Reformátusok Lapja, 2005 (49. évfolyam, 1-52. szám)

2005-02-13 / 7. szám

2 E­L­M­É­L­K­E­D­­É­S Sokkoló materializmus és megfoghatatlan spiri­­tualitás találkozik János evangéliumá­ban, különösen az itt következő kijelen­tésben, amelyben Jézus önmagáról be­szél: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem igazi étel és az én vérem igazi ital" (János 6,54-55). Nem tagad­hatjuk, hogy nehéz értelmezni ezt a kije­lentést. Még nehezebb, ha tudjuk, hogy a görög szöveg itt a hús-vér test („szarksz") szót használja, nem a szel­lemibb alak-test („szóm­a") szót. Az ötezer embert jóllakatta Jézus ta­lán többször is (a négy evangéliumban összesen hatszor olvashatunk a „töme­­ges szeretetvendégségről"). Az emberek azonban újra megéheztek. Jézus betege­ket gyógyított, de azután meghaltak azok is. Lázárt feltámasztotta (újra­élesztette), de ő is meghalt azután. Kér­dezhetnénk: akkor mi volt az értelme annak, hogy Jézus sokaknak enni adott, másokat meggyógyított? Átmenetileg (csupán) túlélésre segítette az embere­ket? Nem, ez kevés lett volna. A jóllakás, a test gyógyulása a vegetáció szintje, másnap újra megéhezünk, megbeteg­szünk, azután meghalunk. A materiális szint csak jelzés volt a spirituálisról: Jé­zus azért jött, hogy az igazi Életre táp­láljon és gyógyítson. Ezek a cselekede­tek János evangélista leírása szerint üzenetek voltak a lényegről: jelek Istentől az örökkévalóságból. Mi ösztönösen csak könnyebb és ké­nyelmesebb életet szeretnénk vagy vala­mi többet a meglévőből, hogy tele legyen a gyomrunk és a zsebünk, az éléskam­ránk és a mélyhűtőnk. Add nekem azt a vizet, hogy ne kelljen idejönni minden­nap a kútra - kérte a samáriai asszony, add nekem azt a kenyeret, hogy ne kelljen­­ mindennap dolgozni érte - kérte a tö­meg, és királlyá akarta tenni jótevőjét. Jézus azonban elrejtőzött előlük, mert Ő az élő vízről és a mennyei kenyérről be­szélt - nem a láthatóról, a jelről, hanem­­ a láthatatlanról - arról, amit, akit jelez­nek: az Ajándékozó Istenről. Ekkor - amikor csalódtak benne - sokan elhagyták Jézust, és többé nem jártak vele azok közül, akik korábban tanítványai voltak. Tévedésből, fél­reértésből(?) kézzelfogható, materiális segítséget reméltek tőle. Ötezer embert jóllakat, a tömeg utána megy, követi. § Azután azt tanítja: „A lélek az, aki életre kelt, a test nem használ semmit, azok a beszédek, amelyeket én mondtam nektek: lélek és élet” (63.vers). Paradoxon, fel­oldhatatlan ellentét a két kijelentés: 1. Egyétek az én testemet és igyátok az én véremet­­ 2. A test nem számít semmit, csak a Lélek adhat életet. Melyiket köves­sük? Könnyű mindkét irányban eltéved­ni. És mégis együtt érvényes a kettő. A Passio című fim sokakat megbot­ránkoztatott azzal, hogy (túl)hangsú­­lyozta Jézus testének kínzását és borzal­mas roncsolását. Hasonlóképpen zavar­ba ejtő János leírása, hogy Jézus hang­súlyozza a (testi) evést és ivást, mint a teljes befogadás és összetartozás jelét. Együtt enni és inni Jézussal, ez kívána­tos és kedves kép, de magát, a testét en­ni - elképzelhetetlen: vérét inni - borza­lom! Ismétlődik többször ez a felszólítás a fejezetben. Hogy értsük ezt?! Mit ért­sünk ezen?! János itt az úrvacsora mon­datait magyarázza: fogadjuk be Jézust, táplálkozzunk Vele - mint a mindennapi kenyérrel - így leszünk részesei halálá­nak és feltámadásának. Egy misztikus ihletésű prédikációban hallottuk: „az úrvacsorában magamba eszem Jézust". Ostobaság, bolondság a racionális em­beri értelemnek, ugyanakkor gyönyörű üzenet a lelkileg éhes és szomjas ember­nek. A szerelmeseknek nem bolondság,­­­­hanem valódi élmény Shakespeare