Reformátusok Lapja, 2005 (49. évfolyam, 1-52. szám)

2005-01-02 / 1. szám

2005. Január 2.3 Református szemmel Reményteljes jövendő -------------------------Folytatás az 1. oldalról Mikor Mohácsnál a legmélyebb sebet kapta az ország, akkor adta Isten gyógyí­tó írnak a megtartatás olaját, a reformáci­ót. A néptelen puszták felett felhangzott az ének és hangzott a Biblia tanítása... nyilvánvalóvá lett, hogy betelt az Ige: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az úr - békességet és nem rom­lást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek” (Jer 29,11). Népünknek azért van helye a nemze­tek közösségében, hogy nyilvánvalóvá legyen: Isten békességes gondolatai győzelemre vezetnek. Erre a feladatra nevelnek az új esztendő napjai, mert a mostani küzdelemben gyűlik az erőnk a győzelemre. Ha Isten tisztességét tartjuk szem előtt, akkor tiszta szívvel kérhetjük Istent, hogy adjon szabad utat a mi né­pünknek, hogy minden erejét az ő szol­gálatára szentelhesse. Ha Isten tisztessége a cél, amire né­zünk, akkor az megéri a legnagyobb ál­dozatot is. Az apostoli szó legyen ma is hatalmas: „Mert közülünk senki sem él önmagának...” (Róm 14,7). Küzdjünk, mert küzdelmünk nem lehet hiábavaló, míg az örök életnek terem gyümölcsöket. Mi még itt vagyunk, ismerjük feladatun­kat és késznek kell lennünk hivatásunk betöltésére. Ebben az esztendőben sem fogjuk a „kimondott jólét” napjait élni, hanem éljük az önfeláldozás idejét. Mi az élet áldozatai vagyunk és csak akkor kér­hetünk győzelmes életet, ha Isten akarata árad a mi életünkből. A nehéz időkben né­pünk és egyházunk életéből az új esz­tendőben ennek a győzelemnek kell ki­bontakozni, az örök élet sugarainak kell felragyogni. Csak Isten útjain kell járni... könny, verejték, töredelem nem az időért van, hanem az örökkévalóságért. Mert egyedül Isten tudja, hogy mi a terve ve­lünk, ezért fontos, hogy törődések, kudar­cok, győzelmek felrettentsék népünket. Nem vagyunk nagy nemzet, de lehetünk hit és engedelmesség által Isten győzel­mes népe. Ez az a reményteljes jövendő, melyet Urunk megadhat nekünk ebben az új esztendőben. Enyhítő szó a határokon túlra Megkövette a határon túli magyarokat karácsonyi igehirdetésé­ben Bölcskei Gusztáv református püspök. „Kövessük meg őket, akik ezen az előrehozott karácsonyi befogadáson zörgettek és nem találtak befogadásra” - utalt a december 5-i népszavazás kimenetelére a Magyarországi Református Egyház zsinatának lelkészi elnöke a debreceni Nagytemplomban. A püspök idézett egy debreceni polgár hozzá írt leveléből, amelyben arról tájékoztat­ja, hogy „végtelen szomorúsággal és fájdalommal éltük meg a december 5-i népsza­vazás eredményét”. A levélíró sok-sok igennel szavazó debreceni polgár nevében felkér­te a református egyházfőt, ha teheti, kövesse meg ezért a határon túli magyarokat. A püspök igehirdetésében arról beszélt, hogy karácsonykor az apróságokra is oda­figyelünk. Ezek közül - szavai szerint­­ a legnagyobb figyelmeztetés, hogy „őrzői va­gyunk egymásnak családban, gyülekezetben, nemzetben”. „A karácsony hirdeti a fe­lebaráti szeretet hatalmát népszavazás előtt és után is” - tette hozzá. Visszatérő gon­dolata volt az igehirdetésnek, hogy „csak a világosságot hozó ünnep a maradandó, csak az, amelyik szembe tud nézni a sötétség hatalmával”. „Isten a világosság Atyja, aki a teremtés hajnalán, amikor sötétség töltötte be a mélységet, szólt, legyen világosság és elindult az élet csodálatos története” - mond­ta. Hozzátette: „a karácsony a sötétségben fénylő világosság ünnepe, a legyőzhetetlen reményé”. A betlehemi kisdedre utalva hangoztatta: „Isten tud kicsi lenni, de soha nem lesz