minden időben akadtak emberek — Is­ten titokzatos küldöttei —, akik nem vállalták a közösséget a népirtással. A titkon nyújtott vé­delmet, bármely csekély segítsé­get is, számon tart az Úr. Fönn, a felszínen alig törté­nik valami. Az emberek remé­nye egyre fogy. Isten azonban nincs „szabadságon”. Ő már lát­ja a holnapot, s a holnaputánt. Nem feledkezett meg az elnyo­mottakról, a szabadulásra vá­rókról. Ne csüggenjünk tehát, Tegez Lajos is 1990. január 7. IMÁDKOZZUNK­ Élet és halál győztes■ fejedelme, Úr Jézus Krisztus! A Te nevedben kezdem el e bizonytalan jövendővi esztendőt, s haladok elő a pályán, mely engem az öröklét felé visz. Az utakat, melyeken ez év napjai­ban járnom kell, mély homály födi még most. Örömöm, bánatom lesz-e több ez esztendőben? E helyen ma­­radok-e, megérem-e ez esztendő végét? Mind olyan kérdések, me­lyekre felelni nem tudok. Ennyi homály között mégis bátran nyúlok vándor­botom után: Isten az én világosságom — hát kitől retteg­nék? E világosság nélkül nem mernék egy lépést is tenni a sötét jövőbe, de Te vagy és Te maradsz ez évben is Atyám és Istenem — mit félnék? Napjaim kezedben vannak, a Te kezeid írták meg sorsom betűit, Te adod boldog, boldogtalan napjaimat, s amint Te ezeket felosztod földi rövid életem­ben — az úgy van és úgy lesz leg­jobban. Ezért Neked adom át magamat mindenestől. Én Istenem, benned reménytek, és meg nem szégyenü­lök. Atyám, szárnyad árnyékába hajtom le fejemet, s ha zúg a vi­har, ha tombol a fergeteg, én ke­gyelmedben maradok. Ámen. (Dobos János: Keresztyén imák. Cegléd.) A heti bibliai részhez János keresztsége (I.) Lukács evangélista János apját, Zakariást az „Abia rendjéből” (1:5) való papnak mondja. A dávidi be­osztás szerint ez a nyolcadik papi osztály. De ezzel az adattal Zakari­ásnak az Abiától való leszármazását egyértelműen bizonyítani még nem lehet. A babiloni fogság idején ugyanis a papság beosztása összeza­varodott. Zorobábel idejében csak négy papi família tért vissza a fog­í­­ágból Jeruzsálembe: Jedája, Immér, Pashúr és Hárim fiai (Ezsd. 2:36—39). Hogy a papságot a régi formájába helyreállítsák, e négy nemzedéket 24 osztályra osztották és felelevení­tették a régi elnevezéseket. És mi­vel János anyját is „Áron leányai” közül valónak mondja Lukács (1:5), a Keresztelő tisztán papi családból származott, akik „mind a ketten igazak voltak az Isten előtt” (1:6). Jánost valószínűleg már anyja méhétől „nazirnak” szánták, bizo­nyos mértékig engesztelésül Abia házának az erkölcstelenségeiért. Az ilyen bűnbánati felajánlások abban az időben nem voltak ritkák. Za­kariás mindenesetre a későn szüle­tett fiát már kora ifjúságában „az Úrnak szentelte” (1:76), úgy, amint az valamikor a kis Sámuellel tör­tént (I. Sám. 1). Zakariás azonban a fiát nem a templomba vitte, mint annak idején Anna Sámuelt, hanem a pusztába (3:2). „A kisgyermek pedig növekedett és erősödött lé­lekben és a pusztában élt egészen addig a napig, amelyen szolgálatba lépett Izraelben” (1:80). A gyermek János nyilván nem egyedül élt a pusztában, hiszen ott vagy a raga­dozók martaléka lett volna (Mk. 1:13), vagy nyomorultul éhen veszett volna. Hogy ki fogadta be? A Holt­tenger partján lévő pusztai gyüle­kezet, amelynek a szabályait négy évtizede találták meg és 1955-ben publikálták. Ez a szerzetesrend­szerű gyülekezet a Júda pusztájá­ban be volt rendezkedve kisgyerme­kek felvételére és oktatására. Itt a Szövetség (Ó pusztai gyülekezet) előírásai szerint nevelték őket egé­szen húszéves korukig, amire meg­tanulták, hogy mi a jó, és mi a gonosz. Ekkor írták be őket a ta­gok listájába és csak 25 éves ko­rukban léphettek be a gyülekezet tanácskozó testületébe, hogy magu­kat a rend kötelességeinek szentel­jék. És csak 30 éves korukban lép­hettek fel nyilvánosan. Nem kétsé­ges, hogy a qumráni pusztai emig­ránsok gondolatvilága volt Keresz­telő János szellemi háttere. Dr. Bajusz Ferenc

Next