Reformátusok Lapja, 2008 (52. évfolyam, 1-52. szám)
2008-02-03 / 5. szám
8 I sten az övéit, a Krisztusban új életre kelteket sokféle lelki ajándékkal ajándékozta meg. Az efézusi levél elején ezt olvassuk: „megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával”. Ezeket az ajándékokat azonban feladatul is adta, azért, hogy másoknak szolgáljunk azokkal. Hitelesebb és hathatósabb ez a szolgálat, ha nem egymástól elkülönülten végezzük azt, ha a sajátos és rendszeres szolgálataink és munkánk mellett megtaláljuk azokat a lehetőségeket és feladatokat, amelyekben közösen léphetünk, és közös Utunkról, és a tőle kapott közös célokról tehetünk bizonyságot. Az Ökumenikus Charta bevezetésében szó van arról is, hogy „elkötelezzük magunkat arra..., hogy Krisztusnak az evangéliumban kinyilvánított üdvüzenetét közösen megértsük”. A Biblia üzenetének jobb megértését szolgálják a bibliamagyarázatok (kommentárok). A vatikáni zsinat kaput nyitott a közös szolgálatokra, az üdvüzenet közös megértésére is. Bibliamagyarázat-sorozat jelent meg a római katolikus és protestáns biblikusok közös munkája eredményeképpen. Ez évet több magyarországi egyház is a Biblia éveként igyekszik kihasználni úgy, hogy a híveket is fokozottan a Biblia üzenete felé fordítsa, hogy talajt és célt találjon a talajt és célt vesztett népünk. Az idősebb nemzedék még jól emlékszik arra, hogy az évtizedeken át uralkodó harcos, ateista ideológia igyekezett elválasztani egymástól az egyházakat és akadályozni az egységes megnyilatkozásokat és fellépéseket. Ez volt a divide et impera, oszd meg és uralkodj stratégia. Ma sok esetben természetessé lett az, hogy társadalmi eseményeken, ünnepi alkalmakon, emléktáblák leleplezésénél, jelentős építmények átadásán együtt vannak a különböző felekezetek papjai és lelkészei, és együtt szentelik fel, illetve áldják meg az emlékhelyeket vagy létesítményeket. A szolgálat vagy istentisztelet szavak nemcsak liturgikus tevékenységet vagy imádságot és prédikációt jelentenek, hanem tetteket, jócselekedeteket is, a segítségre szorultak támogatását. A különböző egyházaknak megvannak a maguk kialakult szociális jellegű tevékenységei, vagy egyházi nyelven: szeretetszolgálatai. Vannak egy-egy egyházhoz kötődő segélyszervezetek, mint a Máltai szeretetszolgálat, a Charitas, a Református Szeretetszolgálat, a Baptista Szeretetszolgálat. De olykor ökumenikus méretekben közösen mozdulnak meg, és kifejezik a segítők és segítettek összetartozását, erre példa a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat. Az egyház benne él a világban, sőt együtt él azzal. Az egyház tagjai egyben a világi, társadalmi közösség alkotó tagjai is. Nem közömbös azért az egyház felelős vezetőinek mindaz, ami a társadalomban történik. Egyre gyakrabban hallunk arról, hogy a magyarországi egyházak ill. vallási közösségek vezetői közösen lépnek fel, hogy szavukat hallassák egész nemzetünket, a felnövő nemzedéket vagy a nyugdíjas társadalmat érintő kérdésekben. Ezzel is a közös felelősség és a közös szolgálat vállalását fejezik ki. Az ez évi imaheti vezérfonal végén Kirill, Szmolenszk és Kalinyingrád metropolitája előadása is olvasható, amelyet a múlt őszi nagyszebeni európai ökumenikus nagygyűlésen mondott. A fentiekkel kapcsolatban így fogalmaz: „A közös etikai normák védelmében a keresztyéneknek keresniük kell a kapcsolatokat azoknak a vallásoknak a képviselőivel, amelyek erkölcsi álláspontja a keresztyénséghez közeli. Ezért a vallások közötti kapcsolatok fontosak Európában és az egész világon. Minden különbözőségük dacára a hagyományos vallásokban közös az, hogy elsőbbséget adnak az örök értékeknek a múlandó földiekkel szemben. Ez lehetővé teszi, hogy együtt szálljunk szembe az emberi élet etikus megszervezését fenyegető veszélyekkel. A vallási hagyományok képviselőinek közeliek az etikai álláspontjai. Mindannyian kifejezik aggodalmukat a napjainkban uralkodó etikai relativizmussal kapcsolatban. ” S ha a különböző egyházak,, sőt vallások együtt lépnek föl szóval és tettel az Istennek tetsző élet gyakorlata érdekében, akkor megvalósul a közös szolgálat. ■ Benke György :KUMENIKUS CHARTA Közös szolgálat Emlékezés Bognár Józsefre (1926-2008) Alig néhány napja terjedt el a fájdalmas hír: Bognár tanár úr, a Budapesti Lónyay Utcai Református Gimnázium újjászervező igazgatója, 2008. január 17-én, rövid szenvedés után elhunyt. Benne a református iskolai oktatás kiemelkedő személyiségére emlékezünk. 