Reformátusok Lapja, 1994 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1994-01-02 / 1. szám
1994. január 2. %FftRMATUSfIK LAPJA Egyetemes imahét január 16—23-ig Az ökumenikus imahét országos megnyitó istentisztelete január 16-án vasárnap, délután 6 órai kezdettel lesz Budapesten, a Kálvin téri református templomban. Az istentisztelet liturgiájában ezúttal a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa tagegyházai, valamint a Magyar Katolikus Egyház vezetői vesznek részt. (Az imahét részletes programját lapunk 7. oldalán kezdjük el ismertetni.) A szeretet, megbocsátás és békesség jegyében Közgyűlést tartott az Ökumenikus Tanács A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa 1993. december 7-én, a Budapesti Evangélikus Gimnázium dísztermében tartotta évi rendes közgyűlését — amint arról beszámolt lapunknak dr. Bóna Zoltán, az Ökumenikus Tanács főtitkára. Dr. Harmati Béla evangélikus püspök, az Ökumenikus Tanács elnöke, megnyitó beszédében hangsúlyozta: „Az evangéliumi igazságok, a keresztyén értékek nem tankönyvbe foglalt dogmák vagy az élet materiális, politikai dimenziói fölött lebegő morális tényezők módjára képzelhetők el és használhatók, hanem ahogyan Jézus emberré lett, megtestesült. Úgy kell bennünk ma megtestesülnie a szeretetnek, megbocsátásnak és békességnek.” (Dr. Harmati Béla előadásának szövegét lapunk 5. oldalán adjuk közre.) A közgyűlés — egyebek mellett — elfogadta dr. Bóna Zoltán főtitkári jelentését az elmúlt év tevékenységéről és az 1994. év terveiről. Megerősítette II. Alexij, Moszkva és egész Oroszország patriarchájának szóló meghívását. Megfigyelő státusban tagjai sorába felvette: a Jézus Testvérei Ökumenikus Rendet, a Keresztyén Ifjúsági Egyesületek Nemzeti Szövetségét, a Magyar Népfőiskolai Collegiumot, valamint az Üdvhadsereg magyarországi szervezetét. Döntött továbbá az Ökumenikus Tanács csatlakozásáról az Egyház és Társadalom elnevezésű, brüsszeli székhelyű európai ökumenikus szervezethez. Beszámolót hallgatott meg az 1996-os világkiállításra való jelentkezésről, valamint a tábori lelkészi szolgálat szervezésének helyzetéről. A közgyűlés dr. Hecker Frigyes methodista szuperintendens, az Ökumenikus Tanács alelnöke záró imádságával fejeződött be. Babilon után (II.) Betölteni a küldetést „Az örökkévalóság szempontjai alatt élünk Két számmal ezelőtt kezdtük közreadni dr. Hegedűs Lóránt püspök írását, amelyben részletesen is foglalkozik az egyház belső ügyével, valamint a társadalomhoz fűződő kapcsolattal. A dokumentumszerű közlést folytatva, az alábbiakban megismertetjük olvasóinkat a püspök írásának befejező részével. Küldetésünket az ateizmus utáni keresztyénség jegyében kell betöltenünk, amelynek az a legfőbb jellemzője, hogy miután az ateizmus megmutatta teljes csődjét, de előtte megmutatta hatalmas, történelmet is pozitívan és negatívan, de feltétlenül formáló erejét, reálisak legyünk a Krisztus kereszthalálos győzelmének bemutatásában. Ne mondjuk, hogy a végső megváltó győzelem megtörtént. Csak a döntő, központi megváltó győzelem történt meg a Golgota keresztjén. A végső akkor lesz, amikor „eljövendő lesz ítélni eleveneket és holtakat.” Különben meggondolatlanul, ateizmusba beágyazott, 100 milliók élete árán is földi győzelmet elérő embereknek beszélünk a Jézus végső győzelméről, de nem különböztetünk a döntő csatagyőzés és a végső csatagyőzés között és akkor teljesen igaza van annak a hitetlen embernek, aki azt mondja, Adyt idézve: örvendezzél, drága világ, te meg vagy váltva tudniillik. Csak egyáltalán nem látszik rajta. Emlékszünk: Sztálingrád és Berlin bevétele között annyi rettenet történt a döntő győzelemtől a végső győzelemig, hogy ott békéről aligha lehetett beszélni. Ezt a különbséget józan hittudattal, ateizmus utáni teológiával úgy be kell idegeznünk, hogy ha álmunkból