Reformátusok Lapja, 2002 (46. évfolyam, 1-52. szám)
2002-04-21 / 16. szám
lBEfflUEJffl Elmélkedés 2002. április 21. Pál apostol többször figyelmezteti munkatársait, Timóteust és Titust, hogy „a szentségtelen, üres lármákat”, a „bátor és gyermekes, és balgatag vitatkozásokat” és a „ci- s rakodást" kerüljék el, „mert ezek haszontalanok és hiábavalók” (2 Tim 2, 16; Tit 3, 9). Szükség volt erre inteni a fiatal gyülekezetek vezetőit, mert voltak, nézet- s eltérések, nézetkülönbségek, sőt súlyos feszültségek a keresztyének között. Pál javaslata: ilyen helyzeteket kerülni kell, és egészséges tanítással vezetni, ha kell inteni a józan belátásra azokat, akik téliesen gondolkodnak, s ezzel feldúlják mások hitét. Bölcs tanács, de vajon mindig megoldható a vita elkerülése, vagy a másik szelíd meggyőzése? Éppen Pál apostol leveleiből tudjuk, hogy ő maga mennyit szenvedett azoktól, akik elvitatták még apostolságát is. Rágalmazták személyében, és viszályokat, meghasonlást okoztak az általa megalakult gyülekezetekben. A Galata levélben olyan szenvedélyesen, - ismerjük el - indulatosan vitázik, hogy ezzel azt bizonyítja, hogy néha elkerülhetetlen a szembesülés az ellenfelekkel. Elgondolkodtató, hogy odáig megy a vita hevében, az általa hirdetett evangélium védelmében, hogy átkozódik. „ Viszont, ha még mi magunk, vagy egy mennyből való angyal hirdetne is nektek evangéliumot azonkívül, amit mi hirdetünk, átkozott legyen!” (Gal 1, 8). Természetesen emberileg megmagyarázható ez a hang, de nem követendő! Jézus nem mondott ilyet, pedig őt is gyakran kényszerítették ellenfelllei a vitára. Az ő isteni hatalma és bölcsessége lefegyverezte támadóit, visszavonulásra kényszerültek. De éppen azért, mert vesztettek, el akarták veszíteni Jézust, és keresztre küldték. Pál helyzete és eszköze természetesen egészen más, de ha végigolvassuk az egész Galata levelet, akkor megértjük indulatoktól is fűtött hangját. A keresztyénség éppen a lényegét veszítette volna el, ha azokra a tévtanítókra hallgat, akik Pál nyomában megjelentek. A tét az volt, hogy a pogányok, akik keresztyénné lettek, Jézus Krisztus megváltásában és szabadságá-ban élnek vagy a zsidókeresztyének tanítására (nyomására) visszatérnek a zsidó valláshoz és annak törvényeihez körülmetélkednek, szombatot ünnepelnek, s stb. - és alávetik magukat mindenben az í ószövetségi előírásoknak. Ha ez az utóbbi missziós irányzat győz, akkor a jó keresztyénség a zsidó vallásnak csak egy szektájává lesz, egy a sokféle kegyességi irányzat közül: Messiáshívő vagy Krisztushívő zsidók. Istennek azonban más volt az akarata, és az Ő szolgájának, Pál apostolnak köszönhetően nem így történt. De ez nem mehetett szelíd szóval. Szükségképpen meg kellett harcolni az igazságért. Pál tulajdonképpen az akkor hivatalos egyházi elöljárókkal vitatkozott: a jeruzsálemi „oszlop apostolokkal” , akik a zsidó vallásukat nem hagyták el a Krisztusba vetett hitükért. Pál viszont az ún. pogányoknak hirdette a Krisztus evangéliumát, akik között a zsidó vallási törvények bevezetésére és megtartására semmi szükség nem volt ahhoz, hogy Jézus Krisztust kövessék. Kellett tehát vitatkoznia, harcolnia az evangélium lényegének megőrzéséért. Nemhogy fölösleges nem volt, hanem inkább szükséges volt az a vita, ami azután a keresztyének első zsinatához vezetett. Mert végül is összejöttek Jeruzsálemben a két irányzat vezetői és megegyezésre jutottak: nem kell a pogányok nyakában olyan igát tenni, amilyet a zsidók sem tudnak elhordozni. Az okos és értelmes vita eredményre és békességre vezetett. Természetesen ehhez kellett mindkét féló akarata és belátása (Ap Csel 15). Ismerjük el: a legtöbb vitánk valóban fölösleges, amit jobban tennénk, ha elkerülnénk. Gyakran a szócsaták tüzében nem is az a fontos, amit mondunk, hanemaz, hogy legyőzzük a másikat, s ez már