Reformátusok Lapja, 2001 (45. évfolyam, 1-52. szám)

2001-01-28 / 4. szám

4 BiniRMVHISIlk [APIA 2001. január 28 ■ | IHM PfCl Dl Pl DM !■ Az igaznak emlékezete áldott Kilencvenéves lenne Pákozdy László Márton... Keményen, szívszorítóan kopognak a szavak: megemlékezés... Nem ünneplés meghitt, meleg csa­ládi körben. Szerettei, barátai, tisztelői és volt tanít­ványai csupán emlékeznek. De ezt a szomorú való­ságot áldott fényözönnel árasztja el az Ige: „Az igaznak emlékezete áldott” (Péld 10,71). Nem mél­tatni kívánom a világhírű tudóst. Ez méltóbb módon már megtörtént. Nem róla akarok írni. Ez ellen ő til­takozna a leghatározottabban. Őt magát szeretném megszólaltatni, hiszen mindig volt szava, mondani­valója, s hitt meggyőződése, a rábízott üzenet igaz­ságában. Az Igét is, ami beragyogja az emlékezést és az emlékezőket, értsük úgy, ahogyan ő értette és ma­gyarázta hallgatóinak, tanítványainak. Az igazság (cédágá) a szövetség, a szövetség-teológia egyik kulcsszava. Amikor a szerződő felek között minden rendben van, esetünkben érvényesül a szövetséget kezdeményező Isten akarata, ez az igazság, a cédága; s aki ezt cselekszi, az caddig, azaz igaz. Az, hogy valaki igaz, feladat és ajándék. Feladat, ami Is­ten iránti hűségre, akarata cselekvésére kötelez. Ugyanakkor ajándék, amit Isten ad, aki a bűnöst megigazítja, hiszen egy test sem igaz őelőtte. Felis­merni és cselekedni Isten akaratát, vezetését, olykor a tételes törvények fölötti nagyobb igazságot - ezek az igaz ember jellemzői, így tanította, így élte. Ez tette képessé adott pillanatokban határozott, gyors döntések meghozására, így lett áldás sokak számá­ra. Számomra is, 1950 szeptemberében tanácstala­nul álltam meg a Debreceni Református Kollégium bejáratánál. Budapesten elutasították felvételi kérel­memet azzal, hogy tiszántúli vagyok, menjek Deb­recenbe. Alaposan megkésve, de az elhívás bizo­nyosságával indultam el „szerencsét próbálni”. A Kollégiumból egy vékony, középkorú férfi jött kife­lé. Rám nézett - bizonyára észrevette tanácstalansá­gomat - és megkérdezte: Mi járatban van? Teológiá­ra szeretnék jelentkezni, válaszoltam. Átható tekin­tettel a szemembe nézett, majd ezt mondta: Látja kí­gyózni ott azt a sort? Most mennek az évnyitóra. Csatlakozzon hozzájuk. Istentisztelet után jöjjön be a dékáni hivatalba. Ezzel lényegében megtörtént a felvételem. Mint kiderült, akkor ő volt a dékán. Az Ige szerelmese volt, aki szívvel-lélekkel töre­kedett Isten szava, a Biblia üzenete feltárására. Akár exegetikai ars poetica-jának is lehetne nevezni, amit egyik levelében írt (1969): „Az exegézis nem bibliai dogmatika, nem prédikáció és nem gyakorlati poli­tikai motívumszedegetés a bibliai virágoskertben. A szülőszobából lehet út a boncterembe, de a boncte­remből oda halált visz az ember a kezén. Ezért kell az exegézisnek „sterilnek” lennie, azért, hogy élet lehessen belőle, és ne halál, a tudomány és az Ige helyes érvényesülése.” Egy másik, szintén 1969-ben írott levelében taná­ri-nevelői felfogásáról így vall: „Sohasem akartam »tanítványokat«, vagy pláne epigonokat nevelni. Ha valamit szerettem volna elérni, akkor azt, hogy bár­milyen irányú tudományosság fölött és alatt tisztes­séges és emberséges emberek legyenek, akik az em­beri szolidaritást nem árulják el egy tál lencséért.” Legjobban azok a sebei fájtak, amiket e nemes tö­rekvése során kapott. „Sajnos - írja egyik levelében (1969) - olyanokat kellett megérnem, hogy embe­rek, akikért sokszorta többet tudtam tenni, mint a magam fia vagy lánya előmenetele érdekében, bizo­nyos értelemben tulajdon tanári létemet is kockáz­tatva - azok minden magam adta ok nélkül széles ívben elkerülnek, és ha véletlenül látóközelbe kerü­lünk, mint a