kicsinyes”. „A betlehemi gyermek világosságot hoz, amelyben észlelhetjük egymást, azt, hogy mi a fontos, mi nem, mit kell nagyon őrizni” - mondta. „Maradandó csak az az ün­nep, amelyik világosságot hoz” - ismételte meg a püspök. Igehirdetése végén Jézus Krisztusra utalva kérte: „az ő világossága (...) adjon ne­künk kicsiny, de nem kicsinyes, áldott ünnepet”. _____________________________­___________ » Teremfoci bajnokság A Református Keresztyén Ifjúsági Egyesület és a Magyar Népfőiskolai Collegium közös szervezésében került sor az immáron 12 éve hagyományos karácsonyi teremfoci-bajnokságra, az ünnep előtti hétvégén, a pestszentlőrin­ci sportcsarnokban. A résztvevő 11 csapat nagyszámú közönség előtt igen iz­galmas mérkőzéseket vívott egymással. A 2004. évi Karácsony Kupát a pesterzsébeti gyülekezet ifije nyerte el. A „legjobb kapus” címet Arányi Levente - a Lónyay Gimnázium diákja -, a „gólkirály” címet Fehér Levente, a „legjobb mezőnyjátékos” elismerést pe­dig Benkő Lóránt (Pécs) kapta. A bajnokság sikere megerősítette szervezők azon nézetét, miszerint jövőre is nagy érdeklődésre tarthat számot a karácso­nyi futball kupa. Gratulálunk minden kedves résztvevőnek! A debreceni Füvész­­kerti Általános Iskola részt vett a Citibank 2004/2005-ös orszá­gos Iskolatámogatá­si Programjában. A program keretében a Citigroup Alapít­vány 700.000 Ft ér­tékű pénzügyi-gaz­dasági oktatási cso­magot adományozott az iskola 1-8. osztá­lyos tanulói számára. Barcza János FELVÉTELE Bocskai fejedelem szellemében -------------------------Folytatás az 1. oldalról Folytatva a mintegy 500 anyaország­ba érkező lelkipásztor szolgálatát, a mai napon Kolozsvárott azért találkoztunk, hogy karácsony előestéjén kifejezzük összetartozásunkat, egymás iránti szoli­daritásunkat, szeretetünket. Bízunk Istenben, aki segíthet a kö­zömbösség, a megfélemlítettség állapo­tában is újat kezdeni. Bízunk a közösség, a nyitott párbeszéd erejében. Ez a bizodalom kötelez és új fel­adatokra hív! Ezért a következőket hatá­roztuk el: 1. Jó szívvel támogatjuk a Magyarorszá­gi Református Egyház Zsinata által el­fogadott ajánlásokat a kettős állam­­polgárságról rendelkező törvény tar­talmi kidolgozásához és ilyen irányú javaslattételre biztatjuk a határon túli testvéregyházakat is. 2. 2005 böjtjében 500 magyarországi lel­kész látogat a Kárpát-medence refor­mátus gyülekezeteibe, hogy bizonysá­got tegyen Isten szeretetéről és együ­vé tartozásunk minden körülmények között megélt valóságáról. 3. A Generális Konvent célkitűzésének megfelelően szorosabbra kötjük az egyházkerületek, egyházmegyék és egyházközségek kapcsolatát, progra­­mot dolgozunk ki az egyházközségek és intézmények hitéleti, nevelési, gaz­dasági és szociális kezdeményezései összefogására, koordinálására. 4. Osztozva a kisebbségi lét, hátrányai­ban és lehetőségeiben, határozottan keressük az elvi és gyakorlati együtt­működést (jogalkotási egyeztetéstől a liturgia reformig), és egymás érdekei képviseletének hatékonyabb formáit. 5. Bátorítjuk a Generális Konvent tag­egyházait, hogy kezdjenek egyeztetést a testvéregyházaikkal a kisebbségi magyarság ügyének mielőbbi megol­dását segítő konkrét javaslatokról. A közös szolgálat örömébe hívunk min­denkit Bocskai István végrendeletének szavaival: „Meghagyom, szeretettel int­vén mind az erdélyieket és magyarorszá­gi híveinket az egymás között való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdé­lyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemségek alatt lesznek is, el ne sza­kadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák őket atyafiaknak, vérüknek." B­ ár jól tudjuk, hogy Újév napja, mint