Reformátusok Lapja, 2001 (45. évfolyam, 1-52. szám)

2001-01-28 / 4. szám

ELMÉLKEDÉS 2001. január 28 AMÁTIIMIÓPIA A feszültségek és viták kiéleződtek a Római Katolikus Egyház nyilatkozata (Dominus Jesus) nyomán az ortodox és a protestáns egy­házakban. Ökumenikus lelkészmegbeszé­lésen a békítés gesztusaként nyújtotta át egy római katolikus püspök Tomka Fe­renc könyvét: Az Egyház bűnei? (Szent István Társulat 2000) Ambivalens érzé­seket kelt a kis méretű, 60 oldalas köny­vecske. A kérdőjel a cím után már sejteti, hogy nem egyértelmű, hogy vannak-e az Egyháznak bűnei. A nagybetűvel írott Egyház a római katolikusokat jelenti. „II. János Pál pápa 25 alkalommal kért bocsánatot attól a vallástól, nemzetiség­től, csoporttól, amelyet éppen megláto­gatott, s amely ellen az Egyház tagjai va­laha vétettek (protestánsoktól, ortodo­xoktól, zsidóktól, tudósoktól, amerikai bennszülöttektől stb). Ilyenkor sosem tett szemrehányást azért, amiben éppen azok a csoportok vétettek a Katolikus Egyház ellen, amelyektől ő bocsánatot kért.”­­ Olvassuk a bevezetésben, s máris megje­lenik bennünk is a kérdőjel: Vajon milyen katolikus egyház elleni vétkekre utal a szerző? Vannak, amiket a szerző jogtalan vá­daknak nevez, és hazugságnak: a hibák egyoldalú hangsúlyozását, miközben az egyház érdemeiről és a szentekről és hő­sökről nem tesznek említést. „Egy legú­jabb kori példát idézve: Egyesek újra és újra felróják, hogy a kommunista idők­ben voltak egyházi vezetők, akik együtt­működtek az államhatalommal. De egyidejűleg alig hallunk arról, mennyivel többen vállalták - püspökök, papok, szerzetesek, világiak - a súlyos börtön­­büntetést, a deportálást vagy akár a ha­lált, mert nem voltak hajlandók együtt­működni az elnyomó rendszerrel, vagy mert egyszerűen a kötelességüket végez­ték." „A XX. században mintegy három­millió embert öltek meg azért, mert ke­resztény (a kommunizmus, fasizmus, a la­tin-amerikai, afrikai vagy iszlám funda­­ mentalista diktatórikus rezsimek uralko­ dása alatt). Közülük 12692 személyt so­rolhatunk az »új vértanúk« közé.” A másik, minket érintő védekezés: a reformáció korabeli katolikus-ellenes vá­dak máig megmaradtak és hatnak. A kö­zépkori egyházi vezetők, püspökök és pá­pák méltatlanságát és a vagyon és a ha­talom okozta torzulásait elismerve meg­tudhatjuk, hogy „Mátyás király pl. fele­ségének 9 éves unokaöccsét, Estei Hippolitot esztergomi érsekké tette”. Nem tagadható, hogy súlyos visszaélések történtek az egyháztörténelem során a pénz és a hatalom bűvöletében. A keresz­tes háborúk és az inkvizíció ítéleteit és kegyetlenségeit csak kozmetikázni lehet, megvédeni nem. Mindenesetre a kor sa­játosságait és az enyhítő körülmények fi­gyelembevételét kéri az olvasótól az egyes esetek vizsgálatánál. A reformáció érdemeit elismerve „fi­nomítja” és azzal „közelíti” a szerző a római katolikus tanokat a reformáció felismeréseihez - az egyedül a Szentírás, a kegyelem, a hit és egyedül Jézus Krisz­tus az üdvösség alapja - hitigazságához. Vallja, hogy a mai katolikus álláspont már közelebb van a reformátori hitvallá­sokhoz, mint volt a középkorban. Ugyanakkor hangsúlyozza: „A reformá­ció a korabeli papság és pápaság hibáit látva elutasította a lényeget is, hogy Jé­zus Péterre és apostolaira (s annak utó­daira) bízta az Egyház vezetését, összefo­gását." Ezzel