Reformátusok Lapja, 2005 (49. évfolyam, 1-52. szám)
2005-01-02 / 1. szám
2005. Január 2.3 Református szemmel Reményteljes jövendő -------------------------Folytatás az 1. oldalról Mikor Mohácsnál a legmélyebb sebet kapta az ország, akkor adta Isten gyógyító írnak a megtartatás olaját, a reformációt. A néptelen puszták felett felhangzott az ének és hangzott a Biblia tanítása... nyilvánvalóvá lett, hogy betelt az Ige: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az úr - békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek” (Jer 29,11). Népünknek azért van helye a nemzetek közösségében, hogy nyilvánvalóvá legyen: Isten békességes gondolatai győzelemre vezetnek. Erre a feladatra nevelnek az új esztendő napjai, mert a mostani küzdelemben gyűlik az erőnk a győzelemre. Ha Isten tisztességét tartjuk szem előtt, akkor tiszta szívvel kérhetjük Istent, hogy adjon szabad utat a mi népünknek, hogy minden erejét az ő szolgálatára szentelhesse. Ha Isten tisztessége a cél, amire nézünk, akkor az megéri a legnagyobb áldozatot is. Az apostoli szó legyen ma is hatalmas: „Mert közülünk senki sem él önmagának...” (Róm 14,7). Küzdjünk, mert küzdelmünk nem lehet hiábavaló, míg az örök életnek terem gyümölcsöket. Mi még itt vagyunk, ismerjük feladatunkat és késznek kell lennünk hivatásunk betöltésére. Ebben az esztendőben sem fogjuk a „kimondott jólét” napjait élni, hanem éljük az önfeláldozás idejét. Mi az élet áldozatai vagyunk és csak akkor kérhetünk győzelmes életet, ha Isten akarata árad a mi életünkből. A nehéz időkben népünk és egyházunk életéből az új esztendőben ennek a győzelemnek kell kibontakozni, az örök élet sugarainak kell felragyogni. Csak Isten útjain kell járni... könny, verejték, töredelem nem az időért van, hanem az örökkévalóságért. Mert egyedül Isten tudja, hogy mi a terve velünk, ezért fontos, hogy törődések, kudarcok, győzelmek felrettentsék népünket. Nem vagyunk nagy nemzet, de lehetünk hit és engedelmesség által Isten győzelmes népe. Ez az a reményteljes jövendő, melyet Urunk megadhat nekünk ebben az új esztendőben. Enyhítő szó a határokon túlra Megkövette a határon túli magyarokat karácsonyi igehirdetésében Bölcskei Gusztáv református püspök. „Kövessük meg őket, akik ezen az előrehozott karácsonyi befogadáson zörgettek és nem találtak befogadásra” - utalt a december 5-i népszavazás kimenetelére a Magyarországi Református Egyház zsinatának lelkészi elnöke a debreceni Nagytemplomban. A püspök idézett egy debreceni polgár hozzá írt leveléből, amelyben arról tájékoztatja, hogy „végtelen szomorúsággal és fájdalommal éltük meg a december 5-i népszavazás eredményét”. A levélíró sok-sok igennel szavazó debreceni polgár nevében felkérte a református egyházfőt, ha teheti, kövesse meg ezért a határon túli magyarokat. A püspök igehirdetésében arról beszélt, hogy karácsonykor az apróságokra is odafigyelünk. Ezek közül - szavai szerint a legnagyobb figyelmeztetés, hogy „őrzői vagyunk egymásnak családban, gyülekezetben, nemzetben”. „A karácsony hirdeti a felebaráti szeretet hatalmát népszavazás előtt és után is” - tette hozzá. Visszatérő gondolata volt az igehirdetésnek, hogy „csak a világosságot hozó ünnep a maradandó, csak az, amelyik szembe tud nézni a sötétség hatalmával”. „Isten a világosság Atyja, aki a teremtés hajnalán, amikor sötétség töltötte be a mélységet, szólt, legyen világosság és elindult az élet csodálatos története” - mondta. Hozzátette: „a karácsony a sötétségben fénylő világosság ünnepe, a legyőzhetetlen reményé”. A betlehemi kisdedre utalva hangoztatta: „Isten tud kicsi lenni, de soha