Reformátusok Lapja, 2002 (46. évfolyam, 1-52. szám)
2002-04-21 / 16. szám
2002. április 21 Egyház és világ FORMÁTUM mm / Áhítatos csendben Sivatagból oázis? János 7,37-38. Mindnyájan láttunk már aszályos időben „szomjas földet”. Megrepedezett. Kőkemény. Visszapattan róla a mag. Elfonynyad benne a növény. Kiszárad benne a fa. Szívfájdító látvány. Mindnyájan láttunk már sziklából fakadó, vagy földből feltörő forrást is. Bőséggel ömlik belőle a kristálytiszta víz. Körülötte gazdagon tenyészik az élet. Virul a növényzet. Termést hoz a gyümölcsfa. Az ilyen oázis üde és üdítő. Tiszta és tisztít. Mihez hasonlít az életünk? Sivataghoz, vagy oázishoz? Az örömhír, amely nekünk is szól, így hangzik: még ha szívünk hasonlít is a szomjúhozó földhöz, átváltozhat üdítő forrássá. Erre hivattunk el. Sivatagból oázissá válhatunk, Jézus által. Hogyan történik ez? Jézus köztünk van Mint ahogy ott volt Jeruzsálemben, a hét napig tartó lombsátor ünnepen. Izrael népe ezen az ünnepen adott hálát Istennek a termésért és emlékezett az Úr szabadítására. A templomi ünnep egyben családi esemény is volt. Régen látott rokonok, barátok találkoztak egymással. Az ünnep csúcspontja az utolsó, „nagy nap” volt, amikor a papok és az ünneplő nép a Silvám forráshoz mentek. A papok aranykorsóval merítettek a forrásból, miközben zsoltárt énekeltek: „Imé, az Isten az én szabadítom. Bízom és nem félek, mert erősségem és énekem az Úr. Örömmel merítek vizet a szabadítás kútfejéből" . Az, hogy Jézus is ott van az ünnepi sokadalomban, azt jelenti, hogy „Itt van Isten köztünk”. Jézusban közel jött hozzánk Isten. Ez az Ő kegyelme. Jézus lát minket Nemcsak azt látja, ami a szeme előtt van, nemcsak az ünneplést. Azt is látja, ami a szívünk mélyén van. „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van" (I Sám 16,7). „Én vagyok az Úr, aki a szíveket fürkészem" (Jer 17,10). Jézus látja, hogy a hagyomány, az ünneplés, a fényes liturgia önmagában mit sem ér. Látja, hogy az ünneplő tömegben sok a szomjas szív. Szeretetre, megértésre, tisztaságra, szabadulásra, megváltozásra vágyó, szomjas embereket lát maga körül. Elrontott életeket, megfáradt embereket. Sok a tikkadt, kiégett ember. Jézus látja, hogy ünneplés közben is, nevetés közben is fáj a szív. Tudja, hogy mit jelent a szomjúság. A kereszten mondott egyik szava ez volt: „Szomjúhozom”. Milyennek látja Jézus a mi szívünket? Jézus kiált Ezt a kiáltást egy hangutánzó szóval fejezi ki az írás: „kradzó”, amely velőtrázó sikolynak is fordítható. Egyébként „nem kiált és nem lármáz, nem hallatja szavát az utcán” - de most kivételesen mégis megteszi, mert ezt sokaknak meg kell hallani. „Ha valaki”, azaz a bárki. Nincs kikötés, nincs feltétel. Nem a jókat, nem az igazakat hívja. Bárki jöhet Jézushoz: a szegények, az elrontott életnek, a megalázónak, így kiált bele Jézus a mi információktól zajos világunkba. Meghalljuke szavát? Jézus magához hív Jöjjön énhozzám. