Reformátusok Lapja, 1994 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1994-01-02 / 1. szám

XXXVIII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA 1994. JANUÁR 2. Gazdaságról — keresztyén szemmel Ülésezett az Ökumenikus Tanács Hírek a tengerentúlról Az Egyetemes Imahét programja Püspökök újévi körlevele Egyedül Isten cselekedhet újat „Az ország javát a magam hasznának elébe helyezem" Az adventi várakozás karácsonyi beteljesedésének és üdvösséges jövendőjének igéjével — „Imé, újat cselekszem: most készül, avagy nem tudjátok még? Igen, a pusztában utat szerzek és a kietlenben folyóvizet” (Ézsaiás 43:19) — kezdődik az az újévi körlevél, amelyet a Magyarországi Református Egyház négy egyházkerületének püs­pöke: dr. Hegedűs Lóránt dunamelléki, dr. Kocsis Elemér tiszántúli, dr. Márkus Mihály dunántúli és dr. Mészáros István tiszáninneni­­ püspök intézett az egyházközösségekhez. M­­eredül a Krisztus­ Igéjével és lelkével köztünk lakozást vevő Isten cselé­rt kedhet igazán újat az új esztendőben is — folytatódik a körlevél. Nél­küle csak a végéhez siető XX. század elmúlt évtizedeinek megoldatlan problé­mái sűrűsödhetnek össze felettünk, mondhatatlan szenvedéseket okozva, bel­ső és külső életünket tovább üresítve. A nélkülözhetetlen társadalmi átalaku­lás a maga gazdasági nehézségeivel és politikai buktatóival lehetetlen az emberiség igazi eszmélése és újulása nélkül úgy, ahogyan azt Isten Igéje ígé­ri. Isten úgy cselekszik igazán újat közöttünk, hogy szólja Igéjét, s maga jön közénk a testet öltött Igében, Krisztusban. Az Isten nélküli ember régi hatal­mi sémáit váltogathatta egykor: Babilon után Perzsia, Egyiptom, Szíria, Ró­ma uralmait hozva el — és most, régi és új ellentéteket támasztva fel. Isten azonban szólja és hozza az új és valóban megújító emberséget: Krisztust. Ma sürgetőbben érvényes, mint valaha, az ő aranyszabálya: „Amit akar­tok, hogy az emberek miveletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal” (Máté 7:12). Éljünk mindenkiért és senki ellen. És „cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen pedig a mi hitünk cselédeivel,” — „amíg időnk van" (Galata 6:10). Imádkozzunk a népek közötti megbékélésért, a polgárháborúk megszűné­séért, egy demokratikusan egyetemes békerend megvalósulásáért térségünk­ben. Fogadjuk be menekültjeinket, mint Krisztus befogadott minket. Áldoza­tosan vegyünk részt a roppant nélkülözéseket szenvedő vajdasági testvéreink megsegítésében az egyházi szeretetszolgálaton át. A pusztító külső körülmények és még gyilkosabb belső romlások közt hall­gassunk egyedül a Krisztus-Igére, aki elsősorban nem új vallást hozott, ha­nem „már lehozta az életet”. Ezért ne pusztítsuk tovább önmagunkat, hanem a gazdasági nehézségek ellenére szülessenek gyermekeink és unokáink, kü­lönben végleg elveszünk. Szálljunk síkra egy tudatot formáló, édesanyákat és nagycsaládosokat támogató népesedéspolitikáért. Krisztus Atyja és a mi Atyánk „nem akarja, hogy egy is elvesszen a kicsinyek közül" (Máté 8:14), sem az abortáló anyaméhben, sem a rendezetlen családi életekben, sem az egyre összekuszáltabb és zűrzavarosabb közéletben. Adjunk hálát visszakapott és mondhatatlan erőfeszítéssel újjászerveződő iskoláinkért és támogassuk őket lelkiekben, természetbeni anyagi javakban, hogy nevelhessük ifjúságunkat „az Úr tanítása és intése szerint" (Efezus 6:4). Az oktatási intézmények mintegy három százalékának egyházi kezelésével — mondjuk ki — nem egyházi uralmat akarunk megvalósítani