Reformátusok Lapja, 1995 (39. évfolyam, 1-53. szám)

1995-01-01 / 1. szám

XXXIX. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA 1995. JANUÁR 1. Püspökeink újévi körlevele Korszerű keresztyénség A MEÖT munkájáról Templomszentelés Farkasréten KI­ÁLTOK A MÉLYSÉGBŐL Kegyelmes Isten, oh szánj meg engem, Irgalmadat én szívvel esengem. Új gyermek­ szívvel, mocsoktalan. Oh szánj meg, Uram! Sötét bajoknak árvize rám dőlt. Három halát is vont én reám tőrt. Ha te még szólnál, nagy szólaló: Irgalmazna a szó. Százszor nagy voltod én megtagadtam. Százszor szent orcád visszasirattam. Nem tudlak, látlak, mégis hiszem: Te vagy az én hitem. Valahol rémlik világnagy orcád, Én szívemen át jutok te hozzád. Oh lásd meg a szívem, téged keres, Légy könyörületes! Szerelmed palástja takarjon lágyan, Fürössz irgalmad szent patakjában. Az ó embert én levetkezem Az újat, hiszem. „Nem csak a teológusok vesszőparipája” Balassi után szabadon Dr. Harmati Béla: „Folytatódik a hazai protestáns-katolikus párbeszéd’ Több hazai és külföldi vélemény szerint a hagyományos értelem­ben vett felekezetközi együttműködés sorvadófélben van. Az öku­­mené elmúlt száz esztendeje sok sikertelen kezdeményezésének ta­pasztalata a külső szemlélőnek azt bizonyítja: a felekezeti tenden­ciák erősödése miatt az ökumenikus gondolat a végnapjait éli... Mások viszont úgy látják, hogy bár a keresztyén felekezeteket egy szervezeti egységbe vonni akaró törekvés valóban kudarcot vallott, ám ezenközben egyre jobban kibontakozott az ökumené jövőbeni nagy lehetősége: az egymás kölcsönös tiszteletben tartása mellett a tartalmi kérdésekben való kölcsönös együttműködés. Hogyan megy végbe mindez ma Magyarországon? Ezekről a kérdésekről is szólt lapunknak adott interjújában dr. Harmati Béla evangélikus püspök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának (MEÖT) soros elnöke. Mindennek az is időszerűséget adott, hogy a MEÖT a közelmúlt napokban tartotta közgyűlését, amelyen az 1994-ben végzett munkát értékelték. Elnök úr! Mivel jellemezné az elmúlt esztendő hazai ökumenikus tevékenységét? - Balassi Bálint évfordulójával kapcsolatos írásokban figyeltem föl egyik jelmondatára: „Életünket, amellyel sorsunknak tartozunk, for­dítsuk a haza üdvére!” Áttéve ezt az ökumenikus egyházi körülményekre, így mondhatjuk: „Életünket, amely­­lyel ökumenikus világrendünknek (sorsunknak) tartozunk, fordítsuk ha­zánk javára.” A Magyarországi Egy­házak Ökumenikus Tanácsa elmúlt évéről úgy tudok soros elnökként be­számolni, hogy aláhúzom az ökume­nikus kapcsolatok szükségszerűségét. Mit jelentett ez a gyakorlatban? Az elmúlt esztendőben gazdag eseménysorozat részesei lehettünk. Tagegyházaink együttes rendezvé­nyei: az ökumenikus im­ahét, a Pro­testáns Napok az ország egész terüle­tén ráirányították a figyelmet arra az egyházi sajátos mondanivalóra, amit nekünk kell elmondani. Örvendete­sen fejlődtek tagegyházaink oktatási­nevelési, szociális-diakóniai és kul­turális lehetőségei is. Mindezek öku­menikus irányban is fejlődést jelen­tettek, hiszen egy egyházi iskolában a körzet más egyházhoz tartozó gyer­mekei is megtalálhatók, a diakóniai­­szociális munkában pedig az első kérdés, ki mire szorul rá, és nem a fe­lekezeti kötődés. Ezek - úgymond - hivatalos programok. Hogyan ítéli meg az ökumenét az egyházi és világi köz­vélemény? - 1994 februárjában az Ökumeni­kus Tanács elnökeként arra kértem az Ökumenikus Tanulmányi Közpon­tot, hogy készítsenek kérdőíves fel­mérést egyházainkban arról, hol ál­lunk az ökumenikus megértés és együttmunkálkodás kérdésében. Hét kérdést küldtek meg 27 református és 16 