Reformátusok Lapja, 2002 (46. évfolyam, 1-52. szám)

2002-01-06 / 1. szám

2001. január 6 Református szemmel [FORMÁTUM NAPJA Az igazak emléke áldott Izrael állam magyarországi nagykövetsége, december 4-én, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tartotta meg azt az ünnepséget, amelynek keretében a Jeruzsálemi Yad Vashem Intézet kitüntetését - „A világ igaza" - adták át mindazoknak, akik a Holocaust idején önszántukból, szabadságukat, biztonságukat, életüket veszélyeztetve, ellenszolgáltatás nélkül zsidókat mentettek. A kitüntetettek között volt Zsindely Ferencné Tüdős Klára, aki debreceni református, patrícius családban született, majd az Iparművészeti Főiskola textil szakán végzett, és az Operaház jelmeztervezője volt. Második férje, Zsindely Ferenc miniszterelnökségi államtitkár, majd kereskedelmi és közlekedésügyi miniszter lévén, széleskörű társadalmi kapcsolatokkal rendelkezett. A vészkorszak idején az Istenhegyi úti villájának egy részét berendezte az üldözötteknek. Ott talált menedéket Szakasits Klára három fiával, valamint Apró Antalné két gyermekével. Szakasits Klárának és fiainak később újabb menedéket szerzett az elmenekült Darányi Kálmán, volt miniszterelnök házában, ahol anya- és csecsemőotthont rendezett be a Bethesda református kórház ápolónőivel, diakonisszáival. Tüdős Klára a menekítésben együttműködött a svéd követséggel, s több helyen együtt létesítettek búvóhelyeket. Sok zsidó származású gyermeknek és felnőttnek szerzett menlevelet, vagy a Svéd Vöröskereszt védelme alá helyezte őket. Zsindely Ferencné Tüdős Klára kitüntetését unokahúga, Dénes Imréné vette át. A Debreceni Református Egyházközség Zsindely Ferencné Tüdős Klára Péter fia utcán lévő - egykori lakóházánál - emléktáblájánál a Debreceni Zsidó Hitközséggel együtt december 2-án koszorúzási ünnepséget rendezett, abból az alkalomból, hogy A Világ Igaza kitüntetésben részesült. Halmos Sándor Zsindely Ferencné Tüdős Klára kitüntetését unokahúga Dénes Imréné vette át, Várnai Shover Judittól, Izrael állam magyarországi nagykövetétől / Anyanyelvünk őrhelyei 4/ „A magyar hazának együgyű hadi szolgája” Kónyi János neve még az irodalmárok körében sem cseng nagyon ismerősen, pedig a mészáros mesterséget tanult strázsamester, ahogy magát nevezte: „a magyar hazának együgyű (egyszerű) hadi szolgája” termékeny műfordítóként s íróként igen hasznos szépirodalmi tevékenységet folytatott katonáskodása szabadidejében. Kortársai nemigen tartották számon. Bessenyei György 1777-ben A filozófus című vígjátékában a „bárdolatlan szolgák” olvasmányaiként említi műveit, de tudjuk, hogy az érzelmes papköltővel, Ányos Pállal is kapcsolatban volt. A közönség kedvelte, s ő tisztában volt tehetsége korlátaival, ám hasznosságával is, hiszen több mint egy tucat - tizenhét - műve jelent meg életében mesterkéletlen, jóízű magyar nyelven. Életéről keveset tudunk. A Somogy megyei Nemesdéden született, szegény, egytelkes evangélikus nemes családból, s a mészáros mesterséget kitanulva katonának állt, följutva a strázsamesterségig. Irodalmi kapcsolatairól még annyit tudunk, hogy az 1780-as évek elején az irodalompártoló Széchényi Ferenchez, a Nemzeti Múzeum későbbi megalapítójához folyamodott segítségért: ő bízhatta meg a jeles gazdasági és neveléstani író, az evangélikus lelkész, Tessedik Sámuel egyik német nyelvű munkájának lefordításával. A paraszt ember Magyarországban micsoda és mi lehetne (1786). Az őt magát is érintő Türelmi Rendelet hatására adta ki A háládatos protestáns az ötét szenvedhető császárhoz című fordítását 1782-ben. A német mellett fordított franciából is, a népszerű svájci német Gessner Salamon műveiből, (akivel Kazinczy levelezett is) s ugyancsak nagyon divatos