egy ún. keresz­tyén kurzusban, hanem egy életet, erkölcsöt züllesztő sátáni uralmat meggá­tolni és a tiszta szeretet felülről és belülről vezérlő uralmát érvényesíteni. Ezért felhívunk mindenkit az elkövetkező időkben közéleti felelősségének gyakorlására. Úgy adjuk meg a császárnak, ami a császáré, hogy megadjuk Istennek, ami az Istené (Máté 22:21). Hétköznapjainkban és az eljövendő vá­lasztásokon cselekedjünk az Isten- és emberszeretet kettős egyparancsa értel­mében. Legyünk felelősek a diktatúrából a demokráciába való átmenetért. Csődbe jutott múltba, Egyiptom húsosfazekaihoz vissza ne kívánkozzunk, de törekedjünk szociális biztonságra az egész országban, egyesek hirtelen meg­gazdagodása, országunk kiárusítása, tönkretétele helyett. Becsüljünk meg minden becsületes építő szándékot, mely különböző árnyalatokban munkálni akarja mindnyájunk jövőjét. Az önző, rövid távú hatalmi manipulációk kiszo­rítják, az egész országért gyakorolt felelős tettek kiegészítik egymást. A jelszó csak az lehet: az ország javát a magam hasznának elébe helyezem. Ezért né­pi-nemzeti egyetemes életérdekeinkre és az örökkévaló bibliai keresztyén élet­értékekre kell szavaznunk. Nem szabad átmeneti nehézségek miatt megkese­rednünk, rövidzárlatosan kapkodnunk, hogy el ne vesszünk. „Percemberkék dáridója ” helyett hiteles emberek hosszú távú szolgálatát válasszuk, s lehig­gadva, kikristályosodva mienk lesz a jövő. Ne a végletek közt válogassunk, hanem élet és halál, áldás és átok közül válasszuk az életet. I­sten kegyelme az Ige szerint most készíti ezt a jövőt. De megkérdezi tő­lünk: „avagy nem tudjátok-e”? Eszmélnünk kell, hogy a diktatúrából va­ló páratlan szabadulás után e csodálatos lehetőségű jövőt végleg meg ne ront­suk, és el ne veszítsük, hanem problémáival együtt megragadjuk, s végül győzzünk benne és általa. Most Isten nem a tengert szárasztja ki előttünk, ígérete szerint, mint Izrael előtt az egyiptomi szabadulás alkalmával, hanem oázissá teszi a pusztaságot, és utat szerez a kietlenben, a messze távlatokig. Azaz, vádaskodó vádak negatívuma helyett az igazság és szeretet mindenkit építő pozitívumára van szükség! Isten kegyelméből így éljünk egyházunkért, egész magyarságunkért. Istennek minden embert üdvözíteni akaró örök or­szágáért — fejeződik be a körlevél. Emberhalászok Az 1994. évi bibliaolvasó vezér­fonal újévi Igéjével köszöntjük a Reformátusok Lapja olvasóit: „Jöj­jetek utánam, és én emberhalászok­ká teszlek titeket” (Máté 4:19). Hány hét a világ? — kérdezték gyermekkorunkban kedvesen évőd­­ve az öregek. Hamar megtanultuk a rá illő választ: — ezzel a mostani­val is már eggyel kevesebb! Minden héttel, minden esztendő­vel így kerülünk egyre közelebb Jé­zus ígéreteinek a beteljesedéséhez. Szelíden, határozottan így válik egyre sürgetőbbé a Tőle származó felhívás: „Térjetek meg, mert elkö­zelített a mennyek országa” (Máté 4:17). Ezzel a felhívással búcsúztat­tuk el az óesztendőt. Nem felelőt­len fogadkozások, szilveszter éjsza­káján nem könnyelmű ígéretek, nem gőzös hangulatok jelentették az igazi alaphangot, hanem a Mes­ter felhívása: — Térjetek meg! Jelenvalóvá tenni „Jöjjetek utánam, és én emberha­­lászokká teszlek titkot” — olvashat­juk Máté evangéliumában. Jöjjetek utánam — mert ez a Krisztus sze­rint való, igaz szent és valóságos megtérés, történhet (az óember dü­hödt ellenállása miatt) fergeteges érzelmi viharokkal. Mindent elsöp­rő katarzissal. Történhet a csírázó mag szinte észrevehetetlen belső rezdüléseivel — ám a