Reformátusok Lapja, 1998 (42. évfolyam, 1-43. szám)

1998-01-04 / 1. szám

I­S Képek, jelképek, szimbólumok nélkül nem tudnánk magasabbrendű életet élni. A teremtés egyik csodája az, hogy minden dolog több önmagánál. A dolgok egyszerű megnevezése az alap­állás. Ám ezek a nevükön nevezett­ dolgok egyúttal magasabbrendű je-­­­lentést, üzenetet is hordoznak: ez a valóság felső foka. Szemléltetésül kö­vetkezzék egy nagyszerű gondolat Victor János szellemi örökségéből: „Szerény hajlék az emberi élet. Sok­szor nagyon szűknek érzem. De ha arra gondolok, milyen nagy Vendég vett benne egykor szállást - mégis megilletődött örömmel lakom a falai között”. Ha ezt a gondolatot tudomá­nyos pontossággal fogalmazom meg (pl. „az emberlét anyagba, hús-vér testbe foglaltan működik”), semmivel sem mondok többet, az érzelmek vo­natkozásában pedig sokkal keveseb­bet mondok, mint Victor János puri­tán és ugyanakkor nagy távlatokat nyitó képes beszéde. Az él szellemi életet, aki úgy tudja megragadni a dolgokat, hogy egysze­rű nevükön túlmenően a bennük rej­tőző „üzenetet” is megérti és átéli. Utolérhetetlenül nagy volt ebben a vonatkozásban Jézus. Gondoljunk ezekre az egyszerű képeire: „Ti vagy­tok a fáid sója”, vagy: „Hegyen épített város vagytok” (Máté 5). Jézus köve­­­­téséhez hozzátartozik az is, hogy megtanulunk így „látni”, a teremtés gazdagságát ilyen megsokszorozott­ fényben átélni. Ebben az összefüggésben már-már megrendítő az a meglepő üzenet, amit egy drágakőből lehet kiolvasni. Az opálról van szó. A braunschweigi Dómban elhangzott prédikációból idézek: „Egy ékszerész üzletében két jóbarát gyönyörködött a drágakövek-­ ben. Megcsodálták sokféleségüket, csillogásukat, fénypompájukat. Ám az egyik kőnél megálltak, elcsodál­koztak. Úgy tűnt nekik, hogy az egy közönséges nagy kavics. Színtelen és fénytelen volt. - Hát ez meg hogy ke­rült ide? - Az ékszerész hallotta a kérdést és mosolygott. Ezt mondta az egyik férfinek: Vegye fel ezt a követ, és egy kis ideig tartsa a meleg tenyeré­ben. Amikor később kinyitotta a ke­zét, pompás színekben ragyogott az a kő, ami előbb még fakó és fénytelen volt. - Hogy lehetséges ez? - kérdez­ték mindketten. A szakember elma­gyarázta: Ennek az opálnak meleg­ségre, egy meleg kézre van szüksége ahhoz, hogy megmutassa a fényét és a színeit. A felmelegedett kőben együtt van mindaz, amire az életnek szüksége van: víz, fény, levegő és me­legség. Az így „kezelt” kőben gyullad ki csöndesen, feltűnés nélkül a belse-­­­­ében rejtőző fény. Az emberlét legszentebb titkait jel­képezi az opál. Oly mindegy, hogy kik vagyunk: gazdagok, szegények, műveltek, tudatlanok, fiatalok, öre­gek, mindnyájunknak szükségünk van egy meleg kézre, érintésre, jó szó­ra, segítő mozdulatra, mert csak így tud felragyogni az életünk. Egy-egy csöndes találkozásban előbátorodik a felszínes énünk mögül az igazi énünk, s az élettelen „kavics-ember” életre támad a szeretet melegében, és különleges ember, „drágakő” lesz be­lőle”. Sokszor tapasztaltam már meg­rendülten, hogy milyen kevés meleg­ség is milyen nagy áldást tud mozgó­sítani az életre éhes, szomjas, szenve­dő emberben. Ezért szokott nagyon fájni - utólag! -, ha ezt a keveset sem teszem meg és