villám, oly gyors biccentéssel iparkod­nak szótávolon kívülre kerülni... mert ki tudja, vala­ki megláthatja őket, s az nem lenne jó további cél­irányos előhaladásuk szempontjából. No de­­ kis ta­nítóknak is megvannak a maguk kis júdásai, akik még egy nyílt és megokolt búcsúcsókkal is fukaron adósok maradnak. Ne fizessen meg nekik az Úr cse­lekedeteik szerint.” Manapság sok szó esett - és még esik - arról, hogy a teológiák egyetemi fakultásként működje­­nek-e, vagy maradjanak sajátos egyházi intézmé­nyek. Az 1962/63. évi dékáni megnyitó beszédében elemezte annak a tizenkét évnek a tanulságait, ami azóta telt el, hogy a Teológia a Debreceni Tudo­mányegyetem kötelékéből visszatért a Kollégiumba. Érdemes elgondolkodni szavain: „Sok szó esett már arról, hogy melyik megoldás volt jobb, és mindket­tő mellett és ellen lehet érveket felsorakoztatni... Egy bizonyos: világszerte még sokfelé ragaszkod­nak ahhoz, hogy a jövendő lelkipásztorai legalább négy esztendőt egyetemen tanuljanak és ne csak teo­lógiával foglalkozzanak lelkipásztori szolgálatra ké­szülésük idején. Ebből a gondolatból szeretnék to­vábbhaladni tulajdonképpeni mondanivalóm felé. Csak egyet szeretnék elővenni lelkészképzésünk sok kérdése közül. Nem állítom, hogy a legfonto­sabb az egyházi teológiai képzés és nevelés kérdései közül. De van egy kérdés, amely azóta erősebben je­lentkezik, amióta nem vagyunk egyetemi fakultás, az ifjúságunk látókörének a szűkülése. Volt abban egy nagyszerű nevelési és művelődési lehetőség, hogy a teológus diákok előadások után vagy két előadás között egy üres órán más fakultások hallga­tóival találkoztak... és nemegyszer szenvedélyes vi­tákba keveredtek egymással... Az egyházi teológiai akadémiává válásnak sok minden előnye mellett van egy kísértése is: a bezárkózás, az elkülönülés a világtól... Sokszor tapasztaljuk, hogy ifjúságunk nem eléggé nyílt a tudományok egyetemének vilá­ga, az általános emberi művelődés, az egész ember­világ nagy tudományos, technikai és gyakorlati kér­dései felé. (Eichmann teológiája és az egyház fele­lőssége. Theológiai Szemle, Új Folyam 1962. 9.10. szám, 257 k.p.) Végül hadd szóljon még egy nagyon fontos kér­désről, ami napjainkban is időszerű. Mint hívő ke­resztyén ember s mint világhírű tudós ószövetséges, vallotta, hogy keresztyén hitünk valódiságának egyik döntő mércéje: van-e biblikus Izrael-látásunk. Eleven sebként égett szívében a holocaust rettenetes tragédiája, s a keresztyénség csődje miatti fájdalom. Eichmann elfogatásának évében, Axel Weissberg: Die Geschichte von Joel Brand (Joel Brand történe­te) könyvét ismertetve, többek között a következő­ket írja: „Bennünket az ügy nem a napi szenzáció szempontjából érdekel, hanem végső fokon teoló­giailag és etikailag. Az 1933-1945-ös éveket a hitle­ri hatalmi szférán belül eltöltött keresztyén ember­nek, míg él, mindig abból a magához intézendő kér­désből kell megítélnie, hogy „Miként maradhattál élve, mert ha igazán és teljesen hirdetted volna az Isten Igéjét, akkor zenéked is a Bonhoeffer és társai sorsára kellett volna jutnod...?! Tehát a soha meg nem szűnő bűntudattal... Akik lelki-szellemi szem­pontból nézik az 1945 utáni évek válságsorozatait... mindenütt végső fokon kilyukadnak „a meg nem bánt bűn”, „a föl nem dolgozott múlt” kérdéséhez. • Az emberiség lelkiismerete - szemmel láthatólag az egész világ kárára és veszedelmére - túl könnyen hagyta „történelemmé”, múlttá válni ezeket a dolgo­kat... A könyv nagyon alkalmas annak a kérdésnek fölvetésére: valóban elintéztük-e magunkban ke­resztyén módon a zsidókérdést?... Ez a kérdés hi­tünk szerint még mindig „a meg nem bánt bűn” ket­recében vár a­ megoldásra. A kérdés erkölcsi, lelki oldala az elkötelezettség, küzdelem az antiszemitiz­mus minden elgondolható megnyilvánulása ellen.” (Theológiai Szemle, Új Folyam, 1960. 