Reformátusok Lapja, 1998 (42. évfolyam, 1-43. szám)
1998-01-04 / 1. szám
Esztendő fordulóján még hangosabban szólal meg az emberben mindaz, ami egyébként is benne zakatol: mi lesz velünk, mit hoz a holnap, mi következik ránk, szeretteinkre, népünkre, az egyházra, az emberiségre? Milyen gondolatai támadnak ilyenkor az embernek, és milyen gondolatokra segít el Isten Igéje? Van, aki azt mondja, nem kell ezen gondolkodni, egyáltalán: minél kevesebbet kell gondolkodni. Fojtsuk az aggodalmainkat borba, hangosságba, valamilyen mámorba. Szilveszterkor sokan követik ezt a tanácsot. S ami szomorúbb: a fiatalok egy része annyira menekül a valóság elől, hogy egyre többen vannak, akik erre létesített szórakozóhelyeken péntektől hétfőig elkábítják magukat, hogy hétfőtől péntekig - úgymond - kibírják ezt a világot. Ez nemcsak sok pénzükbe kerül, hanem orvosok szerint fel kell készülnünk arra, hogy néhány év múlva ezek az ifjak roncsok lesznek, s a kórház, majd a temető lesz a végállomásuk. A közgazdászok, statisztikusok, futurológusok számolnak. Ha a beindult folyamatok így haladnak tovább, akkor hova vezet az út... Persze tudják, hogy bármikor beléphet egy új tényező is, de számolni azért kell. Az aggodalmaskodó kisember pedig úgy érzi, minden oka megvan a félelemre, és semmi jót nem vár az új esztendőtől. Hiszen mindenki látja: nő a szegénység, a munkanélküliség, az infláció, toronymagasra szöknek, az árak, messze lemaradnak mögöttük a bérek és nyugdíjak, aggasztóan fogy a népesség, általánossá válik a korrupció. Az átlagember védtelen az erőszakkal és a csalások különféle változataival szemben. Amit néhány éve csak filmeken láttunk, az ma az utcainkon történik. Aki a Tízparancsolat Igéinek az ellenkezőjét teszi, azt nem is tartják már vétkesnek, sőt úgy tűnik, ez a boldogulás útja. Ez a nagy erkölcsi elesettség nagy lelki sötétségből ered. Mivel tömegek nem ismerik Istent, ezért keresnek és csinálnak maguknak isteneket. Nemcsak a pénz mindenhatónak vélt hatalmában bíznak sokan, de szorultságában és tudatlanságában ördögi erőkhöz is folyamodik az ember. Már fel sem tűnik, hogy egyik napilapunk közli: az egyik új nagy áruházban ,jósda várja a látogatókat. Jelképes összegért ki-ki megismerheti a jövőjét. A jósda megalapítója X. Y. író. Három boszorkány és három számítógép segítségével...” Ne gondolj a jövőre, élvezd a mát - mondja az egyik. Számolj és próbáld kiszámítani, mi vár rád holnap - szól a másik. Félj, mert minden okod megvan rá - így a harmadik. Keress magadnak isteneket és hódolj nekik... S milyen újévi gondolatokat ad Isten Igéje? „Az Úr kegyelme az, hogy még nincs végünk, mivel nem fogyatkozik el az Ő irgalmassága” (Sir 3:22). Egyedül Isten irgalmának köszönhetjük, hogy megértük az új évet. Annak, hogy nem bűneink szerint bánik velünk. Az őszinte bűnbánat és a bűnökkel való szakítás ad valóban új kezdést az embernek. Induljunk így az új évre! „Áldjad lelkem az Urat, és el ne felejtsd, mennyi jót tett veled!” (Zsoltárok 103:2). Sokféle nyomorúságunk közt, kétségbeejtő jelenségeket látva is legyen hála a szívünkben Isten jótéteményeiért és áldjuk az Urat! Ő nem változik, az idén is számíthatunk hűségére. Legyünk bizonyosak abban, hogy minden látszat ellenére ő tartja kezében a történelem kormányát. Bízzuk rá magunkat az új évben is! Sok minden múlik ezen: kezembe veszem, vagy kezére bízom ügyeimet. Ez nem azt jelenti, hogy tétlenkedik a hívő ember, hanem azt, hogy miközben végzi kötelességét, Istentől vár áldást. „Vetett Izsák azon a földön, és lett abban az évben százannyija, mert megáldotta az Úr” (I. Mózes 26:12). Az áldás az a többlet, amit nem érdemlünk, amiért nem dolgoztunk meg, amit jókedvéből az Isten az övéinek. Tedd a dolgod és várd az áldást alázatosan! De hova küld áldást az Úr? „Ahol a testvérek egyetértésben élnek” (Zsoltárok 133). A széthúzásnak, sárdobálásnak, egymás elleni uszításnak ebben a bűzös levegőjében, amiben élünk, a keresztyéneknek mellé kell válniuk: lehet egyetértésben is élni! Az egyéni és csoportérdeket alá kell rendelni a nagyobb közösség, a nép, a nemzet érdekeinek. A magunk akaratát