Reformátusok Lapja, 2001 (45. évfolyam, 1-52. szám)

2001-01-07 / 1. szám

‘Minden kedves Olvas­ónknak, Istentől megáldott új esztendőt kívánunk/ Bartalis János rQTVxr ifi?*7É tyi? ai Jött villámcsapás Jött fegyver. Jött fergeteg. Jött emberek hálátlansága. Jött kegy ellenség Jött bűn. Jött éhség és szomorúság. Jött megalázás. Jött üldözés és megpróbáltatás. Jött bujdosás lélek­ pusztában és nem volt hová lehajtani fejet. Jött kínszenvedés, Krisztus hét szenvedése. Jött korbácsütés testen és lelken. Jött börtön... Nagy bajomban mindig csak azt mondtam: „Isten kezében vagyunk és ott vagyunk a legjobb helyen.” Mikor fellegek feltornyosultak és a hullámok összecsaptak fejünk felett. Mikor a templomok leomlottak és meghasadott a hegy. Mikor sötétség borult a világra, végtelen sötétség és az égre nem jöttek fel a csillagok,­­ mikor a Halál örvényénél álltunk... Mikor az utolsó kiáltás is elhangzott Krisztus ajakáról­­ függve a keresztfán , utolsót lehelve lelke: „Éli, Éli! Lama Sabaktani!” Ó, népem, drága népem! E szörnyű ítéletben, ez elveszejtő nehéz időben mindig hitted: „Isten kezében vagyunk és ott vagyunk a legbiztosabb helyen Mikor Ég-Föld megszakadt, Folyók-Tengerek kiöntötték, végig nyargalván sós hullámaikkal a veszett világon, mikor megpecsételtetett minden teremtett állatoknak sorsa -Ó, Uram! mi, árva néped, árva magyar néped „Tebenned bíztunk eleitől fogva.” Fizessen elő a REFORMÁTUSOK LAPJÁRA - szüleinek, - nagyszüleinek, - konfirmált gyermekének, - keresztgyermekének, - unokájának, - hazai és külföldi rokonának, ismerősének! A Reformátusok Lapja hétről hétre nyújt - lelki táplálékot (napi igemagyarázat, meditáció), - keresi a református keresztyén választ a mai ember - felnőtt és fiatal - kérdéseire, - körképet ad a hazai és külföldi egyházak életéről, - a folyton változó mában igyekszik rámutatni arra, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz: Jézus Krisztusra, aki az út, az igazság és az élet, - egybekapcsolja olvasóit határon innen és túl. Legyen tagja Ön is a magyar református olvasók nagy családjának! Lapunk terjedelme hosszú évek óta nyolc oldal, mely ma már lehetetlenné teszi, hogy nyomon kövessük a bennünket érintő történéseket. A jövőben sze­retnénk a terjedelmet tizenkét oldalra növelni. Terveink között szerepel, hogy gyakrabban hírt adjunk a Kárpát-medencében kisebbségben, a nyugat-euró­pai, valamint a tengerentúli szétszórtságban élő magyar reformátusságról is. Kérjük és várjuk olvasóink, barátaink s mindazok anyagi támogatását, akik céljainkkal egyetértenek. Előfizetni és adományt befizetni az alábbi bankszámlaszámon lehet: OTP: 11706016-20478269 Címünk: Budapest Pf. 775 1462. A harmadik ezred küszöbén 'Majd kétezerben...' - mondták a se­regben, ha a nagyon távolit akartuk kife­jezni. Most túllépett kétezren a jelen. Mi­lyen évszázad porlik el mögöttünk az idő­őrlő malmán? Nagyszerű és gyalázatos. Csillagokig szökő alkotások és pokol mé­lyét járó alávalóságok. Einstein és Goebbels, Bibó és Rákosi, Kodály és Aczél - nevüket még leírni sem illenék együtt. S milyen évezred lett most befe­jezett történetté? István király és a merá­­niak, Bocskai hajdúi és császári zsoldo­sok. Széchenyi Nemzeti Bankja és a Banca Felix Dacia együtt írták a króni­kánkat. öt évezred messzeségéből tekintenek ránk a