Reformátusok Lapja, 2002 (46. évfolyam, 1-52. szám)

2002-04-21 / 16. szám

2002. április 21 Egyház és világ FORMÁTUM mm / Áhítatos csendben Sivatagból oázis? János 7,37-38. Mindnyájan láttunk már aszályos időben „szomjas földet”. Megrepedezett. Kőke­mény. Visszapattan róla a mag. Elfony­­nyad benne a növény. Kiszárad benne a fa. Szívfájdító látvány. Mindnyájan láttunk már sziklából fa­kadó, vagy földből feltörő forrást is. Bőséggel ömlik belőle a kristálytiszta víz. Körülötte gazdagon tenyészik az élet. Virul a növényzet. Termést hoz a gyümölcsfa. Az ilyen oázis üde és üdítő. Tiszta és tisztít. Mihez hasonlít az éle­tünk? Sivataghoz, vagy oázishoz? Az örömhír, amely nekünk is szól, így hang­zik: még ha szívünk hasonlít is a szomjú­­hozó földhöz, átváltozhat üdítő forrássá. Erre hivattunk el. Sivatagból oázissá vál­hatunk, Jézus által. Hogyan történik ez? Jézus köztünk van Mint ahogy ott volt Jeruzsálemben, a hét napig tartó lombsátor ünnepen. Izrael né­pe ezen az ünnepen adott hálát Istennek a termésért és emlékezett az Úr szabadítá­­sára. A templomi ünnep egyben családi esemény is volt. Régen látott rokonok, barátok találkoztak egymással. Az ünnep csúcspontja az utolsó, „nagy nap” volt, amikor a papok és az ünneplő nép a Silvám forráshoz mentek. A papok aranykorsóval merítettek a forrásból, mi­közben zsoltárt énekeltek: „Imé, az Isten az én szabadítom. Bízom és nem félek, mert erősségem és énekem az Úr. Öröm­mel merítek vizet a szabadítás kútfe­jéből" . Az, hogy Jézus is ott van az ün­nepi sokadalomban, azt jelenti, hogy „Itt van Isten köztünk”. Jézusban közel jött hozzánk Isten. Ez az Ő kegyelme. Jézus lát minket Nemcsak azt látja, ami a szeme előtt van, nemcsak az ünneplést. Azt is látja, ami a szívünk mélyén van. „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van" (I Sám 16,7). „Én va­gyok az Úr, aki a szíveket fürkészem" (Jer 17,10). Jézus látja, hogy a hagyo­mány, az ünneplés, a fényes liturgia ön­magában mit sem ér. Látja, hogy az ünneplő tömegben sok a szomjas szív. Szeretetre, megértésre, tisztaságra, sza­badulásra, megváltozásra vágyó, szom­jas embereket lát maga körül. Elrontott életeket, megfáradt embereket. Sok a tik­­kadt, kiégett ember. Jézus látja, hogy ün­neplés közben is, nevetés közben is fáj a szív. Tudja, hogy mit jelent a szomjúság. A kereszten mondott egyik szava ez volt: „Szomjúhozom”. Milyennek látja Jézus a mi szívünket? Jézus kiált Ezt a kiáltást egy hangutánzó szóval fe­jezi ki az írás: „kradzó”, amely velőtrázó sikolynak is fordítható. Egyébként „nem kiált és nem lármáz, nem hallatja szavát az utcán” - de most kivételesen mégis megteszi, mert ezt sokaknak meg kell hallani. „Ha valaki”, azaz a bárki. Nincs kikötés, nincs feltétel. Nem a jókat, nem az igazakat hívja. Bárki jöhet Jézushoz: a szegények, az elrontott életnek, a meg­alázónak, így kiált bele Jézus a mi infor­mációktól zajos világunkba. Meghalljuk­­e szavát? Jézus magához hív Jöjjön énhozzám. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és ter­heket hordoztok”... Sokan keresik más­hol a megoldást: italban, kábultságban, halálban. Mi hittel valljuk és tapasztal­juk, hogy Jézusnál van a megoldás. Mit jelent Jézushoz menni? Igéjét hallani, ar­ra imádsággal válaszolni, gyülekezeti közösségben testvérekre lelni. Jézus áldássá tesz Nemcsak a szomjat oltja - ez is nagy ajándék -, hanem üdítő forrássá tesz. Az eddig sivataghoz hasonlítható élet, amelyből panasz, keserűség, félelem su­gárzott, mostantól áldássá lehet. Üdítő forrássá. Erre rendeltettünk. Mit jelent ez a mai élet valóságában? Nézzünk egy példát: „Őszülő haj, búskomor tekintet, nem beszél, nem énekel, zárkózott. De­pressziós. Naponta hangzott a Jézus Krisztusról szóló örömhír. A hét végére megjelent egy enyhe mosoly az arcán. Azóta többször volt közöttünk. Hazajön. Mosolyog. Segítésre készséges. Árva­ságban barátokat kap. Ma már nem olyan, mint tegnap volt. Hála érte az Úr­nak” (Sikklós J: „Pohárcsere” c. könyvéből). Sivataghoz hasonló volt. Oázissá lett. Molnár Miklós Soli Deo Gloria Szárszói emlékek a negyvenes évekből (Szárszó ma is mozdítja az emlékezeteket. A mai feladatok jegyében nemrégiben rendezett tanácskozás sem halványítja el azok emlékét, akik a régi táborozásokon vettek részt. Janó Istvánné szegedi olvasónk a régi nyarakat idézi - Szerk.) 1947-et írtunk. Tizenhárom éves kislány voltam, amikor hetedmagammal először indultam Szegedről Szárszóra. Hét ijedt szegedi kislány, akik életükben először sza­kadtak ki az otthon biztonságos melegéből. Emlékszem, édesanyám kísérte el a kis tár­saságot, és rakott fel bennünket a Déli pályaudvaron a balatoni vonatra, Isten gondviselő szeretetére bízva. Milyen is volt Szárszó akkor? Emlék­képek tucatjai rajzanak fel bennem. A Soli Deo Gloria feliratú bejárati kapu mellett balra az irodaház, jobbra a konyha. Kis kerti ösvény visz lefelé a völgybe, ott áll a fából készült, nyitott oldalú épület, előtte hatalmas fűzfával, az étkezések, a napi igehirdetések, előadások, énektanulások, esti evangélizációk színhelye. Feljebb haladva, a dombon a kis kedves, fehérfalú házak, udvarra nyíló, puritán berendezésű lakószobákkal. Emeletes ágyak, lócán mosdótál, felette kis tükör. A házak között az udvaron a friss hidegvízű kút, ivásra, mosdásra. Ez volt minden. Ez volt minden? Ó dehogyis! Harmatos, friss kora reggeleken meglesett napfelkelték, ébredő madarak Teremtőt dicsőítő trillázása, mialatt az udvaros napos szorgalmasan sepregetett a kis házak között, így ébredt a tábor... Reggeli után közös ima, igeolvasás, majd 4-5 fős kis csoportokra oszolva, a völgy lépcsőzetes lankáján bokrok tövébe, fák árnyékába telepedve egy-egy fiatal felnőtt vezetésével kötetlen beszél­getések a napi Igéről. Hívő fiatal testvérek vezetgettek bennünket a Biblia világában, nyitották meg értelmünket, szívünket Isten Igéje előtt. Utána a tanul­tak közös összefoglalása, énektanulás. Mennyi gyönyörű éneket tanultunk! Emlékszem Balla Péter csodálatosan szép „Új szívet adj Uram énnekem” című énekére, amit ő maga tanított meg nekünk. Egyik nyáron ő is akkor volt ott családjával együtt. Itt borzongatta meg a szívünket a Dies Irae komor intelme: „Jön a harag napja lánggal.” Emlékszem, ezt elég nehezen tanultuk meg. Voltak konyhai naposok is, akik eza­latt a szakács néninek segédkeztek a zöldségpucolásban, krumplihámozás­­ban, a nagyobb, ügyesebb lányok már a tésztagyúrásban-nyújtásban is jelesked­hettek. Emlékszem, milyen büszke és boldog voltam, amikor 15 éves korom­ban már én is részt vehettem ebben, és még meg is dicsért a szakács néni. Jókedvűen végeztük ezt a szolgálatot is a többiekért, a közösségért. Délben aztán markos fiatalemberek húzták le nagy üst­ben az ebédet a völgybe, ahol tányérral a kezünkben álltunk sorban, és a nyitott oldalú épület X lábú asztalai mellett, hosszú lócákon ülve ettük meg a bizony szerény, egyszerű ételt. De milyen jól esett az! Isten áldása