Reformátusok Lapja, 1995 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1995-01-01 / 1. szám
XXXIX. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA 1995. JANUÁR 1. Püspökeink újévi körlevele Korszerű keresztyénség A MEÖT munkájáról Templomszentelés Farkasréten KIÁLTOK A MÉLYSÉGBŐL Kegyelmes Isten, oh szánj meg engem, Irgalmadat én szívvel esengem. Új gyermek szívvel, mocsoktalan. Oh szánj meg, Uram! Sötét bajoknak árvize rám dőlt. Három halát is vont én reám tőrt. Ha te még szólnál, nagy szólaló: Irgalmazna a szó. Százszor nagy voltod én megtagadtam. Százszor szent orcád visszasirattam. Nem tudlak, látlak, mégis hiszem: Te vagy az én hitem. Valahol rémlik világnagy orcád, Én szívemen át jutok te hozzád. Oh lásd meg a szívem, téged keres, Légy könyörületes! Szerelmed palástja takarjon lágyan, Fürössz irgalmad szent patakjában. Az ó embert én levetkezem Az újat, hiszem. „Nem csak a teológusok vesszőparipája” Balassi után szabadon Dr. Harmati Béla: „Folytatódik a hazai protestáns-katolikus párbeszéd’ Több hazai és külföldi vélemény szerint a hagyományos értelemben vett felekezetközi együttműködés sorvadófélben van. Az ökumené elmúlt száz esztendeje sok sikertelen kezdeményezésének tapasztalata a külső szemlélőnek azt bizonyítja: a felekezeti tendenciák erősödése miatt az ökumenikus gondolat a végnapjait éli... Mások viszont úgy látják, hogy bár a keresztyén felekezeteket egy szervezeti egységbe vonni akaró törekvés valóban kudarcot vallott, ám ezenközben egyre jobban kibontakozott az ökumené jövőbeni nagy lehetősége: az egymás kölcsönös tiszteletben tartása mellett a tartalmi kérdésekben való kölcsönös együttműködés. Hogyan megy végbe mindez ma Magyarországon? Ezekről a kérdésekről is szólt lapunknak adott interjújában dr. Harmati Béla evangélikus püspök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának (MEÖT) soros elnöke. Mindennek az is időszerűséget adott, hogy a MEÖT a közelmúlt napokban tartotta közgyűlését, amelyen az 1994-ben végzett munkát értékelték. Elnök úr! Mivel jellemezné az elmúlt esztendő hazai ökumenikus tevékenységét? - Balassi Bálint évfordulójával kapcsolatos írásokban figyeltem föl egyik jelmondatára: „Életünket, amellyel sorsunknak tartozunk, fordítsuk a haza üdvére!” Áttéve ezt az ökumenikus egyházi körülményekre, így mondhatjuk: „Életünket, amelylyel ökumenikus világrendünknek (sorsunknak) tartozunk, fordítsuk hazánk javára.” A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa elmúlt évéről úgy tudok soros elnökként beszámolni, hogy aláhúzom az ökumenikus kapcsolatok szükségszerűségét. Mit jelentett ez a gyakorlatban? Az elmúlt esztendőben gazdag eseménysorozat részesei lehettünk. Tagegyházaink együttes rendezvényei: az ökumenikus imahét, a Protestáns Napok az ország egész területén ráirányították a figyelmet arra az egyházi sajátos mondanivalóra, amit nekünk kell elmondani. Örvendetesen fejlődtek tagegyházaink oktatásinevelési, szociális-diakóniai és kulturális lehetőségei is. Mindezek ökumenikus irányban is fejlődést jelentettek, hiszen egy egyházi iskolában a körzet más egyházhoz tartozó gyermekei is megtalálhatók, a diakóniaiszociális munkában pedig az első kérdés, ki mire szorul rá, és nem a felekezeti kötődés. Ezek - úgymond - hivatalos programok. Hogyan ítéli meg az ökumenét az egyházi és világi közvélemény? - 1994 februárjában az Ökumenikus Tanács elnökeként arra kértem az Ökumenikus Tanulmányi Központot, hogy készítsenek kérdőíves felmérést egyházainkban arról, hol állunk az ökumenikus megértés és együttmunkálkodás kérdésében. Hét kérdést