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok”... Sokan keresik máshol a megoldást: italban, kábultságban, halálban. Mi hittel valljuk és tapasztaljuk, hogy Jézusnál van a megoldás. Mit jelent Jézushoz menni? Igéjét hallani, arra imádsággal válaszolni, gyülekezeti közösségben testvérekre lelni. Jézus áldássá tesz Nemcsak a szomjat oltja - ez is nagy ajándék -, hanem üdítő forrássá tesz. Az eddig sivataghoz hasonlítható élet, amelyből panasz, keserűség, félelem sugárzott, mostantól áldássá lehet. Üdítő forrássá. Erre rendeltettünk. Mit jelent ez a mai élet valóságában? Nézzünk egy példát: „Őszülő haj, búskomor tekintet, nem beszél, nem énekel, zárkózott. Depressziós. Naponta hangzott a Jézus Krisztusról szóló örömhír. A hét végére megjelent egy enyhe mosoly az arcán. Azóta többször volt közöttünk. Hazajön. Mosolyog. Segítésre készséges. Árvaságban barátokat kap. Ma már nem olyan, mint tegnap volt. Hála érte az Úrnak” (Sikklós J: „Pohárcsere” c. könyvéből). Sivataghoz hasonló volt. Oázissá lett. Molnár Miklós Soli Deo Gloria Szárszói emlékek a negyvenes évekből (Szárszó ma is mozdítja az emlékezeteket. A mai feladatok jegyében nemrégiben rendezett tanácskozás sem halványítja el azok emlékét, akik a régi táborozásokon vettek részt. Janó Istvánné szegedi olvasónk a régi nyarakat idézi - Szerk.) 1947-et írtunk. Tizenhárom éves kislány voltam, amikor hetedmagammal először indultam Szegedről Szárszóra. Hét ijedt szegedi kislány, akik életükben először szakadtak ki az otthon biztonságos melegéből. Emlékszem, édesanyám kísérte el a kis társaságot, és rakott fel bennünket a Déli pályaudvaron a balatoni vonatra, Isten gondviselő szeretetére bízva. Milyen is volt Szárszó akkor? Emlékképek tucatjai rajzanak fel bennem. A Soli Deo Gloria feliratú bejárati kapu mellett balra az irodaház, jobbra a konyha. Kis kerti ösvény visz lefelé a völgybe, ott áll a fából készült, nyitott oldalú épület, előtte hatalmas fűzfával, az étkezések, a napi igehirdetések, előadások, énektanulások, esti evangélizációk színhelye. Feljebb haladva, a dombon a kis kedves, fehérfalú házak, udvarra nyíló, puritán berendezésű lakószobákkal. Emeletes ágyak, lócán mosdótál, felette kis tükör. A házak között az udvaron a friss hidegvízű kút, ivásra, mosdásra. Ez volt minden. Ez volt minden? Ó dehogyis! Harmatos, friss kora reggeleken meglesett napfelkelték, ébredő madarak Teremtőt dicsőítő trillázása, mialatt az udvaros napos szorgalmasan sepregetett a kis házak között, így ébredt a tábor... Reggeli után közös ima, igeolvasás, majd 4-5 fős kis csoportokra oszolva, a völgy lépcsőzetes lankáján bokrok tövébe, fák árnyékába telepedve egy-egy fiatal felnőtt vezetésével kötetlen beszélgetések a napi Igéről. Hívő fiatal testvérek vezetgettek bennünket a Biblia világában, nyitották meg értelmünket, szívünket Isten Igéje előtt. Utána a tanultak közös összefoglalása, énektanulás. Mennyi gyönyörű éneket tanultunk! Emlékszem Balla Péter csodálatosan szép „Új szívet adj Uram énnekem” című énekére, amit ő maga tanított meg nekünk. Egyik nyáron ő is akkor volt ott családjával együtt. Itt borzongatta meg a szívünket a Dies Irae komor intelme: „Jön a harag napja lánggal.” Emlékszem, ezt elég nehezen tanultuk meg. Voltak konyhai naposok is, akik ezalatt a szakács néninek segédkeztek a zöldségpucolásban, krumplihámozásban, a nagyobb, ügyesebb lányok már a tésztagyúrásban-nyújtásban is jeleskedhettek. Emlékszem, milyen büszke és boldog voltam, amikor 15 éves koromban már én is részt vehettem ebben, és még meg is dicsért a szakács néni. Jókedvűen végeztük ezt a szolgálatot is a többiekért, a közösségért. Délben aztán markos fiatalemberek húzták le nagy üstben az ebédet a völgybe, ahol tányérral a kezünkben álltunk sorban, és a nyitott oldalú épület X lábú