Reformátusok Lapja, 1999 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1999-01-03 / 1. szám
1999. január 3. KITEKINTÉS i .»i » /***• i i •erületi népfőiskolai konferencia Sárospatakon Egyházak nélkül nincs Magyarország! Advent második szombatján regionális népfőiskolai konferenciát szervezett a Magyar Népfőiskolai Collegium. A sárospataki Teológia imatermében megjelent érdeklődők népes gyülekezetét s a határon túlról érkezett vendégeket és előadókat Börzsönyi József, a Zempléni Egyházmegye esperese üdvözölte, kiemelve a hittel élő közösségek szerepét a keresztyén elveket valló polgári társadalmak építésében. Ezt követően Horkay László, a Kárpátaljai Református Egyház püspöke János apostolnak a Mennyei Jelenésekről való könyve első részének 1-8. versei alapján hirdette Isten Igéjét. Évtizedeken át hamis biztonságban tartottak bennünket, hiszen 1971 óta senki sem törődött a gátakkal - hangsúlyozta az igehirdetést követő helyzetelemzésében Horkay László. A kárpátaljai drámáról döbbenetes számadatok vallanak: 2000 összedőlt ház, 7000 lakhatatlanná vált épület, s a mindenüket elveszített személyek száma meghaladja a 25.000 lelket. A beszennyeződött kutak okán továbbra is fennáll a fertőzésveszély. Tehát fertőtlenítőszerekre, gyógyszerekre, és tartós élelmiszerekre volna szükség Kárpátalján. De mindenekelőtt lakókocsikra várnak a fedél nélkül maradottak; azok, akiket a korán érkezett kemény tél többszörösen is próbára tesz. Barabás Zoltán költő, a Partiumi Közlöny főszerkesztője Sárospatak és Nagyvárad szellemi kapcsolatáról tartott érdekfeszítő, gazdagon tényadatott előadást. Lorántffy Zsuzsannának köszönhetően a két város szellemi műhelyei, a scholák már a 17. században kialakították testvéri kapcsolatrendszerüket, hiszen a nevelésügy fellendítését szolgáló intézmények alapításában vélte felfedezni a fejedelemasszony az emberiség fejlesztésének egyik legfőbb útját. Belátta, hogy a műveltté tett egyes ember által szerencsés előmenetelre tesz szert a nemzet is... A Miniszterelnöki Hivatal tanácsosa, Balog Zoltán lelkipásztora az egyházpolitikában is szükségessé vált generációváltás kapcsán körvonalazta az Orbán-kabinet törekvéseit, melyek azon alaptételből fakadnak, miszerint „egyházak nélkül nincs Magyarország”. Az előadást követően elhangzott kérdésekre hasonlóképpen frappáns válaszok következtek. A dán népfőiskolák irányadó példájával kezdte értekezését dr. Kis Boáz, a Magyar Népfőiskolai Collegium ügyvezető elnöke, majd pedig a sárospataki tradíció fontosságáról, a keresztyén hit által szilárdan megalapozott népfőiskolai képzés, továbbá az ismeretszerzés, valamint a személyiségformálás időszerű kérdéseit vázolta. Előadásának utolsó részében a népfőiskolák szervezésének és finanszírozásának közérdekű törvényi vonatkozásait taglalta. A Magyar Népfőiskolai Collegium és a határon túli népfőiskolák együttműködését kiválóan szemléltető területi konferencia záróáhítatát ifj. Csűry István nagyváradi lelkipásztor, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület generális direktora tartotta. Váradi György Anyanyelvünk őrhelyei Nyelvtudomány és nyelvművelés Tudományos alapvetés nélkül a legjobb szándékú nyelvvédelem, nyelvápolás, nyelvművelés sem teremhet jó gyümölcsöket, nem hozhat tartós, anyanyelvünk változásaira is jótékony hatású eredményeket. Nagy baj, ha a nyelvtudós elzárkózik az élettől, elitista szemlélettel lebecsüli a nyelvhasználat mindennapos hibáival bíbelődő, a