nem lesz kicsinyes”. „A betlehemi gyermek világosságot hoz, amelyben észlelhetjük egymást, azt, hogy mi a fontos, mi nem, mit kell nagyon őrizni” - mondta. „Maradandó csak az az ünnep, amelyik világosságot hoz” - ismételte meg a püspök. Igehirdetése végén Jézus Krisztusra utalva kérte: „az ő világossága (...) adjon nekünk kicsiny, de nem kicsinyes, áldott ünnepet”. ________________________________________ » Teremfoci bajnokság A Református Keresztyén Ifjúsági Egyesület és a Magyar Népfőiskolai Collegium közös szervezésében került sor az immáron 12 éve hagyományos karácsonyi teremfoci-bajnokságra, az ünnep előtti hétvégén, a pestszentlőrinci sportcsarnokban. A résztvevő 11 csapat nagyszámú közönség előtt igen izgalmas mérkőzéseket vívott egymással. A 2004. évi Karácsony Kupát a pesterzsébeti gyülekezet ifije nyerte el. A „legjobb kapus” címet Arányi Levente - a Lónyay Gimnázium diákja -, a „gólkirály” címet Fehér Levente, a „legjobb mezőnyjátékos” elismerést pedig Benkő Lóránt (Pécs) kapta. A bajnokság sikere megerősítette szervezők azon nézetét, miszerint jövőre is nagy érdeklődésre tarthat számot a karácsonyi futball kupa. Gratulálunk minden kedves résztvevőnek! A debreceni Füvészkerti Általános Iskola részt vett a Citibank 2004/2005-ös országos Iskolatámogatási Programjában. A program keretében a Citigroup Alapítvány 700.000 Ft értékű pénzügyi-gazdasági oktatási csomagot adományozott az iskola 1-8. osztályos tanulói számára. Barcza János FELVÉTELE Bocskai fejedelem szellemében -------------------------Folytatás az 1. oldalról Folytatva a mintegy 500 anyaországba érkező lelkipásztor szolgálatát, a mai napon Kolozsvárott azért találkoztunk, hogy karácsony előestéjén kifejezzük összetartozásunkat, egymás iránti szolidaritásunkat, szeretetünket. Bízunk Istenben, aki segíthet a közömbösség, a megfélemlítettség állapotában is újat kezdeni. Bízunk a közösség, a nyitott párbeszéd erejében. Ez a bizodalom kötelez és új feladatokra hív! Ezért a következőket határoztuk el: 1. Jó szívvel támogatjuk a Magyarországi Református Egyház Zsinata által elfogadott ajánlásokat a kettős állampolgárságról rendelkező törvény tartalmi kidolgozásához és ilyen irányú javaslattételre biztatjuk a határon túli testvéregyházakat is. 2. 2005 böjtjében 500 magyarországi lelkész látogat a Kárpát-medence református gyülekezeteibe, hogy bizonyságot tegyen Isten szeretetéről és együvé tartozásunk minden körülmények között megélt valóságáról. 3. A Generális Konvent célkitűzésének megfelelően szorosabbra kötjük az egyházkerületek, egyházmegyék és egyházközségek kapcsolatát, programot dolgozunk ki az egyházközségek és intézmények hitéleti, nevelési, gazdasági és szociális kezdeményezései összefogására, koordinálására. 4. Osztozva a kisebbségi lét, hátrányaiban és lehetőségeiben, határozottan keressük az elvi és gyakorlati együttműködést (jogalkotási egyeztetéstől a liturgia reformig), és egymás érdekei képviseletének hatékonyabb formáit. 5. Bátorítjuk a Generális Konvent tagegyházait, hogy kezdjenek egyeztetést a testvéregyházaikkal a kisebbségi magyarság ügyének mielőbbi megoldását segítő konkrét javaslatokról. A közös szolgálat örömébe hívunk mindenkit Bocskai István végrendeletének szavaival: „Meghagyom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás között való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemségek alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák őket atyafiaknak, vérüknek." B ár jól tudjuk, hogy Újév napja, mint kezdet, kiindulási pont, mindössze embercsinálta illúzió az idő végtelenségében, mégis