francia Marmontel szépprózájából. Francia írók nyomán készültek Várta Mulatság című könyvének „tündéres és ritka történetei” is (ez négy kiadást ért meg olvasmányossága folytán), s Elmefuttatások című fordításkötete szintén francia tündérmeséken alapul. Magyar hadi román címmel versekben dolgozta fel a szigetvári Zrínyi Miklós életét, kalandos, szerelmes történetben, ez azonban jóval kevésbé sikerült, mint jótollú szépprózai fordításai, átdolgozásai. Az utóbbiak közül legnevezetesebb anekdotagyűjteménye, A mindenkor nevető Demokritus (Buda, 1782), ebben hazai és külföldi vándor-anekdotákat dolgozott fel kiváló írói leleménnyel, úgyhogy id. Ráday Gedeon joggal állította róla 1788-ban, hogy „az ilyen apró históriácskáknak előadásában, mégpedig naive előadásában egész addig jobb előbeszélőnk nincsen.” Könyve a maga korában öt kiadást ért meg, s 1981-ben, egyéb művei válogatásával, újból kiadták. Anekdotás Elöljáró beszédében írja:„A becsülettel nem ellenkező, tréfás ember mindeneknél kellemetes, és mintegy kézen fogva kapják a társaságban, de ellenben mely szenvedhetetlen az olyan, akitől valamely értelmes és okos beszédet reménylettünk, noha semmi egyebet az oktalan, haszontalan és ízetlen dologról csevegni nem tud.” Kónyi János az ízes, tréfás csevegésnek nagy mestere volt, bár a Ráday által is említett „zsintalanság”-tól sem mentek mindenütt adomái, az általa célul tűzött hasznosság elvét is gyakran el-elhomályosítva. Természetesen hazai történetek is fűszerezik az ókori görög és római s nyugateurópai anekdota-kincset, gyakran az egyházi életből vett mulatságos történetekkel is. Az anekdota a 18. században igen divatos, népszerű műfaj volt (emlékezhetünk a nagyenyedi lelkipásztor, Hermányi Dienes József adomagyűjteményére, amely azonban csak a 20. században jelent meg), a világiasodó irodalmat képviselte, s a hallatlanul nagy példányszámú magyar nyelvű kalendáriumok függelékének fontos része volt a naptárkiadó nyomdák élesedő versenyében. Kónyi anekdotagyűjteményének históriácskái is gyakran feltűnnek a kalendáriumokban. Stílusának elevenségét fokozzák valósággal közmondási tömörségű leleményes hasonlatai, mint például az ostoba jogászról szóló: „Úgy érti a törvényt, mint Máté számára a kuglifelrakást”; a házsártos feleségről meg azt írja, hogy „Úgy dörmög és csikorog, mint a tömösvári sáncon a taliga”, az iszákos ember orra pedig nála „olyan, mint egy három őszi sárga ugorka” stb. (szilágyi) . Európa lelki újraegyesítése A Magyar Köztársaság Brüsszeli Bilaterális Nagykövetsége és a Louvain-i Katolikus Egyetem (Európai Tanulmányok Intézete) szervezésében konferencia zajlott Louvain-la- Neuve-ben, az egyházak szerepéről az Európai Unió fejlesztésében. A Belga és a Magyar Külügyminisztérium támogatásával szervezett esemény házigazdája Trócsányi László nagykövet (egykori Louvain-i ösztöndíjas, a belga jogrendszer szakértője) gazdag kapcsolatrendszerre építhetett. A résztvevők között volt Németh Zsolt, a Külügyminisztérium politikai államtitkára, Bölcskei Gusztáv püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke, Erdő Péter püspök, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora, Marcel Crochet, a Louvain-i Egyetem rektora, Jean- Jacques Viseur volt pénzügyminiszter, Balog Zoltán, a miniszterelnök főtanácsadója, Sólyom László, az Alkotmánybíróság korábbi elnöke és mindkét részről számos neves egyetemi tanár illetve egyházi és közéleti személyiség, köztük Paczolay Péter, Tőkéczki László, Szabó István, illetve Hörcsik Richárd, az integrációs bizottság alelnöke . „Előmozdítani a jót és akadályozni a rosszat” - így összegezte nemes egyszerűséggel a konferencia egyik előadója a keresztyén hivatást. Miközben a csatlakozni készülő