Reformátusok Lapja, 2002 (46. évfolyam, 1-52. szám)

2002-08-25 / 34. szám

2002. augusztus 25 Hit és élet IK­HMTIM m 5 Simeon éneke Lukács evangélista feljegyez három olyan imádságot, mely Jézus születésé­hez kapcsolódóan hangzott el. Az egy­ház- és művészettörténet során ezek éne­kekként váltak ismertté. Latin kezdősza­vaikról kapták nevüket: Mária éneke, a „Magnificat” (1:46-55), Zakariás éneke, a „Benedictus” (1:68-79) és Simeon éne­ke, a „Nunc dimituis” (2:29-32). Most e harmadik imádságra figyeljünk, melynek átköltött változatát úrvacsorás istentiszte­letek végén éneklik sok gyülekezetben: „Uram, bocsássad el Szolgádat béké­vel...” (447. ének). Simeon esetében nem csak az imád­ság lehet példa számunkra, hanem maga az imádkozó ember is. Az imádságok meghallgatásának nem csak az a feltéte­le, hogy milyen imádságot mondunk, ha­nem az is, hogy milyen lélekkel mond­juk. Milyen legyen az imádkozó ember? Természetesen erre a kérdésre is sok és sokféle választ lehet adni. Bennünket most hadd tanítson az agg Simeon. Lukács feljegyzi róla, hogy „igaz és kegyes ember volt”, aki „várta Izráel vi­gasztalását” (2:25). Nem tudjuk, hogy milyen sokáig várta, de valószínűleg év­tizedeken át. Isten megígérte neki, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja a Messiás, a „Felkent” Üdvözítő megér­kezését (26. o.). Simeon a kitartó várako­zás szép példája. Nem bizonytalanodik el, amint múlnak az évek, hanem türel­mesen vár. Bennünket gyakran megkísért, hogy azonnal látni akarjuk imádságaink betel­jesülését. Valóban nehéz várni, de erőt adhat, ha Simeonhoz hasonlóan Isten ígéreteiben bízva várunk. Gyermekko­rom óta belém ivódott emlék, hogy egy idős asszonytestvér minden bibliaóra vé­gén a felnőtt fia megtéréséért imádko­zott. Már ő maga is egyre haladt előre a korban, s fia is javában középkorú volt, de a hívő anya soha nem adta fel a re­ményt. Egy életre megtanított arra, hogy „Simeonként” kell várni a vigasztalást - talán évtizedeken át is. Egyedül Isten tudja, hogy mikor van itt az ideje egy imádság meghallgatásának. Ha nehéz is elfogadni azt, hogy „késik” a válasz, bíz­zunk abban, hogy Isten semmiről nem késik le... Az imádkozó Simeon abban is örök érvényű példa, hogy képes volt meglátni a csodákat. Talán ez hiányzik a legin­kább mai, modern életünkből. Pedig Is­tennel nem lehet találkozni, ha nem va­gyunk nyitottak arra, hogy az elképzelé­seinket felülmúló módon is meg tud­­ jelenni. Simeon esetében éppen az a cso­dálatos, hogy ő egy kicsiny gyermekben is meg tudta látni a világ Üdvözítőjét. Amikor a kisded Jézust felvitték szülei a jeruzsálemi templomba a mózesi törvé­nyeknek megfelelően, Simeon akkor mondta: „Most bocsátod el, Uram, szol­gádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet, ame­lyet elkészítettél minden nép szeme láttá­ra...” (29-31. o.). A jeruzsálemi templom­ban gyakori látvány lehetett a néhány na­pos fiúgyermek, akit bemutatni, körül­metélni vittek oda. Simeon szemei - mondhatjuk így is: lelki szemei - meg­látták ebben az egy gyermekben az egé­szen Mást. Ezért tudott Istent magaszta­ló, áldó életté válni (28 . v.). El kell gondolkozzam: vajon nem azért sivár sokszor az ima­ életem, mert nem tudom kicsiny dolgokban is felfe­dezni Isten csodáit? Csak néhány példa: a sakramentumi jegyekben látom-e a „jelzett dolgot”, Isten bizonyos kegyel­mét, bűnbocsánatát? Víz, kenyér, bor: valóban mennyire hétköznapi „elemek”!­­ Vagy a más könyvekhez sok tekintet­ben hasonló Bibliában észre tudom-e venni Isten üzenetét, az „írott Igét”?