emberöltők óta az a nap, amikor az ember számadást készít a múltról és terveket sző, fogadalmakat tesz a jövendőre nézve. Szükséges is, jó is, hasznos is, úgy a tetteinkkel való elszámolás, mint időnként az újrakezdés józan kitervelése ennek az elszámolásának az árnyékában. Emberek vagyunk, s ezáltal hibákat követünk el, mind egyénenként, mind közösségként avagy nemzetként, mely elkövetett hibáknak következményei alatt szenvednünk kell. Ha fölismerjük ezeket a hibákat és igyekszünk levetkőzni, akkor elmondhatjuk, hogy szenvedésünk haszonnal járt. Ha azonban elmulasztjuk akár a felismerést, akár az orvoslást, szenvedéseink értelmetlenek és hiábavalóak maradnak és egyre újabb, egyre keserűbb és súlyosabb szenvedésket vonnak maguk után. Aki verembe esett, az csak fölfele menekülhet ki onnan. Ha lefele próbál menekülni, egyre mélyebbre ássa önmagát. Mi magyarok Trianon óta a lefele való meneküléssel próbálkoztunk. Legnagyobb hibánkat, a széthúzást, mely Mohács óta egyik nyomorúságból a másikba vitt, az utolsó félévszázad során odáig tökéletesítettük, hogy ma már alig található két magyar ezen a földön, aki huzamosabb ideig képes, minden erejét összetéve, egy közös cél érdekében dolgozni. Ez az oka annak, hogy sem az orosz gyarmattá vált Magyarországon, sem idekint a szabad földön egy lépést sem haladunk előre, sőt egyre mélyebbre ássuk magunk alatt a vermet. Szomszédaink, a románok, csehek, szerbek, horvátok araszonként dolgozzák magukat fölfelé. Isten szabad napfénye felé, s mennél melegebben süt reájuk a nap, annál hidegebbé válik rajtunk a sötétség. Tudatosan vagy öntudatlanul, de valamennyien tudjuk, hogy sorsunk nem is fordulhat jóra mindaddig, amíg meg nem szabadulunk lelki hibánktól, mely újra és újra vesztünket okozta. Amíg meg nem tanuljuk, hogy a magyar ember első kötelessége Istenével szemben a többi magyarral való megbékélés a testvéri szeretet jegyében, az egyetértés és együttműködés megteremtése, és ezen keresztül a nemzeti egység újjáépítése. Egyénileg mindegyikünk lelkében ott pislákol a vágy, hogy valóban testvérek legyünk. Egyénileg minden egyes magyar érzi és tudja, hogy szeretnünk és segítenünk kellene egymást, mint ahogy azt más, szerencsésebb nemzetek fiai teszik. Irigység, hiúság, önzés és egyéb kicsinyes gyöngeségeink azonban megakadályoznak abban, hogy valóban testvérekké válhasunk. Nem vagyunk képesek felülemelkedni ezeken a gyengeségeinken és összefogás helyett viszálykodunk, egymás segítése helyett aláássuk egymást, és közben panaszkodunk, hogy egyre mélyebbre süllyedünk a világ népei között. Önmagunkat süllyesztjük alá. Ellenségeink csupán a magyar földet darabolták szét alattunk. Amit ők nem voltak képesek megtenni ellenünk, azt elvégeztük mi magunk: földaraboltuk a magyar lelkiséget. Ez az újévi magyar számadás őszinte és becsületes képe. Behunyhatjuk a szemünket, hogy ne lássuk, de a kép nem változik meg ettől. Meg is feledkezhetünk róla, mint ahogy a leégett, lerombolt családi hajlékról megfeledkezhet az ember, ha mentődni kíván a fájdalomtól, és talán okosan is tennénk, ha megfeledkeznénk magyar voltunkról és az ezzel járó felelősségről, ha már képtelenek lettünk arra, hogy mint magyarok hibáinkat levetkőzve új jövendőt építsünk magunknak. Ha azonban van valami kis értelme is annak, hogy újévi számadást tegyünk magunkkkal és magunkban, ez csak az lehet, hogy a számadáson okulva megpróbáljuk kitervelni az újrakezdés, a jóvátétel lehetőségét. Fogadalmat teszünk, hogy az új esztendőben minden erőnket az egymás közötti békesség Adjon Isten erőt, minden magyarnak megteremtésére