a „lényeggel" természete­sen nem érthetünk egyet. „A kálvini reformáció a katholikus Eu­­charisztia-felfogással kapcsolatban odáig ment, hogy azt bálványimádásnak nevezte. Különösen az ellen a vélemény ellen tiltakoztak, hogy a szentmisében megismétlődik Jézus áldozata. Ma a ka­tolikusok is azt mondják: Jézusnak csak egyetlen áldozata van, és a szentmisében ez jelenik meg titokzatosan, ebben része­sedünk" Érdekes ez a hangsúly­eltolás, mert ez valóban közelebb hoz(na) minket egymáshoz. Ennek jegyében mi is felül­vizsgálhatnánk - a „jobbra taníttatás” elve szerint - a „kárhozatos bálványimá­dás" címkét. Érdemes újra és újra egyeztetni, hogy valóban mit is hisznek az egyes egyhá­zak, és mit értenek a különböző fogalma­kon. Nyilvánvalóan megváltozott körü­löttünk a világ, és így változnia kell az egyes egyházak teológiai felismeréseinek és vallásgyakorlatának is. A kettős érzés marad, nem lehetünk naivak, de lehetünk tudatosan jóhiszeműek és nyitottak a to­­­­vábbi párbeszédre. AZ IGE m MELLETT El El El EISEI El El El El El El El El El El El El El El El ölűi] él El El El El El El El El El El El El El El El El El El El El El El El El El El El El El El JANUÁR 28. VASÁRNAP „Az Úrnak félelme az ismeret kezdete” (Példabeszédek 1.). Az emberek a tapasztalataikból szerzik az élethez, ma di­vatos kifejezéssel a túléléshez szükséges ismereteiket. Elgon­dolkodtató, hogy az emberiség, léte kezdetén - az Édennek háttal - valóban a túlélésért küzdött, a most néhány tízezer év­vel később a „fogyasztói Éden” rabságából ösztönösen szaba­dulni akarván szervezi a túlélő-programokat egy esetleges glo­bális áramkimaradás esetére... Legtöbbünknek azonban a fizi­kai lét biztosításán túl még másra is igényünk van, mint akik tudják, hogy „több az élet” mint csupán az ösztönvilág nélkü­lözhetetlen alaptevékenységeinek biztosítása, s ez a több az ér­telmesen alakított élet maga. A Példabeszédek könyve az em­beri együttélés szabályait szem előtt tartva ad ehhez útmuta­tót, ám mindjárt a bevezetőben nyilvánvalóvá teszi, hogy fizi­kai-lelki életünk nem függetleníthető Istentől. Ismereteink csak akkor kerülnek a helyükre, s szolgálnak minket, ha azo­kat Isten akaratához viszonyítjuk, s így használjuk zsinórmér­tékként. Isten szavának és cselekedeteinek ismerete juttat többhöz, mint amit a túlélés jelent. Máté 10:24-33. 380. Dicséret­ , JANUÁR 29. HÉTFŐ „Csak az Úr ad bölcsességet, szájából ismeret és értelem származik” (Példabeszédek 2.). A Példabeszédek könyvének bölcs mondásai nem egyszerűen az élhető élet biztosításának technikáját közvetítik számunkra, noha mindennapi problé­máink, döntéseink, életvitelünk megannyi kérdésére választ adnak. Elsőrenden azonban abban kell dönteni, hogy kire néz­ve éljük az életünket, hogy ki adta belénk az „élet leheletével” együtt annak tudatát miszerint nélkülözhetetlen az élethez az út és az igazság ismerete. Bolond és esztelen embernek tartja a szentíró azt, aki vélt rátermettségét csak bizonyos társadalmi erők, gazdasági mechanizmusok, vagy éppen a tőzsdeárfolya­mok alakulása ismeretében képes bizonyítani. A bölcsesség - melyet a Példabeszédek könyve éppúgy megszemélyesít, mint a korakeresztyén vagy középkori misztikus iratok - több mint az ember több évezredes tapasztalatainak összegzése és együtt­hatása. A bölcsesség forrása maga az Úr. Kijelentése nyomán, Igéje és beszéde által gazdagodhat meg úgy az ember, hogy nem csupán az evilági életében adódó számos kérdésre kap fe­leletet, hanem teljes létére is. Arra is ami fölött értelme nem úr. Máté 10:34-42. 