­­ A hangos gyermekektől a lassan járó, na­gyothalló idősekig olyan sokféle embert magában foglaló gyülekezet számomra a kiválasztottak közössége-e? Látom-e bennük Isten megváltott szentjeit? A kereső, még nem egész szívvel Jézus mellett döntő emberről is azt tartom-e a legfontosabbnak, hogy Jézus érte is meg­halt? Ugye, ha így néznénk egymásra minden héten, akkor kevesebb lenne kö­zöttünk a mindig új és új gyülekezetét kereső egyháztag... Aki követi ezekben az imádkozó Si­meon példáját, az békességet nyert em­ber lesz (29. v.), és bőven talál okot Isten magasztalására kis és nagy dolgokban egyaránt. Mondjunk ma egy Istent áldó fohászt legnagyobb ajándékáért, az Üdvözítőért, s mondjunk egyet egy „ki­csiny”, hétköznapi ajándékáért, melyben felfedeztük csodáját! Balla Péter Áprily Lajos (1887-1966) Fáradtság Kifárasztott a rettentő malom, fejem már zúg és csendességre vár. Ne szállj lelkemre, életunalom, te halkan vijjogó, sötét madár. Különös, gyakran rossznak tartott korunk rohanó, hivalkodó kaleidoszkóp-felszíne alatt érinthető közelségben szelíd, megingathatatlan hitű példa­emberek élnek. Ők azok, akik közösséget vállal­nak a tartós kereszthordozókkal és önzetlenül ny­újtanak segítő kezet az elesetteknek. Id. Jakab Miklós ezeknek a nagyszerű embereknek az egyi­ke. A siketeket oktató váci intézet, - melyet Euró­pában negyedikként alapított (1802-ben) Cházár András - fennállásának 200. évfordulója jó al­kalmat teremt, hogy útmutató emberi és lelkészi példájára emlékezzünk. Szülőföldjén, Erdélyben már gyermekként magá­ba szívta az egymás segítésének természetességét. Lelkészi diplomájának megszerzésével párhuzamo­san gyógypedagógiai és pszichológiai tanulmányo­kat is folytatott. Nem véletlenül sodródott a vakok és a siketek közé, választása már ifjú lelkészként is tudatos volt. Értük tanulta meg a jelbeszédet, a pont­írást (Braille-írás) és az ő papjuk kívánt lenni. Úttörő módon kezdte meg a református és evangéli­kus vallású, „nagy értékű emberek” (Györgyfy Ákos) gyülekezetének szervezését. Első volt a lelké­szek között, aki jelbeszéddel prédikált. Az 1938-ban megkezdett szolgálat 60 éven át tartott, melyben hű segítőtársa volt felesége, Erzsiké. Az istentisztelete­ket többnyire a fasori református ill. evangélikus templomban tartották. Jakab Miklósnak komoly szerepe volt abban, hogy pontírású és nagybetűs Bibliák születtek a vak és a gyengénlátó emberek számára. Az Ószövetség néhány könyve mellett el­készült a teljes Újszövetség, valamint válogatás a református irodalom szépségeiből. Mindig arra töre­kedett, hogy a vak­ és a siket emberek a társadalom, a közösség teljes értékű tagjaiként élhessenek. Val­lotta, hogy „a vakokról és a siketekről nem gondos­kodni kell, hanem a problémáikat velük együtt kell megoldani”. A bennük rejlő erőt, értelmet és kisu­gárzást kívánta megismertetni a minden érzékszer­vükkel bíró emberekkel. Fáradhatatlanul végzett munkája elismeréséül a Vakok Szövetsége tisztelet­beli tagjává fogadta, s kétszer is kitüntette a Braille­­emlékéremmel. A siketek egyesülete is befogadta és három alkalommal is neki ítélték legmagasabb szin­tű elismerésüket, a Cházár András emlékérmet. Má­jus 31-i halála nagy veszteséget jelent. Egy szolgá­latait értékelő vak testvér, Farkashalmi Gyula vers­ben búcsúzott Jakab Miklóstól: Hűségedért (részlet) Hangodban tiszta fény / rezeg: / Hited fenséges ha­vasi / nyugalma. / Rendíthetetlenül vezet I Szelíd Urad bölcs atyai / hatalma. / Tebenned bízva bíznak ők: / A csüggedők, a szenvedők. I