kezdet, kiindulási pont, mindössze embercsinálta illúzió az idő végtelensé­gében, mégis emberöltők óta az a nap, amikor az ember számadást készít a múltról és terveket sző, fogadalmakat tesz a jövendőre nézve. Szükséges is, jó is, hasznos is, úgy a tette­inkkel való elszámolás, mint időnként az újrakezdés józan kiterve­­lése ennek az elszámolásának az árnyékában. Emberek vagyunk, s ezáltal hibákat követünk el, mind egyénenként, mind közösségként avagy nemzetként, mely elkövetett hibáknak következményei alatt szenvednünk kell. Ha fölismerjük ezeket a hibákat és igyekszünk levetkőzni, akkor elmondhatjuk, hogy szenvedésünk haszonnal járt. Ha azonban elmulasztjuk akár a felismerést, akár az orvoslást, szen­vedéseink értelmetlenek és hiábavalóak maradnak és egyre újabb, egyre keserűbb és súlyosabb szenvedésket vonnak maguk után. Aki verembe esett, az csak fölfele menekülhet ki onnan. Ha lefele pró­bál menekülni, egyre mélyebbre ássa önmagát. Mi magyarok Trianon óta a lefele való meneküléssel próbál­koztunk. Legnagyobb hibánkat, a széthúzást, mely Mohács óta egyik nyomorúságból a másikba vitt, az utolsó félévszázad so­rán odáig tökéletesítettük, hogy ma már alig található két ma­gyar ezen a földön, aki huzamosabb ideig képes, minden erejét összetéve, egy közös cél érdekében dolgozni. Ez az oka annak, hogy sem az orosz gyarmattá vált Magyarországon, sem idekint a szabad földön egy lépést sem haladunk előre, sőt egyre mé­lyebbre ássuk magunk alatt a vermet. Szomszédaink, a romá­nok, csehek, szerbek, horvátok araszonként dolgozzák magukat fölfelé. Isten szabad napfénye felé, s mennél melegebben süt reájuk a nap, annál hidegebbé válik rajtunk a sötétség. Tudatosan vagy öntudatlanul, de valamennyien tudjuk, hogy sorsunk nem is fordulhat jóra mindaddig, amíg meg nem szaba­dulunk lelki hibánktól, mely újra és újra vesztünket okozta. Amíg meg nem tanuljuk, hogy a magyar ember első kötelessé­ge Istenével szemben a többi magyarral való megbékélés a test­véri szeretet jegyében, az egyetértés és együttműködés megte­remtése, és ezen keresztül a nemzeti egység újjáépítése. Egyénileg mindegyikünk lelkében ott pislákol a vágy, hogy valóban testvérek legyünk. Egyénileg minden egyes magyar ér­zi és tudja, hogy szeretnünk és segítenünk kellene egymást, mint ahogy azt más, szerencsésebb nemzetek fiai teszik. Irigy­ség, hiúság, önzés és egyéb kicsinyes gyöngeségeink azonban megakadályoznak abban, hogy valóban testvérekké válhasunk. Nem vagyunk képesek felülemelkedni ezeken a gyengeségein­ken és összefogás helyett viszálykodunk, egymás segítése he­lyett aláássuk egymást, és közben panaszkodunk, hogy egyre mélyebbre süllyedünk a világ népei között. Önmagunkat sül­lyesztjük alá. Ellenségeink csupán a magyar földet darabolták szét alattunk. Amit ők nem voltak képesek megtenni ellenünk, azt elvégeztük mi magunk: földaraboltuk a magyar lelkiséget. Ez az újévi magyar számadás őszinte és becsületes képe. Be­hunyhatjuk a szemünket, hogy ne lássuk, de a kép nem változik meg ettől. Meg is feledkezhetünk róla, mint ahogy a leégett, le­rombolt családi hajlékról megfeledkezhet az ember, ha mentődni kíván a fájdalomtól, és talán okosan is tennénk, ha megfeledkez­nénk magyar voltunkról és az ezzel járó felelősségről, ha már képtelenek lettünk arra, hogy mint magyarok hibáinkat levet­kőzve új jövendőt építsünk magunknak. Ha azonban van valami kis értelme is annak, hogy újévi számadást tegyünk magunkkkal és magunkban, ez csak az le­het, hogy a számadáson okulva megpróbáljuk kitervelni az új­rakezdés, a jóvátétel lehetőségét. Fogadalmat teszünk, hogy az új esztendőben minden erőnket az egymás közötti békesség Adjon Isten