Reformátusok Lapja, 1999 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1999-01-03 / 1. szám
Dr. Hegedűs Lóránt Petőfi Sándor az örökkévalóság szempontja alatt Az 1848-49-es szabadságharc történelmi korszakának másfélszázados távlata kötelességként és kiváltságként adja számunkra az emlékezések és értékelések eszméltető feladatait, e kor eseményeit és személyiségeit illetően egyaránt. Isten teremtésének rendjében, gondviselésének folyamatában és megváltó útteremtésének végérvényes célirányosságában „az egész emberiséget egy vérből teremtette.... meghatározván eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait” (Ap.Cs. 17,26), így, ha egy néptől hazája történelmét veszik el agyonhallgatással, langymeleg közömbösséggel, tudatos hamisítással, akkor életének gyökereitől, hivatásos tevékenységének értelmétől, eleve elrendelt céljának betöltésétől fosztják meg és halálra ítélik. Evilági történetének az üdvtörténet szerinti végérvényes érvényességét kibontva viszont a nemzet él, az egyetemes emberiség civilizációjában és kultúrájában munkálja és betölti rendeltetését, új minőségeket teremve elszenvedi szenvedéseit - sorsának csapásait próbává alakítja azáltal, hogy kibírja őket és jobb korok jövendőjének vagy a nem szégyenletes, hanem nagyszerű halálnak és megdicsőülésnek teljességébe tér. Ezért írunk az 1848-49-es szabadságharc hitvallójának, Petőfi Sándornak történelmi személyiségéről, életművéről, hatásáról és jelentőségéről - teológusként - az örökkévalóság szempontja alatt. E szempont bibliailag Isten legegyetemesebb és legszemélyesebb szeretetének szempontja abban a világban, amely teremtéstől az út teremtésig úgy funkcionál, mint az Ige gondolata, hiszen Igével teremtetett (I. Mózes 1,3), Igével tartatik meg (Zsid 1,3), Igével teremtetik újjá (Jel 21,5). A szellemi információval rendezetten működtetett anyag- energetikai világmindenség öntudatának, az embernek történeti világában pedig az Ige testté lesz (János 1,14) Jézus Krisztusban, hogy önistenítésünk álabszolútumaitól megszabadítva Istenhez vezéreljen, ember alatti mélységű és ember feletti hatalmú gonoszságok kárhozatától megszabadítson s kozmikus egyensúlyunk megőrzésével emberségünket egyénileg és közösségileg kibontakoztassa. Ebben a legegyetemesebb és legszemélyesebb rendben (János 3,16) ki-ki megtalál(hat)ja, elszenved(het) vagy végrehajt(hat)ja saját sorsának vállalkozását. Ámde mindez döntően az emberiségből legkiemelkedőbb személyiségek esetében lesz nyilvánvalóvá. Petőfi Sándor ilyen rendkívüli személyiség, akinek lénye, zsenije, hatása, sorsa, életműve a maga egyetlenszerű közvetlenségével, személyes eredetiségével, sorsának kivételes sűrítettségével és lángeszű-lánglelkű páratlanságával mindenkit lélegzetelállítóan úgy megragad, hogy legegyetemesebb dimenzióba tagolódásáról szinte mindenki elfeledkezik. Pedig egyrészt a tehetségek lehetnek pusztán korjelenségek és a lét egyetlen törzsszeletének képviselői, de a legnagyobb zsenik csak a legszemélyesebbtől a legegyetemesebb valóságig ívelő alkotó egyéniségek lehetnek. (Ezt bemutattam már Ady Endre, József Attila, Németh László, Szabó Dezső esetében is és a „Jézus és Európa” c. könyvemben tárgyalt személyiségeken). Másrészt az Isten világával, a végtelennel és örökkévalóval való kapcsolattartás lehetett pusztán „végső kérdés” sürgetően korszerű tennivalók idején egyes elmúlt korszakokban, de a zseni végtelennel egybecsendülő egzisztenciális