nem vita, hanem veszekedés. Mi a különbség a vita és a veszekedés között? Mikor fölösleges egy vita? Amikor nem egy ügyért, egy emberért, vagy népért, nem is az igazságért harcolunk, hanem a magunk tekintélyét, hatalmát védjük. Amikor csak az „én vagy te uralkodsz” a tét, akkor nem érdemes vitatkozni. Kapcsolatainkban sajnos ez a veszekedés tárgya. Ha viszont a tisztább látás, igazabb hit és emberségesebb élet a kérdés, akkor érdemes ütköztetni érveinket. AH IGE HBI MELLETT cIcIbIeIeIeIeIbIbIeIbIeIbIbIbIeIÉIbIsIbIbIqIbIbIbIqIeIEIcIeIEIeIeIEIeIeIeIeIeIeIeIeIbIeIbIeIbIEIbIeIgIeIbIeIe] ÁPRILIS 28. VASÁRNAP „Felülmúlod azt a hírt, amelyet hallottam rólad” (2. Krónika 9.). Salamon király gazdagságát, hatalmát, fényűző életének kellékeit és bölcsességét messziről jött tanú igazolta: Sába királynője. A történetírót - a Krónikást, s a Királyok könyve szerzőjét - egyáltalán nem zavarta, hogy a korabeli felfogás szerint az asszonyok tanúskodása semmit sem számított: a szintén mesés gazdagságú, távoli ország uralkodójának dicsérő szavait hitelesnek és elfogadhatónak tartotta. Egyenlő felek találkoztak Jeruzsálemben az akkori időkben is szokatlan „diplomáciai csúcson”. A kétségkívül jelentős esemény azután kitörölhetetlenül belevésődött Izrael emlékezetébe olyannyira, hogy évszázadok múltán Jézusnak sem kellett magyarázatot fűzni azon szavaihoz, amelyeket e nagysikerű találkozást idézve a maga szolgálatáról mondott: „Dél királynője feltámad az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítéli ezt a nemzedéket, mert ő eljött a föld végső határairól, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét, ámde itt nagyobb van Salamonnál!” (Máté 12:41). Ez az a hír, amely felülmúlja azt is, melyet a Krónikástól hallottunk. Kolossá 2:3-15. 33. zsoltár ÁPRILIS 29. HÉTFŐ „... tanácskozott a vénekkel, s ... tanácskozott az ifjakkal is...” (2. Krónika 10.). Az érdekszőrte világban nehéz igazságot tenni s dönteni egyik vagy másik ajánlat mellett. Roboám király, Salamon jogszerinti utóda, a kétségtelenül nehéz helyzetben, apja ellentmondásos örökségét átvéve először a vénekkel, majd az ifjakkal tanácskozott az ország további sorsát s a maga uralkodói terveit illetően, s mindjárt két út is nyílt előtte: vagy a tapasztalatra alapozott bölcsességet részesíti előnyben, s ezzel megtartja a nemzet egységét, vagy a vele egyírásúak felelőtlen és felületes tanácsára hallgat, s eljátssza a lehetséges megújulás kegyelmi idejét. Egy elmúlt korszak haszonélvezői - Roboám udvari pajtásai nehezen mondanak le vélt előjogaikról, hatalomba született életük kiváltságairól, s egy csöppet sem érdekli őket, hogy egyre terméketlenebb és hiábavaló az életük. Roboám király a könnyebb ellenállás irányába tartott, s ezzel kivívta a kemény ellenállás erőinek összefogását. Az ország egyik fele Jeroboám uralkodását választotta, s ezzel szétszakadt az ország, hiteltelenné lett a dávidi-salamoni múlt, s megosztottá vált az egy igaz Isten tisztelete, mert néhány gazdag ifjú úgy gondolta, hogy vagyonát nem osztja szét. Kolossé 2:16-23. 486. dicséret ÁPRILIS 30. KEDD „Így szólt az Úr igéje Sémájához...” (2. Krónika 11.). Az Úr egykori igehirdetői, prófétái közül néhány messze kívül esik látókörünkön, s hajlamosak vagyunk csak a „nagyok” által közvetített igéket meghallani. Az itt említett próféta, Semájá két döntő jelentőségű üzenettel lépett a király és a nép elé, s szólaltatta meg Isten szavát a saját feje után menni készülőknek. Egyrészt megakadályozta a testvérháborút, melyet a hatalma megtartásáért mindenre kész Roboám indított volna Észak ellen, másrészt a Jeruzsálemet fenyegető ellenség meghátrálásáról éppoly szabadító Igét hirdetett, mint amely majd később Ézsaiás ajkára adatik hasonló vészhelyzetben. Hány és hány ismeretlen vagy elfeledett nevű, hűséges szolgája volt az Úrnak évszázadokon keresztül! Mindőjüket, s mindannyiuk állhatatosságát, hűségét, szolgálatait egybefogva állít emléket számukra a Zsidókhoz írott levél szerzője, amikor Jézus szolgálatának előkészítőiként így beszél róluk: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a prófétái által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk...” (Zsidó 1:1). Kolossé 3:1-11. 