9-10. szám, 288-292.p.) Az igazak emlékezete áldott. Áldássá pedig úgy lesznek, ha szavukat meghalljuk, példájukat követ­jük. Dr. Nagy Antal Mihály Tóth-Máthé Miklós Kőröshegyi Virág, amióta csak az eszét tudta, mindig Júliát szerette volna eljátszani, Shakespeare örökbecsű reme­kében. Nem véletlenül. Ezt a szerepet mintha csak neki írta volna hajdan a mester. Kislányos alkatára, finom vonalú szép arcára, vállig érő szőke hajára, tisz­ta tekintetű égszínkék szemére, melyek így együtt a szerelmes Rómeóra vártak. Már a Színművészeti Főiskolára is Jú­lia egyik monológjával felvételizett, és nem volt kétséges a siker. - Végre egy ideális Júlia... - sóhajtott fel az egyik tanár a bizottságban, és só­hajtásának megalapozottságát sem vitat­ták. Ahogy később, másodéves korában is vitathatatlanul nagyszerű volt Kőrös­hegyi Júliája az év végi rostavizsgán, az erkélyjelenetben. Csak rá lehetett figyel­ni és szegény évfolyamtársa, aki Rómeót alakította, mintha nem is lett volna jelen. Elszürkült, szinte belesimult a szürke ol­dalfüggönybe, amely előtt állt. És, hogy mégis átcsúszott azon a rostán, Kőröshe­gyinek köszönhette, akinek sugárzó játé­kából rá is vetődött néhány sugár. Aztán, ahogy ez lenni szokott, Kőrös­hegyi Virág sok mindent eljátszott kezdő színész korában, csak éppen Júliával ke­rülték el egymást. Pedig a vidéki színhá­zakat is azért váltogatta, ide-oda szerződ­ve, mert mindig beígérték neki a szere­pet. Csak amikor már ott volt, derült ki, hogy mégsem tűzik műsorra a Shakepeare-drámát. Játszott helyette Li­zát, a Pygmalionban, Julikát a Liliom­ban, Mariskát a Liliomfiban, egyik nai­­vát a másik után, csak az áhított nőalakot nem. Pedig ennek érdekében sokáig nem is ment férjhez, és amikor ez mégis be­következett, kijelentette, hogy gyerekről viszont szó sem lehet.­­ Amíg Júliát el nem játszom, nem akarok anya lenni. - Rendben van - egyezett bele Mányoki Döme, az újdonsült férj, aki - micsoda képtelenség! - mindennek volt mondható, csak Rómeónak nem. Karak­terszínész volt, széles nagy orral, elálló füllel, inggombnyi szemmel, aki főleg komikus szerepekben aratta a babért. Amíg például Kőröshegyi Virág a Liliomfiban Mariskát játszotta, ő Szellemfit. - Nem is tudom, miért engem néztél ki a magadnak? - kérdezte nevetve az esküvőjük után, mire Virág így válaszolt: Júlia - Háttérnek, drága Szellemfim. Mel­letted jobban szembeötlő, hogy Júlia va­gyok. - így már értem - mondta Mányoki Döme -, de ugye az nem lesz baj, ha én meg a Rómeód szeretnék lenni egész éle­temben. - Az nem lesz baj - mondta Kőröshe­gyi Virág. Aztán teltek a színházi évadok Júlia nélkül, és Kőröshegyi Virág azt érezte, hogy a vágyott szerep úgy foszlik sem­mivé, mint ébredéskor az álom. Holott az esztendők szinte semmit sem rontottak rajta. Harmincévesen is illúziót keltően jeleníthette volna meg a világhírű tizen­évest, de hát ha nem, hát nem. Helyette hagyta megfoganni azt a kis életcsírát a szíve alatt, amitől addig éppen Júlia miatt annyira ódzkodott. Ekkor már a budapesti Nagy Színház tagja volt a férjével együtt és éppen har­madik hónapos terhes, amikor váratlan dolog történt. A következő évad műsor­tervébe beiktatták a Rómeó és Júliát és ki mással a női címszerepben, mint Kőrös­hegyi Virággal. A hírt Jurányi, a színház főrendezője közölte vele, aki a drámát is rendezni fogja. - Drága Virágom - mondta Jurányi -, még a főiskolán láttalak az erkélyjelenet­ben és teljesen lenyűgöztél. Akkor hatá­roztam el, hogy egyszer az én rendezé­semben akarlak majd Júliaként viszont­látni. Boldog vagy? Kőröshegyi Virág szólni sem tudott erre, csak könnyes szemmel