rezonanciáját csak egyre döntőbb jelentőségű hitelesítő pecsétnek tarthatjuk egész életművén abban a modern apokalipszisben, amikor az ember az egek erősségeivel a kezében és a poklok ürességével szívében bármikor belepusztulhat álabszolútumaiba, és „már csak egy Isten menthet meg minket”. Az Einstein-i mondás szerint: „Az emberiség ma már nem oratóriumokból él, hanem laboratóriumokból, de vissza kell adni oratóriumait, ha nem akar belepusztulni laboratóriumaiba!” így a Petőfi-jelenséget önmagában is, modern korunk követelményei szerint is, feltétlenül meg kell látnunk és ki kell értékelnünk az örökkévalóság szempontja alatt. E szempont szerint mindenekelőtt nyilvánvaló Petőfi Sándornak az egyetemes emberiségen belül a maga nemében legegyetlenszerűbb személyisége. Míg Ady a legkozmikusabban személyes, Petőfi a legszemélyesebben kozmikus költő a világon. Erről az egyetlen tételről Ady tanulmányom párhuzamaként külön részletességgel kellene írni, de itt párhuzam részletezése nélkül is világossá válhat Petőfi kozmikusan személyes egyedülállósága. Ravasz László méltán mondja róla: „Csodálatos lényében magyarrá lett mindaz, ami egyetemesen emberi, zengő pillanattá az, ami örök és az ő pillanatai örökké zengenek.” A tudós német Grimm írja vele kapcsolatban is a múlt század végén: ,A legmagasabb költői ihlet hatszor öltött testet a Földön. Először hívták Homérnak, másodszor Daniénak, harmadszor Shakespeare-nek, negyedszer Gethének, ötödször Petőfinek, hatodszor Mistralnak”. Nem honi elfogultság, hanem tárgyilagosan tudós külföldi vélemény emeli Petőfit a nagyok legnagyobbjai közé alig negyedszázados életének egyetlenszerű líraalkotásával, sőt megtestesülésével. De a lírai költői alkotáson túl egész személyisége is páratlan minőség Isten teremtettségében. Pekár Gyula igaz értékelése szerint Petőfi egy személyben: költő, látnok, apostol, hős és mártír. (Folytatás a 4. oldalon.) írjayst Ne félj, mert én veled vagyok! (Ézs. 43,5) Szeretett Testvéreink! Isten hitet, megmaradást, bizakodást és erőt adó jelenlétéért hálát adva köszöntünk Benneteket az esztendő fordulóján. Az Ő jelenléte mindenkor nagy felelősséget követel tőlünk. Tapasztaljuk, hogy a hányattatás, nélkülözés és kiszorítottság éveinek, évtizedeinek hatása még nem múlt el nyomtalanul hétköznapjainkból, hiszen lélekszámunk továbbra is apad, sokan küszködnek betegen, szétesett családban, szenvedélyektől megkötözötten, vagy árvízsújtottan, megélhetési gondok között. Ugyanakkor azt is érezhetjük, hogy pozitív erők is munkálkodnak közöttünk (épülő új templomok, megerősödő oktatási- és szeretetintézményeink, a több reménységre jogosító parlamenti és önkormányzati választások eredményei, az árvízkárosultak megsegítésére szervezett akciók). Ezúton is köszönjük lelkipásztoraink, presbitereink, gyülekezeti tagjaink imádságban, anyagi áldozathozatalban és sok más módon megnyilvánult támogatását. ». 1998. december 8-án a Parlament kupolacsarnokában a Magyar Köztársaság miniszterelnöke és a Zsinat egyhangú támogatásával egyházunk zsinati elnöksége történelmi jelentőségű Megállapodást írt alá. Ebben a Megállapodásban a szerződő felek egymást megbecsülve és egymás értékeit elfogadva a kölcsönös együttműködés számára olyan keretet kívánnak biztosítani, melyben a Magyarországi Református Egyház szabadon és megfelelő feltételek között végezheti hitéleti, közszolgálati és közéleti tevékenységét. Ennek a Megállapodásnak a következményeként