Reformátusok Lapja, 1999 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1999-01-03 / 1. szám

­ Dr. Hegedűs Lóránt Petőfi Sándor az örökkévalóság szempontja alatt Az 1848-49-es szabadságharc történelmi kor­szakának másfélszázados távlata kötelességként és kiváltságként adja számunkra az emlékezések és értékelések eszméltető feladatait, e kor esemé­nyeit és személyiségeit illetően egyaránt. Isten teremtésének rendjében, gondviselésének folya­matában és megváltó útteremtésének végérvé­nyes célirányosságában „az egész emberiséget egy vérből teremtette.... meghatározván eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait” (Ap.Cs. 17,26), így, ha egy néptől hazája történelmét ve­szik el­­ agyonhallgatással, langymeleg közöm­bösséggel, tudatos hamisítással,­­ akkor életének gyökereitől, hivatásos tevékenységének értelmé­től, eleve elrendelt céljának betöltésétől fosztják meg és halálra ítélik. Evilági történetének az üdvtörténet szerinti végérvényes érvényességét kibontva viszont a nemzet él, az egyetemes embe­riség civilizációjában és kultúrájában munkálja és betölti rendeltetését, új minőségeket teremve elszenvedi szenvedéseit - sorsának csapásait pró­bává alakítja azáltal, hogy kibírja őket­­ és jobb korok jövendőjének vagy a nem szégyenletes, ha­nem nagyszerű halálnak és megdicsőülésnek tel­jességébe tér. Ezért írunk az 1848-49-es szabadságharc hit­vallójának, Petőfi Sándornak történelmi személyi­ségéről, életművéről, hatásáról és jelentőségéről - teológusként - az örökkévalóság szempontja alatt. E szempont bibliailag Isten legegyetemesebb és legszemélyesebb szeretetének szempontja abban a világban, amely teremtéstől az út teremtésig úgy funkcionál, mint az Ige gondolata, hiszen Igével teremtetett (I. Mózes 1,3), Igével tartatik meg (Zsid 1,3), Igével teremtetik újjá (Jel 21,5). A szel­lemi információval rendezetten működtetett anyag- energetikai világmindenség öntudatának, az embernek történeti világában pedig az Ige test­té lesz (János 1,14) Jézus Krisztusban, hogy önis­­tenítésünk álabszolútumaitól megszabadítva Is­tenhez vezéreljen, ember alatti mélységű és em­ber feletti hatalmú gonoszságok kárhozatától megszabadítson s kozmikus egyensúlyunk megőr­zésével emberségünket egyénileg és közösségileg kibontakoztassa. Ebben a legegyetemesebb és legszemélyesebb rendben (János 3,16) ki-ki megtalál(hat)ja, el­­szenved(het)­ vagy végrehajt(hat)ja saját sorsá­nak vállalkozását. Ámde mindez döntően az em­beriségből legkiemelkedőbb személyiségek eseté­ben lesz nyilvánvalóvá. Petőfi Sándor ilyen rend­kívüli személyiség, akinek lénye, zsenije, hatása, sorsa, életműve a maga egyetlenszerű közvetlen­ségével, személyes eredetiségével, sorsának kivé­teles sűrítettségével és lángeszű-lánglelkű párat­lanságával mindenkit lélegzetelállítóan úgy meg­ragad, hogy legegyetemesebb dimenzióba tagoló­dásáról szinte mindenki elfeledkezik. Pedig egy­részt a tehetségek lehetnek pusztán korjelenségek és a lét egyetlen törzsszeletének képviselői, de a legnagyobb zsenik csak a legszemélyesebbtől a legegyetemesebb valóságig ívelő alkotó egyénisé­gek lehetnek. (Ezt bemutattam már Ady Endre, József Attila, Németh László, Szabó Dezső eseté­ben is és a „Jézus és Európa” c. könyvemben tár­gyalt személyiségeken). Másrészt az Isten világá­val, a végtelennel és örökkéva­lóval való kapcsolattartás lehe­tett pusztán „végső kérdés” sür­getően korszerű tennivalók idején egyes elmúlt korszakok­ban, de a zseni végtelennel egy­becsendülő