nyelvi jelenségek helytelen tendenciái ellen kitartóan küzdő gyakorlati nyelvészek erőfeszítéseit. A két világháború között nem volt meg a kívánatos összhang a nyelvtudomány és a nyelvművelés között. Laziczius Gyula, a kiváló nyelvtudós a Magyar Nyelvben közölt tanulmányában kendőzetlenül hirdette különállásukat: „A nyelvtudomány nem nyelvművelés, a nyelvművelés nem nyelvtudomány” (MNy. 35:133.). Gombocz Zoltán, akit a korszak legnagyobb nyelvtudósának tartanak, így írt erről: „...a nyelvészek érdeklődése nyelvhelyességi kérdésekkel szemben feltűnően csekély. A legtöbb nyelvész, ha nyelvhelyességi kérdésekben döntőbírónak felhívják, ha őszinte merne lenni, azt felelné: én a nyelv történeti fejlődését vizsgálom, törvényeket állapítok meg benne, de bírája nem akarok lenni, vagy magam is szeretném tudni, hogy mi a nyelvhelyesség” (MNy. 27.1.). Erről a szemléletről nagyon tiszta értékítéletet olvastam Bárczi Géza professzor tollából..,Ameddig ez a felfogás szűk szakmai téren érvényesül, és a jelenség vizsgálatára, okainak, lefolyásának megállapítására irányul, nyomatékosabb ellenvetést talán nem lehet ellene tenni (bár ez is igen vitatható). Ha azonban a szakember kilépve tudománya szűk kereteiből, érzéketlen közömbösségét átviszi a nyelvnek mint műveltségünk alapjának, nemzeti létünk egyik legfontosabb zálogának megítélésébe, egy csoportba kerül a nyelvi öntudattal nem rendelkező, kényelemszerető laikusokkal, akik rideg értetlenséggel viseltetnek anyanyelvük gyakorlati kérdései, szépsége, esztétikai értéke, jövendő sorsa iránt.” (Nyelvművelésünk) Legkiválóbb nyelvtudósaink - miként az írók közül elsősorban Kosztolányi Dezső - a nyelvművelésben is kitűntek: Pais Dezső például a Magyar Nyelv állandó nyelvművelő rovatát vezette, Zolnay Gyula, Szinnyei József, Zsirai Miklós nyelvtudományi munkássága mellett szívesen vállalt nyelvművelő feladatokat, Tolnai Vilmoshoz vagy Négyesy Lászlóhoz hasonlóan. Szándékosan említem külön Nagy J. Béla nevét, aki ifjúságom idejének nem egy kitűnő tankönyvét írta meg, avatott tollú nyelvművelő, a magyar helyesírás elismert szakértője volt. (Nyelvművelő munkásságának méltatását négy hét múlva olvashatják rovatunkban az érdeklődők.) Hiányzott a korszakban a tanárképzés fontos kelléke, a tudományos igényű leíró nyelvtan, hiszen a nyelvtudomány a történeti kutatásra összpontosította figyelmét, szellemi energiáit. Szomorú következménye ennek a hiánynak az, hogy a leendő tanárokat az egyetemek nem készítették föl kellőképpen gyakorlati munkájukra, az iskolai tanításra. (somlyódi) A Van a Bibliában egy különös kifejezés, a résen állás. Isten népét az Úrral való szövetség védi. Ha a nép hűtlen lesz Istenhez, rés támad a szövetségen, s azon bejön valami veszedelem. A Szentírás azt mondja, hogy ilyenkor a hívőknek oda kell állniuk a résre, mert az ő imádságuk képes betömni azt. Isten az imádságot erre is adta, így olvassuk Mózesről, hogy amikor a nép engedetlensége miatt Isten „gondolata, hogy kipusztítja őket, akkor Mózes, az ő választottja, elébe állt a része, hogy elfordítsa haragját, hogy el ne veszítse őket” (Zsolt, 106, 23). Az imádság tehát nem csupán Isten gyermekeinek beszélgetése mennyei Atyjukkal, hanem szükség esetén fegyver is, amit maga az Úr adott a kezünkbe, hogy harcoljunk vele kegyelemért, áldásért egész népünk javára, azoknak az érdekében is, akik nem tudnak imádkozni. A hívők így is hozzájárulhatnak népük, országuk jövőjének a kibontakoztatásához. Ők