Reformátusok Lapja, 2002 (46. évfolyam, 1-52. szám)

2002-04-21 / 16. szám

­lBEfflUEJffl Elmélkedés 2002. április 21. Pál apostol többször figyelmezteti munkatársait, Timóteust és Titust, hogy „a szentségte­le­n, üres lármákat”, a „bátor és gyerme­kes, és balgatag vitatkozásokat” és a „ci- s rakodást" kerüljék el, „mert ezek ha­szontalanok és hiábavalók” (2 Tim 2, 16; Tit 3, 9). Szükség volt erre inteni a fiatal gyülekezetek vezetőit, mert voltak, nézet- s eltérések, nézetkülönbségek, sőt súlyos­­ feszültségek a keresztyének között. Pál­­ javaslata: ilyen helyzeteket kerülni kell,­­­ és egészséges tanítással vezetni, ha kell inteni a józan belátásra azokat, akik té­li­­esen gondolkodnak, s ezzel feldúlják mások hitét. Bölcs tanács, de vajon min­dig megoldható a vita elkerülése, vagy a másik szelíd meggyőzése? Éppen Pál apostol leveleiből tudjuk, hogy ő maga mennyit szenvedett azoktól, akik elvitatták még apostolságát is. Rá­galmazták személyében, és viszályokat, meghasonlást okoztak az általa megala­kult gyülekezetekben. A Galata levélben olyan szenvedélyesen, - ismerjük el - in­dulatosan vitázik, hogy ezzel azt bizonyít­­j­­a, hogy néha elkerülhetetlen a szembe­sülés az ellenfelekkel. Elgondolkodtató,­­ hogy odáig megy a vita hevében, az álta­la hirdetett evangélium védelmében, hogy átkozódik. „ Viszont, ha még mi ma­gunk, vagy egy mennyből való angyal hirdetne is nektek evangéliumot azonkí­vül, amit mi hirdetünk, átkozott legyen!” (Gal 1, 8). Természetesen emberileg­­ megmagyarázható ez a hang, de nem­­ követendő! Jézus nem mondott ilyet, pe­­­­dig őt is gyakran kényszerítették ellenfel­l­lei a vitára. Az ő isteni hatalma és böl­csessége lefegyverezte támadóit, vissza­vonulásra kényszerültek. De éppen azért, mert vesztettek, el akarták veszíteni Jé­zust, és keresztre küldték. Pál helyzete és eszköze természetesen egészen más, de­­ ha végigolvassuk az egész Galata levelet, akkor megértjük indulatoktól is fűtött hangját. A keresztyénség éppen a lénye­­­­gét veszítette volna el, ha azokra a tév­­tanítókra hallgat, akik Pál nyomában megjelentek. A tét az volt, hogy a pogá­­­­nyok, akik keresztyénné lettek, Jézus­­ Krisztus megváltásában és szabadságá-­­­ban élnek vagy a zsidókeresztyének taní­­­­tására (nyomására) visszatérnek a zsidó valláshoz és annak törvényeihez­­ körül­­metélkednek, szombatot ünnepelnek, s stb. - és alávetik magukat mindenben az í ószövetségi előírásoknak. Ha ez az­­ utóbbi missziós irányzat győz, akkor a jó keresztyénség a zsidó vallásnak csak egy szektájává lesz, egy a sokféle ke­gyességi irányzat közül: Messiáshívő­­ vagy Krisztushívő zsidók. Istennek azon­­­­ban más volt az akarata, és az Ő szolgá­jának, Pál apostolnak köszönhetően­­ nem így történt. De ez nem mehetett szelíd szóval.