asztalai mellett, hosszú lócákon ülve ettük meg a bizony szerény, egyszerű ételt. De milyen jól esett az! Isten áldása volt rajta. Ebéd után csendes pihenő következett, majd irány a Balaton! Fürdés, csónakázás, sportolás, labdázás, mennyi vidám játék, kacagás, önfeledt, boldog ifjúság, testvéri szeretetben együtt töltött órák. Mennyi - mennyi emlék! Egy szép badacsonyi hajóút, vasárnapi istentiszteletek a falu fehérfalú kis templomában, esti tábortüzek közös énekléssel és egy felejthetetlen kirándulás a szomszédos Szóládra. Négytagú alkalmi kis kamarakórusunk szolgált az esti istentiszteleten, utána vacsora a parókián együtt a lelkész családjával, egy kedves, idős nagymamával és vagy nyolc csivitelő kisgyerekkel, s még mi négyen! Egyiket, a legkisebbet, a még karon ülő Pityukát dajkálhattam is. Ez volt ám az igazi szeretetvendégség! Hazafelé sétálva végigdaloltuk az utat, amelyhez az égbolt csillagai és az útszélén fénylő szentjánosbogarak lámpácskái világítottak. Tele volt a szívünk örömmel és Isten iránti hálával. De a legszebbek az esti áhitatok voltak. Amikor kint már elcsendesedett a természet, elpihentek a madarak és ránkborult a holdvilágos, csillagfényes, tücsökzenés éjszaka, Isten csodálatos teremtett világa. Szólt az esti csendben az Ige, szállt az ének, és megnyíltak az ifjú szívek, és szárnyalt a lelkünk Isten felé. Ma is könnyes a szemem, amikor erről írok. Az Úr áldása lebegett a völgy felett. Öt éven át jártam Szárszóra. Arcok, nevek bukkannak fel emlékeimben, legjobban a két utolsó évre, ’50 és ’51-re emlékezem. A berettyóújfalusiak jól összebarátkoztak a szegediekkel, később még sokáig tartottuk a kapcsolatot. Emlékszem egy Susu becenevű kedves lányra, a teológus Birizdó Lacira és Lisztes Sándorra - akit nagyon fiatalon szólított magához az Úr -, aki sok szép verset írt, néhányat még ma is őrzök. A pasaréti fiatal lelkész Papp Ákosra, aki később Finnországban telepedett le, néhány évvel ezelőtt sorozatban jelentek meg útibeszámolói a Reformátusok Lapjában. És a szegediek: Füzesi Judit, aki hívő orvosként és az újszegedi gyülekezet kántoraként szolgálja az Urat, Szabó Zsuzsa, az áldott emlékű Szabó Miska bácsi lánya, aki ma Németországban él, a régi bibliakörös lányok, a háromházi testvér, a Huszti lányok, s a többiek, akikkel éveken át együtt jártunk Szárszóra, és akik ma már annyifelé szóródtunk szét, de hiszem, hogy Szárszó emléke mindannyiunk szívében él. Két évvel ezelőtt a közeli Zamárdiban töltöttem néhány napot a férjemmel. Egyik nap átrándultunk Szárszóra egy kis nosztalgiaútra. Ötven éve nem jártam erre, alig találtam meg a régi utcát, s noha egy emléktáblán még olvasható volt a Soli Deo Gloria felirat, a kapu lelakatolva, a régi irodaház látszólag lakatlan. A hajdani kert felső részén új házak sora, utcák nyíltak, minden megváltozott, rá sem lehetett ismerni. Hosszas keresgélés után aztán távolról megpillantottam a völgyben, házaktól félig takarva azt az üvegfalú épületet, amit egyszer, a TV-ben is láttam, s ami, gondolom, a régi faház helyén áll. De nem mentem tovább. Szeretném, ha Szárszó úgy maradna meg emlékezetemben, amilyen akkor volt, azt a képet szeretném megőrizni, amit 1951-ben utolsó ottlétemkor, a kapuból visszapillantva, a szívembe zártam. Isten áldja meg azt a kedves hajlékot, Isten áldja meg az utánunk jövőket, adjon az Úr számukra is