országok közvéleménye a siker és a javuló életszínvonal lehetőségét reméli az egyesüléstől, a jövőképet formáló gondolkodás a közös szellemi örökséggel és az emberhez méltó élet esélyeivel is foglalkozik. Az „európai ház” fundálói rendíthetetlen alapot és tartós kötőanyagot keresnek. A szeretet, békesség, tolerancia, megbocsátás és szolidaritás képviselete jelentős szerepet kínál az egyházaknak, hiszen az európai értékrend szerves kapcsolatban van a keresztyén tanítással. Tény, hogy Európa legkisebb falvait is átszövi, egymáshoz kapcsolja az egyházi közösségek sűrű hálózata. Hittestvérek templomaiban, „vadidegen” országokban is szívünket melengető otthonossággal szólnak az ismert hazai dallamok. Lelki értelemben joggal vont párhuzamot Tőkéczki László a magyar egyházak jelenlegi és ezer évvel korábbi „európai felzárkóztató” szerepe között, megállapítva, hogy a magyar társadalom «posztkommunista gyógyulása» lehetetlen a hit ereje, és a valódi alternatívát kínáló keresztyén iskolarendszer nélkül. A Szent István korától szőtt kapcsolati hálóról is szólt a Louvain-i egyetem rektorának megnyitója, amelyet a XX. században főként a magyarság szabadságszeretete gyarapító». Legutóbb a negyvenes évek és 1956 menekülthulláma sodort ezreket, köztük diákokat és majdani híres professzorok tucatjait Belgiumba. Többen közülük ezúttal is igazolták, hogy az a véráldozat, melyet Magyarország fizetett, a magyar jövő szempontjából sem volt hiábavaló. A konferencia szereplői (teológusok, jogászok, történészek, társadalomtudósok és politikusok) elemezték az egyházi intézmények feladatát, lehetőségeit, a vallás és a politika kapcsolatának eltérő formáit, egyház és állam viszonyát Európában, Belgiumban és Magyarországon. Olyan sokféle viszonyulás lehetséges a lutheránus vagy anglikán államegyházaktól a „laikus” Franciaországon át a támogatóegyüttműködő németországi gyakorlatig, hogy az Unió nem alakíthatott ki egységes álláspontot. Mindenütt a történelem során kialakított kompromisszumok érvényesülnek. A meghívottak változatos szakmai összetétele, eltérő vallási és nemzeti hovatartozása, a Belgiumban élő magyar származású tudósok sajátos látásmódja, jelentős szerepvállalása tartalmas véleménycsere és sokoldalú megközelítés lehetőségét biztosította. „Újraegyesülésről akkor beszélhetünk majd, ha a volt Közép-Európa mellett megjelenik a volt Nyugat-Európa fogalma” A magyar politika hivatalos álláspontját Németh Zsolt államtitkár ismertette, tőle származik a „lelki újraegyesítés” fogalma is. Balog Zoltán miniszterelnöki főtanácsadó határozottan elítélte az egyházak eszközként való használatát. Az ember személyiségének tiszteletét sugárzó, hallgatóságát érzelmileg is gazdagító előadása szerint egy keresztyén és demokrata színezetű politika csupán arra a két megmaradt közösségre építhet, amelyek képesek voltak túlélni a diktatúrát: a családokra és az egyházakra. Bölcskei Gusztáv és Erdő Péter püspökök vitavezetőként, illetve az egyházak (oktatási, kulturális, szociális és egészségügyi) közfeladatainak bemutatásában vállaltak szerepet, Paczolay Péter professzor jogi szempontból vizsgálta e közfeladatok gyakorlásának hátterét. Jean-Jacques Viseur a keresztyén pártok sorsát és a belga társadalom törésvonalait vázolta, köztük az engesztelhetetlennek tűnő flamand-vallos ellentétet. (Nyelvi szeparáció következménye a konferenciának otthont adó egyetem létrejötte is, hiszen a híres középkori Leuven-i egyetem csak a hatvanas évek végén vált két részre, a francia nyelvűek ekkor költöztek Louvain-la-Neuve-be.) Rezsőházy Rudolf «belga részről» egyetemes történeti távlatokban ragadta meg vallás és politika kapcsolatának hét fő típusát az ókori teokráciáktól napjainkig, míg