1926. április 21-én született Budapesten. Derűs gyermekéveit hamar beárnyékolja a háború, melynek későbbi megpróbáltatásai egyre nagyobb gonddal nehezednek rá. 1936-tól 1944-ig a Budapesti Lónyay Utcai (Fiú) Gimnázium diákja lesz, hét tanévet töltve a gimnázium régi, egy tanévet az új épületében. 1944- ben iratkozik be az Eötvös Loránd Tudományegyetemmi Természettudományi Karára, melynek biológia-földrajz szakos hallgatója lesz. A hangulatos diákéveket azonban hamar megszakítja a könyörtelen valóság: 1945- ben leventeként amerikai hadifogságba kerül. Viszonylag hamar visszatér, de már más emberként. Egyházi indíttatása ugyan kisgyermekkorától kezdve megvolt: édesapja Kelenföldön presbiter, ő pedig mint felsős gimnazista, vasárnapi iskolai csoportvezető, de a fogság Isten Igéjére fogékonnyá, a hit dolgai iránt érdeklődővé teszi. 1949-ben szerez középiskolai tanári diplomát, s óraadó lesz az akkor még működő Lónyay utcai gimnáziumban. De ezekben az években történik még vallami: 1948 februárjának első napjaiban megalakul a Kelenföldi Református Egyházközségben az Ifjúsági Közösség, ahol az alapítók, illetve vezetők egyike. 1949-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémia hallgatója lesz. 1951-ben elnyeri a Pápai Református Gimnázium biológiaföldrajz szakos tanári állását, melyet elfogad abban a reményben is, hogy teológiai tanulmányait ott folytatni tudja, de a Teológia időközben Pápán megszűnik. Elérkezik a Budapestről Pápára költözés napja, el is indul, de már nem egyedül! 1951. szeptember 1-jén házasságot köt Petőváry Zalánka, Kelenföldön megismert vasárnapi iskolai csoportvezetővel, aki később a tanári pályán is társa lesz. A pápai iskolát rövidesen államosítják, de ott maradnak, s néhány év múlva Budapestre kerülnek, ahol 34 évig a Szent László Gimnáziumban ő biológia-földrajz, felesége pedig a magyar-történelem szakos tanárként tanít. Ez idő alatt teljes lendülettel vesznek részt az iskola életében, de nem fordítanak hátat az egyháznak sem! 1985-ben megy nyugdíjba, de az ez utáni idő még korántsem jelenti a pihenést számára, hanem tovább tanít a gimnáziumban. 1990-ben, a rendszerváltozáskor egyre nagyobb remény nyílik arra, hogy a Lónyay utcai, 1952-ben államosított gimnázium visszakerülhet az egyház tulajdonába. Bognár József ennek az ügynek az élére áll. Korát meghazudtoló módon szervez, tüntet, petíciókat ír, „előszobázik”, míg végre 1993-ban elindíthatja az új gimnáziumot, mely a Reviczky u. 4/c alatt kezdi meg működését. A sok imádság, zörgetés végre meghallgatást nyert, s (nem kedvező körülmények között, de) újra megindulhat az élet a Lónyayban! Ebben az idegeket, hitet igen kemény próbára tevő harcban hűséggel mellette áll felesége, Zalánka, továbbá három diplomás fia, akik szintén egyházi szolgálatban állnak, menyei, tizenhat unokája és a közeli rokonság. De ő sem felejti el egyházát, mely — presbiteri tisztségei mellett - lelki támasza és otthona. Ezekben az években lesz a Református Pedagógiai Intézet igazgatója, de „a Lónyayban” és a Fasori Evangélikus Gimnáziumban is, ha kell még, helyettesít, s cikkeivel, tanulmányaival, társszerzői munkásságával szinte megszámlálhatatlan formában gazdagítja egyházi olvasóink széles táborát, közöttük a Reformátusok Lapja olvasóit is! Kitüntetései: Földes Ferencdíj és Rátz Tanár Úr-díj Életének jellemző vonásai közül legalább hármat különösképpen is kiemelhetünk. Bognár József dinamikus ember volt! Tele erővel, leleménnyel, céltudatossággal (diákkorában aktívan sportolt is!). Visszatérő „jeligéje” volt: ama kivételes emberek közé tartozik, aki diákja, tanára és igazgatója lehetett szeretett Lónyay utcai gimnáziumának! Mindeme dinamizmusát élő keresztyén hit hatotta át! Nem a hagyományos egyházszemlélet szerint, hanem személyes megtérés által. Isten gyermekének vallotta magát, akinek életútját különösen két ige határozta meg: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak... ”(Ézs 43,1) és „Elég néked az én kegyelem... ”(2 Kor 12,9)! Tudott, ha kellett, megalázkodni is, de bizonyságot tenni is. Biológia tanárként hitte: „Az élet több, mint az eledel, és a test, mint az öltözet” (Lk 12,23)! Melegszívű ember volt! Megosztotta családjával nemcsak idejét, hanem szívét is. Másokon sokat segített jótanácsokkal s imádsággal is. Diákjaival való jó kapcsolata pedig túlnőtt az iskolai kereteken. Sok egyetemi tanár és akadémikus volt növendéke, nagy szeretettel gondolnak rá ma is! Humora sok nehéz pillanatot oldott fel. A Magyar Örökség Díjak átadási ünnepségén találkoztam vele utoljára 2007 karácsonya előtt néhány nappal, még egy pár baráti szót váltva. Aztán legutoljára a kórházi ágyon láttam azt, akit mindig egészségesnek ismertem, de akkor már lassan készült hazafelé... Halálával egyházunkat nagy veszteség érte, de tudjuk, hazaérkezett, „...ama nemes harcot megharcolta, futását elvégezte, a hitet megtartotta... ”(2 Tim 4,7). Legyen áldott emlékezete! Mindezeket lejegyezte az egykori gimnazista- és teológus-társ, volt kelenföldi ifjúsági tag és a családban több szolgálatot is végző barát. ■ Kovács Mihály ÖRÖKSÉG 2008. február 3. Történeteim Csodáknak is nevezhetném őket. De csodán sokszor természeti jelenséget, vagy kissé hihetetlen dolgot értünk. Az én történeteimben Isten jelenlétét, közelségét érezhetjük meg, ezért nem csodának, hanem Isten jelzésének nevezem. Sok ilyen történet közül most egyet szeretnék közreadni. M ég egyetemre jártam, mikor ez történt, annak bizony több évtizede. Mégis oly világosan él bennem az emlék, s oly meghatározó ma is adakozásaimban, hogy szeretném megosztani. Csütörtökönként a Kálvin téri gyülekezetbe jártunk esti istentiszteletre. Akkor még nem volt egyetemi gyülekezet Budapesten, a teológushallgatók prédikáltak. A hallgatóság nagy részét is ők tették ki. Vége volt az istentiszteletnek, s voltak, akik a gyülekezeti terem felé mentek ki még egy kis beszélgetésre, mások a főbejáraton. Itt a persely mellett úgy mentünk el, hogy a mögöttünk jövők láthatták, teszünk-e bele. Volt, aki nem tett. Hogy miért, nem derült ki. Lehet, nem volt pénze. Szegény egyetemisták voltunk, nem volt magas az ösztöndíj. Aznap este velem is elkezdett beszélgetni a kísértő. Nincs, csak tíz forintom. Egyben. Ha beleteszem a perselybe, nem marad reggeli kávéra. Hétvégén haza tudok utazni, hisz’ bérletem van, de honnan lesz pénzem kávéra? Fontos volt nekem a reggeli fekete, hiszen igazából arra ébredtem. Ha a jó meleg dupla lecsúszott a torkomon, arra nyílt ki a szemem. Inkább nem teszek a perselybe... De mit szólnak a mögöttem jövők? Máskor is hallottam, hogy hasonló alkalmakkor elreppent a megjegyzés: „Nocsak, bérleted van?” - hát ezt nem igazán szerettem volna hallani. De még jobban zavart, hogy ha a társaim nem is veszik észre, vajon mit szól Isten? A szüleimtől gyakran halottam, Isten szeme mindent lát — akkor ezt is. Elszégyelltem magam. Betettem a perselybe a tízesemet azzal a sóhajjal, majd csak meghív valaki egy kávéra reggel. Amint a szállásomra értem, azzal fogadott a házinénim, hogy van egy ajánlott levelem. Néztem a feladót, a disszidált nagynénémtől kaptam. Mi lehet a baj? Biztosan valami nincs rendben. Erősebben