Isten akaratának. A pillanatnyi haszon helyett előnyben kell részesíteni nemesebb és távlati célokat. Még áldozatok árán is komolyan kell vennünk: „Ne nézze ki-ki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is” (Fii 2:4). Annyira, hogy sokféle ínségünk közt is tanuljunk meg adni. „Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal” (I. János 3:8). Kérjünk Istentől irgalmas szemet, irgalmas szívet és azonnal segítségre mozduló kezeket. Vegyük észre, mi az, amit Isten nem nekünk szánt, csak nálunk tett le, hogy továbbadjuk másoknak. Boldog, aki ezt a sáfárszolgálatot végzi. Emiatt biztosan nem fog szükséget látni, sőt gondviselő Atyánk szeretetét tapasztalja majd. Legyen hát újévi programunk ez az Ige: „Örüljetek az Úrban mindig, ismét mondom, örüljetek! Szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt. Az Úr közel! Semmi miatt ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat Isten előtt. És az Isten békessége, ami minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban” (Fi 4:4-7). Cseri Kálmán lEjmÉUILAPJA 1998. január 4. A művészet világáról a világ művészetéről Brazília legnagyobb „magyar” városa, Sao Paulo és környéke, az egyik legrégebbi település, mely az ország felfedezése, Pedro Alvarez Cabral 1500. április 22-i partraszállása után jött létre, az Atlanti-óceántól 72 km-re északra. Magyarok már a XVIII. századtól kezdve megjelentek, kivételes vándor utazóként. A nagyobb magyar bevándorlások a XIX-XX. század fordulójától kezdődnek el, s több hullámban érkeznek e földre, háborúk, elnyomatások, vagy éppen a gazdasági kényszer következtében. A mintegy 100000 fős, több generációs magyar eredetű lakosságnak mintegy 70%-a Sao Paulóban és környékén keresett és talált új életet. Településeit is magyar nevekkel jelölte meg új hazájában: Árpádfalva, Szentistvánkirályfalva stb. Sao Paulóban a Magyar Ház köré csoportosul a több mint húsz különböző célú és rendeltetésű művészeti, kulturális, irodalmi, szociális, segélyező, tánccsoport, cserkész stb. egyesület. A református közösségnek a Lapa nevű városrészben áll szép temploma, melyről a Reformátusok Lapja e sorok írójának személyes látogatása alkalmával számolt be. (Magyar reformátusok között Sao Paulóban, 1996. 22. sz. 6. o.). A kultúra, a nevelésügy, oktatás, a társadalmi és egyházi élet területén kiemelkedik a magyar alapítású Szent Gellért apátság (Mosteiro Sao Geraldo) és ezzel együttműködő Szent Imre kollégium (Colégio Santo Américo), melyet Brazília egyik leghíresebb, legjobb iskolájaként tartanak számon, szinte az egész ottani földrészen. Az egykori kis település ma másfél magyarországnyi, 15 millió ember lakhelye, a megapolis Sao Paulo. A Sao Paulo-i magyar kolónia minden évben megünnepli a három legnagyobb magyar ünnepet: március 15-ét, augusztus 20-át és október 23-át. Évtizedek óta az utóbbi lett a legjelentősebb alkalom, melyet a magyar bencés Apátság és Kollégium helyiségeiben rendeznek meg. Ebben az évben egy jelentős kiállítás vezette be az ünnepi programot október 22-én „Hamza D. Ákos festőművész (1903-1993) Brazíliai képek Sao Paulo-i magángyűjteményekből” című tárlattal, e sorok írójának rendezésében. Ebből az alkalomból került bemutatásra dr. Koós Judith: „Hamza D. Ákos (1903-1993) képzőművészeti életműve” c. monográfiája is. A megnyitó igen nagyszámú közönségét, melyek között a brazil és magyar kulturális, egyházi, művészeti, társadalmi, gazdasági élet neves személyiségei jelen voltak, P. Linka (Ernesto) Ödön apát köszöntötte, majd megnyitó beszédében Basch Árpád főkonzul méltatta a kiállítás jelentőségét, kiemelve a művész két fontos tulajdonságát, alkotásainak kvalitását és nemzetközi összefüggéseit. A rendező ezután előadásában ismertette a kiállítás létrejöttének körülményeit, valamint bemutatta megjelent monográfiáját. Az életmű, melyet a művész alkotásainak több műfajú teljessége - festészet, szobrászat, film, költészet - felmutat, rendkívüli fényű állócsillag az európai és a brazil művészet történetében. E nagyműveltségű, humanista szellemiségű személyiség sajátos kifejező stílusával átfogja szinte az egész XX. századot, két