felébresztenek, akkor is tudjuk, ne pedig a legjobb indulattal, nem kellően árnyalva beszéljünk a krisztusi győzelemről, és elérjük az abszolút missziós vereséget. Ha megfelelően árnyalunk, akkor látni fogják, igazat beszélünk. Az ateizmus utáni keresztyénségnek ebben a jegyében most már működjünk együtt az egyházért, egyházigazgatási kölcsönös toleranciával. Türelmes legyen az egyházkormányzás a végső határig. Három év lassan mögöttünk van, s reméljük, ezt a türelmet senki nem vonhatja hitelesen kétségbe. Hogy ez csak a végső határig tart, tehát van egy „determinatio mali”, határszabás a gonosznak, a keresztyén dogmatikában is bibliai teológiai alapon, az nyilvánvaló, s hogy ezt a határt megtartjuk és a szabadságot szabadossággá, a demokráciát anarchiává, a presbiter-zsinati egyházkormányzást teljes rendetlenséggé válni nem engedjük, azt mutatja két fájdalmas fegyelmi eset: egy tanbeli fegyelmi Pákozdon és egy teljes fegyelmezetlenséget megszüntető fegyelmi Nagytétényben, ahol a végső aktust nem mi tettük meg, az állam tette meg, de elmentünk a végső határig, a palást elvételéig. Mindkét esetben előzetesen mindent megpróbáltunk a szeretet jegyében való pozitív intézkedésre, éveken át — hiába. Az Istentől adott határt mi is betartjuk. Addig maximálisan türelmesek vagyunk. De a „punctum saliens” az, hogy a lelkészek, a presbiterek, a gondnokok, a hívek köre az egyházigazgatási kölcsönös tolerancia jegyében gyakorolja-e az önfegyelmezett közreműködést az egész javára, és gyakorolja-e ebben az értelemben az egyházfegyelmet önfegyelemmel. Ebben példa értékű a bácskiskunsági egyházmegye gyakorlata. Valóban, kézi vezérléssel csak diktatórikus fegyelmet lehetne gyakorolni, és ez az új egyház- és világtörténelmi korszakban egyenlő lenne az egyház módszerének végső vereségével. De ahogyan megállapították a bácskiskunsági egyházmegye lelkipásztorai, hogy abszurdum az, hogy időben nem vagyunk jelen valahol, mikor aránylag olyan kevésszer kell időben jelen lenni valahol, hogy időben nem küldjük be a jelentéseket, egy bizonyos türelmi határt fenntartva — mert nem kaszárnyában, hanem Istennek erős várában akarunk élni —, aki több határidőn át a végső határidőt is elmulasztja, az nem az esperes és az egyházkormányzó szeszélye, keménysége vagy rettenthetetlenségerettegettsége miatt, hanem a lelkészek, gondnokok és presbiterek (Folytatás a 4. oldalon) Keresztyén erkölcs és gazdaság Több emberséget „Soha nem szabad gazdasági kérdéseket ideologizálni" A nagy történelmi változás, a rendszerváltoztatás egész Kelet-Közép-Európában alapjaiban mozgatta meg a társadalmakat. Magával hozta a politikai változások olyannyira szükségszerű s régen várt eredményeit: a parlamentáris demokráciát és a többpártrendszert. Történelmi süllyesztőbe taszított egy elveiben utópisztikus, megjelenésében tragikomikus gazdaságot. A fejlődés beláthatatlan távlataira nyitott ajtót. Mindez nagyon szép, mondjuk. Ám egyre többen szembetalálkoznak e változások fonákságaival is. S e fonákságok mögött, amelyek át-, meg átszövik politikai és gazdasági közéletünket, a figyelmes szemlélő felfedezi az alapok, igen, a morális, erkölcsi alapok tisztázatlanságát. Egyre többször érezzük tehát, hogy „szólaljon már meg valaki”, aki segít eligazodni, miként is vélekedjünk és viselkedjünk mi, keresztyének, amikor sűrűn belebotlunk a hatalom és az azzal való visszaélés, a társadalmi méretű felelősség és felelőtlenség, igazságosság és igazságtalanság, a nyereségre törekvő gazdálkodás és a nyerészkedés egyre viszolyogtatóbb tüneteibe. Sokan úgy érzik, hogy e nagy változások közepette mintha kényszerpályán mozogna a társadalom, s mintha Goethe Mefistójának cinizmusa igazolódna: „Eladó az egész világ...” Vajon van-e korszerű véleményünk, morális kapaszkodónk? Van. Erről szól az alábbi, nem