Reformátusok Lapja, 2008 (52. évfolyam, 1-52. szám)

2008-02-03 / 5. szám

8 I­ sten az övéit, a Krisztusban új életre kelteket sokféle lelki ajándékkal ajándékozta meg. Az efézusi levél elején ezt olvassuk: „megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával”. Ezeket az ajándékokat azonban feladatul is adta, azért, hogy másoknak szolgáljunk azokkal. Hitelesebb és hathatósabb ez a szolgálat, ha nem egymástól el­különülten végezzük azt, ha a sajátos és rendszeres szolgálataink és munkánk mellett megtaláljuk azo­kat a lehetőségeket és feladatokat, amelyekben kö­zösen léphetünk, és közös Utunkról, és a tőle ka­pott közös célokról tehetünk bizonyságot. Az Ökumenikus Charta bevezetésében szó van arról is, hogy „elkötelezzük magunkat arra..., hogy Krisztusnak az evangéliumban kinyilvánított üdv­üzenetét közösen megértsük”. A Biblia üzenetének jobb megértését szolgál­ják a bibliamagyarázatok (kommentárok). A va­tikáni zsinat kaput nyitott a közös szolgálatokra, az üdvüzenet közös megértésére is. Bibliamagya­­rázat-sorozat jelent meg a római katolikus és protestáns biblikusok közös munkája eredmé­nyeképpen. Ez évet több magyarországi egyház is a Biblia éveként igyekszik kihasználni úgy, hogy a híveket is fokozottan a Biblia üzenete fe­lé fordítsa, hogy talajt és célt találjon a talajt és célt vesztett népünk. Az idősebb nemzedék még jól emlékszik arra, hogy az évtizedeken át uralkodó harcos, ateista ideológia igyekezett elválasztani egymástól az egy­házakat és akadályozni az egységes megnyilatkozá­sokat és fellépéseket. Ez volt a divide et impera, oszd meg és uralkodj stratégia. Ma sok esetben ter­mészetessé lett az, hogy társadalmi eseményeken, ünnepi alkalmakon, emléktáblák leleplezésénél, jelentős építmények átadásán együtt vannak a különböző felekezetek papjai és lelkészei, és együtt szentelik fel, illetve áldják meg az emlékhelyeket vagy létesítményeket. A szolgálat vagy istentisztelet szavak nemcsak li­turgikus tevékenységet vagy imádságot és prédi­kációt jelentenek, hanem tetteket, jócselekedete­ket is, a segítségre szorultak támogatását. A kü­lönböző egyházaknak megvannak a maguk kiala­kult szociális jellegű tevékenységei, vagy egyházi nyelven: szeretetszolgálatai. Vannak egy-egy egy­házhoz kötődő segélyszervezetek, mint a Máltai szeretetszolgálat, a Charitas, a Református Szere­tetszolgálat, a Baptista Szeretetszolgálat. De oly­kor ökumenikus méretekben közösen mozdul­nak meg, és kifejezik a segítők és segítettek össze­tartozását, erre példa a Magyar Ökumenikus Sze­retetszolgálat. Az egyház benne él a világban, sőt együtt él az­zal. Az egyház tagjai egyben a világi, társadalmi közösség alkotó tagjai is. Nem közömbös azért az egyház felelős vezetőinek mindaz, ami a társada­lomban történik. Egyre gyakrabban hallunk ar­ról, hogy a magyarországi egyházak ill. vallási kö­zösségek vezetői közösen lépnek fel, hogy szavu­kat hallassák egész nemzetünket, a felnövő nem­zedéket vagy a nyugdíjas társadalmat érintő kér­désekben. Ezzel is a közös felelősség és a közös szolgálat vállalását fejezik ki. Az ez évi imaheti vezérfonal végén Kirill, Szmo­­lenszk és Kalinyingrád metropolitája előadása is olvasható, amelyet a múlt őszi nagyszebeni euró­pai ökumenikus nagygyűlésen mondott. A fenti­ekkel kapcsolatban így fogalmaz: „A közös etikai normák védelmében a keresztyéneknek keresniük kell a kapcsolatokat azoknak a vallásoknak a képviselőiv­el, amelyek erkölcsi álláspontja a keresztyénséghez kö­zeli. Ezért a vallások közötti kapcsolatok fontosak Európában és az egész világon. Minden különböző­ségük dacára a hagyományos vallásokban közös az, hogy elsőbbséget adnak az örök értékeknek a múlan­dó földiekkel szemben. Ez lehetővé teszi, hogy együtt szálljunk szembe az emberi élet etikus megszervezését fenyegető veszélyekkel. A vallási hagyományok képvi­selőinek közeliek az etikai álláspontjai. Mindannyi­an kifejezik aggodalmukat a napjainkban uralkodó etikai relativizmussal kapcsolatban. ” S ha a különböző egyházak,, sőt vallások együtt lépnek föl szóval és tettel az Istennek tetsző élet gyakorlata érdekében, akkor megvalósul a közös szolgálat. ■ Benke György :­KUMENIKUS C­HARTA Közös szolgálat Emlékezés Bognár Józsefre (1926-2008) Alig néhány napja terjedt el a fájdalmas hír: Bognár tanár úr, a Budapesti Lónyay Utcai Református Gimná­zium újjászervező igazgatója, 2008. január 17-én, rö­vid szenvedés után elhunyt. Benne a református isko­lai oktatás kiemelkedő személyiségére emlékezünk. 