egzisztenciális rezo­nanciáját csak egyre döntőbb jelentőségű hitelesítő pecsétnek tarthatjuk egész életművén ab­ban a modern apokalipszisben, amikor az ember az egek erős­ségeivel a kezében és a poklok ürességével szívében bármikor belepusztulhat álabszolútumai­­ba, és „már csak egy Isten menthet meg minket”. Az Eins­­tein-i mondás szerint: „Az em­beriség ma már nem oratóriu­mokból él, hanem laboratóriu­mokból, de vissza kell adni ora­tóriumait, ha nem akar bele­pusztulni laboratóriumaiba!” így a Petőfi-jelenséget önma­gában is, modern korunk követelményei szerint is, feltétlenül meg kell látnunk és ki kell értékel­nünk az örökkévalóság szempontja alatt. E szempont szerint mindenekelőtt nyilvánvaló Petőfi Sándornak az egyetemes emberiségen belül a maga nemében legegyetlenszerűbb személyisé­ge. Míg Ady a legkozmikusabban személyes, Pető­fi a legszemélyesebben kozmikus költő a világon. Erről az egyetlen tételről Ady tanulmányom pár­huzamaként külön részletes­séggel kellene írni, de itt pár­huzam részletezése nélkül is világossá válhat Petőfi kozmi­kusan személyes egyedülálló­sága.­­ Ravasz László méltán mondja róla: „Csodálatos lé­nyében magyarrá lett mindaz, ami egyetemesen emberi, zen­gő pillanattá az, ami örök és az ő pillanatai örökké zenge­nek.” A tudós német Grimm írja vele kapcsolatban is a múlt század végén: ,A legmaga­sabb költői ihlet hatszor öltött testet a Földön. Először hív­ták Homérnak, másodszor Daniénak, harmadszor Sha­­kespeare-nek, negyedszer Ge­­thének, ötödször Petőfinek, hatodszor Mistralnak”. Nem honi elfogultság, hanem tár­gyilagosan tudós külföldi vé­lemény emeli Petőfit a nagyok legnagyobbjai közé alig negyedszázados életének egyetlenszerű líra­alkotásával, sőt megtestesülésével. De a lírai költői alkotáson túl egész személyisé­ge is páratlan minőség Isten teremtettségében. Pekár Gyula igaz értékelése szerint Petőfi egy személyben: költő, látnok, apostol, hős és mártír. (Folytatás a 4. oldalon.) írj­a­yst Ne félj, mert én veled vagyok! (Ézs. 43,5) Szeretett Testvéreink! Isten hitet, megmaradást, bizakodást és erőt adó jelenlétéért hálát ad­va köszöntünk Benneteket az esztendő fordulóján. Az Ő jelenléte minden­kor nagy felelősséget követel tőlünk. Tapasztaljuk, hogy a hányattatás, nélkülözés és kiszorítottság éveinek, évtizedeinek hatása még nem múlt el nyomtalanul hétköznapjainkból, hiszen lélekszámunk továbbra is apad, sokan küszködnek betegen, szétesett családban, szenvedélyektől megkötözötten, vagy árvízsújtottan, megélhetési gondok között. Ugyan­akkor azt is érezhetjük, hogy pozitív erők is munkálkodnak közöttünk (épülő új templomok, megerősödő oktatási- és szeretetintézményeink, a több reménységre jogosító parlamenti és önkormányzati választások eredményei, az árvízkárosultak megsegítésére szervezett akciók). Ezúton is köszönjük lelkipásztoraink, presbitereink, gyülekezeti tagja­ink imádságban, anyagi áldozathozatalban és sok más módon megnyil­vánult támogatását. ». 1998. december 8-án a Parlament kupolacsarnokában a Magyar Köz­társaság miniszterelnöke és a Zsinat egyhangú támogatásával egyhá­zunk zsinati elnöksége történelmi jelentőségű Megállapodást írt alá. Eb­ben a Megállapodásban a szerződő felek egymást megbecsülve és egymás értékeit elfogadva a kölcsönös együttműködés számára olyan keretet kí­vánnak biztosítani, melyben a Magyarországi Református Egyház sza­badon és megfelelő feltételek között végezheti hitéleti, közszolgálati és közéleti tevékenységét. Ennek a Megállapodásnak