Reformátusok Lapja, 2002 (46. évfolyam, 1-52. szám)
2002-08-25 / 34. szám
2002. augusztus 25 Hit és élet IKHMTIM m 5 Simeon éneke Lukács evangélista feljegyez három olyan imádságot, mely Jézus születéséhez kapcsolódóan hangzott el. Az egyház- és művészettörténet során ezek énekekként váltak ismertté. Latin kezdőszavaikról kapták nevüket: Mária éneke, a „Magnificat” (1:46-55), Zakariás éneke, a „Benedictus” (1:68-79) és Simeon éneke, a „Nunc dimituis” (2:29-32). Most e harmadik imádságra figyeljünk, melynek átköltött változatát úrvacsorás istentiszteletek végén éneklik sok gyülekezetben: „Uram, bocsássad el Szolgádat békével...” (447. ének). Simeon esetében nem csak az imádság lehet példa számunkra, hanem maga az imádkozó ember is. Az imádságok meghallgatásának nem csak az a feltétele, hogy milyen imádságot mondunk, hanem az is, hogy milyen lélekkel mondjuk. Milyen legyen az imádkozó ember? Természetesen erre a kérdésre is sok és sokféle választ lehet adni. Bennünket most hadd tanítson az agg Simeon. Lukács feljegyzi róla, hogy „igaz és kegyes ember volt”, aki „várta Izráel vigasztalását” (2:25). Nem tudjuk, hogy milyen sokáig várta, de valószínűleg évtizedeken át. Isten megígérte neki, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja a Messiás, a „Felkent” Üdvözítő megérkezését (26. o.). Simeon a kitartó várakozás szép példája. Nem bizonytalanodik el, amint múlnak az évek, hanem türelmesen vár. Bennünket gyakran megkísért, hogy azonnal látni akarjuk imádságaink beteljesülését. Valóban nehéz várni, de erőt adhat, ha Simeonhoz hasonlóan Isten ígéreteiben bízva várunk. Gyermekkorom óta belém ivódott emlék, hogy egy idős asszonytestvér minden bibliaóra végén a felnőtt fia megtéréséért imádkozott. Már ő maga is egyre haladt előre a korban, s fia is javában középkorú volt, de a hívő anya soha nem adta fel a reményt. Egy életre megtanított arra, hogy „Simeonként” kell várni a vigasztalást - talán évtizedeken át is. Egyedül Isten tudja, hogy mikor van itt az ideje egy imádság meghallgatásának. Ha nehéz is elfogadni azt, hogy „késik” a válasz, bízzunk abban, hogy Isten semmiről nem késik le... Az imádkozó Simeon abban is örök érvényű példa, hogy képes volt meglátni a csodákat. Talán ez hiányzik a leginkább mai, modern életünkből. Pedig Istennel nem lehet találkozni, ha nem vagyunk nyitottak arra, hogy az elképzeléseinket felülmúló módon is meg tud jelenni. Simeon esetében éppen az a csodálatos, hogy ő egy kicsiny gyermekben is meg tudta látni a világ Üdvözítőjét. Amikor a kisded Jézust felvitték szülei a jeruzsálemi templomba a mózesi törvényeknek megfelelően, Simeon akkor mondta: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára...” (29-31. o.). A jeruzsálemi templomban gyakori látvány lehetett a néhány napos fiúgyermek, akit bemutatni, körülmetélni vittek oda. Simeon szemei - mondhatjuk így is: lelki szemei - meglátták ebben az egy gyermekben az egészen Mást. Ezért tudott Istent magasztaló, áldó életté válni (28 . v.). El kell gondolkozzam: vajon nem azért sivár sokszor az ima életem, mert nem tudom kicsiny dolgokban is felfedezni Isten csodáit? Csak néhány példa: a sakramentumi jegyekben látom-e a „jelzett dolgot”, Isten bizonyos kegyelmét, bűnbocsánatát? Víz, kenyér, bor: valóban mennyire hétköznapi „elemek”! Vagy a más könyvekhez sok tekintetben hasonló Bibliában észre tudom-e venni Isten üzenetét, az „írott Igét”? A hangos gyermekektől a lassan járó, nagyothalló idősekig olyan