Reformátusok Lapja, 2009 (53. évfolyam, 1-52. szám)

2009-01-04 / 1. szám

Elmélkedés Mózes arca sugárzó lett, amikor Istennel beszélt (2Móz 34,29). Pál apostol az ószövet­ségi történetre utalva írja: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tü­körben szemléljük az Úr dicsőségét, * mindnyájan ugyanarra a képre formá­lódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. ”(2 Kor 3,18) Gyönyörű ígé­ret ez az Ige, amelynek minden szaván érdemes elgondolkodni, mert szinte esszenciája a keresztyén életnek. Mózes visszatér a szövetségkötés he­gyére, az összetört kőtáblák helyébe újat kér, hogy helyreállítódjék az „összetört Isten-kapcsolat”. Amikor lejön a hegy­ről, arca annyira sugárzik, hogy Izrael fi­ai megrettentek tőle. Mózes akkor lep­let tett az arcára. De mikor Istennel be­szélt, levette a leplet, hogy találkozzon Isten dicsőségével. Pál apostol értelme­zi és alkalmazza ezt a történetet az Is­ten-találkozásra. Mózes arcán tükröző­dött az Isten dicsősége. Másodlagos ra­gyogás volt az, amit Mózes arcán láttak. Isten áttételes fényének ragyogása mindannyiunk arcán tükröződhet, ha Istennel találkoztunk, ha átéltünk vala­mit az Isten szeretetéből. Pál apostol biztat, szabad odaállnunk Isten elé, sőt hallatlan merészséggel kijelenti: mi pe­dig fedetlen arccal állunk az Isten színe előtt, és ezt a ragyogást magunkba ve­hetjük. Hogyan? Jézus Krisztusban. Azután Pál levezeti a képletet odáig, hogy Jézus Krisztusban eltűnik a lepel is, nincs rá szükség többé. Sőt szükséges, hogy továbbragyogtassuk Isten dicső­ségét az emberek között. Jézus Krisztuson át fedetlen arccal szemlélhetjük Isten dicsőségét. Ez a cso­da karácsony ajándéka: Jézus Krisztus­ban az Isten dicsőségét láthatjuk. Egy ember, a Názáreti arcán az Istent szem­lélhetjük. Jézus azt mondja: „Aki engem lát, látja az Atyát!’ (Ján 14,9) Isten olyan, mint Jézus. Izrael fiai nem tudtak ránézni Mózes arcára, a másodlagos su­gárzásra, de a Krisztus örökkévaló di­csősége és sugárzása nem félelmetes, mert az szeretet-sugárzás. Rá lehet néz­ni ma is. Hogyan? Szemlélődve. A mai ember már nem is ismeri ezt a szót. Szerzetesek szemlélődtek a kolostorok­ban.­­Persze, ott is el lehetett tévedni. Belesüppedni a szemlélődő életmódba, bezárkózni, befülledni megrögzött gondolatba, dogmába, parancsokba, törvényekbe, kódexekbe­­ minden úton el lehet tévedni.) Mit jelent szemlélődni? Olyasmit, mint amikor a szerelmes a szerelme ar­cát fürkészi. Nézi, szemléli, és nem tud betelni vele. Krisztus arcának „szerel­mes” szemlélése több és más, mint ta­nulmányozni, gondolkodni vagy hit­igazságokat hinni róla. Misztérium a Krisztus arcát szemlélni. Amikor az or­todox hívők az ikon, a Krisztus-arc előtt állnak, hosszan nézik és imád­koznak, valami ilyesmit csinálnak. Kí­vülről csak azt látjuk, hogy csókolgat­nak egy képet. Ezt nem értjük, a mi re­formátus öntudatunk tiltakozik ez el­len. De ha igaz szívvel, elmélyülten szemléljük a képet, akkor ott valami több is megjelenhet, ami Istentől való, ami túlmutat a láthatón. Boldog, aki tud még szemlélődni. Pál biztat: fedetlen arccal szabadon és bol­dogan, mint akik papjai vagyunk ön­magunknak - az egyetemes papság ré­vén -, közvetlenül mehetünk Krisztus­hoz, az Istenhez, és gyönyörködhetünk dicsőségében. A gyümölcse, következ­ménye: átformálódunk. Addig nézzük, amíg egyszerre kezdünk hasonlítani hozzá. Megfigyelhető, hogy idős háza­sok sokévi házasság után kezdenek egy­másra hasonlítani, ha jól éltek együtt és összeszoktak. Rá tudunk-e szokni Jézus Krisztus gondolkodására, szeretetére és dicsőségére ? Áldott átalakulás, ha az