mártí­rok, arénák vérgőzéből; barbár vikingek szarvas sisakjaik alól; a clunyi barátok cellájuk szűk ablakrésén át; őshonkereső Julianus Ázsia sztyeppéiről; Marco Polo a Nagy Fal árnyékából; Rodrigo da Triana árbockosárból kifür­készve az új világot; hitvallók és eretne­kek, máglya füstjén át mormolva igéiket; Nostradamus sötét vízióiba révülten; a Tamások érseki talárban, katedrán vagy ornátusban; térdnadrágos párizsiak szu­ronyok és nyaktilók baljós villanásai kö­zött; nyugtalan dekabristák szalonjaik szivarfüstjében; a nagy konstruktőrök re­pülők, tornyok, hidak, tengeralattjárók rajzára hajolva; világfaló vezérek felaj­­zott tömegek hangorkánjától megrésze­­gülten, s a néma sokaság földeken, üzemcsarnokokban, lágerek szögesdrót­jai mögött görnyedezve vagy angolpar­kok (ítl'r.'in '-,orzózva, vér, verejték, könnyek között vagy csendes, vasárnap délutáni derűvel; s a ma népe eldugott kárpáti falvak sarában vagy sztrádák csúcsforgalmában, nélkülözőn vagy a bőség pultjairól válogatva... Kétezer év temérdek idő ahhoz, hogy ki-ki a dolgát téve megérkezzék végcél­ . Írta: Kádár Péter fához, az örökkévalóságba; s két évezred két szempillantás az Örök Tekintet előtt; túl rövid ahhoz, hogy önmagunk és egy­más elpusztítására fecséreljük. Mind­ezekben, amiket a történelem említésre méltat, vívmányok, hadakozás és forra­dalmak nagy robbanásaival, csupán az önkényes emlékezet ítélkezik. S amit kiemel ítélete, legföljebb a jéghegy csú­csa - a kilenctized a mélyben marad és csak az Örök Tekintet látja. Az egyes küzdelmét, a szív mozdulásait, a legszo­rosabb kapcsok titkait, szerelem, szere­tet, gyűlölet és közöny páros történetét, családok köznapi életregényét; mert szü­letünk, nevelkedünk, nemzünk-szülünk, gondozzuk az elmúl­t, küszködünk a jobb létért vagy a jól-létért, mígnem jobblétre szenderülünk. Kell, hogy emlékezzünk a részre, amit látunk a nekünk átfoghatatlan teljesből. És kell, hogy emlékezzünk az egész ígé­retére, mert onnan jöttünk, az Isten gon­dolatából és oda tartunk, az Örök Emlé­kezetbe. Mert ha belefeledkezünk a rész­nyibe, kimaradunk a teljesből. Ha vi­szont hittel tudjuk, hogy vár ránk a tel­jesség, akkor meg is látjuk azt.­kkor már „úgy fogok is­merni, ahogy engem is megismert az Isten”. Kiadják magukat az év­ezredek titkai, tenger­mélyre süllyedt sorsok, porral belepett igazságok és enyészetbe ásott életek áll­nak tisztán a fény’’,‘? Egyszer csak arra ébredünk, hogy mindent megértettünk. S az is szemet szúr majd, hogy nem napvi­lágnál látunk, hanem valami fehér ragyo­gás von be mindent. Akkor majd elénk magasodik egy fénylő alak, akinek így már el tudjuk viselni izzó tekintetét. S szívrepesve várjuk, mit hallunk tenger­ moraj­ hangján: „Jöjjetek...!”, vagy: „tá­vozzatok tőlem...!” Lények vesznek kö­rül bennünket. Eszünkbe jutnak, hallot­tunk róluk a templomban, de nem ilyen­nek képzeltük őket. S akkor majd célt ér a hitünk, és megnyugszik a lelkünk, mert előre hallottuk a „jöjjetek”-et. Ott lesz­nek társaink, akiket itt nem ismertünk és mégis ismerjük őket: nem a külsejüket látjuk, hanem az egész lényük lesz isme­rős. Anyánk, testvérünk, apánk, rég elte­metett tanítónk s a prédikátorok, akikről hajdan olvastunk. Látni fogjuk a vérta­núk szívsebét múlt arany mellboglárt, s a pallos nyomát másokon mint valami gyémánt