Reformátusok Lapja, 1994 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1994-01-02 / 1. szám

1994. január 2. %FftRMATUSfIK LAPJA Egyetemes imahét január 16—23-ig Az ökumenikus imahét országos megnyitó istentisztelete január 16-án vasárnap, délután 6 órai kez­dettel lesz Budapesten, a Kálvin té­ri református templomban. Az is­tentisztelet liturgiájában ezúttal a Magyarországi Egyházak Ökume­nikus Tanácsa tagegyházai, vala­mint a Magyar Katolikus Egyház vezetői vesznek részt. (Az imahét részletes programját lapunk 7. ol­dalán kezdjük el ismertetni.) A szeretet, megbocsátás és békesség jegyében Közgyűlést tartott az Ökumenikus Tanács A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa 1993. december 7-én, a Budapesti Evangélikus Gimnázium dísztermében tartotta évi rendes közgyűlését — amint arról beszámolt lapunknak dr. Bóna Zol­tán, az Ökumenikus Tanács főtitkára. Dr. Harmati Béla evangélikus püspök, az Ökumenikus Tanács el­nöke, megnyitó beszédében hang­súlyozta: „Az evangéliumi igazsá­gok, a keresztyén értékek nem tan­könyvbe foglalt dogmák vagy az élet materiális, politikai dimenziói fölött lebegő morális tényezők módjára képzelhetők el és használ­hatók, hanem­ ahogyan Jézus em­berré lett, megtestesült. Úgy kell bennünk ma megtestesülnie a sze­retetnek, megbocsátásnak és békes­ségnek.” (Dr. Harmati Béla előadá­sának szövegét lapunk 5. oldalán adjuk közre.) A közgyűlés — egyebek mellett — elfogadta dr. Bóna Zoltán főtit­kári jelentését az elmúlt év tevé­kenységéről és az 1994. év terveiről. Megerősítette II. Alexij, Moszkva és egész Oroszország patriarchájá­nak szóló meghívását. Megfigyelő státusban tagjai sorába felvette: a Jézus Testvérei Ökumenikus Ren­det, a Keresztyén Ifjúsági Egyesüle­tek Nemzeti Szövetségét, a Magyar Népfőiskolai Collegiumot, vala­mint az Üdvhadsereg magyarorszá­gi szervezetét. Döntött továbbá az Ökumenikus Tanács csatlakozásáról az Egyház és Társadalom elnevezésű, brüssze­li székhelyű európai ökumenikus szervezethez. Beszámolót hallgatott meg az 1996-os világkiállításra való jelentkezésről, valamint a tábori lel­­készi szolgálat szervezésének hely­zetéről. A közgyűlés dr. Hecker Frigyes methodista szuperintendens, az Ökumenikus Tanács alelnöke záró imádságával fejeződött be. Babilon után (II.) Betölteni a küldetést „Az örökkévalóság szempontjai alatt élünk Két számmal ezelőtt kezdtük közreadni dr. Hegedűs Lóránt püs­pök írását, amelyben részletesen is foglalkozik az egyház belső ügyé­vel, valamint a társadalomhoz fűződő kapcsolattal. A dokumentum­­szerű közlést folytatva, az alábbiakban megismertetjük olvasóinkat a püspök írásának befejező részével. Küldetésünket az ateizmus utáni keresztyénség jegyében kell betölte­­nünk, amelynek az a legfőbb jel­lemzője, hogy miután az ateizmus megmutatta teljes csődjét, de előtte megmutatta hatalmas, történelmet is pozitívan és negatívan, de feltét­lenül formáló erejét, reálisak le­gyünk a Krisztus kereszthalálos győzelmének bemutatásában. Ne mondjuk, hogy a végső megváltó győzelem megtörtént. Csak a dön­tő, központi megváltó győzelem történt meg a Golgota keresztjén. A végső akkor lesz, amikor „eljö­vendő lesz ítélni eleveneket és hol­takat.” Különben meggondolatla­nul, ateizmusba beágyazott, 100 milliók élete árán is földi győzelmet elérő embereknek beszélünk a Jé­zus végső győzelméről, de nem kü­lönböztetünk a döntő csatagyőzés és a végső csatagyőzés között és ak­kor teljesen igaza van annak a hi­tetlen embernek, aki azt mondja, Adyt idézve: örvendezzél, drága vi­lág, te meg vagy váltva tudniillik. Csak egyáltalán nem látszik rajta. Emlékszünk: Sztálingrád és Ber­lin bevétele között annyi rettenet történt a döntő győzelemtől a végső győzelemig, hogy ott békéről aligha lehetett beszélni. Ezt a különbséget józan hittudattal, ateizmus utáni teológiával úgy be kell idegeznünk, hogy ha álmunkból