Reformátusok Lapja, 2005 (49. évfolyam, 1-52. szám)
2005-02-13 / 7. szám
2 ELMÉLKEDÉS Sokkoló materializmus és megfoghatatlan spiritualitás találkozik János evangéliumában, különösen az itt következő kijelentésben, amelyben Jézus önmagáról beszél: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem igazi étel és az én vérem igazi ital" (János 6,54-55). Nem tagadhatjuk, hogy nehéz értelmezni ezt a kijelentést. Még nehezebb, ha tudjuk, hogy a görög szöveg itt a hús-vér test („szarksz") szót használja, nem a szellemibb alak-test („szóma") szót. Az ötezer embert jóllakatta Jézus talán többször is (a négy evangéliumban összesen hatszor olvashatunk a „tömeges szeretetvendégségről"). Az emberek azonban újra megéheztek. Jézus betegeket gyógyított, de azután meghaltak azok is. Lázárt feltámasztotta (újraélesztette), de ő is meghalt azután. Kérdezhetnénk: akkor mi volt az értelme annak, hogy Jézus sokaknak enni adott, másokat meggyógyított? Átmenetileg (csupán) túlélésre segítette az embereket? Nem, ez kevés lett volna. A jóllakás, a test gyógyulása a vegetáció szintje, másnap újra megéhezünk, megbetegszünk, azután meghalunk. A materiális szint csak jelzés volt a spirituálisról: Jézus azért jött, hogy az igazi Életre tápláljon és gyógyítson. Ezek a cselekedetek János evangélista leírása szerint üzenetek voltak a lényegről: jelek Istentől az örökkévalóságból. Mi ösztönösen csak könnyebb és kényelmesebb életet szeretnénk vagy valami többet a meglévőből, hogy tele legyen a gyomrunk és a zsebünk, az éléskamránk és a mélyhűtőnk. Add nekem azt a vizet, hogy ne kelljen idejönni mindennap a kútra - kérte a samáriai asszony, add nekem azt a kenyeret, hogy ne kelljen mindennap dolgozni érte - kérte a tömeg, és királlyá akarta tenni jótevőjét. Jézus azonban elrejtőzött előlük, mert Ő az élő vízről és a mennyei kenyérről beszélt - nem a láthatóról, a jelről, hanem a láthatatlanról - arról, amit, akit jeleznek: az Ajándékozó Istenről. Ekkor - amikor csalódtak benne - sokan elhagyták Jézust, és többé nem jártak vele azok közül, akik korábban tanítványai voltak. Tévedésből, félreértésből(?) kézzelfogható, materiális segítséget reméltek tőle. Ötezer embert jóllakat, a tömeg utána megy, követi. § Azután azt tanítja: „A lélek az, aki életre kelt, a test nem használ semmit, azok a beszédek, amelyeket én mondtam nektek: lélek és élet” (63.vers). Paradoxon, feloldhatatlan ellentét a két kijelentés: 1. Egyétek az én testemet és igyátok az én véremet 2. A test nem számít semmit, csak a Lélek adhat életet. Melyiket kövessük? Könnyű mindkét irányban eltévedni. És mégis együtt érvényes a kettő. A Passio című fim sokakat megbotránkoztatott azzal, hogy (túl)hangsúlyozta Jézus testének kínzását és borzalmas roncsolását. Hasonlóképpen zavarba ejtő János leírása, hogy Jézus hangsúlyozza a (testi) evést és ivást, mint a teljes befogadás és összetartozás jelét. Együtt enni és inni Jézussal, ez kívánatos és kedves kép, de magát, a testét enni - elképzelhetetlen: vérét inni - borzalom! Ismétlődik többször ez a felszólítás a fejezetben. Hogy értsük ezt?! Mit értsünk ezen?! János itt az úrvacsora mondatait magyarázza: fogadjuk be Jézust, táplálkozzunk Vele - mint a mindennapi kenyérrel - így leszünk részesei halálának és feltámadásának. Egy misztikus ihletésű prédikációban hallottuk: „az úrvacsorában magamba eszem Jézust". Ostobaság, bolondság a racionális emberi értelemnek, ugyanakkor gyönyörű üzenet a lelkileg éhes és szomjas embernek. A szerelmeseknek nem bolondság,hanem valódi élmény Shakespeare szonettje: „Az vagy nekem, mi tesznek a kenyér". A hívőnek nem bolondság, hogy Jézus az élet kenyere - nélküle belehalunk az életbe. Istenre éhes a lelkünk, s Jézus az örökkévaló megelégedés titka. Erre a vendégségre hív. Odaadja, szétosztja önmagát nekünk és közöttünk. S ehhez nem a kenyeret kell átváltoztatni, hanem a lelkünket megnyitni. MMMmfflfflMMmmMmMMMMMmmmmfflfflmmmmmm 2005. Február 13. fii. IGE EB MELLETT üüe]üüe]e]e]b]b]e]ő]ő]üüüüíI]íí]e]e]üüíí]üüüíSüüüüí1]üüüe]e]e]üüüüüüüüüí]íí]íí]íí]e]íí]e] Február 13. Böjt I. Vasárnapja mám’, „Én az Úr vagyok, a ti Istenetek, aki elkülönítettelek a népektől” (3 Mózes 20). E fejezetben megismétlődnek azok a tiltások, melyek a választott nép életéből kizárják az idegen népektől átvett szokásokat. Az első versekben különös hangsúlyt kap a Mólók bálványistennel szembeni parancs. Ez szigorúan megtiltotta a neki bemutatni akart gyermekáldozatot. A törvény megszegőit halállal sújtották (26)! Ugyanakkor megmutatkozik az Úr támogató szeretete abban, hogy népét kiválasztotta. De hozzátartozni az Ő tulajdonában léteit is jelenti, (26). Három „T betűvel kezdődő szóban" foglalható össze a keresztyén élet is: miközben Jézus bizonyos dolgokat tilt az életünkben (a böjt kezdetén, a Máté 6,16-18-ra gondolunk), ugyanakkor Szentlelke által támogat (Róma 8,14), mert az ő tulajdonaivá akar formálni (Máté 18,3)! A megszentelődés útja ez napjainkban is! János 11,1-5 99. zsoltár „Én, az Úr vagyok a megszentelőjük” (3 Mózes 21). A papi tisztség Izraelben a társadalmi rend előrehaladottabb korszakában jelentkezett. Örökölhető volt, s a szentségre törekvést családi életükben is megkövetelték. Az élet sokfajta helyzetei között külön említést igényelt a gyászhoz és házassághoz való viszonyuk. Gyászolni legközelebbi hozzátartozót lehetett formálisan, feleségül csak hajadont vehettek. A legszigorúbb korlátozást azonban a testi fogyatékosság jelentette. Mivel csak hibátlan állat bemutatásával lehetett engesztelést szerezni, ezért érthető, hogy a bemutatójának is hibátlannak kellett lennie! Az újszövetségi idők papjait ma sokrétűbb feladatok és a lelki gondozás felelősége is terheli. Ez a külsőségek mellett a „belső” rendezettségét is megkívánja. Nem lehet különbséget tenni szószék és hétköznapok között. A paplakot a mai időkben is „üvegfalak” övezik. Ami a szentség szolgálata, azt a belsőnek is tükröznie kell! János 11,6-16 402. dicséret „...vigyázva...” (3 Mózes 22). Ha az áldozó papok közül a tisztátalanság állapotába került valaki, nem végezhetett rituális szolgálatot és ki volt zárva az asztalközösségből. Az áldozati állat bemutatása is valódi áldozathozatalt kívánt meg az áldozni kívánótól. Figyelmeztetés volt ez azért, hogy „ne hitvány, egyébre már úgy sem használható állatokat vigyenek áldozatul...” (Jub. Komm.). Ennek mai változata: „Egy szép, nagy térítőt hozott be valaki lelkipásztorának ezzel a magyarázattal: sajnos véletlenül kiégettük az egyik sarkát vasalóval, de talán az Úr asztalára még jó lesz. Mennyire más indulatról tanúskodik az, amikor egy aszszony saját hímzésű úrasztali térítőt adományozott gyülekezetének ezzel a megjegyzéssel: reggelente hímeztem, amikor még friss voltam, nehogy elvétsek egyetlen öltést is. Imáimat is belehímeztem a terítőbe. Isten arra hívott el minket, hogy „mestermunkával” építsük az Ő országát” (Molnár Miklós: Csak légy egy kissé áldott csendben c. prédikációs kötetének egyik igehirdetéséből). János 11,17-27 416. dicséret „...nemzedékről nemzedékre” (3 Mózes 23,1-22). Nagy ajándéka az embernek, hogy ünnepei vannak. Ezek