ő szeretetét tükrözzük ezután. « _____________________________KARSAY ESZTER 2009. január 4. A FORMÁITOK LAPJA Az Ige mellett JANUÁR 4. VASÁRNAP „Vigyázzatok, ne feledkezzetek meg Isteneteknek, az Úrnak veletek kötött szövetségéről.” (5 Móz 4,1-24) Harcok idején nagy veszély, hogy fellazulnak az erkölcsök. Szabad prédává válik a gyengébb. Ezért van szükség rá, hogy fokozott mértékben emlékezzék a nép a rendelkezésekre, és hogy megtartsák az Úr pa­rancsát. Minden nemzedéknek kötelessége a törvény megismertetése a fiúkkal és unokákkal. Ehhez tartozik a környező népek csillag- és állatformái kiábrázolásá­nak tilalma. Isten - aki kihozta Izráel népét az egyip­tomi „vaskohóból”­­ tulajdonává akarja formálni vá­lasztottak és „így van ez ma is” (20). Jézus Krisztusban „önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól és megtisztítson minket a maga népévé...” (Tit 2,14). János 4,43-45 285. dicséret JANUÁR 5. HÉTFŐ „...ha keresni fogod... a te Istenedet, megtalálod...” (5 Móz 4,25-49) Mivel a pogány istenkultusz a meg­szokott életforma, a megmaradás nagy erőfeszítést je­lentett Izráel népe számára. Arra kellett figyelmeztet­ni a választottakat, hogy az elhajlás az idegen istenek felé a történelem malomkövei közötti felőrlődésüket jelentené (27-28). A megmaradás egyetlen útja annak az Úrnak a keresése, aki kihozta őket Egyiptomból, és az út egyik fontos állomása a megtérés (29-30). Meg lehet botlani (de az irány jó), és aki nem szándékosan vétkezik, a Törvény szerint menedékvárosokban talál­hat oltalmat (31). Ma is csak ez az út jártható, de a ke­resztyén ember nem az akkori Izráel területén lévő hat menedékvárosban találhat védelmet, hanem egyedül Jézus Krisztusban (294. ének 2. v.). János 4:46-54 479. dicséret JANUÁR 6. KEDD „Mindenben azon az úton járjatok, amelyet megpa­rancsolt Istenetek, az Úr.” (5Móz 5) Egyházunk li­turgiai rendje nem írja elő, hogy a Tízparancsolatot va­lamely istentiszteleten fel kellene olvasni, szövege még­is sok ember előtt ismert. Egyrészt tananyagként, ame­lyet iskolában meg kell tanulni, másrészt zsinórmér­tékként. Rendelkezései irányelvek a társadalomnak, nem egy időszakra és nem egy nemzedékre. Ezt a tör­vényt az Úr követőinek a szívébe írja, ez az emberiség­gel kötött szövetségnek a jele is. A parancsolatok nem tiltó-, hanem útjelző táblák. Az üzeneteket Mózes köz­vetítette a népnek, aki legfontosabb tanúja volt Isten megjelenésének. Igehirdetőként szólalt meg, és akik kész szívvel hallgatták, befogadták. Bárcsak így hall­gatnánk az Igét ma is! János 5,1-9 226. dicséret JANUÁR 7. SZERDA „...ne feledkezz meg az Úrról...” (5Móz 6) A törvé­nyek betartásának általánosan ismert indítéka a kény­szer. Izráel népe számára is elsősorban kötelezettséget jelentett a Tízparancsolat. Isten előtt azonban kedve­sebb a szívből fakadó engedelmesség. Azt a szeretetet várja el népétől, amely minden kapcsolat alapfeltétele (4-9). Ha ez megvan, akkor önként igyekszem a kedve­„...emlékezz vissza arra, hogy mit tett Istened...” (5Móz 7) Életünknek nagy áldása és átka a felejtés. Ál­dás, ha az életünkben átélt bajokra, veszedelmekre gon­dolunk; átok, ha napi teendőinket befolyásolja. Utóbbi esetben egy nagyobb hatás kiiktatja az emlékezetet. Izra­el életében a nagyobb hatás az ígéret földjének őslakosai, a kánaániták voltak. Hét nép lakta ezt a helyet. Ezek po­gány vallása megrontotta volna a nép hitét. Ezért érthe­tő a radikális elkülönülés isteni parancsa (2-5). A meg­maradás szempontjából ez élet-halál harc. Isten népe szá­mára az Úr az egyetlen Isten, és az ő szuverén akarata, hogy éppen ők a