is gondolkoznak, dolgoznak, betartják a törvényeket, egyéni érdekeiket alárendelik a közérdeknek, de ezen kívül tudnak még valamit, amit csak Isten újjászületett gyermekei tehetnek: elszántan, hűségesen könyörögni, hogy Isten megérdemelt ítélete ne következzék be. Mózes több kritikus helyzetben is odaugrott erre a résre, és szenvedélyes imádságokban kérte Istent: kegyelmezzen. Imái mindig bűnbánattal kezdődtek: a nép vétkezett, megérdemelné Isten ítéletét. Azután emlékezett Isten nagy tetteire, amikkel megmutatta, hogy nem bűneink szerint cselekedett velünk. Majd Isten ígéreteire hivatkozott: megígérted, hogy beviszed népedet az atyák földjére, s te hű vagy és igaz, akkor nem pusztíthatsz el minket útközben! Végül Isten irgalmára hivatkozva bocsánatért esedezett. S kitűnt, hogy az ilyen imádság „betömte a rést”. Isten elfordította ítéletét. Jézus is használta ezt a fegyvert. A kereszthalála előtti éjszakán egészen láthatóvá vált az a nagy repedés, ami az emberiség védőfalán támadt, s amin át Isten igazságos ítélete beáradt volna. Ő azonban odaállt a résre, és a testével tömte be azt. A Gecsemáné-kertben elhangzott imája nem az Atyával való csöndes beszélgetés volt, hanem erettünk folytatott élethalálharc. Még utolsó leheletével is küzdött: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Ismerjük mi az ilyen imádkozást? És szoktuk is gyakorolni? Egyáltalán észrevesszük azokat a repedéseket, amik a magunk és mások életén támadnak? S odaállunk a résre, akkor is, ha nem mi ütöttük azt, vagy nem miattunk támadt? Isten keresi azokat, akik készek így imádkozni népükért. Az Ezékiel 22-ben olvassuk: „Prófétái mázzal mázolnak... és kerestem köztük valakit, aki falat falazna és odaállna a résre én elém az országért, hogy el ne pusztítsam azt, de senkit sem találtam. Azért kiontottam haragomat rájuk...” A rész festékkel nem lehet eltüntetni, csak betonnal, állhatatos, hívő imádsággal. Ha lett volna ilyen imádkozó, megmenekül az ország! De nem volt, s így elpusztult. Ekkora felelősségük van a hívőknek. S ilyen nagy lehetőségük. Napjainkban egymást érik a falakat megrázó földrengések. Öröknek hitt eszmerendszerek dőlnek össze, repedezett a házasságok fala, szakadék van a nemzedékek között, temérdek probléma van a mi országunkban is, és sokan egyáltalán nem ismerik az élő Istent. Készek vagyunk-e új évi programként a szorgalmas munka mellett vállalni ezt a résen állást: a hűséges, odaadó, másokért harcoló, Isten kegyelméért esedező imádkozást? Isten nagy ígéreteket fűz ehhez, legyen ez az új év az imádság éve. Bármit hallunk, legyen belőle imádság: a jó hírből dicsőítés, nyomorúságaink láttán bűnvallás,, Isten ígéreteire gondolva állhatatos könyörgés, így lehetnénk áldott eszközökké Isten kezében. Kezdjük el most mindjárt, szép újévi énekünkkel: Kegyelmed s áldásod újítsad / Te szent egyházadon... / Gátold hazánkban áradását / A sok gonoszságnak, / Fordítsd el eshető romlását / Nemzetnek, országnak! Cser Kálmán Rés a világra Színház az egész... Odakint csikorgó hideg, s marása széllel vadítva még felfoghatatlanabb, még hevesebb. Ferde, karcos szálakban süvít a hó is, a szatmári főtér apró villanykörtécskékkel ünnepien tündöklővé varázsolt fáin percek alatt jeges kéreggé fagy a vattaburok. Soha ilyen fényárban úszni nem láttuk még ezt a várost, szemünk és érzékeink sötéthez szoktak, fekete hideghez, és jobbára csak a csillagokkal kifényesített meleg, nyári estékhez. Ez a különös kevercse