küldtek meg 27 református és 16 evangélikus esperességnek és két baptista lelkésznek. Az ötvenhárom címre kiküldött kérdőívekre 59 válasz érkezett. A részeredmények az ökumenikus imahét fogadtatásáról a gyülekezetekben, a Miatyánk és az Apostoli Hitvallás ökumenikus fordításának használatáról, közös ökumenikus bibliafordítás elkészítéséről, mind abba az irányba mutatnak, hogy az ökumené nem csupán „érdeklődő teológusok vesszőparipája”, „a másik kertje mindig zöldebb” gondolkodású hívek és papok divatossá lett magatartása, hanem ahogyan a bevezetőben említett Balassijelmondatból kiemeltem: „sorsunk és világrendünk”, szükséges magatartásforma és mentalitás. Tradicionális, jézusi és bibliai gyökerek kapcsolódnak itt össze a mai társadalmi kihívásokra adandó válaszok keresésével, az ideológiai materializmus és ateizmus, valamint keleti és nyugati típusú vulgármaterializmus, a fogyasztói társadalom problémái feldolgozásával. Beleérti mindebbe a szűkebb és tágabb katolikus közvélemény hangját is? - Az Ökumenikus Tanulmányi Központ tanulmánya magába foglalja az Esztergom-Budapesti Katolikus Főegyházmegye zsinatának ökumenizmusról szóló tárgyalásainak ismertetését és a zsinati javaslatokat is. Ezek milyen együttműködési lehetőséget látnak? - Négyes feladatkörben kerülnek elő a lehetőségek: tanulás egymástól, tájékozódás és információ, lelki közösség kialakítása és az együttes szolgálat. A politikai célokból kiinduló ökumenikus istentiszteleteket nem helyeslik, ugyanígy nem kerülhet sor ökumenikus istentiszteleteken úrvacsoraosztásra, csak igeliturgiára. Az említett gondolatok és kérdések jegyébenhasznos lenne egy olyan általános felmérés elvégzése is, amelyik egyrészt kiterjedne mindegyik nagyobb történelmi egyházra és az Ökumenikus Tanács tagegyházaira, másrészt megpróbálná felölelni az egyházakon kívüli körök véleményét az ökumenéről. (Folytatás a 4. oldalon.) * I \ f ft I \ i \ ' r Oláh Gábor Tarsis helyett Ninivéde Gondolatok az új esztendőről a régi parton Egy új esztendő kezdetén mindig hajlamosak vagyunk arra, hogy azt gondoljuk, az új naptárral mi is valami egészen újat kezdhetünk el, vagy egyenesen kötelezőnek érezzük, hogy újat kell kezdenünk. Nemcsak az újévi fogadkozásokban fejeződhet ez ki. Isten népének, az egyháznak az életében is megszólal a sürgető igény. Meg kell újulnunk! Néha pedig egyenesen túlzott magabiztossággal gondoljuk azt, hogy velünk valami egészen új kezdődik el az egyház életében. Úgy gondolom, nem lesz tanulság híján, ha ennek az esztendőnek a kezdetén magunk elé idézzük az Ószövetségből Jónás alakját, amint ott áll a régi parton, ahová Isten parancsára a nagy hal kivetette (Jónás 2:11) Az ő akarata szerint Újra kell kezdenie mindent a régi helyen. Újra el kell indulnia. A feladat nem változott. S neki kénytelen kelletlen csak neki kell vágni a Ninivébe vezető útnak. Sok mindent megtapasztalt már Jónás Isten hatalmából. Átélte azt, hogy Isten valóban egy szempillantás alatt teremtett olyan helyzetet, olyan körülményeket, amelyekről álmodni sem mert volna. Hiszen egy szempillantás alatt korbácsolta fel a nagy vihar a tengert, így rendelte oda menedékül a nagy halat, így segítette őt újra a régi partra. Rengeteg minden megváltozott, átrendeződött, Jónás azonban a régi maradt. Elindult, de úgy, mint aki azt érzi, kényszerpályán van az élete. Megy a kényszer hatására, de nem bízik abban, hogy annak, amit csinálnia kell, van értelme. Isten csak a helyzetet teremti meg, megváltozni azonban Jónásnak kell. A mindent oly könnyedén mozgató, irányító Isten Jónás szíve előtt megáll