nyakéket. Kétezer év - figyelmeztetés: benne vagy a nagy időfolyamban, s egyszer te is múlt leszel. Két évezred - ajándék: te idáig értél nemzedékek nagy váltófutásá­ban, s most kezedben a staféta. Kétezer esztendő - fenséges jubileum: Jézus ki­rály él és tart még eszében, szívében, karján. Kettős millennium - örömhír: múlik a látszatok félhomálya, s dereng már az igazi fény. A szám, a naptár csalfán hallgatag, de szól az Egy, az Örök, aki előtt két pilla­nat a száz emberöltő: élj, mintha mind a tied lenne, érts belőlük; élj, mintha hol­nap már halnod kellene; élj úgy, hogy tudod, mi fut el a mával, s mi lesz kísé­rőd még holnap is; éld a percet úgy, hogy édes áldását szűrhesd ki még a ke­serűjéből is, s töltsd ki úgy, hogy múltá­val örökkévalóságod teljék; ne akard most az egészet, örülj a résznek és élj vele, hogy tied lehessen a teljes a maga idején! S egy hálás, hogy neked megadatott­ itt vagy a harmadik ezred küszö­bén, s gondolj arra, aki­nek jöttétől számolod el­múlt éveid, hogy az előtted lévőket is, ha lesznek, jöttéhez igazítsd! Egyházi igazságtétel Az igaznak emlékezete áldott Vannak dolgok, amelyeket nem lehet meg nem történtté tenni. A legtöbb­­kárpótlás” legfeljebb kárenyhítés. Megkésett, részleges. Az ártatlanul kivégzett, agyonvert, internált, bebörtönzött, fizikailag bántalmazott, megfélemlített, megalázott, hátrányos körülmények közé kényszerített, zaklatott emberek fájdalma, vesztesége fölmér­­hetetlen, jóvátehetetlen. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nekünk, az utódoknak ne len­nének velük szemben kötelezettségeink. Akik kisebb-nagyobb mér­tékben okozói voltak hátratételüknek, azoknak keresztyéni­ erkölcsi kötelességük (lett volna!) a bűnvallás, bűnbánat. A történészeknek, kutatóknak, a hátratételt szenvedőknek és hozzátartozóiknak, valós információkkal rendelkezőknek pedig a történések minél ponto­sabb, korrektebb feltárása, dokumentálása okulásul mindnyájunk­nak, hogy soha többé hasonló ne fordulhasson elő. A többieknek pedig kötelessége megismerni és megismertetni a múltunkat, megbecsülni azokat, akik helytálltak a gerincpróbáló időkben, s lehetőségeink szerint, legalább jelképes mértékben könnyíteni mai terheiken. A Magyarországi Református Egyház 1989-ben próbálta számba venni azokat a lelkipásztorokat, egyházi tisztségviselőket, akik po­litikai vagy egyházpolitikai okokból a diktatúra éveiben hátratételt szenvedtek. A Zsinat akkor fölállított rehabilitációs bizottsága 120 személyt, 1992-ben pedig további 7 személyt rehabilitált (a Refor­mátusok Lapja is közölte a nevüket). Ugyanakkor 89-ben felsorolta 12 olyan személy nevét is, akiket a bizottság rehabilitációra java­solt, de ők maguk vagy a hozzátartozóik kifejezték, hogy nem kérik azt. Azóta eltelt több mint tíz év. Az 1999-ben újra megszervezett Zsinati Rehabilitációs Bizottság (egyházkerületenként egy-egy kül­dött, valamint a Zsinat jogtanácsosa és világi elnöke) próbálta fel­kutatni az 1989-ben és 1992-ben rehabilitációra javasolt személye­ket vagy özvegyüket, valamint mindazokat, akik azóta maguk je­lentkeztek, vagy akiket mások javasoltak rehabilitációra. Összesen 218 személy neve került a listára. Közülük 65-nek már nem tudunk semmiféle kárenyhítést adni, mert (s ha volt házastár­suk, ő is) elhunytak. A többiek (153 személy) közül