sokféle embert magában foglaló gyülekezet számomra a kiválasztottak közössége-e? Látom-e bennük Isten megváltott szentjeit? A kereső, még nem egész szívvel Jézus mellett döntő emberről is azt tartom-e a legfontosabbnak, hogy Jézus érte is meghalt? Ugye, ha így néznénk egymásra minden héten, akkor kevesebb lenne közöttünk a mindig új és új gyülekezetét kereső egyháztag... Aki követi ezekben az imádkozó Simeon példáját, az békességet nyert ember lesz (29. v.), és bőven talál okot Isten magasztalására kis és nagy dolgokban egyaránt. Mondjunk ma egy Istent áldó fohászt legnagyobb ajándékáért, az Üdvözítőért, s mondjunk egyet egy „kicsiny”, hétköznapi ajándékáért, melyben felfedeztük csodáját! Balla Péter Áprily Lajos (1887-1966) Fáradtság Kifárasztott a rettentő malom, fejem már zúg és csendességre vár. Ne szállj lelkemre, életunalom, te halkan vijjogó, sötét madár. Különös, gyakran rossznak tartott korunk rohanó, hivalkodó kaleidoszkóp-felszíne alatt érinthető közelségben szelíd, megingathatatlan hitű példaemberek élnek. Ők azok, akik közösséget vállalnak a tartós kereszthordozókkal és önzetlenül nyújtanak segítő kezet az elesetteknek. Id. Jakab Miklós ezeknek a nagyszerű embereknek az egyike. A siketeket oktató váci intézet, - melyet Európában negyedikként alapított (1802-ben) Cházár András - fennállásának 200. évfordulója jó alkalmat teremt, hogy útmutató emberi és lelkészi példájára emlékezzünk. Szülőföldjén, Erdélyben már gyermekként magába szívta az egymás segítésének természetességét. Lelkészi diplomájának megszerzésével párhuzamosan gyógypedagógiai és pszichológiai tanulmányokat is folytatott. Nem véletlenül sodródott a vakok és a siketek közé, választása már ifjú lelkészként is tudatos volt. Értük tanulta meg a jelbeszédet, a pontírást (Braille-írás) és az ő papjuk kívánt lenni. Úttörő módon kezdte meg a református és evangélikus vallású, „nagy értékű emberek” (Györgyfy Ákos) gyülekezetének szervezését. Első volt a lelkészek között, aki jelbeszéddel prédikált. Az 1938-ban megkezdett szolgálat 60 éven át tartott, melyben hű segítőtársa volt felesége, Erzsiké. Az istentiszteleteket többnyire a fasori református ill. evangélikus templomban tartották. Jakab Miklósnak komoly szerepe volt abban, hogy pontírású és nagybetűs Bibliák születtek a vak és a gyengénlátó emberek számára. Az Ószövetség néhány könyve mellett elkészült a teljes Újszövetség, valamint válogatás a református irodalom szépségeiből. Mindig arra törekedett, hogy a vak és a siket emberek a társadalom, a közösség teljes értékű tagjaiként élhessenek. Vallotta, hogy „a vakokról és a siketekről nem gondoskodni kell, hanem a problémáikat velük együtt kell megoldani”. A bennük rejlő erőt, értelmet és kisugárzást kívánta megismertetni a minden érzékszervükkel bíró emberekkel. Fáradhatatlanul végzett munkája elismeréséül a Vakok Szövetsége tiszteletbeli tagjává fogadta, s kétszer is kitüntette a Brailleemlékéremmel. A siketek egyesülete is befogadta és három alkalommal is neki ítélték legmagasabb szintű elismerésüket, a Cházár András emlékérmet. Május 31-i halála nagy veszteséget jelent. Egy szolgálatait értékelő vak testvér, Farkashalmi Gyula versben búcsúzott Jakab Miklóstól: Hűségedért (részlet) Hangodban tiszta fény / rezeg: / Hited fenséges havasi / nyugalma. / Rendíthetetlenül vezet I Szelíd Urad bölcs atyai / hatalma. / Tebenned bízva bíznak ők: / A csüggedők, a szenvedők. I Vigaszt Tetőled vár a vak, / Siket megérti szép szavad. / Van jó szavad mindenkihez, / Szereteted nem / puszta mez. / Nem talmi köntös, / nem palást, / Ahogy szavad teremt / varázst. / Nem csépeled a szent Igét, / De dolgozol mindenkiért, / Ki úgy érzed, hogy rászorul / És nélküled nem boldogul. / Kezed segít, ahol lehet, / El nem hagyod testvéredet. / Hűségedért a tisztelet / S a főhajtás kijár Neked. A látás- és hallássérültek misszionáriusa Id. Jakab Miklósra emlékezünk „Nem tudván élhetsz-e a nap lefogytáig, Tégy jót mindenekkel élted végfogytáig.’’ (Cházár András) Cs. Nagy Ibolya Rés a világra Amíg a fémből harang lesz „.. .és engedd, hogy a harangokat öszszetörjük”, imigyen esdekeltek eleink a Vata-féle lázadás (1046) krónikája szerint, s a pogány füleket nemcsak a kereszténység jelképének számító harangok zúgása zavarta, de minden, ami még István királyunk törvénykönyvének parancsai szerint üldözendő és büntetendő volt (s melynek olyan felülmúlhatatlanul megragadó ábrázolása látható Ratkó József István királydrámája Óbéli öregjének alakjában). Vagyis a pogány hitvilág, életvitel, létszemlélet, a „magunkkal hozott múlt” látható és lélekbeni jegyei, az imádság helyetti varázslás, papok helyett táltosok, jósok, s a pogány vallás minden, generációk létfelfogásába, életébe ivódott, a keresztyénség fölvételétől, az istváni törvények meghozatalától még el nem múlt, meg nem szűnt elemei. A pogány lázadások (1061-ben is volt még) zászlajukra írták - olyan erős volt a néptömegekben az ellenérzés a keresztyénség tanai ellen - a pogány szertartások visszaállítását, a keresztyén hit elvetését, a papok megöletését, a templomok lerombolását (Kristó Gyula: A tizenegyedik század története, 1999). Hosszú-hosszú évtizedeknek kellett eltelniük, generációknak kellett kihalniuk, amíg elhamvadtak a pogány kori hitvilág maradék őrtüzei is, s míg a harangok szavával megbékélt a nép. Míg a harang szava a mindennapi élet muzsikája lett. Muzsikája, hajóról, szépről tudósított és segélykérő, félrevert harangszó, amikor bajról, halálról, tűzről, áradásról, ellenségről, veszedelemről kiáltozott. Erről is, e nehéz korszakról, meg a középkor harangjairól, a déli harangszó történetéről, az újabb és legújabb kori „harangtörténelemről”, a haranghoz kapcsolódó néprajzi hagyományokról is szól az a még 2000-ben kiadott szép kötet (Déli harangszó), melynek most csupán egyetlen témájára vetünk — arra is futólag - pillantást, Benkő Elek tanulmányában búvárkodva: a harangkészítés mesterségére. Mert a bronz, a főképpen réz és ón ötvözetéből készült harangok gyártói „titokzatos mesterség” művelői voltak - talán még ma is azok. A formakészítés hosszadalmas munkájának, az ötvözet előállítás (fémolvasztás, összetétel), az öntés bonyolult műveletének rejtelmei apáról-fiúra öröklődtek. A harangszületés egész folyamata pedig - olvassuk a tanulmányban - roppant nehéz és fáradságos munka volt. Mindenekelőtt az öntőmintát készítették el, óriási technológiai fegyelemmel, mert „egyetlen lépés kihagyása vagy elnagyolása több hónap munkáját tehette semmissé”. Azután ott volt az öntőgödör kiásása, az olvasztókemencék elkészítése, az időtlen időkig tartó fújtatás, a megöntött harang kiemelése. Az öntők megbecsült mesterek voltak, „gyakran találjuk őket bírói vagy esküdti pozícióban”, nem is tartoztak voltaképpen a céhekhez, megbecsültségük is, jövedelmük is „átlagon felüli” volt. Oka volt a feléjük áramló tiszteletnek: a legkorábbi, még a kolostori műhelyekben szerzetesként harangot