szo­nettje: „Az vagy nekem, mi tesznek a ke­nyér". A hívőnek nem bolondság, hogy Jézus az élet kenyere - nélküle beleha­lunk az életbe. Istenre éhes a lelkünk, s Jézus az örökkévaló megelégedés titka. Erre a vendégségre hív. Odaadja, szét­osztja önmagát nekünk és közöttünk. S ehhez nem a kenyeret kell átváltoz­tatni, hanem a lelkünket­­ megnyitni. MMMmfflfflMMmmMmMMMMMmmmmfflfflmmmmmm 2005. Február 13. fii. IGE EB MELLETT üüe]üüe]e]e]b]b]e]ő]ő]üüüüíI]íí]e]e]üüíí]üüüíSüüüüí1]üüüe]e]e]üüüüüüüüüí]íí]íí]íí]e]íí]e] Február 13. Böjt I. Vasárnapja mám­’, „Én az Úr vagyok, a ti Istenetek, aki elkülönítettelek a népektől” (3 Mózes 20). E fejezetben megismétlődnek azok a tiltások, melyek a választott nép életéből kizárják az ide­gen népektől átvett szokásokat. Az első versekben különös hangsúlyt kap a Mólók bálványistennel szembeni parancs. Ez szigorúan megtiltotta a neki bemutatni akart gyermekál­dozatot. A törvény megszegőit halállal sújtották (2­6)! Ugyanakkor megmutatkozik az Úr támogató szeretete ab­ban, hogy népét kiválasztotta. De hozzátartozni az Ő tulaj­donában léteit is jelenti, (26). Három „T betűvel kezdődő szóban" foglalható össze a keresztyén élet is: miközben Jé­zus bizonyos dolgokat tilt az életünkben (a böjt kezdetén, a Máté 6,16-18-ra gondolunk), ugyanakkor Szentlelke által támogat (Róma 8,14), mert az ő tulajdonaivá akar formálni (Máté 18,3)! A megszentelődés útja ez napjainkban is! János 11,1-5 99. zsoltár „Én, az Úr vagyok a megszentelőjük” (3 Mózes 21). A pa­pi tisztség Izraelben a társadalmi rend előrehaladottabb kor­szakában jelentkezett. Örökölhető volt, s a szentségre törek­vést családi életükben is megkövetelték. Az élet sokfajta helyzetei között külön említést igényelt a gyászhoz és házas­sághoz való viszonyuk. Gyászolni legközelebbi hozzátarto­zót lehetett formálisan, feleségül csak hajadont vehettek. A legszigorúbb korlátozást azonban a testi fogyatékosság je­lentette. Mivel csak hibátlan állat bemutatásával lehetett en­­gesztelést szerezni, ezért érthető, hogy a bemutatójának is hibátlannak kellett lennie! Az újszövetségi idők papjait ma sokrétűbb feladatok és a lelki gondozás felelősége is terheli. Ez a külsőségek mellett a „belső” rendezettségét is megkí­vánja. Nem lehet különbséget tenni szószék és hétköznapok között. A paplakot a mai időkben is „üvegfalak” övezik. Ami a szentség szolgálata, azt a belsőnek is tükröznie kell! János 11,6-16 402. dicséret „...vigyázva...” (3 Mózes 22). Ha az áldozó papok közül a tisztátalanság állapotába került valaki, nem végezhetett ri­tuális szolgálatot és ki volt zárva az asztalközösségből. Az áldozati állat bemutatása is valódi áldozathozatalt kívánt meg az áldozni kívánótól. Figyelmeztetés volt ez azért, hogy „ne hitvány, egyébre már úgy sem használható álla­tokat vigyenek áldozatul...” (Jub. Komm.). Ennek mai vál­tozata: „Egy szép, nagy térítőt hozott be valaki lelkipászto­rának ezzel a magyarázattal: sajnos véletlenül kiégettük az egyik sarkát vasalóval, de talán az Úr asztalára még jó lesz. Mennyire más indulatról tanúskodik az, amikor egy asz­­szony saját hímzésű úrasztali térítőt adományozott gyüle­kezetének ezzel a megjegyzéssel: reggelente hímeztem, amikor még friss voltam, nehogy elvétsek egyetlen öltést is. Imáimat is belehímeztem a terítőbe. Isten arra hívott el minket, hogy „mestermunkával” építsük az Ő országát” (Molnár Miklós: Csak légy egy kissé áldott csendben c. prédikációs kötetének egyik igehirdetéséből). János 11,17-27 416. dicséret „...nemzedékről nemzedékre” (3 Mózes 23,1-22). Nagy ajándéka az embernek, hogy ünnepei vannak. Ezek azok a „mérföldkövek”, melyek arra emlékeztetnek, hogy több az élet, mint eledel és öltözet! Izráel népe számára az Úr is rendelt ünnepeket. Ezek között központi jelentősége volt a szombatnak. A Tízparancsolat is rendelkezett róla. A páska és kovásztalan kenyerek kezdetben két ünnep volt. A páskát az egyiptomi szabadulás emlékére (2 Mózes 12,3), a kovásztalan kenyereket az új kezdetként ünnepelték. A puska után 50. napra következett az aratás ünnepe. Mind­ezeket Jézus újszövetségi tartalommal töltötte meg. A va­sárnapot - mint a hét első napját - Jézus feltámadására em­lékezve. A puskát és kovásztalan kenyereket Urunk formál­ta ünneppé az Úrvacsora szereztetésével. Az aratási hála­adás pedig Pünkösd néven vált keresztyén ünneppé. E fe­jezet pontos leírását adja az ószövetségi ünnepeknek. Az igazi kérdés azonban ma is az: megtartották-e és megtart­juk-e mi lélek szerint is ünnepeinket napjainkban? János 11, 28-32 409. dicséret Február 17. Csütörtök —■nmiirnin „...Ezek az Úr meghatározott ünnepei...” (3 Mózes 23- 44). Az ünnepek további sorában az utolsó versek az őszi, sátoros ünnepek megtartását írják elő. Ez volt a zsidóság harmadik legnagyobb ünnepe, melyre a vidámság volt a jellemző. Az ünnep 7 napja alatt a felvonulók gallyakból és levelekből rögtönzött sátrakban laktak, emlékezve a pusz­tai vándorlás idejére. Mindezek egy más vallás idegen ün­nepei lennének számunkra, ha a mi Urunk nem emelte vol­na kiemelkedő jelentőségűvé! A szertartás a sziklából fa­kasztott vízért adott hálát, Jézus pedig e felemelő pillana­tokban az emberek figyelmét az örökkévaló dolgok felé irányítja. „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék!” (János 7,37). Hívása ma is hangzik, átvezetnek az Ószövet­ség távolabbi világából az Újszövetség közeli tájaira! János 11, 33-44 408. dicséret „Ha valaki átkozza Istenét, annak bűnhődnie kell vét­kéért” (3 Mózes 24). Közösséget bomlasztó, indulatoktól (túl)fűtött emberek mindig voltak, vannak és lesznek. Ez az ókori keleti ember heves vérmérsékletének egyik jelleg­zetessége is volt, amelyet kirívó esetben istenkáromlás for­májában követett el. Különösen is súlyos bűn volt, ezért az ószövetségi bíráskodási törvények ezeket is megkövezés­­sel büntették (16). Történhetett összeszólalkozás vagy te­hetetlen dühkitörés alkalmával. Isten neve szidalmazásá­nak, szentsége káromlásának már csupán meghallása és annak elhallgatása is bűnrészességnek számított. A bál­ványimádás mellett a hitetlenséget és engedetlenséget kis magában foglalta. Beszédünk tisztasága. Isten nevének hi­ába való felvétele vagy káromlása nem csupán kultúrálat­­lanság, hanem első­sorban hitbeli kérdés. János 11,45-57 2. zsoltár „Szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt... legyen az nektek örömünnep” (3 Mózes 25,1-22). Az ószövetségi időszámításban különösen a hetes periódusnak nagy jelen­tősége volt. Nem csak a hetes számnak, mely a 7. nap meg­szentelését írja elő, hanem az időszakonként visszatérő hétszer-hetes számnak és az azt követő évnek is. Minden ötvenedik esztendő a nyugalom éve volt nem csak a föld­művelésben, hanem szociális tekintetben is. Ez volt a (Jóbél) jubileumi év, az elengedés éve, melynek kezdetét kürtszóval jelezték. Az öröm jellemezte, amikor is nem volt szabad földet művelni, azt ami magától terem, leszed­ni. Ez volt a rabszolgák felszabadításának éve, s visszaadá­si kötelezettség terhelte az elzálogosított földeket. Erre az évre utalt Jézus, amikor fellépésével az Úr kedves eszten­dejét hozta el (Lukács 4,19)! János 12,1-11 296. dicséret ------------------------------------------------------------------ Kovács Mihály S­zemeim, intéznek Olvasandó: Zsolt 25,15 H­ova nézzünk, hogy lelkünk szá­mára vigaszt találjunk? Az ember­világra? Róluk azt mondja az Fás: „És látá az Úr, hogy megsokasult az embe­rek gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szünte­len csak gonosz” (1 Móz 6,5). Vagy ma­gamra nézzek? Nem, hiszen magamról Pál apostollal együtt mondhatom: „Tu­dom, hogy nem lakik énbennem azaz testemben jó” (Róm 7,18). A zsoltáríró azt mondja: „Szemeim mindenkor az Úrra néznek”. Gyermek­koromra, ifjúságomra, derékidőmre, öregségemre egyaránt igaz ez. Vagy életemnek minden állapotában: örö­mömben, bánatomban, egészségem­ben, betegségemben, boldog vagy bol­dogtalan helyzetemben. Szemem ál­landóan az Úrra néz. Igaz, Őt emberi szem nem láthatja, csak az, akiben Ő megmutatta magát. Csak az, aki Isten­től van. Ha Krisztust a kereszten látjuk szenvedni, szívünket betölti a bűnis­meret, a bűnbánat, a kegyelem felisme­résének érzése és a hála azért, hogy Is­ten felénk fordította irgalmas arcát. „Mert Isten volt az, aki világosságot gyújtott a mi szívünkben az Isten di­csősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett” (2 Kor 4,6). Onnan árad ránk az izgalom, a megbocsátás, az újrakezdés reménysé­gének áldása. Aki ezt az arcot meglátta maga felé fordulni - mint Péter a taga­dás éjszakáján - az nem felejti el soha. Hol lehet ma látni az Urat? Ahol ketten-hárman együtt vannak az Ő ne­vében, ahol felhangzik a keresztről való beszéd, ahol emlékeznek éret­tünk megtört testére, veszik a bűnök bocsánatát és részesülnek az Istennel való örök közösség reménységében. A tőrbeesett madár, melynek lábát, szárnyát átfogta a tőr, képtelen magá­tól megszabadulni fogságából, ha nincs külső segítsége. A zsoltáríró Isten irgalmában bízik, aki lenyúlt a magasból, hogy megsza­badítsa a nyomorúságban vergődő em­bert. A zsoltáríró így vall: „Megszaba­dított engem az én ellenségeimtől és az én gyűlölőimtől” (Zsolt 18,18). Ez a bizonyosság megment bennünket a té­nyekkel nem számoló fiatalos, opti­mista jövőbelátástól éppúgy, mint attól az adottságtól, hogy „az öregember nem előre néz már, hanem hátra.” „A mi szemeink az Úrra néznek”, mert Ő szabadítja ki lábainkat a tőrből. Sok ilyen tőr van, ami lehetetlenné tesz bennünket: a betegség, öregség, magá­nyosság, gyász, halálfélelem. A hatal­mas és irgalmas Isten kiszabadíthat bennünket a megkötözöttségből. A tőrbe esett embernek van Szabadítója minden megkötözöttségéből. Amint az 50. zsoltár 15. verse mondja: „Hívj segítségül engem a nyomorúság ide­jén, én megszabadítlak Téged és te dicsőítesz engem." Az Úrra való né­zésben van a megtartás. Péter a hul­lámzó tengeren járt, míg Jézusra né­zett, nem süllyedt. Mikor levette te­kintetét az Úrról, a közeledő nagy hul­lámokra és a szélre figyelt, akkor két­ségbe esett és így kiáltott: „Uram, tarts meg engem"­ (Máté 14,30). Minden helyzetünkben imádság­ként fakadhat fel szívünkből a régi ének verse: „Lelkem hát mit süllye­­dezsz, a hitben mit csüggedezsz? Egy kis bajt nem győznél-e meg? Hogy tántorítana ez meg?” Végső vigaszunk az lehet, hogy nemcsak a mi szemeink nézhetnek mindenkor az Úrra, hanem az Úr is szemmel tartja az őt félőket (Zsolt 33,18). „A te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván" (Máté 6,4). ------------------------------- Kis Tóth Ferenc IMÁDKOZZUNK! Megváltó Krisztusunk, Urunk és Iste­nünk! Hálát adunk, hogy egyházadat szüntelenül figyelmezteted eljövete­ledre és tieidet hűségre, vigyázásra inted e világon.