így a valójában drága­kő „opál-ember” szürke „kavics-em­ber” marad. Az evangélium hatására több is történik, nem csak annyi, hogy a fel­szín alól előragyog az emberek elől el­rejtett igazi énünk. „Felragyog neked - benned! - a Krisztus”, mondja Pál apostol (Efez. 5:14). Ez a boldog és végső cél. De ne akarjuk elsietve át­ugrani a mélyebben önmagunkra eszmél és előkészítő fázisát. r­EFORMÁTU­M : 1998. január 4. AZ IGE m MELLETT E133e1e]3e1e]E1e]e]e]e]Se]3e]e]e1e]e1é]e]e]e]e1b1e]e1e]SeIeIe]EIe]e]e]e]e]e]e]e1é]3í]e1e]e1e1e1e]e]e]e] JANUÁR 11. VASÁRNAP „Lévi törzsének azonban nem adott Mózes örökséget. Maga az Úr, Izráel Istene az ő örök­sége...” (Józsué 13). Józsué felett is eljárt az idő. A történelem malmai általában lassabban őrölnek, mint egy személyes életé. Józsué szolgálata már csak­nem lejár, de az elfoglalandó terület még mindig nagy. A felsorolt területek valóban még „nagy falai”. Mindez az emlékeztetés nem Józsué hűséges szolgá­latának kritikája, csak emlékeztetés arra, hogy szol­gák jönnek és mennek, de az Úr marad. A felsoroltak között nincsenek ott, mint birtokra várók, a Lévi fiai. Örökségük az Úr. Az oltár körül forgolódnak, ezért az oltárról élnek. E kérdés örök problémája Isten népé­nek. Az Úr „hivatalos” szolgáinak e kérdésben aláza­tosnak kell lenni. Isten népének pedig szent felelőssé­ge az Úr szolgáinak jóléte. János 5:5-18. 93. Zsoltár. JANUÁR 12. HÉTFŐ „Talán velem lesz az Úr, és kiűzöm őket, aho­gyan megígérte az Úr” (Józsué 14). A Jordánon inneni terület felosztására került a sor. Közöttük me­netel Józsué elé a régi harcostárs, nem várva kivételt és nem is követelőzik. Isten ígérete beteljesítésére vár türelemmel. Józsué is méltó „hívő­” önmagához és ál­dás kíséretében biztosítja a megígért vidéket. Ott azonban azok az „óriás” anákok laknak, akik miatt Izráel népe nem mert megindulni a harcra és ezért bolyongtak negyven évig. E nagy férfiak azóta sem zsugorodtak össze. Erősek maradtak. De Káleb is az maradt, aki volt negyenöt éve. Most Izráel helyett nemzetségével megharcol velük. Nem hull ölébe az örökség. De az Úrral indul. A hervadhatatlan koszorú is örökség, mégis meg kell érte harcolni hitben, tiszta­ságban, engedelmességgel. János 5:19-23. 357. Dicséret. JANUÁR 13. KEDD .Akkor ezt mondta Káléb: Aki megveri és el­foglalja Kirját-Széfert, annak adom a lányomat” (Józsué 15). Az anákok földjén kemény szelek fúj­nak, s ha valaki messze előre nézve dinasztiát kíván alapítani, az családjába nem gyenge bábokat kere­sett, hanem emberileg felmérhetően „hősöket”. Olya­nokat, akiknek helyén van az eszük és a szívük. Ká­léb, leányának egy győztes hadvezért szánt. Isten meg is adta neki azt a férfit, aki hamarosan bebizo­nyítja az előjáratott kéréssel, hogy „tudja mit csinál”. Otniél ez a férfiú, aki később Izráel népe egyik bírája lesz (Bír. 3:7-11). Minden kérelmezőnek, minden imádkozónak örök példa lehet ez a szemtelenség ha­tárát súroló magatartás. Mert nagyot kérni. De ne fe­ledjük, hogy előbb életét kockára téve harcol az ígéret földje egy darabjáért. János 5:24-30. 