azok a „mérföldkövek”, melyek arra emlékeztetnek, hogy több az élet, mint eledel és öltözet! Izráel népe számára az Úr is rendelt ünnepeket. Ezek között központi jelentősége volt a szombatnak. A Tízparancsolat is rendelkezett róla. A páska és kovásztalan kenyerek kezdetben két ünnep volt. A páskát az egyiptomi szabadulás emlékére (2 Mózes 12,3), a kovásztalan kenyereket az új kezdetként ünnepelték. A puska után 50. napra következett az aratás ünnepe. Mindezeket Jézus újszövetségi tartalommal töltötte meg. A vasárnapot - mint a hét első napját - Jézus feltámadására emlékezve. A puskát és kovásztalan kenyereket Urunk formálta ünneppé az Úrvacsora szereztetésével. Az aratási hálaadás pedig Pünkösd néven vált keresztyén ünneppé. E fejezet pontos leírását adja az ószövetségi ünnepeknek. Az igazi kérdés azonban ma is az: megtartották-e és megtartjuk-e mi lélek szerint is ünnepeinket napjainkban? János 11, 28-32 409. dicséret Február 17. Csütörtök —■nmiirnin „...Ezek az Úr meghatározott ünnepei...” (3 Mózes 23- 44). Az ünnepek további sorában az utolsó versek az őszi, sátoros ünnepek megtartását írják elő. Ez volt a zsidóság harmadik legnagyobb ünnepe, melyre a vidámság volt a jellemző. Az ünnep 7 napja alatt a felvonulók gallyakból és levelekből rögtönzött sátrakban laktak, emlékezve a pusztai vándorlás idejére. Mindezek egy más vallás idegen ünnepei lennének számunkra, ha a mi Urunk nem emelte volna kiemelkedő jelentőségűvé! A szertartás a sziklából fakasztott vízért adott hálát, Jézus pedig e felemelő pillanatokban az emberek figyelmét az örökkévaló dolgok felé irányítja. „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék!” (János 7,37). Hívása ma is hangzik, átvezetnek az Ószövetség távolabbi világából az Újszövetség közeli tájaira! János 11, 33-44 408. dicséret „Ha valaki átkozza Istenét, annak bűnhődnie kell vétkéért” (3 Mózes 24). Közösséget bomlasztó, indulatoktól (túl)fűtött emberek mindig voltak, vannak és lesznek. Ez az ókori keleti ember heves vérmérsékletének egyik jellegzetessége is volt, amelyet kirívó esetben istenkáromlás formájában követett el. Különösen is súlyos bűn volt, ezért az ószövetségi bíráskodási törvények ezeket is megkövezéssel büntették (16). Történhetett összeszólalkozás vagy tehetetlen dühkitörés alkalmával. Isten neve szidalmazásának, szentsége káromlásának már csupán meghallása és annak elhallgatása is bűnrészességnek számított. A bálványimádás mellett a hitetlenséget és engedetlenséget kis magában foglalta. Beszédünk tisztasága. Isten nevének hiába való felvétele vagy káromlása nem csupán kultúrálatlanság, hanem elsősorban hitbeli kérdés. János 11,45-57 2. zsoltár „Szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt... legyen az nektek örömünnep” (3 Mózes 25,1-22). Az ószövetségi időszámításban különösen a hetes periódusnak nagy jelentősége volt. Nem csak a hetes számnak, mely a 7. nap megszentelését írja elő, hanem az időszakonként visszatérő hétszer-hetes számnak és az azt követő évnek is. Minden ötvenedik esztendő a nyugalom éve volt nem csak a földművelésben, hanem szociális tekintetben is. Ez volt a (Jóbél) jubileumi év, az elengedés éve, melynek kezdetét kürtszóval jelezték. Az öröm jellemezte, amikor is nem volt szabad földet művelni, azt ami magától terem, leszedni. Ez volt a rabszolgák felszabadításának éve, s visszaadási kötelezettség terhelte az elzálogosított földeket. Erre az évre utalt Jézus, amikor fellépésével az Úr kedves esztendejét hozta el (Lukács 4,19)! János 12,1-11 296. dicséret ------------------------------------------------------------------ Kovács Mihály Szemeim, intéznek Olvasandó: Zsolt 25,15 Hova nézzünk, hogy lelkünk számára vigaszt találjunk? Az embervilágra? Róluk azt mondja az Fás: „És látá az Úr, hogy megsokasult az emberek gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz” (1 Móz 6,5). Vagy magamra nézzek? Nem, hiszen magamról Pál apostollal együtt mondhatom: „Tudom, hogy nem lakik énbennem azaz testemben jó” (Róm 7,18). A zsoltáríró azt mondja: „Szemeim mindenkor az Úrra néznek”. Gyermekkoromra, ifjúságomra, derékidőmre, öregségemre egyaránt igaz ez. Vagy életemnek minden állapotában: örömömben, bánatomban, egészségemben, betegségemben, boldog vagy boldogtalan helyzetemben. Szemem állandóan az Úrra néz. Igaz, Őt emberi szem nem láthatja, csak az, akiben Ő megmutatta magát. Csak az, aki Istentől van. Ha Krisztust a kereszten látjuk szenvedni, szívünket betölti a bűnismeret, a bűnbánat, a kegyelem felismerésének érzése és a hála azért, hogy Isten felénk fordította irgalmas arcát. „Mert Isten volt az, aki világosságot gyújtott a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett” (2 Kor 4,6). Onnan árad ránk az izgalom, a megbocsátás, az újrakezdés reménységének áldása. Aki ezt az arcot meglátta maga felé fordulni - mint Péter a tagadás éjszakáján - az nem felejti el soha. Hol lehet ma látni az Urat? Ahol ketten-hárman együtt vannak az Ő nevében, ahol felhangzik a keresztről való beszéd, ahol emlékeznek érettünk megtört testére, veszik a bűnök bocsánatát és részesülnek az Istennel való örök közösség reménységében. A tőrbeesett madár, melynek lábát, szárnyát átfogta a tőr, képtelen magától megszabadulni fogságából, ha nincs külső segítsége. A zsoltáríró Isten irgalmában bízik, aki lenyúlt a magasból, hogy megszabadítsa a nyomorúságban vergődő embert. A zsoltáríró így vall: „Megszabadított engem az én ellenségeimtől és az én gyűlölőimtől” (Zsolt 18,18). Ez a bizonyosság megment bennünket a tényekkel nem számoló fiatalos, optimista jövőbelátástól éppúgy, mint attól az adottságtól, hogy „az öregember nem előre néz már, hanem hátra.” „A mi szemeink az Úrra néznek”, mert Ő szabadítja ki lábainkat a tőrből. Sok ilyen tőr van, ami lehetetlenné tesz bennünket: a betegség, öregség, magányosság, gyász, halálfélelem. A hatalmas és irgalmas Isten kiszabadíthat bennünket a megkötözöttségből. A tőrbe esett embernek van Szabadítója minden megkötözöttségéből. Amint az 50. zsoltár 15. verse mondja: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak Téged és te dicsőítesz engem." Az Úrra való nézésben van a megtartás. Péter a hullámzó tengeren járt, míg Jézusra nézett, nem süllyedt. Mikor levette tekintetét az Úrról, a közeledő nagy hullámokra és a szélre figyelt, akkor kétségbe esett és így kiáltott: „Uram, tarts meg engem" (Máté 14,30). Minden helyzetünkben imádságként fakadhat fel szívünkből a régi ének verse: „Lelkem hát mit süllyedezsz, a hitben mit csüggedezsz? Egy kis bajt nem győznél-e meg? Hogy tántorítana ez meg?” Végső vigaszunk az lehet, hogy nemcsak a mi szemeink nézhetnek mindenkor az Úrra, hanem az Úr is szemmel tartja az őt félőket (Zsolt 33,18). „A te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván" (Máté 6,4). ------------------------------- Kis Tóth Ferenc IMÁDKOZZUNK! Megváltó Krisztusunk, Urunk és Istenünk! Hálát adunk, hogy egyházadat szüntelenül figyelmezteted eljöveteledre és tieidet hűségre, vigyázásra inted e világon. Kérünk, add Szentlelked kegyelmét, hogy éberen figyeljük az idők jeleit és ne a múlandó világban vagy önmagunkban