­­ Szükségképpen meg kellett harcolni az igazságért. Pál tulajdonképpen az akkor hivatalos egyházi elöljárókkal vitatko­zott: a jeruzsálemi „oszlop apostolok­kal” , akik a zsidó vallásukat nem hagy­ták el a Krisztusba vetett hitükért. Pál vi­szont az ún. pogányoknak hirdette a­­ Krisztus evangéliumát, akik között a zsi­dó vallási törvények bevezetésére és­­ megtartására semmi szükség nem volt­­ ahhoz, hogy Jézus Krisztust kövessék. Kellett tehát vitatkoznia, harcolnia az­­ evangélium lényegének megőrzéséért. Nemhogy fölösleges nem volt, hanem in­kább szükséges volt az a vita, ami azután­­ a keresztyének első zsinatához vezetett. Mert végül is összejöttek Jeruzsálemben a két irányzat vezetői és megegyezésre jutottak: nem kell a pogány­ok nyakába­n­ olyan igát tenni, amilyet a zsidók sem tudnak elhordozni. Az okos és értelmes vita eredményre és békességre vezetett. Természetesen ehhez kellett mindkét fél­­­ó akarata és belátása (Ap Csel 15). Ismerjük el: a legtöbb vitánk valóban fölösleges, amit jobban tennénk, ha elke­rülnénk. Gyakran a szócsaták tüzében nem is az a fontos, amit mondunk, hanem­­az, hogy legyőzzük a másikat, s ez már nem vita, hanem veszekedés. Mi a kü­lönbség a vita és a veszekedés között? Mikor fölösleges egy vita? Amikor nem­­ egy ügyért, egy emberért, vagy népért, nem is az igazságért harcolunk, hanem a magunk tekintélyét, hatalmát védjük. Amikor csak az „én vagy te uralkodsz” a tét, akkor nem érdemes vitatkozni. Kap­csolatainkban sajnos ez a veszekedés tár­gya. Ha viszont a tisztább látás, igazabb hit és emberségesebb élet a kérdés, akkor érdemes ütköztetni érveinket. AH IGE HBI MELLETT cIcIbIeIeIeIeIbIbIeIbIeIbIbIbIeIÉIbIsIbIbIqIbIbIbIqIeIEIcIeIEIeIeIEIeIeIeIeIeIeIeIeIbIeIbIeIbIEIbIeIgIeIbIeIe] ÁPRILIS 28. VASÁRNAP „Felülmúlod azt a hírt, amelyet hallottam rólad” (2. Krónika 9.). Salamon király gazdagságát, hatalmát, fényűző életének kellékeit és bölcsességét messziről jött tanú igazolta: Sába királynője. A történetírót - a Krónikást, s a Királyok könyve szerzőjét - egyáltalán nem zavarta, hogy a korabeli felfogás szerint az asszonyok tanúskodása semmit sem számított: a szintén mesés gazdagságú, távoli ország uralkodójának dicsérő szavait hitelesnek és elfo­gadhatónak tartotta. Egyenlő felek találkoztak Jeruzsálem­ben az akkori időkben is szokatlan „diplomáciai csúcson”. A kétségkívül jelentős esemény azután kitörölhetetlenül belevésődött Izrael emlékezetébe olyannyira, hogy évszá­zadok múltán Jézusnak sem kellett magyarázatot fűzni azon szavaihoz, amelyeket e nagysikerű találkozást idézve a maga szolgálatáról mondott: „Dél királynője feltámad az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítéli ezt a nem­zedéket, mert ő eljött a föld végső határairól, hogy meg­hallgassa Salamon bölcsességét, ámde itt nagyobb van Sa­lamonnál!” (Máté 12:41). Ez az a hír, amely felülmúlja azt is, melyet a Krónikástól hallottunk. Kolossá 2:3-15. 33. zsoltár ÁPRILIS 29. HÉTFŐ „... tanácskozott a vénekkel, s ... tanácskozott az ifjak­­kal is...” (2. Krónika 10.). Az érdekszőrte világban nehéz igazságot tenni s dönteni egyik vagy másik ajánlat mellett. Roboám király, Salamon jogszerinti utóda, a kétségtelenül nehéz helyzetben, apja ellentmondásos örökségét átvéve először a vénekkel, majd az ifjakkal tanácskozott az ország további sorsát s a maga uralkodói terveit illetően, s mindjárt két út is nyílt előtte: vagy a tapasztalatra alapozott bölcses­séget részesíti előnyben, s ezzel megtartja a nemzet egysé­gét, vagy a vele egyírásúak felelőtlen és felületes tanácsára hallgat, s eljátssza a lehetséges megújulás kegyelmi idejét. Egy elmúlt korszak haszonélvezői - Roboám udvari pajtásai­­ nehezen mondanak le vélt előjogaikról, hatalomba szüle­tett életük kiváltságairól, s egy csöppet sem érdekli őket, hogy egyre terméketlenebb és hiábavaló az életük. Roboám király a könnyebb ellenállás irányába tartott, s ezzel kivívta a kemény ellenállás erőinek összefogását. Az ország egyik fele Jeroboám uralkodását választotta, s ezzel szétszakadt az ország, hiteltelenné lett a dávidi-salamoni múlt, s megosz­tottá vált az egy igaz Isten tisztelete, mert néhány gazdag if­jú úgy gondolta, hogy vagyonát nem osztja szét. Kolossé 2:16-23. 486. dicséret ÁPRILIS 30. KEDD „Így szólt az Úr igéje Sémájához...” (2. Krónika 11.). Az Úr egykori igehirdetői, prófétái közül néhány messze kívül esik látókörünkön, s hajlamosak vagyunk csak a „nagyok” által közvetített igéket meghallani. Az itt említett próféta, Semájá két döntő jelentőségű üzenettel lépett a király és a nép elé, s szólaltatta meg Isten szavát a saját feje után men­ni készülőknek. Egyrészt megakadályozta a testvérháborút, melyet a hatalma megtartásáért mindenre kész Roboám in­dított volna Észak ellen, másrészt a Jeruzsálemet fenyegető ellenség meghátrálásáról éppoly szabadító Igét hirdetett, mint amely majd később Ézsaiás ajkára adatik hasonló vész­helyzetben. Hány és hány ismeretlen vagy elfeledett nevű, hűséges szolgája volt az Úrnak évszázadokon keresztül! Mindőjüket, s mindannyiuk állhatatosságát, hűségét, szolgá­latait egybefogva állít emléket számukra a Zsidókhoz írott levél szerzője, amikor Jézus szolgálatának előkészítőiként így beszél róluk: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a prófétái által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk...” (Zsidó 1:1). Kolossé 3:1-11. 489. dicséret MÁJUS 1. SZERDA „Nem volt ok a teljes pusztulásra, hiszen Judában is volt valami jó” (2. Krónika 12.). Mindig van maradék! Valami jó a teljes romlásban és káoszban. Hétszáz, akik nem hajtanak fejet a Baalnak... Noé, aki bárkát épít. Ők a teljes pusztulást nem csak elkerülik, de magukkal együtt másokat is mentenek. Amikor az egykori, dicsőséges sala­moni birodalom széthullását követően az első nagyszabású s komoly támadás érte Egyiptom fáraója által Júdát, s az utódnak pénzzé kellett tennie az apja által felhalmozott kincs egy részét - rézpajzsokra cserélve az aranyat - kide­rült, hogy nem annyira a fáraó elégedett meg a váltságul kapott kinccsel, hanem maga Isten látott meg népében megújulásra kész maradékot. Egyiptom fáraója csak a rab­­lott kincs miatti elégedettségében hagyott fel a támadás folytatásával, az Úr beérte a Júdában megmaradt jóval. Ál­taluk viszont komolyan megfontolandó Igét hirdetett népé­nek ezen szavakban: „megtudják, hogy mit jelent nekem szolgálni, és mit jelent földi királyságokat szolgálni!” (8. vers). A maradék mindig erre figyelmezteti az aranypaj­zson váltságot szerzett többséget! Kolossé 3:12-17. 