426. Dicséret. JANUÁR 30. KEDD „Ha van mit adnod, ne mondd embertársadnak: menj el, jöjj holnap, majd akkor adok” (Példabeszédek 3.). Kétszer ad, aki gyorsan ad,­­ tartotta a latin bölcsesség is, feltéve, ha valóban van miből adni. Meggondolásaink sokszor veszik ele­jét a gyors segítségnyújtásnak. Sem azt nem akarjuk, hogy az azonnali elutasítás miatt kegyetlennek, vagy embertelennek tartsanak sem azt, hogy esetleg meggondolatlanul cseleked­jünk. Ilyenkor kérünk „gondolkodási időt” mérlegelendő a döntés következményeit. Ám a halogatás így a leszoktatás re­ceptje is lehet, hiszen a segítségre szoruló - gondolnánk - csak belefárad vagy belepusztul a hiábavaló reménységbe. A ma­gunk gondolatait mérlegre téve azonban látnunk kell, hogy leg­többször már a kérés pillanatában lemondtunk a segítségadás­ról, s csak az időhúzás különböző lehetőségei közt válogatunk, így bizonytalanságban tartva a másik embert, csak a hamis re­ménység lélekölő állapotát „adtuk meg” számára. Vannak elha­markodott döntéseink, s utólag elemezni szoktuk ezeket. S van­nak halogatott ígéreteink,­­ lesz-e idő elemezni ezeket? Máté 11:1-6. 293. Dicséret. JANUÁR 31. SZERDA „Bűnnel szerzett kenyeret esznek és erőszakkal szerzett bort isznak” (Példabeszédek 4.). Tanulásra előszólított „fiát”­goktól óvja a bölcsesség plántálója kik „aludni sem tudnak, ha rosszat nem tehetnek”. A megrögzött gonoszság léte hábor­gatja az emberek többségét igazán. A közösen véghezvitt, fel­vállalt vagy éppen a közösből vett vétkek sokszor bocsánatos­nak tűnnek előttünk,­­ de a bűnre alapított élettel éppúgy nem tudunk mit kezdeni mint a bűntelennel. Az előbbi azért hábo­rít feel, mert mérhetetlenül rosszabb mint amilyenek mi va­gyunk, az utóbbi pedig azért, mert mérhetetlenül jobb. Külö­nösnek tűnik ehelyt a kenyér és a bor felemlítése, pedig nem az: az alapvető tápláltatás jelképei voltak ezek a kezdetektől fogva. Aki tehát a mindennapi lét eme forrásaihoz csak erő­szak útján akart hozzájutni, az lemondott az isteni rendről és törvényről. A másik ember által megtermelt s Istentől megál­dott javakkal úgy élt, hogy azokat egyszerűen elsajátította. Ám a jelek maradandóak. Keresztyénként e maradandó jelek által kiábrázolt szövetség haszonélvezői vagyunk: a bűnért szerzett kenyeret megtörve, s az erőszakkal megjelölt bort ke­­helybe öntve éljük át szerzett örökségünkből való szabadulá­sunkat. Máté 11:7-19. 290. Dicséret. FEBRUÁR 1. CSÜTÖRTÖK „Saját bűnei fogják meg a bűnöst, és saját vétkei kötö­zik meg” (Példabeszédek 5.). A rabulejtés klasszikus mód­szere szerint történik minden: megfogatásra megkötözés kö­vetkezik. Vajon a másikra való mutogatás, a körülmények kényszerének állandó felemlegetése, a „megélhetési bűnö­zést” (Péld. 6:30) nem csupán türelemmel, de mint a társadal­mi együttélésnek immár meghatározó velejáróját aktívan be­fogadó gyakorlat életképessége nem azt jelenti-e korunkban, hogy az ember nem mer szembenézni felelősségével, és saját maga által munkált rabságának következményeivel? Mások vittek rossz utakra engem? A Példabeszédek könyve nem mél­tányolja ezt a kibúvót. Az ártatlanság vélelme a törvénykezés­ben megillet mindenkit mindaddig amíg cáfolhatatlan bizonyí­tékokkal nem igazolják bűnösségét. Ám hogyan állunk az ön­magunk életének részévé tett bűneinkkel, e sajátos meghatáro­zottságunkkal? Itt nem működik az ártatlanság vélelmének vívmánya, de működik a lelkiismeret. S akár meg is mozdul­hat a lélek mélyén a bűnök bocsánatáért esedező fohász. Máté 11:20-24. 