hidegnek s fénynek ráég a retinára s még odabent, a hideg, csak óvatosan langyosuló színházban is elő-elővillan. A színházban, a főtéri teátrumban, melynek magyar társulatához - szülőföldje színészeihez - az életből kifelé vonszolódó Páskándi Géza utolsó levelét megírta, s mely a hajdani igazgatórendező - ő is odaátról figyel már -, Harag György nevét viseli. Egy forró, nyár eleji éjszaka shakespeare-i történetét figyeljük most, mely lassan mégiscsak kizárja a tudatból a kinti világot, a valós világot, már egy virtuális időben s térben utazunk, vissza a múltba, a még játszani tudó emberig. A Szentivánéji álom színpadán panteisztikus, erdei világ, tobzódó formák és színek, szinte fölénk terülő, hántolt kérgű, hullámos, fehér gallylegyező, rusztikus, kötélből, spárgából font alakzatok, „képek és alakok torlódása”, „misztika és szuperrealizmus”. Álom és valóság felcserélődik, játék a játékban, álom az álomban, hiszen, írja a szerzőről Egon Friedell (Az újkori kultúra története), az író számára a „létezés álom, álarcos mulatság”, keserű, fennkölt, boldog, bolondos létezés, „harsogó hahota, derű és tragédia, „csillogó könnyözön”. „Egy anyagból vagyunk az álmainkkal”, mondja Shakespeare sírfelirata, a nagy mágusé, „a legtökéletesebb színészié, aki„valaha csak élt”. Aki az emberi jellem minden „magasát s mélységét, sivárságát és szakadékét, gyengédségét és bestialitását, álmát, tettét és önellentmondását” föltárta. Minden csak szerep, mondta, amit oda kell csalni és bűvölni a néző elibe. Nincs az embernek, a kortalan, időtlen, e világi útját járó, nagy földi, szentivánéji álmát álmodó embernek olyan lélekrezdülése, mely ismeretlen volna előtte. Nincs az emberi személyiségnek olyan vonzása, melyről ne tudna, leplezze, takarja bár a rosszat jónak látszóval az ügyes. S nincs olyan jóság, erény, belső szépség, melyet föl ne fedezne, bármilyen mélyre süllyeszti is a tétovaság, az önbizalomhiány, az önfelmutatási alkalmatlanság, a csetlő-botló esetlenség, a félelem, vagy mások dühödt, csörtető agresszivitása. Az álmodott s a létező valóság folytonos keveredésében élünk, akárcsak a játék szereplői, kusza, felfoghatatlan szerepcseréket élünk át, a nemes, a magasztos, a szellemi s morális értelemben rangos olykor primitíven nyerssé álmodja magát, valóságos énünk tündéri párját is kergetjük tudva-tudatlan, a szent és a profán egyként benne fészkel az emberben. S akárcsak Shakespeare játékában, itt a drámaírói akarat, a való világ is felmutatja a fordított képletű helyzetet: a köznapi, a naivan egyszerű fennköltté, magasztossá álmodja, játssza az életét. De úgy, hogy valós énjének, helyzetének jeleit ebből az álomképből sem törölheti ki. A darab mesterembereinek előadását, a főurakat szórakoztató játékot próbálgatva, a minden szerepet, az oroszlánét is, mohón magának vágyó Zuboly így töpreng a neki szánt Pyramusról: „De milyen szakállal lesz legjobb játszani?” S tovább: „...vagy szalmaszín szakállal adom, vagy narancsszín szakállal, vagy tulipiros szakállal, vagy franckoronaszín szakállal, vagy csupa sárga szakállal”. Mert hiszen - s milyen pompás megfigyelése ez a Shakespeare-ről könyvet író Cs. Szabó Lászlónak - Zuboly takácsmester, aki csak színekben, csak kelmefestésben tud még képzelődni is. (Pár éve a debreceni Liliom előadásán szárnyas, de ledér öltözetű angyalok kara vette körül a magát a mennyországba álmodó ligeti nagymenőt: milyen égi világot álmodhat vajon egy hintáslegény, ha