sem tudtunk mindenkit felkutat­ni. Sok dokumentum is elveszett, a visszaemlékezések olykor pon­tatlanok, ellentmondásosak. Nehéz elhatárolni egymástól azokat, akik „csak” annyit szenvedtek, mint sokezren mások, azoktól, aki­ket különösen nagy méltánytalanság ért. Vállalnunk kell egy-két esetben a tévedést is, de meggyőződé­sünk, hogy a rehabilitáltak, kárenyhítésben részesülők mindegyike jogosan szerepel a listán. Azt azonban nem állítjuk, hogy mindenki rákerült azok közül, akiket ez megilletne. Lehetőségeink azonban végesek, s le kellett zárnunk közel két év után az eljárást. Az alábbi 111 személynek tudtunk az erkölcsi rehabilitáció mel­lett jelképes egyösszegű (50-50000 forintos) kárenyhítést, vagy sze­rény (8.000 forint/hó) nyugdíjkiegészítést biztosítani: Adorján Ist­ván, Agai Lászlóné, Alföldi Boruss Dezső, Andrássy Zoltán, Antal Zoltán, Arday Lászlóné, Balogh Dánielné, Bartha Árpádné, Bartha Jánosné, Benke Józsefné, Berényi József, Biczó Károly, Bodoky Richardné, Borbély Béláné, Böröczky Gáborné, Bugárszky Mátyás, Császár Károlyné, Csorba Lászlóné, Dézsi Zoltán, Dobos Károly, Dugár Sándorné, Elek Béláné, Éliás Józsefné, Farkas Jenőné, Far­kas László, Fehér Ákos, Fejes Ádámné, Fekete Istvánná, Fekete Szűcs Gyula, Ferencz József, Forgon Pál, Fürjész Istvánná, Gáli Mi­­hályné, Géczy Tihamér, Hadházy Antalné, Hegyi Füstös István, Hi­deg Lórántné, Hodossy Imréné, Horkay Barna, Horváth Zoltánná, Jakabfalvy Gyuláné, Jeney László, Kalydy Miklósné, Kecskés Ba­lázs, Kiss Andor, Kiss Barnabás, Kiss László, Kiss Pál, Koncz Sán­dorné, Koppányi Gyuláné, Kotsis István, Kovács Bálint, Kovács Ti­bor, Kovács Zoltán, Kőmíves Sándor, Körössy Józsefné, Körpöly Kálmán, Körtvélyessy Lászlóné, Kustár Péterné, Lukácskó András, Madarassy Kálmánná, Marosi Józsefné, Mrázik Istvánná, Murányi Zoltán, Nagy Kolozsvári István, Nagy Lajosné, Nagy Lászlóné, Oláh Béláné, Oláh Zsigmondné, Ónodi Szabó Lajos, Orosz Imré­né, Pap Istvánná, Pap Lászlóné, Papp Gábor, Pázsit Józsefné, Pécsvárady Béla, Pető Józsefné, Pógyor István, Réti Gyuláné, Só­lyom Ferenc, Sükös Pálné, Szabó Béláné, Szabó Gáborné, Szabó Gyuláné, Szabó Józsefné, Szabó Mihályné, Szabó Zoltánné, Szalay György, Székely Dezsőné, Széles Árpádné, Szenczi Győzőné, Sze­nes László, Szíj Rezső, Szikszai Béniné, Szilágyi István, Szilágyi László, Szondi Béla, Takács István, Telegdy Imre, Tóth Árpád, Tömöry Lajosné, Tussay Jánosné, Váry Lászlóné, Vecseri Lajosné, Veress Sándorné, Veresegyházi László, Vincze Ferenc, Vincze Ist­vánné, Virágh László, Vörös Benő, Zimányiné Piros Erzsébet Jónéhány személynek kizárólag erkölcsi rehabilitációt javasolt a bizottság (többségük visszautasította az anyagi kárenyhítést). Nem tudtuk rehabilitációban sem részesíteni azokat, akik (vagy hozzátartozóik) még ezt is elhárították, s azokat sem, akiket nem po­litikai vagy egyházpolitikai okból ért hátratétel, illetve akiknek a szerepe ellentmondásos volt. Ezzel a rehabilitációval, szerény kárenyhítő támogatással egyhá­zunk régi adósságából törlesztett valamit. A nehéz idők okozói és mártírjai közül sokan már a „túlsó par­ton” várják a megmérettetést. Nekünk, akik még kaptunk némi ha­ladékot, van még ezen a téren is tennivalónk. A kor szégyene, ha mártírjai vannak, az utókoré, ha megfeledke­zik róluk. Dr. Kálmán Attila

Next