96. zsatár MÁJUS 2. CSÜTÖRTÖK „Izrael fiai, ne harcoljatok őseitek Istene, az Úr ellen, mert nem boldogultok!” (2. Krónika 13.). Ha az ország kettészakadását követő trauma, s a figyelmeztető prófétai szó miatt Roboám idejében nem is indult háború a testvé­rek között, Abijjá király már „szent harcot” hirdetett a sza­­kadárok ellen. A Cemáraim-hegyi beszéd (4-12. versek) minden aktuális politikai felhangja mellett is döntő jelen­tőségű üzenet volt az Úrtól eltávolodottak számára, hiszen az ellenségeskedés megszüntetését az egy Istenben meg­vallott hit és istentisztelet elfogadásában kínálta. Isten el­len harcolni nagy felelősség! Arany borjak szarvaitól támo­gatva pedig egyenesen kudarcos vállalkozás. Ennek távoli párhuzama azon Saulnak vállalkozása, aki a názáreti Jézus nevében hívők ellen indult egykoron Damaszkusz felé, s meg kellett állnia a mennyei fény és hang jelenése és jelen­tősége felismerését követően azzal a tudattal, hogy nem boldogul az Úr ellenében (Apostolok cselekedetei 9.). Az ilyen harc vagy vereséget, vagy megtérést eredményez. Boldogulás az utóbbiban van. Kolossé 3:18-25. 174. dicséret MÁJUS 3. PÉNTEK „Uram, neked nem nehéz segíteni az erőtlent a sokaság­gal szemben!” (2. Krónika 14.). Az önállóvá vált, de ki­csire zsugorodott júdai államnak hatalmas túlerővel kellett szembenéznie, amikor az afrikaiak részéről, délről támadás érte. Önerőből, emberi eszközökkel ezt a harcot sikerrel megvívni nem lehetett. Ászá király ekkor felelevenítette, s imádsága által jelenvalóvá tette a nép történetének válsá­gos időszakaiban (Józsué, Bírák) segítségül hívott Úr tette­ire való emlékezés hathatós és megbátorító eszközét, s ön­nön erőtlenségükkel szemben Isten megsegítő hatalmát ál­lította. A király eme, támogatásért esdeklő s nyersen ki­mondott imáját „simította” Pál apostol a keresztyén nép számára - az ellen ellenében is reménységgel szem­beszegülő - hitvallássá, amikor így írt a rómabelieknek: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róma 8:31.). Ásza király leplezetlenül követelő imádságában úgy hivatkozik Isten korlátlan hatalmára, mint aki természetesnek is tartja e hatalom érvényesítését. Pál apostol már úgy írta erősítő hitvallását, hogy tudta: Istennek el kellett hagynia az ő Fi­át a kereszten, hogy az erőtlent megsegíthesse... Kolossé 4:1-9. 441. dicséret MÁJUS 4. SZOMBAT „Izraelben nem szűntek meg az áldozóhalmok, de Ászának tiszta volt a szíve egész életében” (2. Krónika 15.). Honnan indul a hitbéli megújulás szándéka? A Króni­kás jellemzően kettős képet fest a korabeli állapotokról, amikor egyfelől az ország vezetőjének, Ászá királynak „szívbéli hűségéről” tanúskodik, míg másfelől az ország egészének Istentől való elpártolását ismeri be. Hatalmi szóval nem lehet a megújulást kieszközölni, még példamu­tató állhatatossággal se nagyon. Ha a lélek „berkeiben” Istentől távolító, titkos elvágyódás munkál, akkor hamaro­san megjelennek az áldozóhalmokra telepített bálványoltá­rok, s nincs az a központi utasítás amely megakadályozhat­ná az ott folyó Úr-ellenes kultuszt. Ászá király talán jó lel­kiismerettel és önnön Isten iránti hűsége bizonyosságával tért meg őseihez, de tudnia kellett, hogy megosztott szívű népet hagyott az utódjára, aki ugyan „egyre bátrabb lett” (17:6), s nagyobb eréllyel lépett fel a „szent fák” állítói el­len, de akinek éppúgy részleges és töredékes maradt a szol­gálata mint elődjéé. Ha Isten Szentlelke nem munkál megtisztulást, s nem ébreszt vágyat az Úrhoz való vissza­térésre, akkor Ászának tiszta maradhat ugyan a szíve, népe mégis halmozottan hátrányos helyzetbe kerül az el nem tisztított bálványok miatt. Kolossé 4:10-18. 