bólogatott, majd egy gyors fejbiccentés után mint akinek sürgős dolga akadt, kiszaladt a színházból. Az utcára kiérve úgy érezte, nem is Budapesten van, hanem Veroná­ban, és a dráma megannyi hőse jön vele szemközt. Capulet, Capuletné, Montague, Montague-né, Tybalt, Mercutio, és ott az a pap, meg mintha Lőrinc barát lenne. Mögötte pedig az az öregasszony tisztára úgy néz ki, mint a Dajka. És ott jön Rómeó, Rómeó, Ró­meó! - Ó, Rómeó - kezdte el félhangosan csak úgy magának­­, mért vagy te Ró­meó? Tagadd meg atyád és dobd el ne­ved! S ha nem teszed, csak esküdj ked­vesemmé - s majd én nem leszek Capulet tovább! Mányoki szerencsére otthon volt és így sikerült a nyakába borulnia és elsut­tognia, hogy Júlia, Júlia, Júlia! Végre Jú­lia!­­ Bonts fel egy pezsgőt, Szellemfikém - mondta aztán -, ezt megünnepeljük! Mányoki Döme indult, majd hirtelen megtorpant, hátrafordult. - Mikor is lesz a bemutató? - Jaj, hát nem mindegy az? November végén... Miért kérdezted? - Csak azért, drága szívem, mert a nyolcadik hónapban leszel akkor... Kőröshegyi Virágot mintha áramütés érte volna ettől a bejelentéstől. Istenem, a gyerek! A nagy boldogságban meg is feledkezett erről. Pedig ő van, nagyon is van, naponta érzi, tudja, és most mégis...? T- Várj - mondta, vagy inkább csak suttogta -, hagyd azt a pezsgőt és kérlek Szellemfim, ne is mondj semmit, csak ülj ide mellém. Mányoki Döme leült a felesége mellé a kanapéra, megfogta a kezét, és sokáig hallgattak. Kintről beszűrődött az utca­zaj, ami már egyáltalán nem volt vero­nai, nagyon is csak pesti. Idő múltán Kőröshegyi Virág felállt, visszament a színházba és közölte Jurányival, hogy nem vállalja a szerepet. - Meg vagy őrülve?! De hát miért? Amióta ismerlek, csak erre vágysz! - Vágytam - mondta Virág -, de en­nek már vége... Harmadik hónapos ter­hes vagyok. - Ez lenne az ok? - Jurányi szeme ki­kerekedett. - Virágom, ezt magad se gondolhatod komolyan. Ma már egy abortusz semmi, és lehet még gyereked akár öt is. Te színésznő vagy! Júlia vagy! - Te pedig nem vagy ember... - mond­ta Kőröshegyi Virág és úgy tette a hasára a kezét, mintha azt a kis életet Jurányitól is védeni kéne. És november végén a Rómeó és Júlia bemutatójával csaknem egy időben szé­pen fejlett kislányt hozott a világra. - Mi legyen a neve? - kérdezte Mányoki Döme, aki meghatottan állt a kórházi ágy mellett. Nézte Virágot és mellette a kislányt, aki mintha szakasz­tott mása lett volna az anyjának. - Ugyan már­­ nevetett rá Virág­­, előtted ez kérdés? Júlia. A mi Júliánk. Aki mellett én leszek a dajka. Miért? Az is egész jó szerep és jobban is illik Szellemfihez. Te talán nem így gondo­lod? Lármafa találkozó, 2000 Van véletlen? A mi esetünkben nincs, alig érkeztünk haza egy hosszú-hosszú isz­tambuli és rodostói meg drinápolyi útról, ahol magyar szabadságkeresésben voltunk - Rákóczi, Kossuth, 1956 nyomdokain, ahol háromalakos térplasztikai emlékművet avat­tunk Mikes emlékére, most már nem nyugvóhelyet, hanem kiállást biztosítva számára Rodostó legszebb parkjában, s hazatérve már is indulhattunk a Lármafa 2000. találko­zóra, melynek célpontja ugyancsak a magyar szabadságkeresés volt a korábbi időkben, Szent László királyunk nyomdokain. Bogoz, Székelyderzs és Cegőtelke volt a kár­pátmedencei települések vendéglátója, olyan községekés falvaké, amelyekben Szent László emlékek, templomi falképek vannak. Szinte hihetetlen, hogy eddig Erdélyben és a Felvidéken huszonegy-huszonegy (közben Háromszéken, Szacsván előkerült a 22. Szent László legenda-ábrázolás is). Magyarországon öt, Ausztriában egy ilyen telepü­lést ismerünk. Köztük Háromszékről Gelence, Sepsikilyén, Sepsibesenyő, Bibarcfalva, Maksa, Erdőfüle, Kökös, s amint mondjuk, Szacsva szerepel a