489. dicséret MÁJUS 1. SZERDA „Nem volt ok a teljes pusztulásra, hiszen Judában is volt valami jó” (2. Krónika 12.). Mindig van maradék! Valami jó a teljes romlásban és káoszban. Hétszáz, akik nem hajtanak fejet a Baalnak... Noé, aki bárkát épít. Ők a teljes pusztulást nem csak elkerülik, de magukkal együtt másokat is mentenek. Amikor az egykori, dicsőséges salamoni birodalom széthullását követően az első nagyszabású s komoly támadás érte Egyiptom fáraója által Júdát, s az utódnak pénzzé kellett tennie az apja által felhalmozott kincs egy részét - rézpajzsokra cserélve az aranyat - kiderült, hogy nem annyira a fáraó elégedett meg a váltságul kapott kinccsel, hanem maga Isten látott meg népében megújulásra kész maradékot. Egyiptom fáraója csak a rablott kincs miatti elégedettségében hagyott fel a támadás folytatásával, az Úr beérte a Júdában megmaradt jóval. Általuk viszont komolyan megfontolandó Igét hirdetett népének ezen szavakban: „megtudják, hogy mit jelent nekem szolgálni, és mit jelent földi királyságokat szolgálni!” (8. vers). A maradék mindig erre figyelmezteti az aranypajzson váltságot szerzett többséget! Kolossé 3:12-17. 96. zsatár MÁJUS 2. CSÜTÖRTÖK „Izrael fiai, ne harcoljatok őseitek Istene, az Úr ellen, mert nem boldogultok!” (2. Krónika 13.). Ha az ország kettészakadását követő trauma, s a figyelmeztető prófétai szó miatt Roboám idejében nem is indult háború a testvérek között, Abijjá király már „szent harcot” hirdetett a szakadárok ellen. A Cemáraim-hegyi beszéd (4-12. versek) minden aktuális politikai felhangja mellett is döntő jelentőségű üzenet volt az Úrtól eltávolodottak számára, hiszen az ellenségeskedés megszüntetését az egy Istenben megvallott hit és istentisztelet elfogadásában kínálta. Isten ellen harcolni nagy felelősség! Arany borjak szarvaitól támogatva pedig egyenesen kudarcos vállalkozás. Ennek távoli párhuzama azon Saulnak vállalkozása, aki a názáreti Jézus nevében hívők ellen indult egykoron Damaszkusz felé, s meg kellett állnia a mennyei fény és hang jelenése és jelentősége felismerését követően azzal a tudattal, hogy nem boldogul az Úr ellenében (Apostolok cselekedetei 9.). Az ilyen harc vagy vereséget, vagy megtérést eredményez. Boldogulás az utóbbiban van. Kolossé 3:18-25. 174. dicséret MÁJUS 3. PÉNTEK „Uram, neked nem nehéz segíteni az erőtlent a sokasággal szemben!” (2. Krónika 14.). Az önállóvá vált, de kicsire zsugorodott júdai államnak hatalmas túlerővel kellett szembenéznie, amikor az afrikaiak részéről, délről támadás érte. Önerőből, emberi eszközökkel ezt a harcot sikerrel megvívni nem lehetett. Ászá király ekkor felelevenítette, s imádsága által jelenvalóvá tette a nép történetének válságos időszakaiban (Józsué, Bírák) segítségül hívott Úr tetteire való emlékezés hathatós és megbátorító eszközét, s önnön erőtlenségükkel szemben Isten megsegítő hatalmát állította. A király eme, támogatásért esdeklő s nyersen kimondott imáját „simította” Pál apostol a keresztyén nép számára - az ellen ellenében is reménységgel szembeszegülő - hitvallássá, amikor így írt a rómabelieknek: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róma 8:31.). Ásza király leplezetlenül követelő imádságában úgy hivatkozik Isten korlátlan hatalmára, mint aki természetesnek is tartja e hatalom érvényesítését. Pál apostol már úgy írta erősítő hitvallását, hogy tudta: Istennek el kellett hagynia az ő Fiát a kereszten, hogy az erőtlent megsegíthesse... Kolossé 4:1-9. 