Reformátusok Lapja, 1998 (42. évfolyam, 1-43. szám)

1998-01-04 / 1. szám

Esztendő fordulóján még hango­sabban szólal meg az emberben mindaz, ami egyébként is benne za­katol: mi lesz velünk, mit hoz a hol­nap, mi következik ránk, szeret­teinkre, népünkre, az egyházra, az emberiségre? Milyen gondolatai tá­madnak ilyenkor az embernek, és mi­lyen gondolatokra segít el Isten Igéje? Van, aki azt mondja, nem kell ezen gondolkodni, egyáltalán: minél kevesebbet kell gondolkodni. Fojt­suk az aggodalmainkat borba, han­gosságba, valamilyen mámorba. Szilveszterkor sokan követik ezt a tanácsot. S ami szomorúbb: a fiata­lok egy része annyira menekül a va­lóság elől, hogy egyre többen van­nak, akik erre létesített szórakozó­helyeken péntektől hétfőig elkábít­ják magukat, hogy hétfőtől péntekig - úgymond - kibírják ezt a világot. Ez nemcsak sok pénzükbe kerül, ha­nem orvosok szerint fel kell készül­nünk arra, hogy néhány év múlva ezek az ifjak roncsok lesznek, s a kórház, majd a temető lesz a végál­lomásuk. A közgazdászok, statisztiku­sok, futurológusok számol­nak. Ha a beindult folyama­tok így haladnak tovább, akkor hova vezet az út... Persze tudják, hogy bármikor beléphet egy új tényező is, de számolni azért kell. Az aggodalmaskodó kisember pe­dig úgy érzi, minden oka megvan a félelemre, és semmi jót nem vár az új esztendőtől. Hiszen mindenki látja: nő a szegénység, a munkanélküliség, az infláció, toronymagasra szöknek, az árak, messze lemaradnak mögöt­tük a bérek és nyugdíjak, aggasztóan fogy a népesség, általánossá válik a korrupció. Az átlagember védtelen az erőszakkal és a csalások különféle változataival szemben. Amit néhány éve csak filmeken láttunk, az ma az utcainkon történik. Aki a Tízparan­csolat Igéinek az ellenkezőjét teszi, azt nem is tartják már vétkesnek, sőt úgy tűnik, ez a boldogulás útja. Ez a nagy erkölcsi elesettség nagy lelki sötétségből ered. Mivel tömegek nem ismerik Istent, ezért keresnek és csinálnak maguknak isteneket. Nemcsak a pénz mindenhatónak vélt hatalmában bíznak sokan, de szo­rultságában és tudatlanságában ör­dögi erőkhöz is folyamodik az ember. Már fel sem tűnik, hogy egyik napi­lapunk közli: az egyik új nagy áru­házban ,jósda várja a látogatókat. Jelképes összegért ki-ki megismer­heti a jövőjét. A jósda megalapítója X. Y. író. Három boszorkány és há­rom számítógép segítségével...” Ne gondolj a jövőre, élvezd a mát - mondja az egyik. Számolj és pró­báld kiszámítani, mi vár rád holnap - szól a másik. Félj, mert minden okod megvan rá - így a harmadik. Keress magadnak isteneket és hódolj nekik... S milyen újévi gondolatokat ad Is­ten Igéje? „Az Úr kegyelme az, hogy még nincs végünk, mivel nem fogyat­kozik el az Ő irgalmassága” (Sir 3:22). Egyedül Isten irgalmának kö­szönhetjük, hogy megértük az új évet. Annak, hogy nem bűneink sze­rint bánik velünk. Az őszinte bűnbá­nat és a bűnökkel való szakítás ad valóban új kezdést az embernek. In­duljunk így az új évre! „Áldjad lelkem az Urat, és el ne felejtsd, mennyi jót tett veled!” (Zsol­tárok 103:2). Sokféle nyomorúsá­gunk közt, kétségbeejtő jelenségeket látva is legyen hála a szívünkben Is­ten jótéteményeiért és áldjuk az Urat! Ő nem változik, az idén is szá­míthatunk hűségére. Legyünk bizonyosak abban, hogy minden látszat ellenére ő tartja ke­zében a történelem kormányát. Bíz­zuk rá magunkat az új évben is! Sok minden múlik ezen: kezembe ve­szem, vagy kezére bízom ügyeimet. Ez nem azt jelenti, hogy tétlenke­dik a hívő ember, hanem azt, hogy miközben végzi kötelességét, Isten­től vár áldást. „Vetett Izsák azon a földön, és lett abban az évben száz­annyija, mert megáldotta az Úr” (I. Mózes 26:12). Az áldás az a többlet, amit nem érdemlünk, amiért nem dolgoztunk meg, amit jókedvéből az Isten az övéinek. Tedd a dolgod és várd az áldást alázatosan! De hova küld áldást az Úr? „Ahol a testvérek egyetértésben élnek” (Zsoltárok 133). A széthúzásnak, sárdobálásnak, egymás elleni uszí­tásnak ebben a bűzös levegőjében, amiben élünk, a keresztyéneknek mellé kell válniuk: lehet egyetértés­ben is élni! Az egyéni és csoportér­deket alá kell rendelni a nagyobb közösség, a nép, a nemzet érdekei­nek. A magunk akaratát Isten aka­ratának. A pillanatnyi haszon