újabb lehetőségek kínálkoznak számunkra, melyekkel a jövőben tudnunk kell élni. A nagyobb lehetőségekkel párosuló nagyobb felelősség vállalása közben sem szabad megfeledkezni azonban Szentháromság Istenünk erőt, bölcsességet és mértéktartást adó jelenlétéről. Egyházunknak 1999-ben - a hagyományos tevékenységi körén túl - három rendkívüli feladattal is meg kell birkóznia: 1. részvétel az árvíz sújtotta kárpátaljai testvéreink összedőlt házainak újjáépítésében, 2. gyülekezeteink megerősítése a presbiterválasztások jogszerű, emberséges és körültekintő lebonyolításával, 3. felkészülés az ezredforduló ünnepségsorozatára, a történelmünket formáló sajátos református értékek felmutatásával. Kérjük Istentől, hogy népével és népünkkel maradva biztasson a nehézségek között is. Adjon bölcsességet, erőt, megmaradást egyházunk, hazánk és a teremtett világ számára az 1999. esztendőben is. Dr. Bölcskei Gusztáv s.k. Dr. Márkus Mihály s.k. püspök, a Zsinat lelkészi elnöke püspök, a Zsinat lelkészi alelnöke Dr. Hegedűs Lóránt s.k. püspök Dr. Mészáros István s.k. püspök Ára: 56 Ft XLIII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA 1999. JANUÁR 3. ) íme úrjá lett minden Minden új év egyben új lehetőség is arra, hogy mi magunk is megújuljunk, másként, jobban, értékesebben éljük életünket, s gyönyörködve Isten csodálatos világában, bizonyságot tegyünk megtartó szeretetéről. Ez az új év is ilyen lehetőség, esélyt ad a keresztyénség számára, de a világ számára is, hogy közelebb kerüljön az igazi megújuláshoz, amit Isten Jézus Krisztusban készített. Bizonyára már mindnyájan átgondoltuk, mit teszünk másként ebben az új évben. Megfogadtuk talán azt is, hogy többet vállalunk Isten ügyének a munkájában. Megfogadtuk, hogy többet vállalunk az áldozathozatalok terén, türelmesebbek, alázatosabbak leszünk, s még inkább békességre igyekszünk. A II. Korinthusi levélből a címben is idézett (5:17) bibliai versben ennek lehetőségét mondja el az apostol. Eljött végre a cselekvés ideje. Az igazság ideje. Az isteni kegyelem megújult erővel való hirdetésének az ideje. Mindehhez azonban döntő áttörésre lesz szükség ebben az évben. Ez a döntő áttörés pedig azt jelenti, hogy valóban Krisztusban kell lennünk, el kell múlnia a régieknek, s csak így, ezek megvalósulása után lesz újjá minden. Körültekintve széles e világban, láthatjuk tennivalóink sorát. Miközben mi magunk is Isten kegyelméből erősödünk - mennyei erő által -, látnunk kell azt is, hogy a „régiek elmúlása” nem történik meg akaratunk szerint. Isten úgy látja, hogy erőnket nap mint nap próbára kell tenni, hogy meg tudunk-e felelni mindazoknak az elvárásoknak, amelyeket ő támaszt velünk szemben. Új formában, de valójában a „régiek” taktikája szerint számolnunk kell a szekularizáció újabb és újabb megnyilvánulásaival, a közömbösség, a paszszivitás létezésével. Helyére kellene tenni a globalizáció „csodaszerét”, s meghirdetni a világban mindenhol Krisztus diadalát az új teremtésben. Csak reménnyel lehetünk az iránt, hogy Isten nem hagyja a régiek megerősödését, s az önmagát pusztító emberiség megtalálja Istenben továbbélésének egyetlen realitását. Való igaz, amit az egyik nagy gondolkodó így fogalmazott meg napjainkban: „A XX. század intelligenciája a kis formátumú merészséget, a gőgöt szereti jobban. Felfuvalkodottságunk műve, hogy a korábbi istenhit helyére az atomkorszakban a bombákba vetett hit került. Az atombombák és atomerőművek a materialisztikus