éppen könnyű olvasmány: a Debreceni Református Theológiai Akadémia professzorának egy 1993. december 4-én, tudományos tanácskozáson elhangzott előadása. Érdemes végigböngészni... (A szerkesztő) Felelősség és igazságosság két etikai alapfogalom. Az utóbbi Arisztotelész óta nélkülözhetetlen eleme az etikának, az előbbi a modern kor etikai gondolkodásában vált középponti fogalommá. Kulcsszóvá Hans Jonas teszi, de felmerül a XX. század második felének szociáletikai gondolkodásában is a ,felelős társadalom" kategóriájának alkalmazásával. Felelősen és igazságosan A felelősség az emberi élet közösségi voltának kifejezésére szolgáló gyűjtőfogalom. Abban a pillanatban, amikor felelősségről beszélek, arról beszélek, hogy az egyéni cselekedetek hatókörében megjelenik a másik ember, megjelennek mások, akiknek az életéhez, sorsához a saját cselekedeteimmel közöm van, mert az, amit teszek és ahogyan teszem, befolyásolja mások életét. A felelősség fogalma magában foglalja az ember önállóságának hangsúlyozását. Nem hagyatkozhatom rá ismert, létező, s esetleg változhatatlannak hitt, vagy hirdetett etikai normákra, hanem saját magamnak kell azokat alakítanom és érvényesítenem. Bibliai kifejezéssel élve, a felelősség nem más, mint a törvény betűje helyett a Lélek által cselekedni. Ez annyit jelent, hogy az embernek lehetősége és kötelessége etikai normákat a saját maga számára, saját kora, saját társadalma számára újrafogalmazni, s azokat a saját gyakorlatába átültetni. Minden etikai normát egy konkrét történeti helyzetben kell alkalmazni. Egy adott etikai norma és egy konkrét szituáció között kölcsönhatás van. Egyfelől igaz, hogy normák, alapelvek nélkül nem lehet igazán értelmezni és értékelni egy adott helyzetet. Másfelől azonban alapelvekből nem lehet olyan egzisztenciális döntéseket hozni, amelyek nincsenek tekintettel az adott helyzetre. Ez nem más, mint „Fiat iustitia, si pereat mundus" embertelen magatartása. A helyzetek nélküli normák semmitmondóak, a normák nélküli helyzetek pedig vakok. A felelősség kategóriája ezen túl az ember szabadságának megélését lehetővé tevő etikai norma. Szabadság csak felelősségben élhető meg. Ezért mondhatjuk, hogy a felelősség a szabadság fokozott formája. A felelősség kategóriája magában foglalja azt a vonást is, hogy az ember tudatában van annak, hogy nincsenek kész, egyszer s mindenkorra szóló megoldásai. Az igazságosság fogalmának használata szinte egyidős magával az etikával. A fogalom tartalmi meghatározására tett kísérletek tulajdonképpen mindmáig nem hoztak újat, csupán módosították az arisztotelészi fogalmat. Az igazságosság Arisztotelész számára az az alapkategória, amely az emberi közösség megmaradásának garanciája, ami alapján mindenki cselekedheti és birtokolhatja a sajátját. Ezt a formai követelményt minden társadalomnak igyekeznie kell tartalommal megtöltenie. A kérdés csupán az, hogyan. Azonosítható-e az igazságosság az egyenlőséggel, az egyenlő esélyek biztosításával, a jogegyenlőséggel, a diszkrimináció formáinak kiküszöbölésével, az egyenlő elosztás elvével stb. Annyit mindenesetre meg lehet állapítani, hogy nincs olyan etikai rendszer, amelyik nélkülözhetné a felelősség és az igazságosság fogalmait. A kérdés az, létezhet-e olyan gazdasági elmélet és gyakorlat, amelyik nélkülözheti ezeket. Öntörvényűségek A gazdaság az emberi élet olyan területe, amely nem csupán egyéni kapcsolatokra épül. Az egyén szembetalálja magát szervezetekkel, intézményekkel, amelyek tőle függetlenül, rajta kívül állva, sokszor a feje felett hoznak döntéseket, úgymond a saját törvényszerűségeiknek engedelmeskedve. A gazdaságot saját törvényei igazgatják, amelyek elsősorban szakismeretet igényelnek, nem pedig etikai döntéseket, vagy éppenséggel etikai irányítást. Az alapkérdés az, hogy miként lehet etikai követelményeket