a következményeként újabb lehetőségek kínálkoznak számunkra, melyekkel a jövőben tudnunk kell élni. A nagyobb lehetőségekkel párosuló nagyobb felelősség vállalása közben sem szabad megfeledkezni azonban Szentháromság Istenünk erőt, bölcsességet és mértéktartást adó jelenlétéről. Egyházunknak 1999-ben - a hagyományos tevékenységi körén túl - három rendkívüli feladattal is meg kell birkóznia: 1. részvétel az árvíz sújtotta kárpátaljai testvéreink összedőlt házainak újjáépítésében, 2. gyülekezeteink megerősítése a presbiterválasztások jogszerű, ember­séges és körültekintő lebonyolításával, 3. felkészülés az ezredforduló ünnepségsorozatára, a történelmünket formáló sajátos református értékek felmutatásával. Kérjük Istentől, hogy népével és népünkkel maradva biztasson a ne­hézségek között is. Adjon bölcsességet, erőt, megmaradást egyházunk, hazánk és a teremtett világ számára az 1999. esztendőben is. Dr. Bölcskei Gusztáv s.k. Dr. Márkus Mihály s.k. püspök, a Zsinat lelkészi elnöke püspök, a Zsinat lelkészi alelnöke Dr. Hegedűs Lóránt s.k. püspök Dr. Mészáros István s.k. püspök Ára: 56 Ft XLIII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA 1999. JANUÁR 3. ) íme úrjá lett minden Minden új év egyben új lehetőség is arra, hogy mi magunk is megújuljunk, másként, jobban, értékesebben éljük életün­ket, s gyönyörködve Isten csodálatos világában, bizonyságot tegyünk megtartó szeretetéről. Ez az új év is ilyen lehetőség, esélyt ad a keresztyénség számára, de a világ számára is, hogy közelebb kerüljön az igazi megújuláshoz, amit Isten Jé­zus Krisztusban készített. Bizonyára már mindnyájan átgondoltuk, mit teszünk másként ebben az új évben. Megfogadtuk talán azt is, hogy többet vállalunk Isten ügyének a munkájában. Megfogad­tuk, hogy többet vállalunk az áldozathozatalok terén, türel­mesebbek, alázatosabbak leszünk, s még inkább békességre igyekszünk. A II. Korinthusi levélből a címben is idézett (5:17) bibliai versben ennek lehetőségét mondja el az apostol. Eljött végre a cselekvés ideje. Az igazság ideje. Az isteni kegyelem meg­újult erővel való hirdetésének az ideje. Mindehhez azonban döntő áttörésre lesz szükség ebben az évben. Ez a döntő áttö­rés pedig azt jelenti, hogy valóban Krisztusban kell lennünk, el kell múlnia a régieknek, s csak így, ezek megvalósulása után lesz újjá minden. Körültekintve széles e világban, láthatjuk tennivalóink sorát. Miközben mi magunk is Isten kegyelméből erősödünk - mennyei erő által -, látnunk kell azt is, hogy a „régiek el­múlása” nem történik meg akaratunk szerint. Isten úgy lát­ja, hogy erőnket nap mint nap próbára kell tenni, hogy meg tudunk-e felelni mindazoknak az elvárásoknak, amelyeket ő támaszt velünk szemben. Új formában, de valójában a „ré­giek” taktikája szerint számolnunk kell a szekularizáció újabb és újabb megnyilvánulásaival, a közömbösség, a pasz­­szivitás létezésével. Helyére kellene tenni a globalizáció „cso­daszerét”, s meghirdetni a világban mindenhol Krisztus dia­dalát az új teremtésben. Csak reménnyel lehetünk az iránt, hogy Isten nem hagyja a régiek megerősödését, s az önmagát pusztító emberiség megtalálja Istenben továbbélésének egyetlen realitását. Való igaz, amit az egyik nagy gondolkodó így fogalmazott meg napjainkban: „A XX. század intelligenciája a kis formátu­mú merészséget, a gőgöt szereti jobban. Felfuvalkodottságunk műve, hogy a korábbi istenhit helyére az atomkorszakban a bombákba vetett hit került. Az atombombák és atomerőművek a materialisztikus