babonák jéghegyének csak a csúcsát képezik. Miben hiszünk valójában? Kiben bízunk? Istenben vagy a bombában? Az emberiség döntő intelligenciavizsgája rejlik talán az e kérdésre adott válasz mögött. Vallás és meggyőződéses tett - a keresztyénség még sosem volt annyira szükséges az életben maradáshoz, mint az atomkorban.” S ha a világ nem veszi komolyan, amit a nagy gondolkodó, Franz Alt itt leírt, s nem keresi Krisztust, amit az apostol szüntelenül kiált, akkor tovább erősödik a félelem a szívekben. Akkor a betlehemi csillag fénye helyett egyre inkább lidércfények pásztázzák a világot, akkor egyre inkább félnie kell az embernek embertársától, rettegnie egy-egy tudományosnak vélt kutatási eredmény után, vagy egy „igazságosnak tartott” háború miatt... Hazánkra tekintve sem gondolkodhatunk másként. Úgy érezzük, valami elindult az új kormány megalakulásával. Új reménységek, új célok, új munkaterületek állnak előttünk. Közeledve az ezredfordulóhoz, látnunk kell az újjátétel elengedhetetlen igei parancsát. Mert sajnos igaz, amit Nemeskürty István megfogalmazott: „A magyar társadalom szétzüllőben van, holott minden erőnkkel a bekövetkező évezred első évszázadának teendőire kellene felkészülnünk. Magyarország a honfoglalás után háromszáz évvel már nagyhatalommá fejlődött. De hol tartunk ma? Meddig várjunk?” Valóban, hol tartunk ma? Új kormányunk van, reménységgel figyeljük küzdelmeit. Csakhogy a tömegkommunikációban ma legtöbb esetben azok szólnak elsőként, akik „régiek”, akik korábban már hitegettek bennünket, ígérve mindent, miközben kezünk-lábunk megkötötték, s így biztattak: számítunk rátok, munkálkodhattok - ha tudtok. Új kormány, új megállapodás, új remények. Itt az ideje a tetteknek, méghozzá azoknak, amelyek Krisztusban vannak, azoknak, amelyeket nem lehet - mint némely parlamenti szavazást tetszés szerint visszavonni. Az új évben az újjátétel parancsára figyeltünk. Ahogy Szabó Dezső is vallott: „Hiszek minden vereség, minden zátonyra futott hajó után. A magyarság rá fog lépni az élet és a fejlődés egyetlen útjára.” Egyéni sorsunkat tekintve is remélhetünk. Remélhetünk, hiszen Isten mind ez ideig megtartott bennünket. Az ő szeretete feloldja görcsös szorongásainkat, elűzi félelmeinket, meghozza reményeinket ebben az esztendőben is, ha a magunk gőgös, magabiztos, akarnok cselekedeteit meghaladva áldozatos és alázatos szívvel azon fáradozunk, hogy Krisztus Úrrá legyen szívünkben, s életünkkel hirdessük megváltói munkáját. Így és csakis így tekinthetünk az induló év titkai felé, melyeket Isten bátorításként, erősítésként, de próbatételként is készített mindnyájunk számára. Hogyan teljesíthetjük ebben az esztendőben a világ, a nemzet s végül saját sorsunk vonatkozásában az igei parancsot? Ravasz László püspök 1956. november 11-ei prédikációjában így fogalmazta meg a választ: „Mi pedig mindnyájan, kezünket összefogva, hitünkkel belefogódtunk az Úr Jézus Krisztusba, és jöhet bármilyen vihar, hajónk előre megy.” Pál apostol a II. Korinthusi levélből így szól hozzánk az új év kezdetén: „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak és íme úrjá lett minden.” Az utolsó ezerkilencszázas évben is előttünk a lehetőség, hogy az új teremtéshez Istenbe vetett hittel megtegyük, amit a keresztyén embernek meg kell tennie. Kérjük el mindehhez az erőt, a bátorítást s a reményt munkáló atyai kegyelmet. így legyen mindnyájunknak Krisztusban megújult, boldog új éve! Nagy Lenke