lajstromokon. Magyaror­szágon öt (Tereske, Ócsa, Szalonna, Kisvárda, Türje), Felvidéken Kakaslomnic, Zsegra, Vitfalva, Svábfalva, Necpál, Liptószentandrás, Szepesmindszent, Pónik, Kassa, Karaszkó, Rimabánya, Gömörrákos, Gutor, Szentmihályfalva, Bántornya, Hárskút, Szlatvin, Ruszkin, Csécs, Jakabfalva, Zsolna és Ausztriában Felsőlövő templomai büsz­kélkedhetnek Szent László falfestményekkel vagy ennek töredékeivel. A Kárpát-me­dencében összesen, az újonnan felfedezett Szacsvával együtt tizenhét település viseli, őrzi, mint szemefényét, a Szentlászló nevet. Történészek, művészettörténészek számára érdekes adalék (és bizonyíték) lehet, hogy Szent László kultusza a történelmi Magyaror­szág peremvidékein, mezsgyéin a legélénkebb, s minden bizonnyal, a kutatások során újabb falfestmények vagy részletek is előkerülnek. A Julianus Alapítvány - a rendezvénysorozat fő szervezője Beder Tibor - össze­fogta az említett települések önkormányzatait és egyházait, a cegőtelki Cserhalom Ala­pítványt, s az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a Székelyföldi Magyarok Tár­sasága, Hargita megye tanácsa és művelődési bizottsága védnöksége, és ezek anyagi-er­kölcsi támogatása révén a Kárpát-medencén belül “kellett”, Julianus barátként, egymást felkeresnünk. A feledhetetlen élményekben gazdag rendezvénysorozat néhány, manapság már szinte szokatlan jellemzőjét emeljük ki: bár református, unitárius (a történelmi időkben római katolikus) templomokat kerestünk fel, az egyházi és világi beszédek, műsorok szervezett és spontán ökumené jegyében zajlottak le. Ez is erdélyi örökség, a vallássza­badságot ezen a tájon nyilatkoztatták ki Európában legelőször. (Egyébként Bögözben van a világ legnagyobb ilyen jellegű unitárius templomerődítménye). A rendezvényso­rozat másik sajátossága, hogy nem vette birtokba teljes egészében az egyházi jelleg, tör­ténészek, írók, publicisták, nyelvművelők szólalhattak föl, s a harmadik tulajdonsága, hogy nem politizálódott át. Autentikus népünnepéllyé nemesedett, másrészt, a helybé­liek templomi és templomkörnyéki művészeti rendezvényeit a gyülekezeteket kiegészí­tette Ruha István világhírű hegedűművész és a kolozsvári konzervatórium zenekara, er­délyi turnéját félbeszakítva megjelent a bécsi Bornemisza Társaság, köztük az azóta el­hunyt Szépfalusi István nyugalmazott lelkész, a Társaság egykori elnöke, Szépfalusi Márta tiszteletes asszony, Antal Ágnes és Imre régi hangszeres zenével jelentkezett és népdalokat énekeltek, s örömünkre és meglepetésünkre Cegőtelkén megjelent Killyén Ilka színművésznő, aki szívet-lelket megrázó erudícióval mondta el Kós Károly sajnos ma is érvényes Kiáltó Szó című, a húszas évek elején a transzilvanizmus lényegét és szükségességét megfogalmazó kiáltványát. Ami a legmeglepőbb, hogy a­ falvak egészét átfogó, a Kárpát-medencéből meg­hívott vendégeket megbabonázó népünnepélyeknek lehettünk tanúi és részesei, ame­lyeken a templomi istentisztelet után népszokásokat elevenítettek föl, bemutatták gyö­nyörű és féltve őrzött népviseletüket, s mindezt a hagyományos helyi konyha ízeivel fűszerezték. A rendezvény központi témája legveszélyeztetettebb kincsünk, az anyanyelv megőrzése volt, erről beszéltek papok és világiak, nem akadémiai stílusban, ha neki min­denki számára érthetően, s a Szent László legendakor felelevenítése, sőt, Cegőtelkén en­nek a megjelenítése volt, s jelezte, a Szent Király idejétől, és már azelőtt az európai ke­resztyénség mellett kötelezték el magukat őseink és ezért ontották vérüket, amikor kel­lett. Márpedig kellett. És az is példaértékű, hogy győztes magyar csatára emlékeztünk, amelyet majd annyi veszteség, a nemzetet próbára tevő harc követett. (Folytatjuk) Sylvester Lajos

Next