babonák jéghegyének csak a csúcsát képezik. Miben hiszünk valójában? Kiben bízunk? Istenben vagy a bom­bában? Az emberiség döntő intelligenciavizsgája rejlik talán az e kérdésre adott válasz mögött. Vallás és meggyőződéses tett - a keresztyénség még sosem volt annyira szükséges az életben ma­radáshoz, mint az atomkorban.” S ha a világ nem veszi komolyan, amit a nagy gondolkodó, Franz Alt itt leírt, s nem keresi Krisztust, amit az apostol szüntelenül kiált, akkor tovább erősödik a félelem a szívek­ben. Akkor a betlehemi csillag fénye helyett egyre inkább li­­dércfények pásztázzák a világot, akkor egyre inkább félnie kell az embernek embertársától, rettegnie egy-egy tudomá­nyosnak vélt kutatási eredmény után, vagy egy „igazságos­nak tartott” háború miatt... Hazánkra tekintve sem gondolkodhatunk másként. Úgy érezzük, valami elindult az új kormány megalakulásával. Új reménységek, új célok, új munkaterületek állnak előt­tünk. Közeledve az ezredfordulóhoz, látnunk kell az újjáté­­tel elengedhetetlen igei parancsát. Mert sajnos igaz, amit Nemeskürty István megfogalmazott: „A magyar társada­lom szétzüllőben van, holott minden erőnkkel a bekövetkező évezred első évszázadának teendőire kellene felkészülnünk. Magyarország a honfoglalás után háromszáz évvel már nagyhatalommá fejlődött. De hol tartunk ma? Meddig vár­junk?” Valóban, hol tartunk ma? Új kormányunk van, remény­séggel figyeljük küzdelmeit. Csakhogy a tömegkommuniká­cióban ma legtöbb esetben azok szólnak elsőként, akik „ré­giek”, akik korábban már hitegettek bennünket, ígérve min­dent, miközben kezünk-lábunk megkötötték, s így biztattak: számítunk rátok, munkálkodhattok - ha tudtok. Új kormány, új megállapodás, új remények. Itt az ideje a tetteknek, méghozzá azoknak, amelyek Krisztusban vannak, azoknak, amelyeket nem lehet - mint némely parlamenti sza­vazást­­ tetszés szerint visszavonni. Az új évben az újjátétel parancsára figyeltünk. Ahogy Szabó Dezső is vallott: „Hiszek minden vereség, minden zátonyra futott hajó után. A magyar­ság rá fog lépni az élet és a fejlődés egyetlen útjára.” Egyéni sorsunkat tekintve is remélhetünk. Remélhetünk, hiszen Isten mind ez ideig megtartott bennünket. Az ő szere­­tete feloldja görcsös szorongásainkat, elűzi félelmeinket, meghozza reményeinket ebben az esztendőben is, ha a ma­gunk gőgös, magabiztos, akarnok­ cselekedeteit meghaladva áldozatos és alázatos szívvel azon fáradozunk, hogy Krisztus Úrrá legyen szívünkben, s életünkkel hirdessük megváltói munkáját. Így és csakis így tekinthetünk az induló év titkai felé, melyeket Isten bátorításként, erősítésként, de próbaté­telként is készített mindnyájunk számára. Hogyan teljesíthetjük ebben az esztendőben a világ, a nemzet s végül saját sorsunk vonatkozásában az igei paran­csot? Ravasz László püspök 1956. november 11-ei prédikáció­jában így fogalmazta meg a választ: „Mi pedig mindnyájan, kezünket összefogva, hitünkkel belefogódtunk az Úr Jézus Krisztusba, és jöhet bármilyen vihar, hajónk előre megy.” Pál apostol a II. Korinthusi levélből így szól hozzánk az új év kezdetén: „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak és íme úrjá lett minden.” Az utolsó ezerkilencszázas évben is előttünk a lehetőség, hogy az új teremtéshez Istenbe vetett hittel megtegyük, amit a keresztyén embernek meg kell tennie. Kérjük el mindeh­hez az erőt, a bátorítást s a reményt munkáló atyai kegyel­met. így legyen mindnyájunknak Krisztusban megújult, bol­dog új éve! Nagy Lenke

Next