volt rajta. Ebéd után csendes pihenő következett, majd irány a Balaton! Fürdés, csó­nakázás, sportolás, labdázás,­­ mennyi vidám játék, kacagás, önfeledt, boldog ifjúság, testvéri szeretetben együtt töltött órák. Mennyi - mennyi emlék! Egy szép badacsonyi hajóút, vasárnapi isten­tiszteletek a falu fehérfalú kis tem­plomában, esti tábortüzek közös éneklés­sel és egy felejthetetlen kirándulás a szomszédos Szóládra. Négytagú alkalmi kis kamarakórusunk szolgált az esti istentiszteleten, utána vacsora a parókián együtt a lelkész családjával, egy kedves, idős nagymamával és vagy nyolc csivitelő kisgyerekkel, s még mi négyen! Egyiket, a legkisebbet, a még karon ülő Pityukát dajkálhattam is. Ez volt ám az igazi szeretetvendégség! Hazafelé sétál­va végigdaloltuk az utat, amelyhez az égbolt csillagai és az útszélén fénylő szentjánosbogarak lámpácskái világítot­tak. Tele volt a szívünk örömmel és Isten iránti hálával. De a legszebbek az esti áhitatok voltak. Amikor kint már elcsendesedett a természet, elpihentek a madarak és ránkborult a holdvilágos, csillagfényes, tücsökzenés éjszaka, Isten csodálatos teremtett világa. Szólt az esti csendben az Ige, szállt az ének, és megnyíltak az ifjú szívek, és szárnyalt a lelkünk Isten felé. Ma is könnyes a szemem, amikor erről írok. Az Úr áldása lebegett a völgy felett. Öt éven át jártam Szárszóra. Arcok, nevek bukkannak fel emlékeimben, legjob­ban a két utolsó évre, ’50 és ’51-re emlékezem. A berettyóújfalusiak jól össze­barátkoztak a szegediekkel, később még sokáig tartottuk a kapcsolatot. Emlékszem egy Susu becenevű kedves lányra, a teoló­gus Birizdó Lacira és Lisztes Sándorra - akit nagyon fiatalon szólított magához az Úr -, aki sok szép verset írt, néhányat még ma is őrzök. A pasaréti fiatal lelkész Papp Ákosra, aki később Finnországban tele­pedett le, néhány évvel ezelőtt sorozatban jelentek meg útibeszámolói a Reformá­tusok Lapjában. És a szegediek: Füzesi Judit, aki hívő orvosként és az újszegedi gyülekezet kántoraként szolgálja az Urat, Szabó Zsuzsa, az áldott emlékű Szabó Miska bácsi lánya, aki ma Németországban él, a régi bibliakörös lányok, a három­házi testvér, a Huszti lányok, s a többiek, akikkel éveken át együtt jártunk Szárszóra, és akik ma már annyifelé szóródtunk szét, de hiszem, hogy Szárszó emléke mindannyi­unk szívében él. Két évvel ezelőtt a közeli Zamárdiban töltöttem néhány napot a férjemmel. Egyik nap átrándultunk Szárszóra egy kis nosztalgiaútra. Ötven éve nem jártam erre, alig találtam meg a régi utcát, s noha egy emléktáblán még olvasható volt a Soli Deo Gloria felirat, a kapu lelakatolva, a régi irodaház látszólag lakatlan. A hajdani kert felső részén új házak sora, utcák nyíltak, minden megváltozott, rá sem lehetett ismerni. Hosszas keresgélés után aztán távolról megpillantottam a völgyben, házaktól félig takarva azt az üvegfalú épületet, amit egy­szer, a TV-ben is láttam, s ami, gondolom, a régi faház helyén áll. De nem mentem tovább. Szeretném, ha Szárszó úgy maradna meg emlékezetem­ben, amilyen akkor volt, azt a képet szeretném megőrizni, amit 1951-ben utolsó ottlétemkor, a kapuból visszapil­lantva, a szívembe zártam. Isten áldja meg azt a kedves hajlékot, Isten áldja meg az utánunk jövőket, adjon az Úr szá­mukra is annyi drága ajándékot, erőt, hitet, békességet, reménységet, áldást, mint nekünk, akkori fiataloknak adott, ami végig kísért bennünket egész életünkben. Balatonszárszó, Ifjúsági Konferencia 1947. július 