he­lyett előnyben kell részesíteni ne­mesebb és távlati célokat. Még áldo­zatok árán is komolyan kell ven­nünk: „Ne nézze ki-ki a maga hasz­nát, hanem mindenki a másokét is” (Fii 2:4). Annyira, hogy sokféle ínségünk közt is tanuljunk meg adni. „Fiacs­káim, ne szóval szeressünk, se nyelv­vel, hanem cselekedettel és valóság­gal” (I. János 3:8). Kérjünk Istentől irgalmas szemet, irgalmas szívet és azonnal segítségre mozduló kezeket. Vegyük észre, mi az, amit Isten nem nekünk szánt, csak nálunk tett le, hogy továbbadjuk másoknak. Bol­dog, aki ezt a sáfárszolgálatot végzi. Emiatt biztosan nem fog szükséget látni, sőt gondviselő Atyánk szerete­­tét tapasztalja majd. Legyen hát újévi programunk ez az Ige: „Örüljetek az Úrban mindig, ismét mondom, örüljetek! Szelídlel­­kűségetek ismert legyen minden em­ber előtt. Az Úr közel! Semmi miatt ne aggódjatok, hanem imádságotok­ban és könyörgéstekben minden al­kalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat Isten előtt. És az Is­ten békessége, ami minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szívete­ket és gondolataitokat a Krisztus Jé­zusban” (Fi­ 4:4-7). Cseri Kálmán lEjmÉUILAPJA 1998. január 4. A művészet világáról­­ a világ művészetéről Brazília legnagyobb „magyar” városa, Sao Paulo és környéke, az egyik legrégebbi település, mely az ország felfedezése, Ped­ro Alvarez Cabral 1500. április 22-i partra­szállása után jött létre, az Atlanti-óceántól 72 km-re északra. Magyarok már a XVIII. századtól kezdve megjelentek, kivételes vándor utazóként. A nagyobb magyar be­vándorlások a XIX-XX. század fordulójától kezdődnek el, s több hullámban érkeznek e földre, háborúk, elnyomatások, vagy éppen a gazdasági kényszer következtében. A mintegy 100000 fős, több generációs ma­gyar eredetű lakosságnak mintegy 70%-a Sao Paulóban és környékén keresett és ta­lált új életet. Településeit is magyar nevek­kel jelölte meg új hazájában: Árpádfalva, Szentistvánkirály­falva stb. Sao Paulóban a Magyar Ház köré cso­portosul a több mint húsz különböző célú és rendeltetésű művészeti, kulturális, iro­dalmi, szociális, segélyező, tánccsoport, cserkész stb. egyesület. A református kö­zösségnek a Lapa nevű városrészben áll szép temploma, melyről a Reformátusok Lapja e sorok írójának személyes látogatá­sa alkalmával számolt be. (Magyar refor­mátusok között Sao Paulóban, 1996. 22. sz. 6. o.). A kultúra, a nevelésügy, oktatás, a tár­sadalmi és egyházi élet területén kiemel­kedik a magyar alapítású Szent Gellért apátság (Mosteiro Sao Geraldo) és ezzel együttműködő Szent Imre kollégium (Colé­­gio Santo Américo), melyet Brazília egyik leghíresebb, legjobb iskolájaként tartanak számon, szinte az egész ottani földrészen. Az egykori kis település ma másfél ma­­gyarországnyi, 15 millió ember lakhelye, a megapolis Sao Paulo. A Sao Paulo-i magyar kolónia minden évben megünnepli a három legnagyobb magyar ünnepet: március 15-ét, augusztus 20-át és október 23-át. Évtizedek óta az utóbbi lett a legjelentősebb alkalom, me­lyet a magyar bencés Apátság és Kollé­gium helyiségeiben rendeznek meg. Ebben az évben egy jelentős kiállítás vezette be az ünnepi programot október 22-én „Hamza D. Ákos festőművész (1903-1993) Brazíliai képek Sao Paulo-i magángyűjteményekből” című tárlattal, e sorok írójának rendezésében. Ebből az al­kalomból került bemutatásra dr. Koós Ju­dith: „Hamza D. Ákos (1903-1993) képző­­művészeti életműve” c. monográfiája is. A megnyitó igen nagyszámú közönségét, melyek között a brazil és magyar kultu­rális, egyházi, művészeti, társadalmi, gazdasági élet neves személyiségei jelen voltak, P. Linka (Ernesto) Ödön apát kö­szöntötte, majd megnyitó beszédében Basch Árpád főkonzul méltatta a kiállí­tás jelentőségét, kiemelve a művész két fontos tulaj­donságát, alkotásainak kvalitását és nemzetközi összefüggéseit. A rendező ezután előadásában ismertette a kiállítás létrejöttének körülményeit, valamint bemutatta megjelent monográ­fiáját. Az életmű, melyet a művész alkotásai­nak több műfajú teljessége - festészet, szobrászat, film, költészet - felmutat, rendkívüli fényű állócsillag az európai és a brazil művészet történetében. E nagy­műveltségű, humanista szellemiségű személyiség sajátos kifejező