bízzunk, hanem evangéliumod világosságában élve, igaz hittel reméljük és várjuk dicsőséges napodat. Adj egyházadnak hű és bölcs szolgákat, akik házad népét gondos szeretettel, Téged váró felelősséggel őrizzék, és igaz eledellel - Igéddel és szentségeiddel - táplálják, hogy híveid seregét készen találja visszajöveteled nagy napja és az ne kárhozatra, hanem üdvösségre vigyen és irgalmad bennünket az örökkévaló mennyei öröm részesévé tegyen. Engedd, hogy irgalmadra hagyatkozva várhassuk ítéletedet: juhaid közé számláltassunk és mint a Te áldottaid, örökösei lehessünk az örök élet üdvösségének, amelyben Téged - az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben - dicsőíthetünk és imádhatunk mind örökké, ámen. ----- AZ EGYHÁZ ŐSI KOLLEKTA IMÁDSÁGA I____________________ A heti bibliai részhez Kapemaum VI. Folytatva a kapemaumi romkertben való sétánkat, az egyik frízen egy szépen kidolgozott ötágú csillag látható. Egy pentagramm. Minden látogató meglepve áll meg előtte, mivel Izraelben az, ember általában a két háromszög egymásra helyezésével kialakított hatszögű csillaggal találkozik. Ezt az alakzatot „Dávid csillag”-ként emlegetik. Héber neve (Mógén Dávid) tulajdonképpen azt jelenti: Dávid pajzsa. Gyakran szerepel díszítőelemként sírokon valamint a zsidók is viselik kitűzőként. Van, aki az ötágú csillagot „Salamon csillag”-nak tartja, de ezt semmivel sem lehet bizonyítani. Tény, hogy egyik csillag eredetéről sem tudunk semmit. Csak az bizonyos, hogy mind az öt, mind a hatágú csillagot megtaláljuk több ókori nép szimbolikájában. És bár manapság zsidó szimbólumként ismert, a távolabbi múltban biztosan nem játszott különleges szerepet. Semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy az ókorban a menora mellett ezek a csillagok szerepeltek-e Izrael szimbólumaként. Részint mert nem volt zsidó eredetű, másrészt mert a képimádás szigorú tilalma a zsidóságban teljesen kizárta még a jelkép használatát is az Isten fogalmára. A legrégibb „Mógén Dávidot” a III. században találták a dél-itáliai Tarentumban, de csak a XII. századi karoita szektához tartozó - tehát olyan zsidó, aki a Bibliának csak a leírt szavait fogadta el Isten törvényének Juda Hadasszi tesz róla említést. Ennek nyomán csak a XIII. században tűnik fel a zsidó irodalomban az a felfogás, hogy a hexagramm, a hatágú csillag, Dávid csillaga. A XVII. századtól kezdve aztán ez a csillag lett a messiási megváltás reménységének a szimbóluma. Bizonyos, hogy a csillag a kabbalisztikus amuletteken és más mágikus zsidó rajzokon csak a középkortól található meg. És ezeket az amuletteket a hit védelmező erővel ruházta fel. Ha amulettnek használták, a csillag háromszögébe a szférák és az Isten nevét írták be. Nem lehetetlen, hogy a templáriusok révén jutott a kabbalisztikus írókhoz, akik ezen kívül még számos idegen motívumot használtak. A középkorban a zsidók megkülönböztető jelként viseltek a ruhájukon csillagot, hogy ne tévesszék őket össze a keresztyénekkel. A keresztyén Európa területén az egyház vezette be a negyedik lateráni zsinat után, 1215-ben, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy megelőzzék a zsidók és a keresztyének közötti szexuális kapcsolat kialakulását. A jelvény egy darab szövetből állt, amelyet a felsőruházatra, kalapra vagy a nők esetében a sálra varrtak. Akit rajtakaptak, hogy nem viseli ezt a jelvényt, megbüntették. Az iszlám világban a VIII-IX. századtól vezették be a megkülönböztető ruhát a zsidók és a keresztyének számára. ------------------------------------- Bajusz Ferenc