és vár. Lehet így is elindulni az új esztendőben. Beletörődve a megváltoztathatatlanba, elfogadva a kényszerpályákat, mindent újrakezdve. Lehet jónási módon azt akarni, hogy a régi módon folytassuk a régit, ha nem vagyunk kibékülve Isten „régi”, azaz eredeti szándékával. Jónás is csak a történet végén árulja el, hogy igazából mi is a baja. „Azért siettem, hogy Tarsisba futnék, mert tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú és a gonosz miatt is bánkódó” (Jónás 4:2). Lehet abban a tévhitben élni, hogy a mi akaratunk szerint fognak menni a dolgok. De lehet a másik végletbe is esni: mindig újat kezdeni, mintha nem történt volna semmi. De lássuk azt a lehetőséget, amelyik az egyetlen értelmes, mert Isten eredeti akarata szerinti lehetőség a mi számunkra is. Ez is tengerparti jelenet képében tárul elénk a Szentírásból. János evangéliumának 21. fejezetében is olvashatunk egy tengerpartról. A part a régi, a tanítványok régi mesterségüket akarják tovább folytatni, s ekkor a régi parton megjelenik a Feltámadott Jézus. S ebből a képből az a bizonyosság sugárzik az új esztendő kezdetén, hogy nem az esztendeink nyelnek el bennünket, hanem a halál nyeletett el diadalra, mert a húsvéti sír belülről nyílt meg. És ezért lehet új módon folytatni az életet, a ránk bízott küldetést, mert így a meg nem avuló, érvényét soha nem veszítő, eredeti akaratára tekintünk a mi Istenünknek. S ezt az akaratot nem kell minden esztendőben újra kitalálni, mert az nem változik meg. Csupán azt kell komolyan venni, amit oly sokszor elmondtunk: „Legyen meg a Te akaratod!” Velünk az Isten Nemrég ünnepelhettük Isten kegyelméből újra karácsony szent ünnepét. S karácsony óta tudnunk kell azt, hogy Istennek velünk való közösségvállalása nem másítható meg. Mert karácsony nem Isten villámlátogatása a földön, hanem örök jelenlétének visszavonhatatlan érvényű valósága. Lukács evangélista a karácsonyi történet kezdetén egy látszólag mellékesnek tűnő megfogalmazást használ. Azt írja: „Történt pedig azokban a napokban...” (Lukács 2:1). Nos, a Szentírás az ember életének idejét számolja napokban. Istennek nem napjai vannak, Övé az örökkévalóság. Ezért ennek a kifejezésnek az az értelme, hogy tudtul adja: Isten, akinek örökkévaló esztendei vannak, belépett a napok világában küszködő, szenvedő és örülő embergyermekei idejébe. S ezt a „minden napon” velünk maradást ígéri Jézus Krisztus a mennybemenetel előtt (Máté 28:20). Sóvá és kovásszá lenni Hogy milyen lesz az új esztendő, azt nem tudjuk előre megmondani. Nem áll hatalmunkban. De hogy milyen lehet, arra van ígéretünk. S ez az ígéret így hangzik: az új esztendő lehet számunkra - egyéni, gyülekezeti életünkben - a „nagy fellélegzés esztendeje”. Ezt a nagy fellélegzést Jézus Krisztus hirdeti meg, amikor arról beszél, hogy az Ő küldetése abban áll, hogy hirdesse az Úr kedves esztendejét (Lukács 1:19). S ahol ez az ígéret érvényes, ott lehet terhek alól felszabadulni, ott lehet hinni abban, hogy a nagy „bűnadósság elengedésének” esztendeje ránk is érvényes. A fellélegzés annak a nyugalomnak a kifejeződése, amelyik tudja: Jézus Krisztus azért jött, hogy megtörje az életünket értelmetlen körforgássá tenni akaró ördögi körök hatalmát. Vele lehet új partra lépni. Mert ebből a nyugalomból nem tétlenség következik. Ellenkezőleg! Az a küldetés, amelyik képes a sopánkodó, kesergő és keserítő világban sóvá és kovásszá lenni. S ez mindig megújítandó lehetőségünk ebben az esztendőben is. Ilyen emberekre, ilyen egyházakra elengedhetetlenül szüksége lesz a világnak 1995-ben is. Bölcskei Gusztáv