fordítjuk. Minden igyekezetünkkel azon leszünk, hogy kiküszöböljük a félreértéseket, melyek elválasztanak egymástól, és megkeressük azt a lelki alapot, melyre fölépíthetjük az egyetértést és az egységet. Kétségtelen, hogy véleménykülönbségeink mindig lesznek, és erre szükség is van, mert enélkül nincs fejlődés, haladás, szellemi tisztulás. Elvi vita azonban nem lenne szabad, hogy gyűlölködéssé fajuljon el. Kétségtelen az is, hogy hazaárulók és nemzetárulók mindig lesznek közöttünk, s a testvéri szeretet nem jelentheti azt, hogy ezeket az egyéneket meg kell tűrjük magunk között. Ellenkezőleg. Időtálló egységet, mint időtálló acélt is, csak salakmentes, tiszta anyagból lehet önteni. Akik magyar nyelven megírt orosz propaganda könyvekkel próbálják ma megrontani gyermekeink, unokáink lelkét, azokkal még csak szóbaállnunk sem illik. Akik azonban megegyezünk abban, hogy elsősorban magyarok vagyunk, s hogy magyarságunkat minden idegen világnézettől mentesen kívánjuk átmenteni unokáink számára, a magyar jövendő számára, akik hiszünk abban, hogy a magyar népnek jussa van igazi, önkormányzatot és szellemi függetlenséget jelentő szabadsághoz, azok egymásra kell találjunk végre ebben az emberi vadonban. Ha van még jelentősége az új esztendőnek, mint ember állította mérföldkőnek, mely célszerűség okából feldarabolja az időt, s lehetőséget nyújt a kezdés illúziójának arra, hogy lezárhasson egy elrontott múltat és újjá tervezze a jövendőt, akkor ez a jelentőség módot kell nyújtson számunkra ahhoz, hogy komoly, becsületes és lelkiismeretes önrevízió után valóban ráismerjünk hibáinkra, s azokat kiküszöbölve testvérekhez méltó módon éljünk és dolgozzunk, egymás mellett és együtt, nemzetünk érdekében. Nem elég, ha csak ráköszönünk egymásra a megszokott szavakkal: „Adjon Isten boldog újesztendőt!” Mert Isten szándéka üres szavaktól nem változik javunkra. Ha valóban „boldog újesztendőt” várunk, akkor teljesítenünk kell előbb az isteni parancsot: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat, s szeresd nemzetedet önmagadnál is jobban”. Adjon az Úristen erőt, egészséget minden derék magyarnak, és a magyar szívekbe egymás iránt való hűséges szeretetet. ♦ JEGYZET. Harmincöt esztendővel ezelőtt közölte a Kanadai Magyarság című lap Wass Albertnek ezeket a sorait. Már-már döbbenetes, hogy a kényszerű emigrációban élő erdélyi magyar író újévi gondolatai azóta is milyen időszerűek - különösképpen napjainkban, a nemrég lezárult esztendő decemberének ötödik napja óta, miköris az anyaországban, egy félelmetesen riogató kormánypropaganda eredményeként újólag elkeserítő módon nyilatkozott meg a magyar széthúzás, a nemzeti összetartozás ügye iránti érzéketlenség, a határokon kívülre szakadt nemzettestvérekkel szembeni közömbösség. Wass Albert Amerikában kezdettől fogva mindvégig, háláldig, publicisztikai cikkeinek, esszéinek, tanulmányainak sokaságában is következetesen számon tartotta a hazai és külhoni magyar gondokat, s tudatosítani igyekezett a szétszakított nemzet együvétar tozásának eszményét. 1963 augusztusától a Kanadai Magyarság oldalain jelent meg a Magyar szemmel című sorozata, de ugyanekkor állandó rovata volt a rádióban és a többi lapok, folyóiratok is rendszeresen közölték írásait. Munkásságának ez a tetemes hányada (többször oldalnyi szövegről van szó) csak mostanság kezd ismertté válni a magyar olvasók előtt; a hagyaték ilyen jellegű anyagának kiadása épp csak elkezdődött Budapesten, a Kráter Kiadónál, s remélhetőleg hamarosan napvilágot látnak a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó kötetei is. Nagy Pál