kiválasztottak. Erről az Úrról elfeled­kezniük a legcsillogóbb pogány kultusz és a legszebb bál­ványszobor láttán sem szabad. A sokszor bennünket is körülvevő világ csábításai között nekünk sem. János 5,16-30 357. dicséret JANUÁR 9. PÉNTEK „...nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindaz­zal..., ami az Úr szájából származik.” (5Móz 8) Az idő, amíg Isten az ő népét keresztülvezette a pusztában (2), nemcsak azért volt nehéz, mert sokáig tartott, hanem mert próbatételek is súlyosbították. Egyik a táplálék megszerzése volt. Ez nagyban befolyásolta közérzetüket és Urukhoz való viszonyukat. Napjainkban is hatalmas összegeket fordítanak arra, hogy minél kevesebb legyen az éhes ember. A továbbiakban azonban Isten a földiek­nél feljebb emeli tekintetünket (3). Arra mutat rá, ami nem emberi munka eredménye. Lelkünk táplálására szolgál Igéje. Ezt a lelki táplálékot adta Jézus Krisztusban, aki az ószövetségi manna helyett „az élet kenyere” (Jn 6,48). Ne engedjük éhezni a lelkünket! Legyen táplálé­kunk és naponkénti erőforrásunk az ő szava. János 5,31-47 293. dicséret JANUÁR 10. SZOMBAT „.. .kemény nyakú nép vagy.” (5 Móz 9) A Mózes nevé­ben megszólaló szentíró szomorúan emlékezteti népét azokra az eseményekre, amikor a pusztai vándorlás során engedetlenek voltak és zúgolódtak az Úr ellen (8-17). Pedig az ő megmagyarázhatatlan szeretete folytán kap­ták meg az ígéret földjét. Isten ígéretei a nép állhatatlan­­sága ellenére is szilárdak. Rólunk, reformátusokról így beszél a szólás-mondás: „nyakas kálvinisták”. Ez az egy­háztörténelem viharos időszakaiban lehetett a megma­radás útja, a vallásunkhoz való ragaszkodás jele, de ha ez a merevség taníthatatlanság, Isten ítéletét vonja maga után. Ezért emlékeztet az aranyborjú imádásának szo­morú történetére, Mózes haragjára és közbenjárására, hogy mi is tanuljunk a múlt bűneiből. János 6,1-15 501. dicséret Hálával áldozzál az Istennek ►► Olvasandó: Zsolt 50,14-15 A hálaadás nem természetes emberi tulajdonság. Ezt világosan megmu­tatja a tíz bélpoklos meggyógyításá­­nak története. Tíz bélpoklos ment Jézushoz, és kérték, hogy gyógyítsa meg őket gyógyíthatatlan betegsé­gükből. Jézus elküldte őket a pa­pokhoz, hogy megmutassák magu­kat, és míg odaértek, meg is gyógyul­tak. Gyógyulásuk után egy tért visz­­sza Jézushoz hálát adni, és ez nem is zsidó volt, hanem samáriai. Jézus megkérdezte, hogy a kilenc hol ma­radt. Az arány ma is ugyanaz. Tíz ember közül egy van, aki hálát érez Isten és emberek iránt. Miért van ez így? Azért, mert a hála megmutatásához egy felisme­rés szükséges. Az, hogy ajándékot kaptam, amit nem érdemeltem meg. Nem dolgoztam meg érte, nem tudtam megvásárolni. A mai világban sokszor hangzik el a mon­dat: „azért az enyém valami, mert én azt megérdemlem vagy megér­demeltem”. Egy rokonunknak megdicsértem a szép kis kék új au­tóját, mire ő azt mondta: megér­demlem. A hálaadás alapja éppen az a felis­merés, hogy én semmit sem érdem­lek meg; mindent, amim van, kap­tam. Jób mondása igazít el: „mezíte­len jöttem ki anyámnak méhéből”, amim van, mind ajándékba kaptam Istentől. Van-e valamid, amit ne kaptál volna? A válasz: nincs, sem­mi nincs. Elkezdve testem tagjaival, szemeim, füleim, végtagjaim, el­mém adottságaival, emberi közössé­gem, családom, tehetségem mind­mind Isten ajándékai. Adós vagyok. Örök életem sem lesz elég zengnem az ajándékozó Isten dicséretét. Fel­tehetnénk a kérdést: mit adjunk az Úrnak az ő minden jótéteményé­ért? Először is azt tehetem, hogy sorba veszem Istennek minden ajándékát, vigyázva arra, hogy sem­mit el ne felejtsek számba venni, fő­ként