273. dicséret Kiss Domokos Boldog ember, akinek hamissága megbocsáttatott Zsolt 32. Az ősegyházi hagyomány a hét bűn­bánati zsoltár egyikének tartotta a 32. zsoltárt. Augustinus kedvenc zsoltára volt. Luther „páli zsoltárnak” mondta. Nem véletlenül, hiszen a reformáció alapigazsága, alapgondolata van ben­ne, kegyelemből hit által. Bár az egyéni élet érzései szólalnak meg benne, de ugyanakkor tanító és hála­adó zsoltár is. Benne van az, hogy Is­ten kegyelmes és bűnbocsátó. „Bol­dog ember, akinek bűne megbocsátta­tott, vétke elfedeztetett”. A hitvallás pozitív kicsengése mö­gött ott van a negatív gondolat: a bol­dogtalan lét oka maga a bűn. Sok betegség okát - ma már egyre inkább - az orvostudományban is el­fogadottan a lélek mélyén levő ren­detlenségben keresik. A bűnt nem le­het elhallgatni, kiáltása egyre na­gyobb erővel tör fel. Ez egy belső, az Úrral való rendezetlenség következ­ményének hangja. Majd egy hirtelen változás, a bol­dogság útjának feltárása. A bűn és ke­gyelem realitásának egyszerre történő megtapasztalása. Isten kegyelmének a bűn feletti győzelme felismerése és gyermeki hittel való elfogadása. Az Ószövetség embere előtt is fel­tárulkozott a hitnek ez a kulcsa. Az Is­ten szövetségéből annak áldásaiból bűne által kilépő ember a bűnbánat ál­tal a szövetség kötelékébe kerül újra. A bűnbánat következménye: „Te le­vetted rólam bűneimnek terhét.” A bűnbánat és bűnbocsánat között levő nagy áldozatról, Jézus Krisztus meg­váltó kegyelméről, a kiengesztelésről van igazán szó. A reformáció nagy felismerése, a kegyelemből hit által s nem cselekedetből, Jézus Krisztusban testté lett s láthatóvá, megtapasztalha­­tóvá vált ténye kizárja, hogy a körül­ményekben keressük boldogtalansá­gunk okát. Csak a hit vezet a boldog­sághoz (1 Jan. 1:5). Valaki fizetett he­lyettünk. Adósságunk el van engedve, az adóslevél a keresztre van szegezve. Boldog örvendezést jelent. A kegyel­mi idő sokáig tart, mint Noé vagy Sodom­a elpusztítása előtt. De egyszer lejár, véget ér. Jézus szerint: Mit használ az embernek, ha az egész világot meg­nyeri, de lelkében kárt vall (Mt. 16:26). A zsoltáríró imádsága: „Végy kö­rül a szabadulás örömével!” Az Ör­dög könnyen ellopja ezt az örömet. Ezért az imádság: Isten közelében le­het állandó a boldogság feletti öröm. Szécsi András Édes Atyánk! A világ roppant alkotmá­nyában a Te törvényeid uralkodnak, kis és nagy dolgokban egyaránt a Te szándékod érvényesül. Nem vak esetből jönnek létre a világtörténet eseményei, de fényen, ho­mályon, győzelmen és bukáson át a Te megdicsőülő bölcseséged munkálkodik határozott és biztos célok felé. Szent hi­tünk biztat, hogy minden, amit Te akarsz, az jó, minden amit ezzel az egész világgal, a mi parányi életünkkel végrehajtasz, örök nagy célod szolgálatában áll. Felséges Isten! Amit Te akarsz, le­gyen meg földön és égen egyaránt. Amit Te akarsz, nem lehet rossz. Csak egy szót kérünk, egyetlen bíztatást. Mondd meg nekünk, mutasd meg nekünk, hogy ne­vünket az élők könyvébe jegyezted. Mu­tasd meg, hogy irgalomra választottál el. Mutasd meg, hogy gyarló ember létünkre ott vagyunk a Te dicsőséged részesei kö­zött, a Te munkatársaid