evangélikus esperességnek és két baptista lelkésznek. Az ötvenhárom címre kiküldött kérdőívekre 59 vá­lasz érkezett. A részeredmények az ökumenikus imahét fogadtatásáról a gyülekezetekben, a Miatyánk és az Apostoli Hitvallás ökumenikus for­dításának használatáról, közös öku­menikus bibliafordítás elkészítéséről, mind abba az irányba mutatnak, hogy az ökumené nem csupán „ér­deklődő teológusok vesszőparipája”, „a másik kertje mindig zöldebb”­­ gondolkodású hívek és papok diva­tossá lett magatartása, hanem aho­gyan a bevezetőben említett Balassi­­jelmondatból kiemeltem: „sorsunk és világrendünk”, szükséges magatar­tásforma és mentalitás. Tradicioná­lis, jézusi és bibliai gyökerek kapcso­lódnak itt össze a mai társadalmi ki­hívásokra adandó válaszok keresésé­vel, az ideológiai materializmus és ateizmus, valamint keleti és nyugati típusú vulgármaterializmus, a fo­gyasztói társadalom problémái fel­dolgozásával. Beleérti mindebbe a szűkebb és tágabb katolikus közvélemény hangját is? - Az Ökumenikus Tanulmányi Központ tanulmánya magába foglal­ja az Esztergom-Budapesti Katoli­kus Főegyházmegye zsinatának öku­­menizmusról szóló tárgyalásainak is­mertetését és a zsinati javaslatokat is. Ezek milyen együttműködési le­hetőséget látnak? - Négyes feladatkörben kerülnek elő a lehetőségek: tanulás egymástól, tájékozódás és információ, lelki kö­zösség kialakítása és az együttes szolgálat. A politikai célokból kiin­duló ökumenikus istentiszteleteket nem helyeslik, ugyanígy nem kerül­het sor ökumenikus istentisztelete­ken úrvacsoraosztásra, csak igelitur­giára. Az említett gondolatok és kér­dések jegyében­­hasznos lenne egy olyan általános felmérés elvégzése is, amelyik egyrészt kiterjedne mind­egyik nagyobb történelmi egyházra és az Ökumenikus Tanács tagegyhá­zaira, másrészt megpróbálná felölel­ni az egyházakon kívüli körök véle­ményét az ökumenéről. (Folytatás a 4. oldalon.) *­­ I \ f ft I \ i \ ' r Oláh Gábor Tarsis helyett Ninivéde Gondolatok az új esztendőről a régi parton Egy új esztendő kezdetén mindig hajlamosak vagyunk arra, hogy azt gondoljuk, az új naptárral mi is vala­mi egészen újat kezdhetünk el, vagy egyenesen kötelezőnek érezzük, hogy újat kell kezdenünk. Nemcsak az újévi fogadkozásokban fejeződhet ez ki. Isten népének, az egyháznak az életében is megszólal a sürgető igény. Meg kell újulnunk! Néha pe­dig egyenesen túlzott magabiztos­sággal gondoljuk azt, hogy velünk valami egészen új kezdődik el az egyház életében. Úgy gondolom, nem lesz tanulság híján, ha ennek az esztendőnek a kezdetén magunk elé idézzük az Ószövetségből Jónás alakját, amint ott áll a régi parton, ahová Isten parancsára a nagy hal ki­vetette (Jónás 2:11) Az ő akarata szerint Újra kell kezdenie mindent­­ a ré­gi helyen. Újra el kell indulnia. A fel­adat nem változott. S neki kénytelen kelletlen csak neki kell vágni a Nini­vébe vezető útnak. Sok mindent megtapasztalt már Jónás Isten hatal­mából. Átélte azt, hogy Isten valóban egy szempillantás alatt teremtett olyan helyzetet, olyan körülménye­ket, amelyekről álmodni sem mert volna. Hiszen egy szempillantás alatt korbácsolta fel a nagy vihar a ten­gert, így rendelte oda menedékül a nagy halat, így segítette őt újra a régi partra. Rengeteg minden megválto­zott, átrendeződött, Jónás azonban a régi maradt. Elindult, de úgy, mint aki azt érzi, kényszerpályán van az­­ élete. Megy a kényszer hatására, de nem bízik abban, hogy annak, amit csinálnia kell, van értelme. Isten csak a helyzetet teremti meg, megváltozni azonban Jónásnak kell. A mindent oly könnyedén mozgató, irányító Is­ten Jónás szíve előtt megáll és vár. Lehet