7-13. Az egyház sorsa: Krisztus sorsa Az egyházról szóló alapvető tanítás: az egyház feje Krisztus és az egyház Krisz­tus teste, az egyház tagjai tehát Krisztus­nak a tagjai. Nyilvánvalóan azt jelenti ez, hogy az egyháznak Krisztus-sorsa van, ebben a világban éppenúgy, mint az örökkévalóságban. Milyen az egyház sorsa ebben a világ­ban? Erre a kérdésre a legegyszerűbben és legösszefoglalóbban azzal felelhe­tünk, mint Krisztusnak a sorsa. Ebből következik, hogy az egyház idegen eb­ben a világban. Egy dolgot azonban na­gyon hangsúlyoznunk kell: azt, hogy amikor mi egyházról beszélünk, akkor a Heidelbergi Káté szerinti értelemben vett egyházról, a szentek egyességéről beszé­lünk, arról a népről, amelyet Isten Fia gyűjt, mint az Ő választottait, Szentlelke és Igéje által, a világ kezdetétől annak vé­géig. Ez az egyház tehát nem azonosítha­tó minden további nélkül a mi földi egy­házunkkal, amelynek éppen legfontosabb feladata, hogy minél inkább ilyen egyház­zá, a Krisztusban kiválasztottak és hívők gyülekezetévé legyen. Tehát rólunk is csak annyiban van itt szó, amennyiben hisszük, hogy Krisztusban kiválasztottak s így tagjai vagyunk Krisztus testének. Az első az, amit Jézus mond az övéiről: „Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való” (Ján 17,16). Jézus Krisztus az Atyától jött minket megváltani, Ő öröktől fogva való. Az Ő általa hozott megváltás éppen azt jelenti, hogy a bűnös, nyomorult em­berben az Ő kegyelme által megfogan egy új élet. Beoltatik az örökkévaló élet­be, Krisztus által polgára lesz az Ő orszá­gának, amely - az Ő szava szerint - „nem e világból való” (Ján 18,36). Krisztus által megvalósul életünkben az, amiről Péter apostol tesz bizonyságot: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulaj­donba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodá­latos világosságára hívott el titeket” (Péter 2,9). Az egyház azért nem ebből a világ­ból való, mert Ura, az örökkévalóság Ura és hordozója, aki az övéit beoltja magába, mint igaz szőlőtőbe és részesévé teszi az ő nem ebből a világból való életének. Mi következik ebből az egyház, az egyháztagok végeredményében mégis evilági életére nézve? Az egyház ebben a világban idegen. Istennek megvan a cél­ja azzal, hogy benn tart bennünket ebben a világban, megtérésünkkor nem plántál át azonnal az örökkévalóságba. Krisztus így imádkozik az övéiért: „Nem azt ké­rem, hogy vedd ki őket a világból, ha­nem, hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Ján 17,15). Itt, ebben a világban, Isten népének bizonyságot kell tenni, di­csőíteni kell az Istent, munkálkodni kell mások megtérésén. Benne kell lenni tehát ebben a világban, szeretni is kell ezt a vi­lágot, amelyet Isten annyira szeretett, hogy egyszülött Fiát adta érte, csak otthon nem szabad érezni magunkat benne, mert a mi otthonunk Isten országa. Erre is az Ige tanít meg, amikor a Zsidókhoz írt le­vél az ótestamentumi egyházról és tagjai­ról mondja: „vallást tettek arról, hogy ide­genek és jövevények a földön” (Zsid 11,13). Ezt jelenti az egyház idegen volta: vándor ezen a földön, tudja, hogy nem ebből a világból, nem a világ számára él, hanem az örökkévalóság felé tart. A harmadik ige, ami ugyancsak ezzel foglalkozik, már egészen gyakorlati: „és akik a világ javaival élnek, mintha nem élnének vele, mert e világ ábrázata elmú­lik” (1kor 7,31). Nekünk a magunk bűnös emberségében a világ kívánása okoz gondot, bajt, veszedelmet. Azt akarja Pál