összeegyeztetni egy öntörvényű gazdasági szerkezettel. Ha az öntörvényűség érvényét százszázalékosan elismerjük, akkor az etikának semmi keresnivalója ezen a területen. Lehetetlenné válik vagy legfeljebb valamiféle alibifunkciót tölthet be, utólagosan igazolva olyan gazdasági döntéseket, amelyek objektív kényszerek alapján születtek meg. Ebben az értelemben azonban az etika valóban azzá válik, amivé a vallást kívánta degradálni a XIX. század egyik jól ismert közgazdásza, Karl Marx. Ez esetben az etika a gazdaság működtetésében részt vevő egyének ópiuma, de ekkor már meg is szűnt etikának lenni. Piacgazdaság és gondviselés Az öntörvényűség eredetileg azt a szándékot fejezte ki, hogy az emberi élet egyes területeit kivonják az egyházi fennhatóság és a keresztyén tradíció uralma alól. Klasszikus példája ennek a reneszánsz idején a művészet önállósodása. Hasonló történik a politikában. Macchiavelli „II principe" című művében világosan kifejti, hogy a politika egyetlen célja az uralkodó vagy állam hatalmának megszerzése és megtartása. A tudomány öntörvényűségét példázza a felvilágosodás korának módszeres ateizmusa. A gazdasági élet tekintetében az önállósodás a XIX. században következik be. A klasszikus liberális gazdaságtan atyja, Adam Smith még meg volt győződve arról, hogy piacgazdaság isteni gondviselés nélkül nem létezhet. A gondviselés láthatatlan karja irányítja a piaci folyamatokat, különben a káosz uralkodna el abban. Ezt a meggyőződést a XIX. század gazdaságtanai egyre kevésbé vallják, sőt egyenesen odáig jut el a fejlődés, hogy kialakul az a nézet, miszerint mindenfajta etikai, erkölcsi befolyás csak gátja lehet a szabadpiaci versengésnek. Ebben az értelemben az öntörvényűség követelése egy emancipációs folyamatba illeszkedik bele, amely során a társadalom és az állam ki akarja vonni magát az egyházi gyámkodás és a bibliai normarendszer követelményei alól. Az öntörvényűség ebben a formájában a szekularizáció követelése, a szekuláris autonómia megvalósulása. Amennyire jogosnak tekinthető egyfelől ez a követelés, ugyananynyira meg is kérdőjelezhető a végeredménye, ti. a ráció mindenhatóságába vetett hit a régi függőség helyébe új, irracionális függőségeket hoz létre, politikai, gazdasági igazságtalanságok különböző formáit teremtve meg. A példák felsorolásától eltekintek, hiszen azok jól ismertek. Etika helyett technika? Az öntörvényűség másik fajtája a szervezeti önállóság igényében jelenik meg. Az élet egyes területeit a saját szabályaik, normáik szerint kell megszervezni, elutasítva a kívülről, más területről jövő beavatkozást. Ez a gazdaság esetében azt jelenti, hogy a piac, a rentabilitás stb. igényei alapján kell és lehet működtetni a gazdaságot. Ennek a követelésnek is megvan a jogossága, hiszen közülünk mindenki a saját bőrén tapasztalja, hogy mit jelent, ha egy gazdaságot évtizedeken át úgy működtettek, hogy a gazdaság elemi szabályait figyelmen kívül hagyták. Az élet minden területét centrálisan, totálisan irányítani kívánó hatalmi szerkezet kikerülhetetlen következménye, hogy a gazdasági termelés stagnál, s az egész gazdaság improduktívvá válik. Ugyanakkor a szervezési öntörvényűség és önállóság követelése soha nem válhat abszolúttá, hanem mindig csak relatív érvénye lehet. Ahol abszolút követeléssé válik, ott azt mindig csak más területek rovására teheti meg. Ezért nem lehet meg a gazdaság sem azok nélkül az általános demokratikus alapelvek nélkül, amelyek a nyilvánosság, az ellenőrizhetőség, a hatalommegosztás segítségével biztosítják a relatív önállóság jogát, de korlátozzák a gazdasági gigantomániát. Ez utóbbi nemcsak a minél nagyobb gazdasági szervezetek létrehozásának igényét jelenti, hanem azt is, hogy a gazdaság érdekében minden mást háttérbe kell szorítani. Az ún. technikai (Folytatás a 6. oldalon) 3