Szabó István professzor a hazai demokratikus fordulattól napjainkig jellemezte az egyházpolitika eltérő korszakait és a mögöttük húzódó szellemi irányzatokat. Elemzése három eltérő típust különböztet meg: a rehabilitációs, a korlátozó és az együttműködő, tehát az Antall József, a Horn Gyula és az Orbán Viktor nevével fémjelzett modelleket, amelyek hatása európai szempontból is tanulságos. Belgamagyar viszonylatban egyébként lényegi azonosság mutatkozik a finanszírozás kérdésében, hiszen az egyházak társadalmi hasznosságát a szekularizált társadalmak sem vitatják. Belgiumban meglepő statisztikai eredmények igazolják, hogy az élet feltétlen tisztelete folytán egy autóbaleset után egyházi kórházakban a túlélés esélyei lényegesen jobbak. Jellemző módon éppen azokban az órákban bukkant fel az Interneten az Emberi Jogok Határok Nélkül elnevezésű brüsszeli szervezet magyarországi igazgatójának tiltakozása a hazai kistelepülések lelkészeinek állami jövedelempótlékával kapcsolatban, amikor Hugues Dumont professzor a belgiumi gyakorlatot ismertette, amely szerint a lelkészeket az állam fizeti. Bárdos-Féltoronyi Miklós szintén „belga részről” figyelmen kívül hagyva a történettudomány három európai régiót megkülönböztető felismeréseit - a félelmetes „Köztes Európáról” szólt, amelynek sajátságai alig mutatnak egyező vonásokat a nyugati társadalmakkal, viszont e területet Albániától a Baltikumig, Ukrajnától Csehországig egynemű közegként véli leírhatónak. Az ő előadása volt a legvitatottabb: a mai magyar egyházaktól a piac és a kapitalizmus embertelenségének prófétai kárhoztatását is számonkérte. Az előadásokból arra lehet következtetni, hogy a magyar egyházak helyzete a szekularizáció hatásait követően lélektanilag valamelyest kedvezőbb a Nyugat- Európai testvéregyházakénál. Vélhetőleg azért, mert a kommunizmus évtizedeiben a közvélemény egyértelműen és joggal sorolta az üldözöttek közé a különböző felekezeteket. Érvényes ez a felső vezetés közismert kollaborálása ellenére is. A termet mindvégig megtöltő hallgatóság kitartó érdeklődése, diplomaták és újságírók jelenléte arra utal, hogy a konferencia anyagának tervezett kétnyelvű kiadása sikerre számíthat. Sólyom László kivételes szellemi teljesítményt nyújtva, igen kritikusan összegezte, olykor helyesbítette a 17 előadót. Konklúziója szerint az individualizálódott belga társadalom vallási értékelése pesszimizmusra adhat okot, az egyházaknak mégis reális esélyük van arra, hogy több tekintetben kiemelkedjenek az európai civiltársadalmak lobbycsoportjai közül. Biztatást adott a konferenciát követő ökumenikus istentisztelet üzenete is, az egyházak lényegi hivatásáról, amely mindenkor gyakorolható. Bölcskei Gusztáv a Filippi 2,11 alapján arról prédikált, hogy Pál apostol éppen szokásos börtönbüntetései egyikét töltötte, amikor egy maroknyi kisebbség elé tárta megvalósítható programként: „minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr.” Gáborjáni Szabó Botond Hálaadás az elmúlt évért Turgenyev írja egyik nagyon szép elbeszélésében: Az Úr Isten maga elé rendelte az összes erényeket. Egymásután léptek elő a hűség, az igazság, a megvesztegethetetlenség. Jött a szemérmetesség, a részvét, a megbocsátás. Előlépett a szótartás, a jótett és a hála. És így egymásután a többi mind. Valóban olyan társaság, amely méltó az Isten asztalához a vendégségre. Mind üdvözlik egymást, és mind hódolnak az Isten előtt. Csak kettő nem ismerte egymást. Soha nem találkoztak egymással a Földön. Pedig ez a két erény ikertestvér. Az Úr úgy ültette őket, hogy egymás mellé kerüljenek a jótett és a hála, hogy megismerkedjenek. Sajnos nagyon sokszor ez a valóság az életben. Milyen szomorú hiányossága ez az életünknek. Most, amikor