erőt, minden magyarnak­ megteremtésére fordítjuk. Minden igyekezetünkkel azon le­szünk, hogy kiküszöböljük a félreértéseket, melyek elválaszta­nak egymástól, és megkeressük azt a lelki alapot, melyre föl­építhetjük az egyetértést és az egységet. Kétségtelen, hogy véleménykülönbségeink mindig lesznek, és erre szükség is van, mert enélkül nincs fejlődés, haladás, szellemi tisztulás. Elvi vita azonban nem lenne szabad, hogy gyűlölködéssé fajuljon el. Kétségtelen az is, hogy hazaárulók és nemzetárulók mindig lesznek közöttünk, s a testvéri szeretet nem jelentheti azt, hogy ezeket az egyéneket meg kell tűrjük magunk között. Ellenkezőleg. Időtálló egységet, mint időtálló acélt is, csak salak­mentes, tiszta anyagból lehet önteni. Akik magyar nyelven megírt orosz propaganda­ könyvekkel próbálják ma megrontani gyermeke­ink, unokáink lelkét, azokkal még csak szóbaállnunk sem illik. Akik azonban megegyezünk abban, hogy elsősorban magyarok vagyunk, s hogy magyarságunkat minden idegen világnézettől mentesen kívánjuk átmenteni unokáink számára, a magyar jövendő számára, akik hiszünk abban, hogy a magyar népnek jussa van iga­zi, önkormányzatot és szellemi függetlenséget jelentő szabadság­hoz, azok egymásra kell találjunk végre ebben az emberi vadonban. Ha van még jelentősége az új esztendőnek, mint ember állí­totta mérföldkőnek, mely célszerűség okából feldarabolja az időt, s lehetőséget nyújt a kezdés illúziójának arra, hogy lezár­hasson egy elrontott múltat és újjá tervezze a jövendőt, akkor ez a jelentőség módot kell nyújtson számunkra ahhoz, hogy ko­moly, becsületes és lelkiismeretes önrevízió után valóban ráis­merjünk hibáinkra, s azokat kiküszöbölve testvérekhez méltó módon éljünk és dolgozzunk, egymás mellett és együtt, nemze­tünk érdekében. Nem elég, ha csak ráköszönünk egymásra a megszokott szavakkal: „Adjon Isten boldog újesztendőt!” Mert Isten szándéka üres szavaktól nem változik javunkra. Ha való­ban „boldog újesztendőt” várunk, akkor teljesítenünk kell előbb az isteni parancsot: „Szeresd felebarátodat, mint önmaga­dat, s szeresd nemzetedet önmagadnál is jobban”. Adjon az Úristen erőt, egészséget minden derék magyarnak, és a magyar szívekbe egymás iránt való hűséges szeretetet. ♦ JEGYZET.­­ Harmincöt esztendővel ezelőtt közölte a Kanadai Magyarság című lap Wass Albertnek ezeket a sorait. Már-már döbbenetes, hogy a kényszerű emigrációban élő erdélyi magyar író újévi gondolatai azóta is milyen időszerűek - különöskép­pen napjainkban, a nemrég lezárult esztendő decemberének ötödik napja óta, mi­köris az anyaországban, egy félelmetesen riogató kormánypropaganda eredményeként újólag elkeserítő módon nyilatkozott meg a magyar széthúzás, a nemzeti össze­tartozás ügye iránti érzéketlenség, a határokon kívülre szakadt nemzet­testvérekkel szembeni közömbösség. Wass Albert Amerikában kezdettől fogva mindvégig, háláldig, publicisztikai cikkeinek, esszéinek, tanulmányainak sokaságában is következetesen számon tartotta a hazai és külhoni magyar gon­dokat, s tudatosítani igyekezett a szétszakított nemzet együvétar­ tozásának eszményét. 1963 augusztusától a Kanadai Magyarság oldalain jelent meg a Magyar szemmel című sorozata, de ugyan­ekkor állandó rovata volt a rádióban és a többi lapok, folyóira­tok is rendszeresen közölték írásait. Munkásságának ez a tetemes hányada (többször oldalnyi szövegről van szó) csak mostanság kezd ismertté válni a magyar olvasók előtt; a hagyaték ilyen jel­legű anyagának kiadása épp csak elkezdődött Budapesten, a Kráter Kiadónál, s remélhetőleg hamarosan napvilágot látnak a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó kötetei is. Nagy Pál

Next