1926. április 21-én született Bu­dapesten. Derűs gyermekéveit hamar beárnyékolja a háború, melynek későbbi megpróbálta­tásai egyre nagyobb gonddal ne­hezednek rá. 1936-tól 1944-ig a Budapesti Lónyay Utcai (Fiú) Gimnázium diákja lesz, hét tan­évet töltve a gimnázium régi, egy tanévet az új épületében. 1944- ben iratkozik be az Eötvös Loránd Tudományegyetemmi Természettudományi Karára, melynek biológia-földrajz szakos hallgatója lesz. A hangulatos di­ákéveket azonban hamar meg­szakítja a könyörtelen valóság: 1945- ben leventeként amerikai hadifogságba kerül. Viszonylag hamar visszatér, de már más em­berként. Egyházi indíttatása ugyan kisgyermekkorától kezd­ve megvolt: édesapja Kelenföl­­dön presbiter, ő pedig mint fel­sős gimnazista, vasárnapi iskolai csoportvezető, de a fogság Isten Igéjére fogékonnyá, a hit dolgai iránt érdeklődővé teszi. 1949-ben szerez középiskolai tanári diplomát, s óraadó lesz az akkor még működő Lónyay utcai gimnáziumban. De ezek­ben az években történik még val­­­lami: 1948 februárjának első napjaiban megalakul a Kelenföl­di Református Egyházközség­ben az Ifjúsági Közösség, ahol az alapítók, illetve vezetők egyike. 1949-ben a Budapesti Reformá­tus Teológiai Akadémia hallga­tója lesz. 1951-ben elnyeri a Pápai Re­formátus Gimnázium biológia­földrajz szakos tanári állását, melyet elfogad abban a remény­ben is, hogy teológiai tanulmá­nyait ott folytatni tudja, de a Te­ológia időközben Pápán meg­szűnik. Elérkezik a Budapestről Pápára költözés napja, el is indul, de már nem egyedül! 1951. szeptember 1-jén házas­ságot köt Petőváry Zalánka, Ke­­lenföldön megismert vasárnapi iskolai csoportvezetővel, aki később a tanári pályán is társa lesz. A pápai iskolát rövidesen államosítják, de ott maradnak, s néhány év múlva Budapestre ke­rülnek, ahol 34 évig a Szent László Gimnáziumban ő bioló­gia-földrajz, felesége pedig a ma­gyar-történelem szakos tanár­ként tanít. Ez idő alatt teljes len­dülettel vesznek részt az iskola életében, de nem fordítanak hátat az egyháznak sem! 1985-ben megy nyugdíjba, de az ez utáni idő még korántsem jelenti a pihenést számára, ha­nem tovább tanít a gimnázium­ban. 1990-ben, a rendszerválto­záskor egyre nagyobb remény nyílik arra, hogy a Lónyay utcai, 1952-ben államosított gimnázi­um visszakerülhet az egyház tu­lajdonába. Bognár József ennek az ügynek az élére áll. Korát meghazudtoló módon szervez, tüntet, petíciókat ír, „előszobá­­zik”, míg végre 1993-ban elindít­hatja az új gimnáziumot, mely a Reviczky u. 4/c alatt kezdi meg működését. A sok imádság, zör­­getés végre meghallgatást nyert, s (nem kedvező körülmények kö­zött, de) újra megindulhat az élet a Lónyayban! Ebben az idegeket, hitet igen kemény próbára tevő harcban hűséggel mellette áll felesége, Zalánka, továbbá három diplo­más fia, akik szintén egyházi szolgálatban állnak, menyei, ti­zenhat unokája és a közeli ro­konság. De ő sem felejti el egy­házát, mely — presbiteri tisztsé­gei mellett - lelki támasza és ott­hona. Ezekben az években lesz a Református Pedagógiai Intézet igazgatója, de „a Lónyayban” és a Fasori Evangélikus Gimnázi­umban is, ha kell még, helyette­sít, s cikkeivel, tanulmányaival, társszerzői munkásságával szinte megszámlálhatatlan formában gazdagítja egyházi olvasóink széles táborát, közöttük a Re­formátusok Lapja olvasóit is! Kitüntetései: Földes Ferenc­­díj és Rátz Tanár Úr-díj Életének jellemző vonásai kö­zül legalább hármat különös­képpen is kiemelhetünk. Bog­nár József dinamikus ember volt! Tele erővel, leleménnyel, céltudatossággal (diákkorában aktívan sportolt is!). Visszatérő „jeligéje” volt: ama kivételes em­berek közé tartozik, aki diákja, tanára és igazgatója lehetett sze­retett Lónyay utcai gimnáziu­mának! Mindeme dinamizmusát élő keresztyén hit hatotta át! Nem a hagyományos egyház­szemlélet szerint, hanem sze­mélyes megtérés által. Isten gyermekének vallotta magát, akinek életútját különösen két ige határozta meg: „Ne félj, mert megváltottalak, neve­den szólítottalak... ”(Ézs 43,1) és „Elég néked az én kegye­lem... ”(2 Kor 12,9)! Tudott, ha kellett, megalázkodni is, de bizonyságot tenni is. Biológia tanárként hitte: „Az élet több, mint az eledel, és a test, mint az öltözet” (Lk 12,23)! Melegszívű ember volt! Megosztotta családjával nem­csak idejét, hanem szívét is. Másokon sokat segített jótaná­­csokkal s imádsággal is. Diákjai­val való jó kapcsolata pedig túl­nőtt az iskolai kereteken. Sok egyetemi tanár és akadémikus volt növendéke, nagy szeretettel gondolnak rá ma is! Humora sok nehéz pillanatot oldott fel. A Magyar Örökség Díjak át­adási ünnepségén találkoztam vele utoljára 2007 karácsonya előtt néhány nappal, még egy pár baráti szót váltva. Aztán legutoljára a kórházi ágyon lát­tam azt, akit mindig egészséges­nek ismertem, de akkor már lassan készült hazafelé... Halálával egyházunkat nagy veszteség érte, de tudjuk, hazaér­kezett, „...ama nemes harcot meg­harcolta, fu­tását elvégezte, a hitet megtartotta... ”(2 Tim 4,7). Legyen áldott emlékezete! Mindezeket lejegyezte az egykori gimnazista- és teoló­gus-társ, volt kelenföldi ifjúsági tag és a családban több szolgá­latot is végző barát. ■ Kovács Mihály ÖRÖKSÉG 2008. február 3. Történeteim Csodáknak is nevezhetném őket. De csodán sokszor természeti jelenséget, vagy kissé hihetetlen dolgot értünk. Az én történeteimben Isten jelenlétét, kö­zelségét érezhetjük meg, ezért nem cso­dának, hanem Isten jelzésének neve­zem. Sok ilyen történet közül most egyet szeretnék közreadni. M­ ég egyetemre jártam, mikor ez történt, an­nak bizony több évtizede. Mégis oly világo­san él bennem az emlék, s oly meghatározó ma is adakozásaimban, hogy szeretném megosztani. Csütörtökönként a Kálvin téri gyülekezetbe jártunk esti istentiszteletre. Akkor még nem volt egyetemi gyülekezet Budapesten, a teológushall­gatók prédikáltak. A hallgatóság nagy részét is ők tették ki. Vége volt az istentiszteletnek, s voltak, akik a gyülekezeti terem felé mentek ki még egy kis be­szélgetésre, mások a főbejáraton. Itt a persely mellett úgy mentünk el, hogy a mögöttünk jövők láthatták, teszünk-e bele. Volt, aki nem tett. Hogy miért, nem derült ki. Lehet, nem volt pén­ze. Szegény egyetemisták voltunk, nem volt ma­gas az ösztöndíj. Aznap este velem is elkezdett beszélgetni a kísértő. Nincs, csak tíz forintom. Egyben. Ha be­leteszem a perselybe, nem marad reggeli kávéra. Hétvégén haza tudok utazni, hisz’ bérletem van, de honnan lesz pénzem kávéra? Fontos volt ne­kem a reggeli fekete, hiszen igazából arra ébred­tem. Ha a jó meleg dupla lecsúszott a torkomon, arra nyílt ki a szemem. Inkább nem teszek a perselybe... De mit szólnak a mögöttem jövők? Máskor is hallottam, hogy hasonló alkalmakkor elreppent a megjegyzés: „Nocsak, bérleted van?” - hát ezt nem igazán szerettem volna hallani. De még jobban zavart, hogy ha a társaim nem is ve­szik észre, vajon mit szól Isten? A szüleimtől gyakran halottam, Isten szeme mindent lát — ak­kor ezt is. Elszégyelltem magam. Betettem a per­selybe a tízesemet azzal a sóhajjal, majd csak meg­hív valaki egy kávéra reggel. Amint a szállásomra értem, azzal fogadott a házinénim, hogy van egy ajánlott levelem. Néz­tem a feladót, a disszidált nagynénémtől kaptam. Mi lehet a baj? Biztosan valami nincs