364. Dicséret. JANUÁR 14. SZERDA „Ha erdőség az, akkor irtsátok ki, és a tietek lesz egészen. Ki fogjátok űzni a kánaániakat...” (Józsué 16-17). József fiainak, tehát Efraimnak és Manassénak kérését nem söpri le az asztalról a bölcs Józsué. Valóban nagy népesség ők, és komoly ígéretek hordozói. Ha Efraim hegyvidéke kicsi élettér, az ígéret kiszélesedhet a további hegyvonulatra is. Foglalják el hősi harccal. Ha Kálébék elbírtak az anákokkal, akkor ők is elbírnak az Úr segedelmével a maguk elleneivel. S ha elvégezték az erdős hegyek elfoglalását, tegyék békés munkával kultúrterületté. Irtsanak erdőt, mű­veljék a földet, zsírosítsák a hegyi legelőket. Valljuk meg őszintén, hogy Isten népe könnyen megszokja a csodákat és az ingyen kegyelem áldásait. Elfelejtjük vállalni a Gondviselő által reánk hagyott részt. János 5:31-38. 119. Zsoltár. JANUÁR 15. CSÜTÖRTÖK „Ti tehát készítsetek leírást arról a földről, a hét birtokrészről, és hozzátok ide hozzám, hogy kisorsoljam közöttetek Istenünknek, az Úrnak színe előtt” (Józsué 18). A kijelentés sátora Silóba került. Azonnal nagy tekintélyt kölcsönöz a helynek, hogy Izráel népe mint „gyülekezet” seregük fel az új szentélybe. Itt kötelezi el Józsué a hét kisebb törzset, hogy az Úrban bízva vegyék birtokba azt a területet, melyet az Úr megígért. Válogatott férfiak huszon­egyen kémleljék ki, térképezzék, mérjék fel és írják le maguknak gondosan a területet. Amikor ezt a felelős emberi munkát elvégzik, akkor következhet az isten­­tiszteleti keretben végzendő liturgikus sorsvetés. Előbb Isten engedelmes cselekvést vár.. Az ajándékot várót megvizsgálja az Úr ma is. Jó „helye” lesz-e az ajándéknak? János 5:39-47. 286. Dicséret. JANUÁR 16. PÉNTEK „Az Úr parancsa szerint adták neki azt a vá­rost, amelyet kért: Timnát-Szerahot, az Efraim hegyvidékén. Felépítette a várost és abban la­kott” (Józsué 19). Nem az elsők között, de végül Jó­zsué is megkapta az általa kért várost, Timnát-Sze­rahot az efraimi hegyvidéken. Ábrahám is a hegyek között választott jövőt, Lóttal szemben. Milyen sokáig vár és milyen gyorsan épít. A várakozás az alázat je­le, a gyors építés pedig szinte jeladás a hitetleneknek és a kishitűeknek. Az újkor egyik legnagyobb keresz­tyén egyéniségének, Blumhardtnak volt jelmondata: várni és sietni. Várni az Úrtól kapott lehetőségre, s amint megérkezett, hittel és élő reménységgel elkez­deni a cselekvést. E jelszó komolyanvételével egy gaz­dag igehirdetői és lelkigondozói élet ragyogott fel Eu­rópában. János 6:1-15. 448. Dicséret. JANUÁR 17. SZOMBAT „Ezek lettek a kijelölt városok..., hogy oda­menekülhessen mind, aki véletlenül öl meg va­lakit, és ne haljon meg a vérbosszuló kezétől, amíg a közösség elé nem áll” (Józsué 20). Az or­vul, vagy határozott szándékkal gyilkolónak nem volt irgalom a vérbosszú ellen. A vétlenül életet kioltók számára készült a menedékvárosok rendszere. Ott lakhattak addig, amíg a gyülekezet közössége elé nem álltak. Nem automatikus és örök védelem volt ez, hiszen a közösség Isten színe előtti felelősséggel megvizsgálta a körülményeket. De az egyéni bosszú­nak határt szabott Isten. A főpap halála közben való bekövetkezte azonban feloldó” erő volt (6.v.). Ez a tény messze előremutat arra a pontra, ahol Jézus Krisztus főpapi tiszte tökéletes gyakorlása nyomán, halála bocsánatot szerzett, és a „hazamenetel” lehető­ségét. János 6:16-21. 