öntő, még a későbbi, a középkori városok harangöntő mesterei évszázadokat szolgálni akaró tárgyat készítettek. Folyvást keresve maguk is a titkot, a harangok hangja és mérete, formája között. Csak a szakemberek értik, mi csupán jelezzük a szakirodalmi tényt: a régebbi, „viaszveszejtéses” eljárást úgy 1200 körül felváltó agyag öntőforma („agyag álharang”) a korábbi „méhkas” formájú, s többnyire repedt, fakó hangú harangok helyett kúposabb, „cukorsüveg” alakú harangok öntését tette lehetővé, s általa megszülethetett a „tisztább és erősebb” harangszó is. A tizenharmadik-tizennegyedik században azután új harangalak vált általánossá, a „klasszikus gótikus” forma, amely a mai harangforma őse is, még dalolóbbá vált a hang is. A mesternek, a mindenkorinak, tudnia kellett azt is: a harang falvastagsága is döntő tényező a hang kialakításában. Meg azt: az eltérő formák más-más hangon szólalnak meg. S ott volt az ötvözet nagy, becses titka! A „harangbronz” 77-80 százalékban réz, 20-23 százalékban ón: a modern kori harangöntés voltaképpen azt az arányt használja, amelyet már a középkorban kitaláltak, kikísérleteztek. Egy Pusztaszeren kiásott Árpádkori harangtöredék anyagelemzése is hasonló arányt mutat. Az ötvözet titka egyben hiedelmeket is cáfolt. Azt például, hogy a harang hangjának szépsége, csengése egyenes arányban áll a hozzáadott ezüst mennyiségével. Cáfolták ezt a mesterek vagy sem, a „jámbor hiedelem” sok polgárt ösztönzött arra, hogy a fortyogó ötvözetbe saját ezüst ékszereiket vessék be. Meg talán az adakozás keresztényi gesztusa, meg valamiféle kimondatlan vágykép is munkált bennük olyankor, mintha a megkonduló harang szava majd az ő hitüket is zúgná... Egy jeles történetet említ írásában Benkő Elek épp e hiedelemmel kapcsolatban. 1917-ben rekvirálni akarták a kézdivásárhelyi református templom 1834-ben újraöntött harangját is. Az egyház - meg a város - tiltakozott, de a tiltakozásnak, ha csupán általános nemtetszés, aligha lett volna foganatja. Tehát praktikához folyamodva azt írták: a harang újraöntésekor „a buzgó hívek igen sok arany és ezüst ékszerüket hányták bele a harang olvadó anyagába, és így ezen értékes anyag a harangnak hadi célokra való felhasználása esetén veszendőbe menne”. Nem ment veszendőbe, akár volt benne arany s ezüst, akár csak a fáma dúcolta alá a praktikus ötletet. Szerencsés - mondhatnánk: szoros - kivétel volt az a kézdivásárhelyi, mert harangok tonnái, százai változtak át az első világháborúban is fegyverré. A fordítottjáról még nem szól történet. A harangszó nélküli lét a ma embere számára már elképzelhetetlen. A magyarok számára végképp, 1456. június 29-én született az a pápai rendelet, amely a török előrenyomulása elleni védekezésként is, kötelezővé tette, hogy minden nap délben háromszor szólaljon meg a harang. Nem sokkal később, július 22-én Hunyadi János Nándorfehérvárnál győzelmet aratott a törökök felett: a két esemény összemosódott, s a déli harangszó azóta is a magyarok győzelmének ünnepét zúgja. Európát az a győzelem mentette meg a töröktől. Szép, nemes ötlet volt az a millenniumi gondolat, mely szerint hetente - hetenként - más és más település, templom harangszavát hallhatjuk a magyar rádióban. A melléjük mesélt kis történetekből év végére kikerekedhet Magyarország harangtörténelme, értékes fejezete a magyar keresztyénség történetének. Amikor a harangból fegyver lesz, az első világháború idején hadi célokra rekvirált harangok egy gyűjtőhelyen