364. Dicséret. FEBRUÁR 2. PÉNTEK ,„.. járhat-e valaki parázson úgy, hogy a lába meg ne ég­jen?” (Példabeszédek 6.) Az életbe való beavatottságunk egyszerre teremt számunkra függő, s megváltoztathatatlan vi­szonyokat, s az ezektől való függetlenedés és szabadulás vá­gyát. A költőinek szánt kérdésben e kizlcsmondás szerzője ele­ve belefoglalta a nemleges választ,­­ tudatosítva az életben meglévő, kölcsönhatáson alapuló adottságát. Ám többet is mond ezzel a kis példázattal. A kapcsolatok józan megválasz­tására, s a döntésekben elhatározott besorolódások következ­ményeire figyelmeztet. A tűzzel való érintkezés,­­ hogy ne mondjuk játék­­­veszélyes és fájdalmas következményekkel jár. Erről csak az állítólagos önszuggesztióval „felvértezett” parázson talpalóknak más a véleményük, de jobb ha ajánlatuk­tól távol tarjuk magunkat... Az életben magunk választotta kapcsolatokban ajánlatos számot vetni a lehetséges következ­ményekkel is, mert ha a parázs varázsa megtörik, csak az ége­tő fájdalom marad. Máté 11:25-30. 454. Dicséret: FEBRUÁR 3. SZOMBAT „... írd föl szíved táblájára” (Példabeszédek 7.). A szív­nek, mint az élet összes funkcióinak, de különösképpen az ér­telem és érzelem kiindulópontjának középpontba emelése a bölcs mondások szerzőjének különösen is szívügye. Ha csak a jól ismert ígét vesszük: „minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!” (Péld. 4:23),­­ lát­juk, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonított az ember szí­ve indulatának a szentíró. Most arról szól, hogy miként rögzít­hetők Isten parancsai az ember életében, s láttató képpel illuszt­rálja ennek megvalósítását: írd föl a legfontosabb helyre a leg­fontosabb tanításokat! Válj ezekkel szinte eggyé! Ne olyan helyre süllyeszd, ahol majd magad sem találod, hanem az éle­ted középpontjába,­­ oda ahonnan döntéseidben kiindulsz, s választásaidhoz útravalót kapsz, és amit a legjobban óvsz, mi­kor magadat óvod. Az elrejtett parancsolatok - akár még a szenthely falába rejtettek is - olvashatatlanok, s nélkülük min­den megtörténhet, még az is, amit nem akartunk, hogy megtör­ténjen. Maga az Úr is így szól prófétája által: „törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be!” (Jeremiás 31:33) Máté 12:1-8. 270. Dicséret: Kiss Domokos . n embere Olvasandó: II. Tim. 3,17 Könnyebb másról véleményt alkot­ni és azt meg is fogalmazni, viszont sokkal nehezebb önmagunkról beszél­ni. Nagy erény az, ha valaki tudja ön­kritikát gyakorolva, önmagát is tárgyi­lagosan vizsgálni és képes saját szemé­lyiségének a negatívumait is meglátni. Amikor rádöbbenünk arra, milye­nek is vagyunk valójában, szorongva kérdezzük, megváltozhat-e az önma­gunkról és embertársainkról bennünk kialakult kiábrándító kép? Láthatjuk-e másként az embert, mint amilyen? A Szentírás új szemléletmódra tanít. Ta­nulságos azt megvizsgálnunk, ahogyan Pál látja Timóteust. 