annyi drága ajándékot, erőt, hitet, békességet, reménységet, áldást, mint nekünk, akkori fiataloknak adott, ami végig kísért bennünket egész életünkben. Balatonszárszó, Ifjúsági Konferencia 1947. július 7-13. Az egyház sorsa: Krisztus sorsa Az egyházról szóló alapvető tanítás: az egyház feje Krisztus és az egyház Krisztus teste, az egyház tagjai tehát Krisztusnak a tagjai. Nyilvánvalóan azt jelenti ez, hogy az egyháznak Krisztus-sorsa van, ebben a világban éppenúgy, mint az örökkévalóságban. Milyen az egyház sorsa ebben a világban? Erre a kérdésre a legegyszerűbben és legösszefoglalóbban azzal felelhetünk, mint Krisztusnak a sorsa. Ebből következik, hogy az egyház idegen ebben a világban. Egy dolgot azonban nagyon hangsúlyoznunk kell: azt, hogy amikor mi egyházról beszélünk, akkor a Heidelbergi Káté szerinti értelemben vett egyházról, a szentek egyességéről beszélünk, arról a népről, amelyet Isten Fia gyűjt, mint az Ő választottait, Szentlelke és Igéje által, a világ kezdetétől annak végéig. Ez az egyház tehát nem azonosítható minden további nélkül a mi földi egyházunkkal, amelynek éppen legfontosabb feladata, hogy minél inkább ilyen egyházzá, a Krisztusban kiválasztottak és hívők gyülekezetévé legyen. Tehát rólunk is csak annyiban van itt szó, amennyiben hisszük, hogy Krisztusban kiválasztottak s így tagjai vagyunk Krisztus testének. Az első az, amit Jézus mond az övéiről: „Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való” (Ján 17,16). Jézus Krisztus az Atyától jött minket megváltani, Ő öröktől fogva való. Az Ő általa hozott megváltás éppen azt jelenti, hogy a bűnös, nyomorult emberben az Ő kegyelme által megfogan egy új élet. Beoltatik az örökkévaló életbe, Krisztus által polgára lesz az Ő országának, amely - az Ő szava szerint - „nem e világból való” (Ján 18,36). Krisztus által megvalósul életünkben az, amiről Péter apostol tesz bizonyságot: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket” (Péter 2,9). Az egyház azért nem ebből a világból való, mert Ura, az örökkévalóság Ura és hordozója, aki az övéit beoltja magába, mint igaz szőlőtőbe és részesévé teszi az ő nem ebből a világból való életének. Mi következik ebből az egyház, az egyháztagok végeredményében mégis evilági életére nézve? Az egyház ebben a világban idegen. Istennek megvan a célja azzal, hogy benn tart bennünket ebben a világban, megtérésünkkor nem plántál át azonnal az örökkévalóságba. Krisztus így imádkozik az övéiért: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Ján 17,15). Itt, ebben a világban, Isten népének bizonyságot kell tenni, dicsőíteni kell az Istent, munkálkodni kell mások megtérésén. Benne kell lenni tehát ebben a világban, szeretni is kell ezt a világot, amelyet Isten annyira szeretett, hogy egyszülött Fiát adta érte, csak otthon nem szabad érezni magunkat benne, mert a mi otthonunk Isten országa. Erre is az Ige tanít meg, amikor a Zsidókhoz írt levél az ótestamentumi egyházról és tagjairól mondja: „vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön” (Zsid 11,13). Ezt jelenti az egyház idegen volta: vándor ezen a földön, tudja, hogy nem ebből a világból, nem a világ számára él, hanem az örökkévalóság felé tart. A harmadik ige, ami ugyancsak ezzel foglalkozik, már egészen gyakorlati: „és akik a világ javaival élnek, mintha nem élnének vele, mert e világ ábrázata