stílusával átfogja szinte az egész XX. századot, két világrész számos országát, történelmi sorsfordulóival és történeti példatárával együtt. Hamza D. Ákos ugyanis csak mindössze alig 10 évet töltött hazájában - gyermek- és ifjú éveit leszámítva. Hosszabb és többszöri párizsi, itáliai tar­tózkodások után, 1953-tól közel 40 éven át Säo Paulóban csak festészetének élt, feleségével, a neves díszlet- és kosztüm­­tervező iparművésszel, Hamza Lehel Má­riával. Ez a Säo Paulo-i ünnepi tárlat első alka­lommal mutatta be a mester Säo Paulo-i magángyűjteményekbe került festményei­nek javát, így e kiállítás anyagát még soha senki együttesen nem láthatta. A kilenc műgyűjtőtől e kiállításra kölcsönadott több mint 20 alkotás hézagpótlónak értékelhető az életműben. Közöttük számos olyan kép­pel, mely az 1995-ben, e sorok írójának megnyitójával kapuját kizáró Hamza Mú­zeum Alapítvány jászberényi Hamza Mú­zeum - melyet Hamza Lehel Mária még férje életében e célra, alapítványával ho­zott létre - sem rendelkezik. Kiválóan megfestett ritka portrék, brazil tájak em­lékképei, régi korok stílusában átélt csend­életek, enteriőrök stb. A kiállítás jelentős sikert aratott, s a művész barátai, ismerősei, akikkel egykor évtizedeket nap nap után együtt töltött, meghatottan emlékeztek Hamza D. Ákos művészi és emberi nagyságára. A Sao Pau­lo-i sajtó már a megnyitó napján külön cikkben számolt be az eseményről. E kiállí­tás és a Hamza-monográfia - melyről meg­jelenése alkalmával a Reformátusok Lapja értékelő cikkben számolt be - bizonnyal hozzájárult e nagy formátumú életmű tel­jesebb megismertetéséhez. * Dr. Koós Judith­ ­ Kiállítás Sao Paulában i'k ö­­ssze: -mks • Gy. Szabó Béla fametszete Reményik Sándor emlékezete Bibarcfalván él özv. Józsa Ferencné. Alacsony, törékeny, halk beszédű, mindig segítőkész. Közel tíz éve egyedül él az öreg faház­ban az iskola szomszédságában, életének 76. esztendejében. Há­rom gyermeket nevelt. Öt unokája és három dédunokája van. Sze­rencsére Bárót, Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely és Budapest már nincs elérhetetlen távolságra. A csendes szavú nyugdíjas ápolónővér nagy idők tanúja. Gyer­mekként és fiatalként is nehéz sorsa volt. Árva leányként 1940- ben Sepsiszentgyörgyről kerül Kolozsvárra, mint tanuló a diako­nissza intézetbe. Ekkor 19 éves volt. Mélyen vallásos fiatalként ör­vendett, hogy tanulni lesz módja. A kincses városban a Kálvin út 2. szám alatt volt a református egyházi központ. Egy esztendeig egyházi témájú tantárgyak mellett elsajátították a betegápolás szolgálatát. Óráik délelőtt voltak, míg később segítettek a közös­ség napi feladatainak elvégzésében. Azután két év gyakorló mun­ka következett a református kórházban, majd a fogadalomtétel. Élete legszebb időszaka volt a diakonissza intézetben töltött idő, hiszen a sok nehéz megaláztatást elszenvedett árva az egyház meleg családi fészkébe került. Csodálatos hangulat uralkodhatott abban a kis közösségben, mert ma is órákat mesél róla, pontosan idéz dátumokat és személyeket. A szétszóratás után is igyekeztek legalább levélben kapcsolatot tartani, s a még életben levők között a kötelék máig élő. Különösen elevenen él emlékezetében Reményik Sándor ko­lozsvári költő, aki az intézet igazgatójának Borbáth Dániel teoló­giai tanárnak barátja és komája (gyermekének keresztapja) volt. Először 1940-ben hallotta szavalni a költőt és ma is könny gyűl a szeme sarkába, ha felidézi az előadás hangulatát. Különösen két verse emlékezetes a szerző előadásában: „Akikhez nem jött el az ország” és a „Kegyelem”. Reményik a diktatúra évtizedeiben először tiltott volt, majd elhallgatott, később egyházi ünnepélye­ken mindig szerepelt a „Templom és iskola” című verse és szállói­gévé vált annak utolsó sora. Akkor még nem tűnt betegnek Remé­nyik Sándor, ám másfél év múltán ő is a kórház ápoltja volt halála előtt. Az udvaron volt egy különálló pavilon, ahol a tébécés betege­ket gyógyították. Az emeleten volt három kórterem, s itt különszo­­bában helyezték el a költőt. Jolán testvér ápolta és biztatta gyak­ran, hogy egyék, mert már nem volt étvágya. A kezelés ellenére egyre gyengült és 1941. október 24-én, ötvenéves korában elhunyt. Jósa Piroska

Next