300. Dicséret. Dr. Fekete Károly Örömmondás napja Olvasandó: II. Királyok 7:8-10 Két különböző, de alapjában vé­ve összetartozó történet van ebben a fejezetben. A prófétai szóban, Is­ten ígéretének hirdetésében kétel­kedő főember sok hitetlen alakról elhangzó kijelentést fogalmaz meg.­­ Hogyan fogadjuk Isten ígéreteit? A hitetlenség kizár­ Isten ígéretei­nek megvalósulásában való része­sedésből. Samáriában, az ostrom­lott várban még nem ismerik a jó hírt. Az ostromló szíriai csapatok körülvették a várat. S bent éhség, nyomorúság, keserűség van. Két­ség, félelem között fekszenek le és kelnek fel lakói. Mit sem tudnak ar­ról, hogy Isten cselekedett. „Az erő­sebb fegyveres behatolt az erős pa­lotájába s minden fegyverét elvette, melyben bízott” (Lukács 11:22). Négy bélpoklos a városon kívül, az ellenség táborának közelében. Kivetve a közösségből mely szoron­gatott állapotban van. „Úgy is mindegy” alapon döntenek. A vá­rosba nem mehetnek be. Az ellen­ség táborába ezzel a megfontolás­sal, érzéssel mennek: „...ha itt ma­radunk, itt halunk meg..., ha meg­hagyják életünket, élünk, ha megöl­nek, meghalunk”. Könnyű volt ne­kik dönteni? Ilyen szükséghelyzet­ben, amikor szinte más választás nincs is? Nem. Az ember megszokja a nyomorúságot, beletörődik s meg­alkuszik. Maradjunk itt, úgy, ahogy kialakultak életkörülményeink. Ki­zárva az emberek közösségéből. De kizárva Isten közösségéből is, mert a bélpoklos nem vehetett részt ab­ban sem. Fáj ez, mind a kettő. De az éhség nagy úr. Az hajtja leginkább őket a kockázat vállalására, áldozat árán is oda, ahol csak az ellenséget látják. S nem azt, hogy ott az Úr cselekedett. Amiről a főember, a ki­rály s a nép sem tud. Nem árulók ők, hanem „élni” akarnak még egy keveset. Az éhség, a szükség, a nyomorú­ság hajt-e bennünket, vagy Isten ígéretében való hit, bizakodás, re­ménység? Ne mondja senki, hogy akkor hiszem, ha „Isten ablakot csinál az égen”. Isten ezt megtette, mert az ég megnyílt s alászállt on­fian Isten bűnből szabadulást adó ígérete, Jézus Krisztusban. „Az el­lenség megzavarodik, hatalmas se­reg zaját hallja s elmenekül. Mert Isten cselekszik. A négy bélpoklos örvend ennek. De csak magukra gondolnak: „...bemenvén egy sátorba, evének és ivának és elvitték onnan az ezüstöt, aranyat”. Az elhagyott sátrakat kifosztják, önzően csak magukra gondolva. Isten szívük­ben változást munkál. Rádöbben­nek, hogy nem igazán cseleksze­nek. Megváltozott szívvel szólnak egymás között: „Ez a mai nap örömmondás napja.” Lelkiismere­tükben bűnbánatra és engedel­mességre jutnak. A még mindig fé­lelmek között levő, ostromlott vár lakói számára ezt a jó hírt tudtul kell adniuk. Isten szabadító szere­­tetének, Isten tettei által kapott új helyzetünknek nem lehetünk önző élvezői. Békekövetekké kell len­nünk, akik Isten csodáit, titkait megismertük, átéltük. Szécsi András IMÁDKOZZUNK! Benned bízunk, erős Isten, és hozzád jövünk, erős kősziklánkhoz, mert kicso­da volna nekünk a mennyekben nálad­­nál több? És mi náladnál egyébben nem gyönyörködünk, ha elfogyatkozik is testünk, a mi szívünknek kősziklája és a mi örökségünk te vagy, óh Isten, mindörökké! Atyánk! Benned bízva kezdjük el az