1.) Pál Isten emberének nevezi Timóteust kétszer is a Timóteushoz írt két levélben, így szólítja meg és ennek megfelelően beszél is vele. Az Isten embere kifejezés egy fon­tos ószövetségi méltóságjelző. Olyan kiemelkedő bibliai személy neve mel­lett áll, mint Mózes. A 90. zsoltár így kezdődik: „Mózesnek, Isten emberé­nek imádsága”. Sámuelről szintén mint Isten emberéről van szó az I. Sá­muel 9,6-ban. Az apostol megelőlegezett bizalom­mal emeli Timóteust a nagy tiszteletnek örvendő, hiteles Isten emberei sorában, Pál tisztában van munkatársa fiatal ko­rával és ebből adódó tapasztalatlansá­gával. Tud arról, hogy korának megfe­lelően ugyan lehetne jó a fizikai állapo­ta, de már gyomorpanaszai vannak. Tö­rékeny, gyenge fölépítésű fiatalember. Mégsem gyengeségeire, elégtelen vol­tára akarja őt emlékeztetni. Pál ismeri önmagát is. Bűnös voltát nem tagadja Timóteus előtt sem. Az el nem vett tövis sokszor emlékezteti őt testi gyengeségeire. Ezért tud azono­sulni Timóteussal. De azt is látja, hová juttatta őt Isten kegyelme, milyen erő­ket kap szolgálatához erőtlensége elle­nére. Isten bizakodással, reménységgel tekint az esendő emberre, ezért Pál is ezt teszi. A jelen talán reménytelennek tűnő helyzete ellenére a jövő emberét, a jövőben megvalósuló Isten emberét­ látja Timóteusban. Isten méltóságot ad az embernek. Mivel többre méltat bennünket, pró­báljuk meg mi is a másikat Isten sze­mével ígéretesnek látni, benne a pozi­tív értékeket észrevenni. 2.) Van valami célja annak, hogy Pál Timóteust az Isten embere méltóság­jelzővel illeti? - Igen. Istennek célja van Timóteussal. Valamivel meg akar­ja bízni. Efézusban helyt kell állnia a gyülekezet tanításában, vezetésében. Fel kell nőnie ehhez a nem könnyű feladathoz. Még nem alkalmas, de tel­jes mértékben alkalmassá kell válnia és minden jó cselekedetre felkészítetté lennie. Milyen türelmesen, minden lehetsé­ges veszélyre figyelmeztetve tanítja az idős ember a fiatalt, hogy jellemben, ismeretben feleljen meg az Isten em­bere' címnek, hogy minél hatékonyab­ban végezze a szolgálatot az Úrban. Higgyük el, Isten mindannyiunkra bíz feladatot. A valamikor elesett futót is fölemeli, méltósággal ruházza fel, alkalmassá teszi, hogy befusson a cél­ba, elvégezze küldetését. 3.) Hogyan válik Timóteus Isten emberévé? Bár ott van segítségül az emberi eszköz, Pál, de ő nálánál többre utal Timóteus számára. A H. Kor. 3,18-ban az apostol ezt ír­ja: :Mi pedig, miközben fedetlen arc­cal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formá­lódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre”. Isten maga alakítja át em­bereit, nem egyik percről a másikra, hanem folyamatosan, amikor vele va­gyunk. Ekkor, az ő képére formáló­dunk át. Az Igében látjuk Őt, amilyen­né lennünk kell, de az Ige végzi a szol­gálatra alkalmassá tételünket is, ami­kor tanít, nevel, megjobbít. Legyünk minél többet az Úrral, hogy Igéje és Szent Lelke által alakít­son át Isten emberévé, akit használni tud az Isten országa építésében, a világ számára is jó példát mutatva abban, ahogyan önmagunkat és egymást lát­nunk kell az Ő szemével! (Hejőbába) Szűcs Ferenc — -----------------, __ MM ! A heti bibliai részhez Boldogok... TV. Mahatma Gandi egyszer így jelle­mezte a keresztyéneket: „A keresztyé­nek 2000 éve hallják a nyolc boldog­ság üzenetét, az egyetlen üzenetet, amely megmenthetné a világot, de ők olyanok, mint a kövek, amelyek évez­redek óta vízben fekszenek, de egy cseppet sem vesznek fel ebből a víz­ből...” Andreas Gruber müncheni prelátus, aki 95 zarándokutat vezetett a Szent­földre, a Boldogmondások hegyén ezt mondta: „Nem a keresztyénség mon­dott csődöt, hanem mi, keresztyének. Mert mi nem a nyolc boldogság szerint alakítjuk életünket, hanem egész más irányelvek szerint”.