csírázó mag ellenállhatatlan feszítő erejével. Krisztus követését nem utánzás­nak, nem is „utána kullogásnak” gondoljuk. „Imitatio Christi”-ről szóltak a régiek: az élő Krisztus, a szolgáló Krisztus megjelenítésére, jelenvalóvá tételére gondolva. Ami­kor valóra válik az apostol szava: „többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Galata 2:20). Tanítvánnyá tétel „Emberhalászokká teszlek tite­ket.” E szavak hatására mássá lesz az emberi élet: halászból — ember­halász lesz. Kereső lélekből — Krisztus tanítványa. Aki Krisztus tanítványa lett — sosem érhette be ennyivel. Nem örülhetett a megta­lált kincs értékének, nem élvezhette azt elefántcsonttoronyba zárkózva. Feladata, kötelessége: tegyen tanít­vánnyá minden népeket. A keresztyén gondolkozás itt ke­rül ismételten, és ki nem békíthető­­en szembe az úgynevezett „liberá­lis” nézetekkel. Ezek búvópatak­ként kísérték a keresztyénség két évezredét. Az utóbbi kétszáz évben a felszínre törve, egyre tetszetőseb­ben képviselik és hirdetik az „egyén” teljes szabadságát: az éle­tem az enyém, abba senkinek sem­milyen alapon nincs és nem is lehet beleszólása. Ennek a gondolkozás­nak a kiteljesedése, amikor az ut­cán „nyugodtan” agyon lehet verni bárkit, a járókelők elfordítják te­kintetüket, és inkább befogják a fü­lüket, ha zavaró a sikoltozás. Nem avatkozhatunk bele, nem szólha­tunk bele mások életébe! A tűzoltónak ugyanakkor nem „lehetősége” csupán, hanem köte­lessége, hogy az égő házból kiment­se (akár élete kockáztatásával is) az életveszélyben lévőt. A vízben ful­doklót menteni, az eszméletlent gyógyítani, a bajbajutottat, a mene­kültet segíteni ugyanígy kötelesség. Csak a Krisztust követő tanítvá­nyoknak ne lenne kötelességük? A bűn lángjaitól perzsektet nem len­ne kötelező menteniük? A vétkek tengerében fuldoklót nem kell gon­dolkodás nélkül (életük, biztonsá­guk kockáztatásával is) biztonságba helyezniük? Nem kell-e menteniük a védtelen magzatot — néma siko­lyát hallva — akár az „anya jogá­val” szemben is? Nem feladata-e a Krisztus tanítványának, hogy a szenvedélyekben tántorgót, az esz­méletlenségig kábuk­at észrevegye, befogadja, és felsegítse? Imádság Antall József temetésén A miniszterelnök temetésén a Magyarországi Református Egyház nevében dr. Hegedűs Lóránt püspök, a Zsinat lelkészi elnöke mondott imádságot, a Já­nos írása szerinti evangélium 5. részének 24. versét idézve: „Bizony, bizony mondom néktek, aki hallja az én beszédeimet, s hisz annak, aki engem elbocsá­tott, örök élete van s nem megy kárhozatra, hanem általment a halálból az élet­re”. „Örökkévaló Atyánk, Istenünk! A Krisztus-Ige által Szent Lelked lehet országosan gyászoló gyüleke­zetedre s mi hálát adunk, hogy a halál mélyéből örök életed magas­ságaiba irányítod figyelmünket. Magasztalunk láthatatlan világ­tengelyünket újjáteremtésed felé fordító igei hatalmad csodájáért. Mi csak életből a halálba mehetünk át múlandó teremtményi önerőnk szerint. Elragadsz minket, s olya­nok leszünk, mint az álom reggel, mint a fű, amely hajnalban virágzik és sarjad, de estére elhervad és megszárad. Mégis mindenek túlján Tőled tanuljuk a múlandóság szá­mára való munkálkodást, hiszen a mezőnek füvét, amely ma van és holnap kemencébe vettetik, úgy ru­házod, hogy Salamon minden di­csőségébe sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. Hálát adunk, hogy választott szolgád, elhunyt miniszterelnökünk a történelmi múlandóság szolgálatát örökkévaló színed előtti felelősséggel végezte, töredékességének