így is elindulni az új eszten­dőben. Beletörődve a megváltoztat­­hatatlanba, elfogadva a kényszerpá­lyákat, mindent újrakezdve. Lehet jónási módon azt akarni, hogy a régi módon folytassuk a régit, ha nem va­gyunk kibékülve Isten „régi”, azaz eredeti szándékával. Jónás is csak a történet végén árulja el, hogy igazá­ból mi is a baja. „Azért siettem, hogy Tarsisba futnék, mert tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú és a gonosz miatt is bánkódó” (Jónás 4:2). Lehet abban a tévhitben élni, hogy a mi akaratunk szerint fognak menni a dolgok. De lehet a másik végletbe is esni: mindig újat kezdeni, mintha nem történt volna semmi. De lássuk azt a lehetőséget, ame­lyik az egyetlen értelmes, mert Isten eredeti akarata szerinti lehetőség a mi számunkra is. Ez is tengerparti je­lenet képében tárul elénk a Szentírás­ból. János evangéliumának 21. feje­zetében is olvashatunk egy tenger­partról. A part a régi, a tanítványok régi mesterségüket akarják tovább folytatni, s ekkor a régi parton meg­jelenik a Feltámadott Jézus. S ebből a képből az a bizonyosság sugárzik az új esztendő kezdetén, hogy nem az esztendeink nyelnek el bennünket, hanem a halál nyeletett el diadalra, mert a húsvéti sír belülről nyílt meg. És ezért lehet új módon folytatni az életet, a ránk bízott küldetést, mert így a meg nem avuló, érvényét soha nem veszítő, eredeti akaratára tekin­tünk a mi Istenünknek. S ezt az aka­ratot nem kell minden esztendőben újra kitalálni, mert az nem változik meg. Csupán azt kell komolyan ven­ni, amit oly sokszor elmondtunk: „Legyen meg a Te akaratod!” Velünk az Isten Nemrég ünnepelhettük Isten ke­gyelméből újra karácsony szent ün­nepét. S karácsony óta tudnunk kell azt, hogy Istennek velünk való kö­zösségvállalása nem másítható meg. Mert karácsony nem Isten villámlá­togatása a földön, hanem örök jelen­létének visszavonhatatlan érvényű valósága. Lukács evangélista a kará­csonyi történet kezdetén egy látszó­lag mellékesnek tűnő megfogalma­zást használ. Azt írja: „Történt pedig azokban a napokban...” (Lukács 2:1). Nos, a Szentírás az ember életé­nek idejét számolja napokban. Isten­nek nem napjai vannak, Övé az örök­kévalóság. Ezért ennek a kifejezés­nek az az értelme, hogy tudtul adja: Isten, akinek örökkévaló esztendei vannak, belépett a napok világában küszködő, szenvedő és örülő ember­gyermekei idejébe. S ezt a „minden napon” velünk maradást ígéri Jézus Krisztus a mennybemenetel előtt (Máté 28:20). Sóvá és kovásszá lenni Hogy milyen lesz az új esztendő, azt nem tudjuk előre megmondani. Nem áll hatalmunkban. De hogy mi­lyen lehet, arra van ígéretünk. S ez az ígéret így hangzik: az új esztendő le­het számunkra - egyéni, gyülekezeti életünkben - a „nagy fellélegzés esz­tendeje”. Ezt a nagy fellélegzést Jé­zus Krisztus hirdeti meg, amikor ar­ról beszél, hogy az Ő küldetése ab­ban áll, hogy hirdesse az Úr kedves esztendejét (Lukács 1:19). S ahol ez az ígéret érvényes, ott lehet terhek alól felszabadulni, ott lehet hinni ab­ban, hogy a nagy „bűnadósság elen­gedésének” esztendeje ránk is érvé­nyes. A fellélegzés annak a nyuga­lomnak a kifejeződése, amelyik tud­ja: Jézus Krisztus azért jött, hogy megtörje az életünket értelmetlen körforgássá tenni akaró ördögi körök hatalmát. Vele lehet új partra lépni. Mert ebből a nyugalomból nem tét­lenség következik. Ellenkezőleg! Az a küldetés, amelyik képes a sopánko­dó, kesergő és keserítő világban sóvá és kovásszá lenni. S ez mindig meg­újítandó lehetőségünk ebben az esz­tendőben is. Ilyen emberekre, ilyen egyházakra elengedhetetlenül szük­sége lesz a világnak 1995-ben is. Bölcskei Gusztáv

Next