seregében. Adj igaz áhítatot, mélységes buzgóságot lel­künkbe, hogy az előttünk álló nagy mun­kára elkészülhessünk, testben, lélekben megerősödhessünk. Emeld előttünk magasra égi zászló­dat! Hadd induljunk a küzdelemre. A vi­lág harcában ne hagyj el egy pillanatra sem. Segíts a Sátán ellen való küzdelem­ben. S ha majd nagy tusánk egyszer véget ér, mondhatatlan izgalommal pihentess meg örök szerelmed karjaiban, s minket, gyarló teremtéseidet koronázz meg azzal az örök koronával, amelyet számunkra a Jézus Krisztus által készítettél. Amen. Czeglédy Sándor: Vasárnapi imádságok. (Pápa, 1922.) I IMÁDKOZZUNK! A heti bibliai részhez A „kerti sír...” V. Heléne császárnő - Konstantin édesanyja - csaknem nyolcvan éves már, amikor Je­ruzsálembe megy és a hagyomány szerint leromboltatja Hadrianus pogány templo­mait, és miután megtalálta a szent keresz­tet, fia megbízásából 326-ban a szent he­lyekre keresztyén templomokat építtet. A sírtemplomot 335-ben fel is szentelik. Bizonyosat csak annyit tudunk, hogy két templomot építettek: a szenvedés he­lyén a „Martyriorí”-t és a feltámadás he­lyén az „Anastasis”-t. Zenóbiusz, a szír építész ugyanis a korabeli görög-római bazilika stílusú épülettel nem tudta egy­befogni a két helyszínt. Az egész épület­­rendszer valószínűleg három részből állt. Az Úr szenvedése emlékére építettek egy öthajós bazilikát, amely kb. 40 m hosszú volt. Ehhez csatlakozott egy négyszögle­tes, oszlopokkal körülvett udvar. Ez vet­te körül a Golgota dombját, amely 5-6 méterrel emelkedett ki a talajból, és en­nek a tetejére állították fel a keresztet. Az udvar másik oldalán állt a Feltámadás­temploma, egy kör alakú épület, amely­nek közepén 12 oszloppal körülvéve a szent sír volt látható. Az épület való­színűleg felül „nyitott szemű” volt, amin alkalomadtán beesett az eső. Legalább is az ásatások során feltártak a sír alatt egy víznyelőt, amelyben a falakról lepergett mozaikszemcséket és Konstantinusz ko­rabeli pénzdarabokat találtak. Sajnos az épület első leírása, ami a kor­társ Eusebius egyháztörténetírónál olvas­ható (Vila Constantini in. 36-38), inkább a krónikás érzelmeit úja le, ahelyett, hogy pontosan ismertetné, mi váltotta ki belőle a császár által építtetett templom csodála­tát. Ráadásul a kifejezéseinek nagy része nem egyértelmű, így az építmény kutatói egymástól eltérő rekonstrukciókra jutot­tak. Mentségére talán azt lehet felhozni, hogy Eusebius 339-ben meghalt és akkor még csak az Anastasis volt készen, a Martyrion még javában épült. A szakemberek szerint a római Santa Pudenziana templom apsziszmozaikja a leghitelesebb kép Konstantin épít­ményeiről. A 4. századi - tehát korabeli - mozaik az antik pogány művészet kifino­mult színhatásával készült. A trónon ülő Krisztus háta mögött egy legömbölyített, kúpformájú sziklát látunk, amin egy nagy drágakövekkel díszített kereszt áll. Jobbra a Martyrion, balra a kerek Anastasis.­­ A templomról érdemes elmondani, hogy ilyen nevű szent soha nem élt. A Kr. u. 1. században egy Pudens nevű római szená­tor élt ezen a helyen, aki a legenda szerint egyszer szállást adott Szent Péternek. A 4. században épült templom az Ecclesia Pudentiana - Pudens temploma­­ néven lett ismert. Dr. Bajusz Ferenc

Next