­­ Aztán megpró­bálja párhuzamba állítani, hogy mit mondott Jézus, és hogy gondolkodik a mai ember. Idézzünk egyet-kettőt: Jézus azt mondja: Boldogok, akik szegények Isten előtt. Mi viszont azt gondoljuk: Jó lenne gazdagnak lenni, mert a pénz kormányozza a világot! Jézus azt mondja: Boldogok, akik nem alkalmaznak erőszakot. Mi pedig: Az embernek a könyökére van szüksé­ge, hogy vigye valamire. Jézus szerint boldogok, akik békét teremtenek. A mi logikánk szerint: Ha sikerül az embereket egymás ellen ki­játszani, akkor mi kerülünk előre. Jézus azt tanítja: Boldogok akik ül­dözést szenvednek az igazságért. Mi úgy véljük: Legjobb köpönyegünket a szél irányába fordítani, a hatalmasok szája íze szerint beszélni, mert csak akkor marad talpon az ember. Keserű szavak... Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a Hegyi be­széd nem kötelezően előírt, követendő és követhető előírás! Hiszen ha tovább olvassuk, sántán, bénán, levágott ke­zekkel, kivájt szemekkel juthatunk be a mennyek országába. A boldog­mondások ugyanis nem arról szólnak, hogy „mit ígér” Isten azoknak, akik pontosan megtartják a törvényt, hanem hogy a Jézus Krisztusban újjáteremtett embernek milyen irányba indul el az élete! Bibliaolvasóknak az is feltűnik, hogy Máténál nyolc, Lukácsnál vi­szont csak négy boldogmondás olvas­ható. A legtöbben arra gondolnak: Má­té a zsidóság lelki örökségébe illesztet­te be a forrásaiban talált anyagot, Lu­kács viszont a görög olvasói számára nehezen érthető mondásokat elhagyta. Például: Máté azt írja: Boldogok a lel­ki szegények. Lukács ezt nem tudja megmagyarázni egy görögnek, ahol a legnagyobb dolog az „areté”, az erény, a lélek egyensúlya. Ezért egyszerűen csak azt írja: Boldogok a szegények (Lk 6,20). Dr. Bajusz Ferenc IMÁDKOZZUNK! Micsoda lehetetlen előtted Uram, és hol van akadály, amelyen megtörnék a te hatalmad? Nem semmiből teremtet­ted-e a világot? Törvényeket rendelél te a természet­nek, s e törvényeknek engedelmeskedik az anyagi világban minden, a napsu­gárban lebegő porszemtől a végtelen távolban ragyogó csillagig. És törvényeket rendelél a lelki világ­nak, az ember belső természetének, s e törvényeknek önállóul rendeled a lelki­ismeretet. Tedd Atyám mindenhatóságoddal, hogy érzéseim árjai legyenek mindig csendes víz színéhez hasonlók, melyen el nem mosódva tükröződjék képed! Vá­gyaim, akaratom hajoljon hozzád, s lel­kem buzgósága téged mindig megtalál­jon. Nem kérem, hogy érettem megvál­toztasd a természet rendjét s csudákat tégy, mint hajdan, javamra; nem kérem, hogy gazdagságod anyagi kincseiből dús osztályrészt adj nekem - bár mind­ezt megtenned könnyebb volna, mint nekem egy porszemet felemelni -, csak lelki áldásaidért könyörgök, s azt megadhatod mindenhatóságodból, mert tied a hatalom,­­ s megadod ke­gyelmedből, mert szerető Atyja vagy gyermekeidnek. Szász Károly Buzgóság könyve, 1892

Next