egy év végén túl vagyunk, találkozzék hát életünkben, és ölelje meg egymást az Isten jótettei és a mi hálaadásunk. Boruljunk Isten elé a zsoltár szavaival: „Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről” (Zsolt, 103:2). Be tudjuk-e teljesíteni ezt? Számon tudjuk-e tartani Istennek minden jótettét? Szinte lehetetlen feladatnak látszik, hiszen Isten nagy izgalmát naponként tölti ki ránk, és áldását mindenben érezzük (264:2). Az ő áldása volt családi életünk boldogsága; az asztalunkon a mindennapi kenyér; az erő, mellyel meg tudtuk harcolni a mindennapok harcát. Isten áldása volt az egészségünk, vagy a gyógyulásunk, a nyomorúságokból való szabadulásunk, a boldogság napja, mely életünket beragyogta. A siker, melyet elértünk. Minden, ami körülvesz benünket, Isten szeretetéről beszél. Ki tudná felsorolni, mi mindent kaptunk csak ebben az évben is Tőle. Valahol olvastam: „Nincs egy napsugár, mely nem az Ő szeretetének napsugara, nincs egy virágszák mely nem az Ő szeretetének mosolya, nincs öröm, mely ne az O szerető szívének ajándéka volna”. Olyan út az életünk, melyen állandóan megtaláljuk Isten szeretetének nyomait. Véget ér majd minden az életünkben, csak az ő szeretete nem. Nem erről tesz bizonyságot az elmúlt esztendő? De szállt-e Hozzá mindezekért hála a szívünkből? Nem kell-e pirulnunk esztendőnk elmúltával, hogy milyen sokszor megfeledkeztünk a hálaadásról? Illik-e azonban mindenki ajkára hálaadó imádság vagy ének? Várhatunk-e hálaadást attól, akinek gyászba borult az élete? Áldhatja-e Istent az, aki gyógyulás reménye nélkül hordozza magában a betegség szúró, gyötrő tövisét talán kicsi gyermekkora óta? Áldhatja-e Istent, aki munkanélkülivé, sőt hajléktalanná lett? Hálás lehet-e az, akinek semmi sem sikerült, és csalódott szívvel nézi mások sikerét és boldogságát? Igenis áldhatják! Nehéz ezt leírni, és mégis le kell írni. Mert kiket mondott az Úr Jézus boldogoknak? Nem azokat, akiknek semmi sem hiányzik az életéből, hanem a lelki szegényeket, az éhezőket, a sírókat. Nem azok lesznek Isten országának örökösei, akiket sohasem próbált Isten, hanem azok, „akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében” (Jel. 7:14). Szenvedők, sírók, keresztek alatt roskadozók, a szenvedés nem mindig büntetés, hanem sokszor áldott eszköz Isten kezében, mellyel a maga számára akar bennünket nevelni. Sokszor lesz áldásul számunkra a nyomorúság. Nyugodtan írhatom, mert én magam tapasztaltam - nem először - de az elmúlt évben is. Azért: „Áldjad én lelkem az Urat, aki... meggyógyítja minden betegségedet. Aki megváltja életedet a koporsótól, kegyelemmel és irgalommal koronáz meg téged”. És: „Áldjad én lelkem az Urat, aki... megbocsátja minden bűnödet”. Áldjuk Őt az áldásokért, áldjuk Őt a keresztekért, de áldjuk, ezerszer áldjuk megbocsátó szeretetéért. Minden jótéteményéről megfeledkezhetünk, de erről az egyről ne feledkezzünk meg. Vigyük az elmúlt év minden bűnét Krisztus keresztje alá, és biztosak lehetünk abban, hogy ott a kereszt alatt bűnbocsánatot és soha el nem múló békét talál a szívünk. Milyen jó azt tudni, hogy Isten a bűnt ugyan gyűlöli, de a bűnöst szereti, annyira szereti, hogy Egyszülöttjét is odaadta érte, „és ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus” (1 Ján 2:1). A tékozló fiú megtérhet, a bűnös nő ráborulhat sírva Jézus lábára, és kegyelmet, bocsánatot nyer. Isten olyan könyörülő hozzánk, mint amilyen könyörülő az atya a fiúkhoz. Könyörülő az Úr. Ezt hirdeti nekünk ez az elmúlt esztendő. És ezzel a hittel indulhatunk az új esztendőben. Ezért, amikor búcsúzunk az évtől, sóhajtsuk hálától túláradó szívvel Isten felé: „Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről”. Dr. Körpöly Kálmán