elmúlik” (1kor 7,31). Nekünk a magunk bűnös emberségében a világ kívánása okoz gondot, bajt, veszedelmet. Azt akarja Pál a hívőkkel megértetni, hogy az ő magatartásuk a világgal szemben azon kell alapuljon, hogy: „mert e világ ábrázata elmúlik” - ezért ha élnek is a világ javaival, mert hiszen testben járnak, mintha nem élnének vele. Ez a gondtalan, boldog, megelégedett keresztyén élet, ez az egyház idegensége, de egyben győzelme is e világ felett. A mi életünk el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben; az odafennvalókkal törődhetünk, ahol - míg a világ ábrázata elmúlik - olyan kincsünk van, amit a tolvajok el nem lophatnak, mely meg nem emészt: örökkévaló kincsünk a mennyben. Az egyház sorsa Krisztus-sors: az egyház idegen ebben a világban, mert az ő Feje, Krisztus is idegen. Az egyház védtelensége. Ugyanarról a védtelenségről van itt szó, mint ami Krisztusnak a védtelensége volt. Gondoljunk a nagyheti eseményekre: Jézus a Gecsemáné kertben, elárultatása, vallatása Annás, Kajafás és Pilátus előtt (Ján 18,36) elítéltetése, keresztrefeszítése, halála. Ha végiggondoljuk ezeket az eseményeket, szüntelenül azt kérdezzük magunktól: miért nem védi magát, hiszen Istennek a Fia. De nem történik ilyen. Az egész város színe előtt végigvezetik a Golgota felé a megcsúfolt Messiást, nagy tömeg áll csúfolódva a kereszt alatt..., de a húsvéti üres sírt, a Megfeszített diadalát mégis csak néhány tanítvány látta. Isten nem ad elégtételt az időben az Ő Fiának, de tudjuk, hogy lesz elégtétele az utolsó napon, mert azok is, akik Őt átalszegezték, meglátják Őt és sír e földnek egész nemzetsége. Ez az egyház sorsa, idegensége, védtelensége ebben a világban. Krisztus azt mondja, hogy nem nagyobb a szolga az ő Uránál, ha engem gyűlöltek, titeket is gyűlölni fognak, ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Az apostol azt mondja Jézusnak a szenvedéséről, hogy Ő nem szidalmazott, hanem hagyta az igazságosan ítélőre. Az egyház védtelensége ebben a világban ugyanezt jelenti: hagyni az igazságos ítélőre. Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek arról szól, hogy az egyháznak a Krisztus teste tagjainak milyen az élete ebben a világban. „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk” (2 Kor 4,8-9). Minden nyomorúság fellelhető ebben a felsorolásban, azért, mert az egyház legfőbb hivatása, lényege ebben a világban, hogy testében (ami azt jelenti, hogy az én, ami testünkben hordozza az Úr Jézus halálát. Ki kell ábrázolnia Krisztust, természetesen a megfeszített Krisztust, hogy a megdicsőült Krisztus is kiábrázoltatik bennünk, amikor majd a mi életünk megjelenik és átváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hasonlóvá az ő dicsőséges testéhez. Egy másik ige ezt így fejezi ki: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségeikben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor értelen vagyok, akkor vagyok erős” („Kor 12,9-10). Az egyház védtelensége ebben a Krisztusért és Krisztussal való erőtelenségben van. Olyan erőtlenség ez azonban, amelyik éppen, mert Krisztus erőtlenségének a magunkra vétele, a legnagyobb erő: embert, világot, mindeneket átformáló győzedelmes erő. Ebben a világban idegen és védtelen egyház, mégis győzedelmes egyház. „Míg látomása egykor Dicsőn beteljesül , a győzedelmes egyház Urával egyesül” (392 d.4 v.) Kocsis Attila