Vigaszt Tetőled vár a vak, / Siket megérti szép szavad. / Van jó szavad mindenkihez, / Szereteted nem / puszta mez. / Nem talmi köntös, / nem palást, / Ahogy szavad teremt / varázst. / Nem csépeled a szent Igét, / De dolgozol min­denkiért, / Ki úgy érzed, hogy rászorul / És nélküled nem boldogul. / Kezed segít, ahol lehet, / El nem hagyod testvéredet. / Hűségedért a tisztelet / S a főhajtás ki­jár Neked. A látás- és hallássérültek misszionáriusa Id. Jakab Miklósra emlékezünk „Nem tudván élhetsz-e a nap lefogytáig, Tégy jót mindenekkel élted végfogytáig.’’ (Cházár András) Cs. Nagy Ibolya Rés a világra Amíg a fémből harang lesz „.. .és engedd, hogy a harangokat ösz­­szetörjük”, imigyen esdekeltek eleink a Vata-féle lázadás (1046) krónikája szerint, s a pogány füleket nemcsak a kereszténység jelképének számító ha­rangok zúgása zavarta, de minden, ami még István királyunk törvényköny­vének parancsai szerint üldözendő és büntetendő volt (s melynek olyan fe­­lülmúlhatatlanul megragadó ábrázolá­sa látható Ratkó József István király­drámája Óbéli öregjének alakjában). Vagyis a pogány hitvilág, életvitel, lét­szemlélet, a „magunkkal hozott múlt” látható és lélekbeni jegyei, az imádság helyetti varázslás, papok helyett tálto­sok, jósok, s a pogány vallás minden, generációk létfelfogásába, életébe ivó­dott, a keresztyénség fölvételétől, az istváni törvények meghozatalától még el nem múlt, meg nem szűnt elemei. A pogány lázadások (1061-ben is volt még) zászlajukra írták - olyan erős volt a néptömegekben az ellenérzés a keresztyénség tanai ellen - a pogány szertartások visszaállítását, a keresz­tyén hit elvetését, a papok megöleté­­sét, a templomok lerombolását (Kristó Gyula: A tizenegyedik század történe­te, 1999). Hosszú-hosszú évtizedeknek kellett el­telniük, generációknak kellett kihalniuk, amíg elhamvadtak a pogány kori hitvilág maradék őrtüzei is, s míg a harangok sza­vával megbékélt a nép. Míg a harang sza­va a mindennapi élet muzsikája lett. Mu­zsikája, ha­jóról, szépről tudósított és segélykérő, félrevert harangszó, amikor bajról, halálról, tűzről, áradásról, ellen­ségről, veszedelemről kiáltozott. Erről is, e nehéz korszakról, meg a középkor harangjairól, a déli harang­szó történetéről, az újabb­ és legújabb kori „harangtörténelemről”, a harang­hoz kapcsolódó néprajzi hagyomá­nyokról is szól az a még 2000-ben ki­adott szép kötet (Déli harangszó), melynek most csupán egyetlen témájá­ra vetünk — arra is futólag - pillantást, Benkő Elek tanulmányában búvárkod­va: a harangkészítés mesterségére. Mert a bronz, a főképpen réz és ón ötvözetéből készült harangok gyártói „titokzatos mesterség” művelői voltak - talán még ma is azok. A formakészí­tés hosszadalmas munkájának, az öt­vözet előállítás (fémolvasztás, összeté­tel), az öntés bonyolult műveletének rejtelmei apáról-fiúra öröklődtek. A harangszületés egész folyamata pedig - olvassuk a tanulmányban - roppant nehéz és fáradságos munka volt. Mindenekelőtt az öntőmintát készítet­ték el, óriási technológiai fegyelem­mel, mert „egyetlen lépés kihagyása vagy elnagyolása több hónap munkáját tehette semmissé”. Azután ott volt az öntőgödör kiásása, az olvasztókemen­cék elkészítése, az időtlen időkig tartó fújtatás, a megöntött harang kiemelé­se. Az öntők megbecsült mesterek vol­tak, „gyakran találjuk őket bírói vagy esküdti pozícióban”, nem is tartoztak voltaképpen a céhekhez, megbecsült­ségük is, jövedelmük is „átlagon felü­li” volt. Oka volt a feléjük áramló tisz­teletnek: a legkorábbi, még a kolostori műhelyekben