­­ Kérünk, add Szent­­lelked kegyelmét, hogy éberen figyel­jük az idők jeleit és ne a múlandó vi­lágban vagy önmagunkban bízzunk, hanem evangéliumod világosságá­ban élve, igaz hittel reméljük és vár­juk dicsőséges napodat. Adj egyhá­zadnak hű és bölcs szolgákat, akik há­zad népét gondos szeretettel, Téged váró felelősséggel őrizzék, és igaz ele­dellel - Igéddel és szentségeiddel - táplálják, hogy híveid seregét készen találja visszajöveteled nagy napja és az ne kárhozatra, hanem üdvösségre vigyen és irgalmad bennünket az örökkévaló mennyei öröm részesévé tegyen. Engedd, hogy irgalmadra ha­gyatkozva várhassuk ítéletedet: juhaid közé számláltassunk és mint a Te ál­­dottaid, örökösei lehessünk az örök élet üdvösségének, amelyben Téged - az Atyával és a Szentlélekkel egyetem­ben - dicsőíthetünk és imádhatunk mind örökké, ámen. ----- AZ EGYHÁZ ŐSI KOLLEKTA IMÁDSÁGA­ I____________________ A heti bibliai részhez Kapemaum VI. F­olytatva a kapemaumi romkertben való sétánkat, az egyik frízen egy szépen kidolgozott ötágú csillag látható. Egy pentagramm. Minden látogató meg­lepve áll meg előtte, mivel Izraelben az, ember általában a két háromszög egymás­ra helyezésével kialakított hatszögű csil­laggal találkozik. Ezt az alakzatot „Dávid csillag”-ként emlegetik. Héber neve (Mógén Dávid) tulajdonképpen azt jelen­ti: Dávid pajzsa. Gyakran szerepel díszí­tőelemként sírokon valamint a zsidók is viselik kitűzőként. Van, aki az ötágú csil­lagot „Salamon csillag”-nak tartja, de ezt semmivel sem lehet bizonyítani. Tény, hogy egyik csillag eredetéről sem tudunk semmit. Csak az bizonyos, hogy mind az öt, mind a hatágú csillagot megtaláljuk több ókori nép szimbolikájá­ban. És bár manapság zsidó szimbólum­ként ismert, a távolabbi múltban biztosan nem játszott különleges szerepet. Semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy az ókor­ban a menora mellett ezek a csillagok szerepeltek-e Izrael szimbólumaként. Ré­szint mert nem volt zsidó eredetű, más­részt mert a képimádás szigorú tilalma a zsidóságban teljesen kizárta még a jelkép használatát is az Isten fogalmára. A legrégibb „Mógén Dávidot” a III. században találták a dél-itáliai Tarentum­­ban, de csak a XII. századi karoita szektá­hoz tartozó - tehát olyan zsidó, aki a Bib­liának csak a leírt szavait fogadta el Isten törvényének­­ Juda Hadasszi tesz róla említést. Ennek nyomán csak a XIII. szá­zadban tűnik fel a zsidó irodalomban az a felfogás, hogy a hexagramm, a hatágú csillag, Dávid csillaga. A XVII. század­tól kezdve aztán ez a csillag lett a messi­ási megváltás reménységének a szimbó­luma. Bizonyos, hogy a csillag a kabba­­lisztikus amuletteken és más mágikus zsidó rajzokon csak a középkortól talál­ható meg. És ezeket az amuletteket a hit védelmező erővel ruházta fel. Ha amu­lettnek használták, a csillag háromszögé­be a szférák és az Isten nevét írták be. Nem lehetetlen, hogy a templáriusok ré­vén jutott a kabbalisztikus írókhoz, akik ezen kívül még számos idegen motívu­mot használtak. A középkorban a zsidók megkülön­böztető jelként viseltek a ruhájukon csil­lagot, hogy ne tévesszék őket össze a ke­resztyénekkel. A keresztyén Európa terü­letén az egyház vezette be a negyedik lateráni zsinat után, 1215-ben, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy megelőzzék a zsidók és a keresztyének közötti szexuá­lis kapcsolat kialakulását. A jelvény egy darab szövetből állt, amelyet a felsőru­házatra, kalapra vagy a nők esetében a sálra varrtak. Akit rajtakaptak, hogy nem viseli ezt a jelvényt, megbüntették. Az iszlám világban a VIII-IX. századtól ve­zették be­ a megkülönböztető ruhát a zsi­­dók és a keresztyének számára. ------------------------------------- Bajusz Ferenc

Next