felébresztenek, akkor is tudjuk, ne pedig a legjobb indulattal, nem kellően árnyalva beszéljünk a krisztusi győzelemről, és elérjük az abszolút missziós vere­séget. Ha megfelelően árnyalunk, akkor látni fogják, igazat beszé­lünk. Az ateizmus utáni keresztyénség­­nek ebben a jegyében most már működjünk együtt az egyházért, egyházigazgatási kölcsönös toleran­ciával. Türelmes legyen az egyház­kormányzás a végső határig. Há­rom év lassan mögöttünk van, s re­méljük, ezt a türelmet senki nem vonhatja hitelesen kétségbe. Hogy ez csak a végső határig tart, tehát van egy „determinatio mali”, határ­szabás a gonosznak, a keresztyén dogmatikában is bibliai teológiai alapon, az nyilvánvaló, s hogy ezt a határt megtartjuk és a szabadságot szabadossággá, a demokráciát anarchiává, a presbiter-zsinati egy­házkormányzást teljes rendetlen­séggé válni nem engedjük, azt mu­tatja két fájdalmas fegyelmi eset: egy tanbeli fegyelmi Pákozdon és egy teljes fegyelmezetlenséget meg­szüntető fegyelmi Nagytétényben, ahol a végső aktust nem mi tettük meg, az állam tette meg, de elmen­tünk a végső határig, a palást elvé­teléig. Mindkét esetben előzetesen mindent megpróbáltunk a szeretet jegyében való pozitív intézkedésre, éveken át — hiába. Az Istentől adott határt mi is betartjuk. Addig maximálisan türelmesek vagyunk. De a „punctum saliens” az, hogy a lelkészek, a presbiterek, a gondno­kok, a hívek köre az egyházigazga­tási kölcsönös tolerancia jegyében gyakorolja-e az önfegyelmezett közreműködést az egész javára, és gyakorolja-e ebben az értelemben az egyházfegyelmet önfegyelem­mel. Ebben példa értékű a bácskis­­kunsági egyházmegye gyakorlata. Valóban, kézi vezérléssel csak dik­tatórikus fegyelmet lehetne gyako­rolni, és ez az új egyház- és világ­­történelmi korszakban egyenlő len­ne az egyház módszerének végső vereségével. De ahogyan megálla­pították a bácskiskunsági egyház­megye lelkipásztorai, hogy abszur­dum az, hogy időben nem vagyunk jelen valahol, mikor aránylag olyan kevésszer kell időben jelen lenni valahol, hogy időben nem küldjük be a jelentéseket, egy bizonyos tü­relmi határt fenntartva — mert nem kaszárnyában, hanem Istennek erős várában akarunk élni —, aki több határidőn át a végső határidőt is el­mulasztja, az nem az esperes és az egyházkormányzó szeszélye, ke­ménysége vagy rettenthetetlensége­­rettegettsége miatt, hanem a lelké­szek, gondnokok és presbiterek (Folytatás a 4. oldalon) Keresztyén erkölcs­­ és gazdaság Több emberséget „Soha nem szabad gazdasági kérdéseket ideologizálni" A nagy történelmi változás, a rendszerváltoztatás egész Kelet-Kö­­zép-Európában alapjaiban mozgatta meg a társadalmakat. Magával hozta a politikai változások olyannyira szükségszerű s régen várt ered­ményeit: a parlamentáris demokráciát és a többpártrendszert. Törté­nelmi süllyesztőbe taszított egy elveiben utópisztikus, megjelenésében tragikomikus gazdaságot. A fejlődés beláthatatlan távlataira nyitott ajtót. Mindez nagyon szép, mondjuk. Ám egyre többen szembetalál­koznak e változások fonákságaival is. S e fonákságok mögött, ame­lyek át-, meg átszövik politikai és gazdasági közéletünket, a figyelmes szemlélő felfedezi az alapok, igen, a morális, erkölcsi alapok tisztá­zatlanságát. Egyre többször érezzük tehát, hogy „szólaljon már meg valaki”, aki segít eligazodni, miként is vélekedjünk és viselkedjünk mi, keresztyének, amikor sűrűn belebotlunk a hatalom és az azzal va­ló visszaélés, a társadalmi méretű felelősség és felelőtlenség, igazsá­gosság és igazságtalanság, a nyereségre törekvő gazdálkodás és a nye­részkedés egyre viszolyogtatóbb tüneteibe. Sokan úgy érzik, hogy e nagy változások közepette mintha kényszerpályán mozogna a társada­lom, s mintha Goethe Mefistójának cinizmusa igazolódna: „Eladó az egész világ...” Vajon van-e korszerű véleményünk, morális kapasz­kodónk? Van. Erről szól az alábbi, nem éppen könnyű olvasmány: a Debreceni Református Theológiai Akadémia professzorának egy 1993. december 4-én, tudományos tanácskozáson elhangzott előadása. Érdemes végigböngészni... (A szerkesztő) Felelősség és igazságosság két eti­kai alapfogalom. Az utóbbi Arisz­totelész óta nélkülözhetetlen eleme az etikának, az előbbi a modern kor etikai gondolkodásában vált közép­ponti fogalommá. Kulcsszóvá Hans Jonas teszi, de felmerül a XX. szá­zad második felének szociáletikai gondolkodásában is a ,felelős társa­dalom" kategóriájának alkalmazá­sával. Felelősen és igazságosan A felelősség az emberi élet közös­ségi voltának kifejezésére szolgáló gyűjtőfogalom. Abban a pillanat­ban, amikor felelősségről beszélek, arról beszélek, hogy az egyéni cse­lekedetek hatókörében megjelenik a másik ember, megjelennek mások, akiknek az életéhez, sorsához a sa­ját cselekedeteimmel közöm van, mert az, amit teszek és ahogyan te­szem, befolyásolja mások életét. A felelősség fogalma magában foglal­ja az ember önállóságának hangsú­lyozását. Nem hagyatkozhatom rá ismert, létező, s esetleg változhatat­­lannak hitt, vagy hirdetett etikai normákra, hanem saját magamnak kell azokat alakítanom és érvényesí­tenem. Bibliai kifejezéssel élve, a felelős­ség nem más, mint a törvény betűje helyett a Lélek által cselekedni. Ez annyit jelent, hogy az embernek le­hetősége és kötelessége etikai nor­mákat a saját maga számára, saját kora, saját társadalma számára új­rafogalmazni, s azokat a saját gya­korlatába átültetni. Minden etikai normát egy konkrét történeti hely­zetben kell alkalmazni. Egy adott etikai norma és egy konkrét szituáció között kölcsönhatás van. Egyfelől igaz, hogy normák, alapelvek nél­kül nem lehet igazán értelmezni és értékelni egy adott helyzetet. Más­felől azonban alapelvekből nem le­het olyan egzisztenciális döntéseket hozni, amelyek nincsenek tekintet­tel az adott helyzetre. Ez nem más, mint „Fiat iustitia, si pereat mun­dus" embertelen magatartása. A helyzetek nélküli normák semmit­mondóak, a normák nélküli helyze­tek pedig vakok. A felelősség kategóriája ezen túl az ember szabadságának megélését lehetővé tevő etikai norma. Szabad­ság csak felelősségben élhető meg. Ezért mondhatjuk, hogy a felelős­ség a szabadság fokozott formája. A felelősség kategóriája magában foglalja azt a vonást is, hogy az em­ber tudatában van annak, hogy nin­csenek kész, egyszer s mindenkorra szóló megoldásai. Az igazságosság fogalmának használata szinte egyidős magával az etikával. A fogalom tartalmi meghatározására tett kísérletek tu­lajdonképpen mindmáig nem hoz­tak újat, csupán módosították az arisztotelészi fogalmat. Az igazsá­gosság Arisztotelész számára az az alapkategória, amely az emberi kö­zösség megmaradásának garanciá­ja, ami alapján mindenki cseleked­heti és birtokolhatja a sajátját. Ezt a formai követelményt minden tár­sadalomnak igyekeznie kell tarta­lommal megtöltenie. A kérdés csu­pán az, hogyan. Azonosítható-e az igazságosság az egyenlőséggel, az egyenlő esélyek biztosításával, a jogegyenlőséggel, a diszkrimináció formáinak kiküszöbölésével, az egyenlő elosztás elvével stb. Annyit mindenesetre meg lehet állapítani, hogy nincs olyan etikai rendszer, amelyik nélkülözhetné a felelősség és az igazságosság fogalmait. A kérdés az, létezhet-e olyan gazdasági elmé­let és gyakorlat, amelyik nélkülöz­heti ezeket. Öntörvényűségek A gazdaság az emberi élet olyan területe, amely nem csupán egyéni kapcsolatokra épül. Az egyén szem­betalálja magát szervezetekkel, in­tézményekkel, amelyek tőle függet­lenül, rajta kívül állva, sokszor a fe­je felett hoznak döntéseket, úgy­mond a saját törvényszerűségeik­nek engedelmeskedve. A gazdasá­got saját törvényei igazgatják, ame­lyek elsősorban szakismeretet igé­nyelnek, nem pedig etikai döntése­ket, vagy éppenséggel etikai irányí­tást. Az alapkérdés az, hogy miként lehet etikai követelményeket