a hívőkkel megértetni, hogy az ő magatartásuk a világgal szemben azon kell alapuljon, hogy: „mert e világ ábrá­zata elmúlik” - ezért ha élnek is a világ javaival,­­ mert hiszen testben járnak,­­ mintha nem élnének vele. Ez a gondta­lan, boldog, megelégedett keresztyén élet, ez az egyház idegensége, de egyben győzelme is e világ felett. A mi életünk el van rejtve együtt a Krisztussal az Isten­ben; az odafennvalókkal törődhetünk, ahol - míg a világ ábrázata elmúlik - olyan kincsünk van, amit a tolvajok el nem lophatnak, mely meg nem emészt: örökkévaló kincsünk a mennyben. Az egyház sorsa Krisztus-sors: az egyház idegen ebben a világban, mert az ő Feje, Krisztus is idegen. Az egyház védtelensége. Ugyanarról a védtelenségről van itt szó, mint ami Krisztusnak a védtelensége volt. Gon­doljunk a nagyheti eseményekre: Jézus a Gecsemáné kertben, elárultatása, vallatá­sa Annás, Kajafás és Pilátus előtt (Ján 18,36) elítéltetése, keresztrefeszítése, halála. Ha végiggondoljuk ezeket az ese­ményeket, szüntelenül azt kérdezzük magunktól: miért nem védi magát, hi­szen Istennek a Fia. De nem történik ilyen. Az egész város színe előtt végigve­zetik a Golgota felé a megcsúfolt Messi­ást, nagy tömeg áll csúfolódva a kereszt alatt..., de a húsvéti üres sírt, a Megfe­szített diadalát mégis csak néhány tanít­vány látta. Isten nem ad elégtételt az időben az Ő Fiának, de tudjuk, hogy lesz elégtétele az utolsó napon, mert azok is, akik Őt átalszegezték, meglátják Őt és sír e földnek egész nemzetsége. Ez az egyház sorsa, idegensége, véd­telensége ebben a világban. Krisztus azt mondja, hogy nem nagyobb a szolga az ő Uránál, ha engem gyűlöltek, titeket is gyűlölni fognak, ha engem üldöztek, tite­ket is üldözni fognak. Az apostol azt mondja Jézusnak a szenvedéséről, hogy Ő nem szidalmazott, hanem hagyta az igazságosan ítélőre. Az egyház védtelen­sége ebben a világban ugyanezt jelenti: hagyni az igazságos ítélőre. Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek arról szól, hogy az egyháznak a Krisztus teste tagja­inak milyen az élete ebben a világban. „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek va­gyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk” (2 Kor 4,8-9). Min­den nyomorúság fellelhető ebben a felso­rolásban,­­ azért, mert az egyház legfőbb hivatása, lényege ebben a világban, hogy testében (ami azt jelenti, hogy az én, ami testünkben­ hordozza az Úr Jézus halá­lát. Ki kell ábrázolnia Krisztust, termé­szetesen a megfeszített Krisztust, hogy a megdicsőült Krisztus is kiábrázoltatik bennünk, amikor majd a mi életünk meg­jelenik és átváltoztatja a mi nyomorúsá­gos testünket, hasonlóvá az ő dicsőséges testéhez. Egy másik ige ezt így fejezi ki: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszíveseb­ben tehát az erőtlenségeimmel dicsek­szem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért a Krisztusért örömöm te­lik erőtlenségeikben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor értelen vagyok, akkor vagyok erős” („Kor 12,9-10). Az egyház védtelensége ebben a Krisztusért és Krisztussal való erőtelen­­ségben van. Olyan erőtlenség ez azonban, amelyik éppen, mert Krisztus erőtlen­ségének a magunkra vétele, a legnagyobb erő: embert, világot, mindeneket átformá­ló győzedelmes erő. Ebben a világban idegen és védtelen egyház, mégis győzedelmes egyház. „Míg látomása egy­kor Dicsőn beteljesül , a győzedelmes egyház Urával egyesül” (392 d.4 v.) Kocsis Attila

Next