szerzetesként harangot öntő, még a későbbi, a középkori váro­sok harangöntő mesterei évszázadokat szolgálni akaró tárgyat készítettek. Folyvást keresve maguk is a titkot, a harangok hangja és mérete, formája között. Csak a szakemberek értik, mi csupán jelezzük a szakirodalmi tényt: a régebbi, „viaszveszejtéses” eljárást úgy 1200 körül felváltó agyag öntőfor­ma („agyag álharang”) a korábbi „méhkas” formájú, s többnyire repedt, fakó hangú harangok helyett kúpo­­sabb, „cukorsüveg” alakú harangok öntését tette lehetővé, s általa megszü­lethetett a „tisztább és erősebb” ha­rangszó is. A tizenharmadik-tizenne­gyedik században azután új harangalak vált általánossá, a „klasszikus gótikus” forma, amely a mai harangforma őse is, még dalolóbbá vált a hang is. A mesternek, a mindenkorinak, tudnia kellett azt is: a harang falvastagsága is döntő tényező a hang kialakításában. Meg azt: az eltérő formák más-más hangon szólalnak meg. S ott volt az ötvözet nagy, becses titka! A „harangbronz” 77-80 száza­lékban réz, 20-23 százalékban ón: a modern kori harangöntés voltaképpen azt az arányt használja, amelyet már a középkorban kitaláltak, kikísérletez­tek. Egy Pusztaszeren kiásott Árpád­kori harangtöredék anyagelemzése is hasonló arányt mutat. Az ötvözet titka egyben hiedelmeket is cáfolt. Azt pél­dául, hogy a harang hangjának szépsé­ge, csengése egyenes arányban áll a hozzáadott ezüst mennyiségével. Cá­folták ezt a mesterek vagy sem, a „jámbor hiedelem” sok polgárt ösztön­zött arra, hogy a fortyogó ötvözetbe saját ezüst ékszereiket vessék be. Meg talán az adakozás keresztényi gesztu­sa, meg valamiféle kimondatlan vágy­kép is munkált bennük olyankor, mint­ha a megkonduló harang szava majd az ő hitüket is zúgná... Egy jeles történetet említ írásában Benkő Elek épp e hiedelemmel kap­csolatban. 1917-ben rekvirálni akarták a kézdivásárhelyi református templom 1834-ben újraöntött harangját is. Az egyház - meg a város - tiltakozott, de a tiltakozásnak, ha csupán általános nemtetszés, aligha lett volna foganatja. Tehát praktikához folyamodva azt ír­ták: a harang újraöntésekor „a buzgó hívek igen sok arany és ezüst ékszerü­ket hányták bele a harang olvadó anya­gába, és így ezen értékes anyag a ha­rangnak hadi célokra való felhasználá­sa esetén veszendőbe menne”. Nem ment veszendőbe, akár volt benne arany s ezüst, akár csak a fáma dúcol­­ta alá a praktikus ötletet. Szerencsés - mondhatnánk: szoros - kivétel volt az a kézdivásárhelyi, mert harangok ton­nái, százai változtak át az első világhá­borúban is fegyverré. A fordítottjáról még nem szól történet. A harangszó nélküli lét a ma embere számára már elképzelhetetlen. A magya­rok számára végképp, 1456. június 29-én született az a pápai rendelet, amely a tö­rök előrenyomulása elleni védekezésként is, kötelezővé tette, hogy minden nap dél­ben háromszor szólaljon meg a harang. Nem sokkal később, július 22-én Hunya­di János Nándorfehérvárnál győzelmet aratott a törökök felett: a két esemény összemosódott, s a déli harangszó azóta is a magyarok győzelmének ünnepét zúg­ja. Európát az a győzelem mentette meg a töröktől. Szép, nemes ötlet volt az a millen­niumi gondolat, mely szerint hetente - hetenként - más és más település, templom harangszavát hallhatjuk a magyar rádióban. A melléjük mesélt kis történetekből év végére kikereked­het Magyarország harangtörténelme, értékes fejezete a magyar keresztyén­ség történetének. Amikor a harangból fegyver lesz, az első világháború idején hadi célokra rekvirált harangok egy gyűjtőhelyen

Next