441. dicséret MÁJUS 4. SZOMBAT „Izraelben nem szűntek meg az áldozóhalmok, de Ászának tiszta volt a szíve egész életében” (2. Krónika 15.). Honnan indul a hitbéli megújulás szándéka? A Krónikás jellemzően kettős képet fest a korabeli állapotokról, amikor egyfelől az ország vezetőjének, Ászá királynak „szívbéli hűségéről” tanúskodik, míg másfelől az ország egészének Istentől való elpártolását ismeri be. Hatalmi szóval nem lehet a megújulást kieszközölni, még példamutató állhatatossággal se nagyon. Ha a lélek „berkeiben” Istentől távolító, titkos elvágyódás munkál, akkor hamarosan megjelennek az áldozóhalmokra telepített bálványoltárok, s nincs az a központi utasítás amely megakadályozhatná az ott folyó Úr-ellenes kultuszt. Ászá király talán jó lelkiismerettel és önnön Isten iránti hűsége bizonyosságával tért meg őseihez, de tudnia kellett, hogy megosztott szívű népet hagyott az utódjára, aki ugyan „egyre bátrabb lett” (17:6), s nagyobb eréllyel lépett fel a „szent fák” állítói ellen, de akinek éppúgy részleges és töredékes maradt a szolgálata mint elődjéé. Ha Isten Szentlelke nem munkál megtisztulást, s nem ébreszt vágyat az Úrhoz való visszatérésre, akkor Ászának tiszta maradhat ugyan a szíve, népe mégis halmozottan hátrányos helyzetbe kerül az el nem tisztított bálványok miatt. Kolossé 4:10-18. 273. dicséret Kiss Domokos Boldog ember, akinek hamissága megbocsáttatott Zsolt 32. Az ősegyházi hagyomány a hét bűnbánati zsoltár egyikének tartotta a 32. zsoltárt. Augustinus kedvenc zsoltára volt. Luther „páli zsoltárnak” mondta. Nem véletlenül, hiszen a reformáció alapigazsága, alapgondolata van benne, kegyelemből hit által. Bár az egyéni élet érzései szólalnak meg benne, de ugyanakkor tanító és hálaadó zsoltár is. Benne van az, hogy Isten kegyelmes és bűnbocsátó. „Boldog ember, akinek bűne megbocsáttatott, vétke elfedeztetett”. A hitvallás pozitív kicsengése mögött ott van a negatív gondolat: a boldogtalan lét oka maga a bűn. Sok betegség okát - ma már egyre inkább - az orvostudományban is elfogadottan a lélek mélyén levő rendetlenségben keresik. A bűnt nem lehet elhallgatni, kiáltása egyre nagyobb erővel tör fel. Ez egy belső, az Úrral való rendezetlenség következményének hangja. Majd egy hirtelen változás, a boldogság útjának feltárása. A bűn és kegyelem realitásának egyszerre történő megtapasztalása. Isten kegyelmének a bűn feletti győzelme felismerése és gyermeki hittel való elfogadása. Az Ószövetség embere előtt is feltárulkozott a hitnek ez a kulcsa. Az Isten szövetségéből annak áldásaiból bűne által kilépő ember a bűnbánat által a szövetség kötelékébe kerül újra. A bűnbánat következménye: „Te levetted rólam bűneimnek terhét.” A bűnbánat és bűnbocsánat között levő nagy áldozatról, Jézus Krisztus megváltó kegyelméről, a kiengesztelésről van igazán szó. A reformáció nagy felismerése, a kegyelemből hit által s nem cselekedetből, Jézus Krisztusban testté lett s láthatóvá, megtapasztalhatóvá vált ténye kizárja, hogy a körülményekben keressük boldogtalanságunk okát. Csak a hit vezet a boldogsághoz (1 Jan. 1:5). Valaki fizetett helyettünk. Adósságunk el van engedve, az adóslevél a keresztre van szegezve. Boldog örvendezést jelent. A kegyelmi idő sokáig tart, mint Noé vagy Sodoma elpusztítása előtt. De egyszer lejár, véget ér. Jézus szerint: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelkében kárt vall (Mt. 16:26). A zsoltáríró imádsága: „Végy körül a szabadulás örömével!” Az Ördög könnyen ellopja ezt az örömet. Ezért az imádság: Isten közelében lehet állandó a boldogság feletti öröm. Szécsi András Édes Atyánk! A világ roppant alkotmányában a Te törvényeid uralkodnak, kis és nagy dolgokban egyaránt a Te szándékod érvényesül. Nem vak esetből jönnek létre a világtörténet eseményei, de fényen, homályon, győzelmen