valamiképpen nem a neki rendelt földi élet hasonmását?). A naiv, esetlen, bumfordi jószándék, az adni akaró tisztaszívűség kacagtatóan megrendítő példája a darabban s a játékban is az athéni - vagy bárholi - mesterembereknek, az ácsnak, a takácsnak, az asztalosnak, a fúró-foldozónak, az üstfoldozónak, a szabónak az urakat szórakoztató „siralmas komédiá”-ja. Ahogy a fennköltőt, a magasztost, a nagyszerűt, az úrit egy ács megálmodja, s kínálja, felmutatja romlatlan, adakozó lélekkel. Amelyen azután az úri közönség kuncoghat, vihoghat, melyet becsmérelni lehet, csípős nyelvvel, gátlástalanul. Zubor, az ács, a rendező olykor, amikor kacagva belekotyogtak a játékba, hökkenten az urakra pislant: nem is érti a gúnyt, a sértést. S ki tudja, mit értett meg a szentivánéji nagy csodából, létezésünk csodájából az előadás diákközönsége, közöttük a szatmári református líceum hallgatói, de azon a vad, jeges estén, midőn odakint csikorgott a tél, a színházban felállva ünnepelték, tapsolták az álmodó, a szépre vágyó, a megfejthetetlenül talányos és bonyolult játékos embert. Cs. Nagy Ibolya * Könyvsarok Könyvsarok Az írás és az olvasás felelőssége címmel jelent meg a közelmúltban a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészkarának Protestáns Művelődés Magyarországon c. kiadványsorozatában Németh Pál református lelkipásztor 1981 és 1996 között írt esszéiből és tanulmányaiból egy válogatás. A kötetet olvasva az olvasót is egyre inkább hatalmába keríti az a felelősségérzés, ami az írással és olvasással együttjár. Hiszen a szó elszáll, az írás megmarad... És bár az írások maradnak, de más és más kontextusba kerülnek, s változik az üzenetük, tartalomtól függetlenül vagy függően is. Ettől lesz igazán izgalmas olvasmánnyá, amit pl. a vallás és igazság, a keresztyén kultúra és keresztyén társadalom, a hit és látás, a tudomány és erkölcs, az Ószövetség és az iszlám világa kérdéseiről ír majd húsz év távlatából is. Németh Pál írásai szellemünket, gondolatainkat megmozgatóak. A gondolatok szintézisére törekszik - s ezzel segít az együttgondolkodásban. Nem könnyű olvasmányok ezek az írások. Hallatlan olvasottság van mögöttük, s ezért a gondolati azonosulás elmélyülést kíván az olvasótól. Ám megéri, mert a gondolatgazdagság gondolatébresztően hat. Nem evidenciákat, hanem axiómákat tár elénk, s így valóban hozzájárul a művelődés - azon belül is a protestáns művelődés - gyarapításához. S ezzel tudja meghosszabbítani azt a művelődéstörténeti utat, amelyet maga is bejár, elénk tár írásaiban. A könyvet végigolvasva, minden tekintetben oszthatjuk Czine Mihály irodalomtörténész előszavában írtakat: „Németh Pál könyve minden sora a fölkészült, problémákat látó, felelősen gondolkodó református írástudóról beszél. Alku nélkül néz szembe a felismert kérdésekkel, a kétezer éves keresztyén kultúra ismeretében. Tudja, hogy a teológiában is van műveltségi értékhierarchia: legfontosabb a Szentírás, az egyházatyák, a reformátorok, hitvallásaink. De mindent és mindenkit ismer, aki és ami szükséges a gondolkodáshoz, az ítéletalkotáshoz. Nemcsak Barthot és Bonhoeffert, nemcsak Kierkegaardot, de Senecát, Epikuroszt, Pascalt, Montaigne-t is. A forrásokig megy vissza, az eredeti gondolatokig, ahogy Németh László mondta, a rügyektől a gyökerekig, s kitekint az iszlám műveltségre is...A világ dolgait egységes egészként, a világ eseményeit összefüggő folyamatként fogja fel a Soli Deo Gloria hitében”. (Mundus Kiadó, 1998.) T. L.