új évet. Légy nekünk Istenünk, mint voltál eleitől fogva, a te hatalmad oltal­mazzon minket, gondviselésed igazgas­sa bölcsen sorsunkat, kegyelmed áldja és szentelje meg életünket, s akiben bo­rongva támadt fel az új évnek reggele, vigasztald azokat, adj nekik békességet. Uram! Taníts minket, hogy tudhas­suk meg napjaink számát, s járhas­sunk bölcs szívvel. Ha nincs itt nekünk maradandó városunk, ha nincsenek e földön örökkétartó esztendeink, Atyánk, mint ígérted, a síron túl adj nekünk örök boldogságot, és majd egy napon újítsd meg esztendeinket, melyek e föl­dön, mint a pára, elenyésztek, hogy ne fogyjanak el soha, örökké. Ámen. (Révész Bálint: Ünnepi imádságok, 1847.) A heti bibliai részhez A Betesda-tó Ha valaki a Gecsemáné kertből el­indul a Via Dolorosa felé, föl kell men­jen a városfal felé és azon az Oroszlá­nos-kapun jut be a városba, amit még Szulejmán szultán, a mohácsi csata győztese építtetett. Valamikor, a babi­loni fogságból való hazatérés után az Oroszlános-kapu elődjét Juh-kapunak hívták és Nehémiás feljegyzése szerint (3:1-32) Eljásik főpap és szolgatársai, a papok kezdték építeni. A nevét való­színűleg azért kapta, mert a templomi áldozatokhoz felhasznált bárányokat ezen a kapun hozták be a városba és mielőtt a templomba vitték, megfür­dették őket a „Birket Jiszraél” meden­cében, amely a templomtértől észa­kabbra lehetett. Belépve a városkapun alig száz mé­terre jobbkéz felől a francia Fehér Atyák házához érkezünk. Ennek ud­varán van - a hagyomány szerint - Szűz Mária szülőháza, fölötte a Szent Anna templom és mögötte a Betesha­­tó (János 5:1-15). Mária szüleit név szerint nem emlí­ti az Újszövetség, a hagyomány azon­ban Anna és Joákim néven tartja őket számon. Házasságuk évtizedekig med­dő volt, aztán idős korban - mint más bibliai családoknak -, isteni kegyelem révén, nekik is született gyermekük. Hiszen Sára kilencven-, Ábrahám száz­­esztendős volt, amikor Izsák született. Rebeka, Ráchel, de Sámson és Sámuel próféta szülei is sokáig gyermektele­nek voltak. És ezt olvassuk Erzsébet­ről, Keresztelő János anyjáról is. Mária születési helyéről is megosz­lik a hagyomány. Egyesek Názáretre, mások Betlehemre gondoltak, végül a második századi hagyományt őrző Ja­kab protoevangéliuma állítása kereke­dett felül, amely szerint a galileai há­zaspárnak Jeruzsálemben is volt laká­sa. Ennek a Bibliából kimaradt apok­rif szövegnek a protestáns bibliatudó­sok előtt nem nagy tekintélye van, de mivel a közelben találtak egy imahe­lyet, amelyet már a harmadik század­ban Mária nevével kapcsoltak össze, Eudoxia bizánci császárnő (438-460) Mária tiszteletére az imahely fölé ba­zilikát épített. Ezzel aztán hivatalosan is megerősítette a jeruzsálemi szüle­tésre vonatkozó hagyományt. Eudoxia bazilikáját, mint annyi más keresztyén szentélyt 618-ban a perzsák lerombolták. Persze nemsoká­ra újjáépítették és a korai moszlim időkben, mint apácazárda a szegény keresztyén asszonyok menedékhelye volt. A ma is látható templom a ke­resztesek korából származik és a régi Palesztina egyetlen épségben maradt keresztes­ kori építménye. Jeruzsálem első királyának, I. Balduinnak az özvegye, Aida építtette 1140-1150 között. Dr. Bajusz Ferenc

Next