és bukáson át a Te megdicsőülő bölcseséged munkálkodik határozott és biztos célok felé. Szent hitünk biztat, hogy minden, amit Te akarsz, az jó, minden amit ezzel az egész világgal, a mi parányi életünkkel végrehajtasz, örök nagy célod szolgálatában áll. Felséges Isten! Amit Te akarsz, legyen meg földön és égen egyaránt. Amit Te akarsz, nem lehet rossz. Csak egy szót kérünk, egyetlen bíztatást. Mondd meg nekünk, mutasd meg nekünk, hogy nevünket az élők könyvébe jegyezted. Mutasd meg, hogy irgalomra választottál el. Mutasd meg, hogy gyarló ember létünkre ott vagyunk a Te dicsőséged részesei között, a Te munkatársaid seregében. Adj igaz áhítatot, mélységes buzgóságot lelkünkbe, hogy az előttünk álló nagy munkára elkészülhessünk, testben, lélekben megerősödhessünk. Emeld előttünk magasra égi zászlódat! Hadd induljunk a küzdelemre. A világ harcában ne hagyj el egy pillanatra sem. Segíts a Sátán ellen való küzdelemben. S ha majd nagy tusánk egyszer véget ér, mondhatatlan izgalommal pihentess meg örök szerelmed karjaiban, s minket, gyarló teremtéseidet koronázz meg azzal az örök koronával, amelyet számunkra a Jézus Krisztus által készítettél. Amen. Czeglédy Sándor: Vasárnapi imádságok. (Pápa, 1922.) I IMÁDKOZZUNK! A heti bibliai részhez A „kerti sír...” V. Heléne császárnő - Konstantin édesanyja - csaknem nyolcvan éves már, amikor Jeruzsálembe megy és a hagyomány szerint leromboltatja Hadrianus pogány templomait, és miután megtalálta a szent keresztet, fia megbízásából 326-ban a szent helyekre keresztyén templomokat építtet. A sírtemplomot 335-ben fel is szentelik. Bizonyosat csak annyit tudunk, hogy két templomot építettek: a szenvedés helyén a „Martyriorí”-t és a feltámadás helyén az „Anastasis”-t. Zenóbiusz, a szír építész ugyanis a korabeli görög-római bazilika stílusú épülettel nem tudta egybefogni a két helyszínt. Az egész épületrendszer valószínűleg három részből állt. Az Úr szenvedése emlékére építettek egy öthajós bazilikát, amely kb. 40 m hosszú volt. Ehhez csatlakozott egy négyszögletes, oszlopokkal körülvett udvar. Ez vette körül a Golgota dombját, amely 5-6 méterrel emelkedett ki a talajból, és ennek a tetejére állították fel a keresztet. Az udvar másik oldalán állt a Feltámadástemploma, egy kör alakú épület, amelynek közepén 12 oszloppal körülvéve a szent sír volt látható. Az épület valószínűleg felül „nyitott szemű” volt, amin alkalomadtán beesett az eső. Legalább is az ásatások során feltártak a sír alatt egy víznyelőt, amelyben a falakról lepergett mozaikszemcséket és Konstantinusz korabeli pénzdarabokat találtak. Sajnos az épület első leírása, ami a kortárs Eusebius egyháztörténetírónál olvasható (Vila Constantini in. 36-38), inkább a krónikás érzelmeit úja le, ahelyett, hogy pontosan ismertetné, mi váltotta ki belőle a császár által építtetett templom csodálatát. Ráadásul a kifejezéseinek nagy része nem egyértelmű, így az építmény kutatói egymástól eltérő rekonstrukciókra jutottak. Mentségére talán azt lehet felhozni, hogy Eusebius 339-ben meghalt és akkor még csak az Anastasis volt készen, a Martyrion még javában épült. A szakemberek szerint a római Santa Pudenziana templom apsziszmozaikja a leghitelesebb kép Konstantin építményeiről. A 4. századi - tehát korabeli - mozaik az antik pogány művészet kifinomult színhatásával készült. A trónon ülő Krisztus háta mögött egy legömbölyített, kúpformájú sziklát látunk, amin egy nagy drágakövekkel díszített kereszt áll. Jobbra a Martyrion, balra a kerek Anastasis. A templomról érdemes elmondani, hogy ilyen nevű szent soha nem élt. A Kr. u. 1. században egy Pudens nevű római szenátor élt ezen a helyen, aki a legenda szerint egyszer szállást adott Szent Péternek. A 4. században épült templom az Ecclesia Pudentiana - Pudens temploma néven lett ismert. Dr. Bajusz Ferenc