rendben. Erősebben kezdett verni a szívem, izgatottan tép­tem fel a borítékot. Mi lehet benne? S a szépen és gondosan összehajtott levélpapír­ból egy csekk hullott a padlóra. Egy húszdolláros csekk! Most szégyenültem meg igazán. Hiszen én az előbb a tízesemen aggódtam, s lám, Isten sok­szorosát adta vissza. Nagyon nagy pénz volt ez akkor egy egyetemistának. A kávégondom más­napra nem oldódott meg, ugyanis el kellett men­ni a Nemzeti Bankba, akkoriban csak ott lehetett a csekkeket beváltani. De van pénzem! Nagyon elgondolkodtam ezen a próbán, hiszen amikor én gondolatban a tízesemért harcoltam, Is­ten már régen feladatta nénikémmel a csekket. Előbb elkészítette az ő adományát, mintsem én az én adományom felől dönthettem volna. Még meg sem fordult a fejemben, hogy a perselybe tennem kell, ez a csekk már meg is érkezett! Egy életre megjegyeztem: először is Isten min­dig megelőz bennünket. A szeretetével, hogy érez­ve e szeretetet, szeretni tudjunk önzetlenül. Az ál­dásait pedig mindig jó előre elkészíti, mintsem mi olyat tehetnénk, amit ő megáld. De nekünk ez mindig csak akkor válik világossá, ha elkezdjük elemezni az eseményeket. S milyen jó, hogy Isten áldásaira és az ilyen elem­zésekre emlékezhetünk. Ez szabadít fel bennünket a szűkmarkúságból, a zsugoriságból, a magunk erejé­nek, vagyonának túlértékeléséből. Mert mi az a tíz forint az előre elkészített csekkhez képest! Tudom, vannak, akik azt mondják, miért kell ebbe belemagyarázni Istent, hiszen a nénikém gon­doskodott rólam, ő kereste meg azt a pénzt, ő ad­ta postára, ő előzött meg engem. De a nénikém szegény disszidens volt. A nagyszüleimnek is na­gyon ritkán tudott küldeni, inkább csak kará­csonyra, születésnapra. Neki ott spórolósan kellett élnie, hiszen mindent itt hagyott, meg kellett te­remtenie az egzisztenciáját, kifizetni a lakást, rezsit, biztosítást egy idegen világban, ahol nem számít­hatott senkire. Hogy ő gondolt rám, mikor se szü­letésnapom, se ünnep nem volt akkoriban, azt je­lentette: Isten eszébe juttatott. Ő készítette el ott az ő szívében, hogy az a csekk éppen időben ideérjen. Sokszor eszembe jut ez az esemény. Mindany­­nyiszor, mikor döntenem kell a pénzem felől. Sok kifizetnivalóm van nekem is. De tudom, Isten sok­kal nagyobb dolgokat készített el nekem, de ahhoz az én kicsi adományomat is oda kell adnom. Ha nem teszek semmit, mit áldjon meg? S tudom, sok-sok áldás vár rám. Csak nyitott szemmel kell járnom, helyes értékítélettel, hogy mindezt észre is vegyem. S ez a záloga boldogságomnak! ■ P. Tóthné Szakács Zita KITEKINTŐ A Németországi Protestáns Egyház (EKD) projekt-központot hozott létre a 2009. évben tartan­dó egész éves Kálvin-év alkalmából. Kálvin (1509-1564), a genfi reformátor születésének 500. év­fordulója alkalmából számos rendezvényt tartanak majd. A projekt német központja Hannoverben van, összekapcsolva a Református Szövetség központi irodájával. A Kálvin-projektet az EKD, több tartományi egyház és a Protestáns Egyházszövetség közösen finanszírozza. A projekt-központot Achim Detmers lelkész vezeti. Feladatkörét február elseje után gyakorolja. Detmers a kelet-fríz Leerben született és Kálvin teológiája volt doktori értekezésének témája. 2002 novembere óta güsteni lelkész, de az anhalti tartományi egyház új feladata eredményes ellátása érdekében mente­síti két évre gyakorlati lelkészi szolgálatai alól. A cseh kormány 83 milliárd koronát, mintegy 4,64 milliárd dollár kártérítést kész fizetni az egy­házaknak a kommunizmus ideje alatt elvett javak után. A kormány 17 egyházzal kész megkötni az erre vonatkozó megállapodásokat - tájékoztatta a közvéleményt Mirek Topolanek miniszterelnök. A kifizetés kétharmadát képezi annak az összegnek, amit végül is az egyházaknak ad a cseh állam kárpótlásként. A kifizetést 60 éven át 4,9 %-os kamattal juttatja az állam az egyházaknak. A kifize­tés a cseh nemzeti jövedelemnek 2,4 %-át képezi. (békefy)

Next