össze­egyeztetni egy öntörvényű gazdasá­gi szerkezettel. Ha az öntörvényűség érvényét százszázalékosan elismerjük, akkor az etikának semmi keresnivalója ezen a területen. Lehetetlenné válik vagy legfeljebb valamiféle alibi­funkciót tölthet be, utólagosan iga­zolva olyan gazdasági döntéseket, amelyek objektív kényszerek alap­ján születtek meg. Ebben az értelem­ben azonban az etika valóban azzá válik, amivé a vallást kívánta degra­dálni a XIX. század egyik jól ismert közgazdásza, Karl Marx. Ez eset­ben az etika a gazdaság működteté­sében részt vevő egyének ópiuma, de ekkor már meg is szűnt etikának lenni. Piacgazdaság és gondviselés Az öntörvényűség eredetileg azt a szándékot fejezte ki, hogy az em­beri élet egyes területeit kivonják az egyházi fennhatóság és a keresztyén tradíció uralma alól. Klasszikus pél­dája ennek a reneszánsz idején a művészet önállósodása. Hasonló történik a politikában. Macchiavel­­li „II principe" című művében vilá­gosan kifejti, hogy a politika egyet­len célja az uralkodó vagy állam ha­talmának megszerzése és megtartá­sa. A tudomány öntörvényűségét példázza a felvilágosodás korának módszeres ateizmusa. A gazdasági élet tekintetében az önállósodás a XIX. században kö­vetkezik be. A klasszikus liberális gazdaságtan atyja, Adam Smith még meg volt győződve arról, hogy piacgazdaság isteni gondviselés nél­kül nem létezhet. A gondviselés lát­hatatlan karja irányítja a piaci fo­lyamatokat, különben a káosz ural­kodna el abban. Ezt a meggyőző­dést a XIX. század gazdaságtanai egyre kevésbé vallják, sőt egyene­sen odáig jut el a fejlődés, hogy ki­alakul az a nézet, miszerint minden­fajta etikai, erkölcsi befolyás csak gátja lehet a szabadpiaci versengés­nek. Ebben az értelemben az öntör­vényűség követelése egy emancipá­ciós folyamatba illeszkedik bele, amely során a társadalom és az ál­lam ki akarja vonni magát az egyhá­zi gyámkodás és a bibliai norma­­rendszer követelményei alól. Az ön­törvényűség ebben a formájában a szekularizáció követelése, a szekulá­­ris autonómia megvalósulása. Amennyire jogosnak tekinthető egyfelől ez a követelés, ugyanany­­nyira meg is kérdőjelezhető a vég­eredménye, ti. a ráció mindenható­ságába vetett hit a régi függőség he­lyébe új, irracionális függőségeket hoz létre, politikai, gazdasági igaz­ságtalanságok különböző formáit te­remtve meg. A példák felsorolásától eltekintek, hiszen azok jól ismertek. Etika helyett technika? Az öntörvényűség másik fajtája a szervezeti önállóság igényében jele­nik meg. Az élet egyes területeit a saját szabályaik, normáik szerint kell megszervezni, elutasítva a kí­vülről, más területről jövő beavat­kozást. Ez a gazdaság esetében azt jelenti, hogy a piac, a rentabilitás stb. igényei alapján kell és lehet mű­ködtetni a gazdaságot. Ennek a kö­vetelésnek is megvan a jogossága, hiszen közülünk mindenki a saját bőrén tapasztalja, hogy mit jelent, ha egy gazdaságot évtizedeken át úgy működtettek, hogy a gazdaság elemi szabályait figyelmen kívül hagyták. Az élet minden területét centrálisan, totálisan irányítani kí­vánó hatalmi szerkezet kikerülhe­tetlen következménye, hogy a gaz­dasági termelés stagnál, s az egész gazdaság improduktívvá válik. Ugyanakkor a szervezési öntör­vényűség és önállóság követelése soha nem válhat abszolúttá, hanem mindig csak relatív érvénye lehet. Ahol abszolút követeléssé válik, ott azt mindig csak más területek rová­sára teheti meg. Ezért nem lehet meg a gazdaság sem azok nélkül az általános demokratikus alapelvek nélkül, amelyek a nyilvánosság, az ellenőrizhetőség, a hatalommegosz­tás segítségével biztosítják a relatív önállóság jogát, de korlátozzák a gazdasági gigantomániát. Ez utóbbi nemcsak a minél nagyobb gazdasági szervezetek létrehozásának igényét jelenti, hanem azt is, hogy a gazda­ság érdekében minden mást háttér­be kell szorítani. Az ún. technikai (Folytatás a 6. oldalon) 3

Next