világrész számos országát, történelmi sorsfordulóival és történeti példatárával együtt. Hamza D. Ákos ugyanis csak mindössze alig 10 évet töltött hazájában - gyermek- és ifjú éveit leszámítva. Hosszabb és többszöri párizsi, itáliai tartózkodások után, 1953-tól közel 40 éven át Säo Paulóban csak festészetének élt, feleségével, a neves díszlet- és kosztümtervező iparművésszel, Hamza Lehel Máriával. Ez a Säo Paulo-i ünnepi tárlat első alkalommal mutatta be a mester Säo Paulo-i magángyűjteményekbe került festményeinek javát, így e kiállítás anyagát még soha senki együttesen nem láthatta. A kilenc műgyűjtőtől e kiállításra kölcsönadott több mint 20 alkotás hézagpótlónak értékelhető az életműben. Közöttük számos olyan képpel, mely az 1995-ben, e sorok írójának megnyitójával kapuját kizáró Hamza Múzeum Alapítvány jászberényi Hamza Múzeum - melyet Hamza Lehel Mária még férje életében e célra, alapítványával hozott létre - sem rendelkezik. Kiválóan megfestett ritka portrék, brazil tájak emlékképei, régi korok stílusában átélt csendéletek, enteriőrök stb. A kiállítás jelentős sikert aratott, s a művész barátai, ismerősei, akikkel egykor évtizedeket nap nap után együtt töltött, meghatottan emlékeztek Hamza D. Ákos művészi és emberi nagyságára. A Sao Paulo-i sajtó már a megnyitó napján külön cikkben számolt be az eseményről. E kiállítás és a Hamza-monográfia - melyről megjelenése alkalmával a Reformátusok Lapja értékelő cikkben számolt be - bizonnyal hozzájárult e nagy formátumú életmű teljesebb megismertetéséhez. * Dr. Koós Judith Kiállítás Sao Paulában i'k össze: -mks • Gy. Szabó Béla fametszete Reményik Sándor emlékezete Bibarcfalván él özv. Józsa Ferencné. Alacsony, törékeny, halk beszédű, mindig segítőkész. Közel tíz éve egyedül él az öreg faházban az iskola szomszédságában, életének 76. esztendejében. Három gyermeket nevelt. Öt unokája és három dédunokája van. Szerencsére Bárót, Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely és Budapest már nincs elérhetetlen távolságra. A csendes szavú nyugdíjas ápolónővér nagy idők tanúja. Gyermekként és fiatalként is nehéz sorsa volt. Árva leányként 1940- ben Sepsiszentgyörgyről kerül Kolozsvárra, mint tanuló a diakonissza intézetbe. Ekkor 19 éves volt. Mélyen vallásos fiatalként örvendett, hogy tanulni lesz módja. A kincses városban a Kálvin út 2. szám alatt volt a református egyházi központ. Egy esztendeig egyházi témájú tantárgyak mellett elsajátították a betegápolás szolgálatát. Óráik délelőtt voltak, míg később segítettek a közösség napi feladatainak elvégzésében. Azután két év gyakorló munka következett a református kórházban, majd a fogadalomtétel. Élete legszebb időszaka volt a diakonissza intézetben töltött idő, hiszen a sok nehéz megaláztatást elszenvedett árva az egyház meleg családi fészkébe került. Csodálatos hangulat uralkodhatott abban a kis közösségben, mert ma is órákat mesél róla, pontosan idéz dátumokat és személyeket. A szétszóratás után is igyekeztek legalább levélben kapcsolatot tartani, s a még életben levők között a kötelék máig élő. Különösen elevenen él emlékezetében Reményik Sándor kolozsvári költő, aki az intézet igazgatójának Borbáth Dániel teológiai tanárnak barátja és komája (gyermekének keresztapja) volt. Először 1940-ben hallotta szavalni a költőt és ma is könny gyűl a szeme sarkába, ha felidézi az előadás hangulatát. Különösen két verse emlékezetes a szerző előadásában: „Akikhez nem jött el az ország” és a „Kegyelem”. Reményik a diktatúra évtizedeiben először tiltott volt, majd elhallgatott, később egyházi ünnepélyeken mindig szerepelt a „Templom és iskola” című verse és szállóigévé vált annak utolsó sora. Akkor még nem tűnt betegnek Reményik Sándor, ám másfél év múltán ő is a kórház ápoltja volt halála előtt. Az udvaron volt egy különálló pavilon, ahol a tébécés betegeket gyógyították. Az emeleten volt három kórterem, s itt különszobában helyezték el a költőt. Jolán testvér ápolta és biztatta gyakran, hogy egyék, mert már nem volt étvágya. A kezelés ellenére egyre gyengült és 1941. október 24-én, ötvenéves korában elhunyt. Jósa Piroska