mélységes tuda­tában, az „ahogy lehet” kozmikus egyensúlykeresésében, a békesség megtartásának törekvésében, ke­gyelmes bizonyosságában. S szolgá­lata alatt legállandóbbnak tűnő ide­iglenes megoldások bizonyultak va­lóban ideiglenesnek, „kéz érintése nélkül aláhulló kőtől” bálványszob­rok dőltek össze, magukat a Földön örökéletűnek tartó hatalmak­atél­­tük halálba, mint a kimondott szó, amely csendben elenyészik s értel­mére sem emlékezünk többé. Mind­ezt elvégezte az egyedül örök Szere­tet az ő igazsága, s szolgáinak dip­lomáciája által. S mi ennek nyo­mán iparkodhatunk a múlandóan örökkévalót szerezni, míg átme­gyünk az életből a halálba. Megrendülten éljük át ez imádsá­­gos percekben, Istenünk, hogy épp legnagyobb feladatokra elhívott szolgáid hordoznak külön halálos terheket, mint múlandóságban be­töltött örök megbízatásuk kereszt­jét, hogy „amaz erőnek nagy volta” Tied, az „Istené legyen s ne maguk­tól való”! Hálát adunk azért, hogy ő sohasem gondolta, hogy roppant betegségében végzett szolgálata át­menet a halálból a halálba. Mert adtad neki a meggyőződést, hogy aki életében meghal, az halá­lában él. Szüntelen égő áldozatban fénylett, világított, melegített, törté­nelmi erőműves országos rendszert működtetett, — hiszen hitet adó Igét hallott, a Lélek szüntelen lelke­sítésére remélt, Krisztust követett. Az ő beszédeit hallotta, hitt a Fiát elbocsátó Atyának s így­ érezte, az örök élet már e földön az övé lett. Élet- és világtengely-fordulással így ment át a halálból az életbe. Mert: „Nem hal meg az, ki milliókra költi / Dús élte kincsét, ámbár napja múl, / Hanem lerázván, ami benne földi, / Egy éltető eszmévé finomul / Mely megmarad s nőttön nő tisz­ta fénye, / Amint időben s térben távozik, / Melyhez tekint fel az utód erénye, / Óhajt, remél, hisz és imádkozik”. S most lélekben térdre és arcra esünk, imádandó Isten, Előtted, azért, mert immár látjuk őt úgy, mint lélekben minden magyarok miniszterelnökét oltári áldozati lángként földről egekbe Hozzád villámosan lángolni fel, egyedül a Krisztus érdeméért. Te azért ren­delted ezt így, hogy megvilágosítsa mindazokat, akiknek őrzésére a vártára állíttatott, akikért ő utolsó villámos szikráig égette önmagát, így földi üdvösségből égi üdvösség­be tért, általment az életből az élet­be. Hisszük, hogy Hozzád, a min­denható Isten életébe tért, Atyánk, „ahol a tény előtt / nem fut az epe­­dés, / nem lesz a vágy a különb, / mint a teljesedés.” / / „Mert ott az ünnepet / új ünnep váltja fel, / ör­­vendezők örök / ünnepe nem fogy el / s nem érik végüket, / az ujjon­gó dalok, / melyeket harsogunk / mink és az angyalok”. Ezért az örök életért, mint betel­jesedésért dicsőítünk, Istenünket, s kérjük Tőled övékre s mindnyájunk­ra vigasztalásodat, új életre támasz­tó örök igei erőidet Jézus Krisztu­sért, mi Urunkért és Megváltónkért, Szentlelkednek közösségében. Ámen.” A jövő életformája Krisztus parancsának engedve, az ő követségében járva ezek a kér­dések már nem lesznek, nem lehet­nek kérdések. A tanítványoknak akiket a Mes­ter szava „emberhalászokká” tett — vállalniok kell a hamis közgon­dolkozással szemben a mindig „kor”-szerűtlent, a másokért való, önfeláldozó életet, az embermen­tésnek, a lélekmentésnek legszen­tebb szolgálatát. Erre a keresztyénségre — hitünk szerint — a mindenkori modern vi­lágnak még nagyobb szüksége van, mint bármikor lehetett. És ennek a keresztyénségnek — egyedül ennek —, ennek az életformának van egyedül jövendője! Dr. Márkus Mihály

Next