kezdett verni a szívem, izgatottan téptem fel a borítékot. Mi lehet benne? S a szépen és gondosan összehajtott levélpapírból egy csekk hullott a padlóra. Egy húszdolláros csekk! Most szégyenültem meg igazán. Hiszen én az előbb a tízesemen aggódtam, s lám, Isten sokszorosát adta vissza. Nagyon nagy pénz volt ez akkor egy egyetemistának. A kávégondom másnapra nem oldódott meg, ugyanis el kellett menni a Nemzeti Bankba, akkoriban csak ott lehetett a csekkeket beváltani. De van pénzem! Nagyon elgondolkodtam ezen a próbán, hiszen amikor én gondolatban a tízesemért harcoltam, Isten már régen feladatta nénikémmel a csekket. Előbb elkészítette az ő adományát, mintsem én az én adományom felől dönthettem volna. Még meg sem fordult a fejemben, hogy a perselybe tennem kell, ez a csekk már meg is érkezett! Egy életre megjegyeztem: először is Isten mindig megelőz bennünket. A szeretetével, hogy érezve e szeretetet, szeretni tudjunk önzetlenül. Az áldásait pedig mindig jó előre elkészíti, mintsem mi olyat tehetnénk, amit ő megáld. De nekünk ez mindig csak akkor válik világossá, ha elkezdjük elemezni az eseményeket. S milyen jó, hogy Isten áldásaira és az ilyen elemzésekre emlékezhetünk. Ez szabadít fel bennünket a szűkmarkúságból, a zsugoriságból, a magunk erejének, vagyonának túlértékeléséből. Mert mi az a tíz forint az előre elkészített csekkhez képest! Tudom, vannak, akik azt mondják, miért kell ebbe belemagyarázni Istent, hiszen a nénikém gondoskodott rólam, ő kereste meg azt a pénzt, ő adta postára, ő előzött meg engem. De a nénikém szegény disszidens volt. A nagyszüleimnek is nagyon ritkán tudott küldeni, inkább csak karácsonyra, születésnapra. Neki ott spórolósan kellett élnie, hiszen mindent itt hagyott, meg kellett teremtenie az egzisztenciáját, kifizetni a lakást, rezsit, biztosítást egy idegen világban, ahol nem számíthatott senkire. Hogy ő gondolt rám, mikor se születésnapom, se ünnep nem volt akkoriban, azt jelentette: Isten eszébe juttatott. Ő készítette el ott az ő szívében, hogy az a csekk éppen időben ideérjen. Sokszor eszembe jut ez az esemény. Mindanynyiszor, mikor döntenem kell a pénzem felől. Sok kifizetnivalóm van nekem is. De tudom, Isten sokkal nagyobb dolgokat készített el nekem, de ahhoz az én kicsi adományomat is oda kell adnom. Ha nem teszek semmit, mit áldjon meg? S tudom, sok-sok áldás vár rám. Csak nyitott szemmel kell járnom, helyes értékítélettel, hogy mindezt észre is vegyem. S ez a záloga boldogságomnak! ■ P. Tóthné Szakács Zita KITEKINTŐ A Németországi Protestáns Egyház (EKD) projekt-központot hozott létre a 2009. évben tartandó egész éves Kálvin-év alkalmából. Kálvin (1509-1564), a genfi reformátor születésének 500. évfordulója alkalmából számos rendezvényt tartanak majd. A projekt német központja Hannoverben van, összekapcsolva a Református Szövetség központi irodájával. A Kálvin-projektet az EKD, több tartományi egyház és a Protestáns Egyházszövetség közösen finanszírozza. A projekt-központot Achim Detmers lelkész vezeti. Feladatkörét február elseje után gyakorolja. Detmers a kelet-fríz Leerben született és Kálvin teológiája volt doktori értekezésének témája. 2002 novembere óta güsteni lelkész, de az anhalti tartományi egyház új feladata eredményes ellátása érdekében mentesíti két évre gyakorlati lelkészi szolgálatai alól. A cseh kormány 83 milliárd koronát, mintegy 4,64 milliárd dollár kártérítést kész fizetni az egyházaknak a kommunizmus ideje alatt elvett javak után. A kormány 17 egyházzal kész megkötni az erre vonatkozó megállapodásokat - tájékoztatta a közvéleményt Mirek Topolanek miniszterelnök. A kifizetés kétharmadát képezi annak az összegnek, amit végül is az egyházaknak ad a cseh állam kárpótlásként. A kifizetést 60 éven át 4,9 %-os kamattal juttatja az állam az egyházaknak. A kifizetés a cseh nemzeti jövedelemnek 2,4 %-át képezi. (békefy)