a legnagyobbat, Isten kimond­hatatlan ajándékát, a Krisztust, aki­ben mindent megadott nékem, ami a jelenvaló világban és az eljövendő­ben szükséges nekem. A Gecsemáné kertben, mikor Jé­zus feláldozta magát, testét, lelkét az oltárra tette, elfogadta Eten akaratá­nak teljesítését, verejtékcseppjei olya­nok voltak, mint a nagy vércseppek, míg ki tudta mondani: „Mindazáltal ne úgy legyen Atyám, amint én aka­rom, legyen meg a te akaratod!"Min­den hitben élő embernek meg van a maga Gecsemáné kertje, ahol felra­gyog számára a Krisztus áldozata, és ahol Isten segítségével viszonzásul megvalósul a maga életének odaál­­dozása. Akkor teljesül be Isten ígére­te: „Hívj segítségül engem a nyomorú­ság idején. Meghallgatlak, megsegít­­lek, megszabadítlak.” Nem csak énekkel, imádsággal, jócselekedetekkel lehet az Istent di­csőíteni, hanem az Isten akaratát elfogadó és cselekvő engedelmes élettel is. Így jutunk el a hitvallá­sunk tételéig, miszerint: „Mind tes­testől, mind lelkestől, mind életem­ben, mind halálomban nem a ma­gamé, hanem az én hűséges Megvál­tómnak, a Jézus Krisztusnak tulaj­dona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért eleget tett..!’ „KIS" TÓTH FERENC re­ KOVÁCS MIHÁLY­ ben járni és nem megbántani, „...mert Ő előbb szeretett minket" (Jjn 4,19) És erről bizonyságot is kell tenni. Sok­szor a belső tűz kényszerít erre (ApCsel 4,20), de lehet úgy is, hogy a környezetünk kérdez (20). Mit válaszo­lunk? Az ószövetség népe Eten egyiptomi szabadításáról tett bizonyságot. Mi arról tehetünk bizonyságot, amit Jé­zus Krisztus kereszthalála által cselekedett mindnyájunk üdvösségére. Ez ma is kötelességünk (2 Tim 1,8). János 5,10-15 227. dicséret JANUÁR 8. CSÜTÖRTÖK Imádkozzunk_______ Aggodalom Milyen kincset adtál, Uram, mi­kor felnyitottad szemem aggodal­maim hiábavalóságára! Lehullt szememről ez a borzasztó fátyol, s végre elkezdhettem igazán élni! Eddig aggodalmaim gúzsba kötöt­tek. Nem tudtam szabadon lélegez­ni, és nem vettem észre, hogy félel­meimet bizony én magam éltetem. Nem láttam, hogy az aggodalma­im önmagukban üresek, csak én töltöm meg őket rendre tartalom­mal. Azt hittem, ezek hozzám tar­toznak, hogy valamire való ember nem élhet aggodalom nélkül. De Te felnyitottad a szemem! Hitet adtál, és egyszerűen nem maradt hely másnak a szívemben. Azóta élek. Köszönöm! Amen. HAJDÚ SZABOLCS KOPPÁNY A heti bibliai részhez GYŐRI ISTVÁN Galilea Galilea volt Jézus szülőföldje. Olyan értelemben, hogy itt növekedett fel, itt töltötte gyermekkorát. Názáret is Galilea egyik kisvárosa volt, amely­ről egyébként semmi különösebbet nem jegyeztek fel, a názáreti Jézus tette egyedül ismertté. Maga Galilea a zsidóság északi peremterülete, ha­tárvidék volt, amiről a zsidóknak ál­talában nem volt valami nagyon jó véleménye. Erről két jellemző esetet jegyzett fel János evangélista. A ta­nítványok elhívása során azok egy­másnak adják Jézus hírét, így szólít­ja meg Fülöp Nátánaélt, és elújságol­ja a nagy hírt: „Megtaláltuk azt, aki­ről Mózes írt a törvényben, akiről a próféták is írtak, Jézust, a József fiát, aki Názáretből származik.” „Szár­mazhat-e valami jó Názáretből? - kérdezte tőle Nátánaél. (Jn 1,45-46) Később, amikor vita támad a főpap­ok és az írástudók között arról, hogy kicsoda Jézus, és Nikodémus meg­próbálja pártját fogni Jézusnak, ak­kor ezt válaszolják neki: „Talán te is galileai vagy? Nézz utána és lásd be, hogy Galileából nem támad próféta.” (Jn7 ,52) Mi volt ennek a galileaiak elleni nagy ellenszenvnek az oka? Jézus maga is, kicsit pontosítva az Ézs 8,23-ban levő próféciát, pogá­­nyok Galileájáról beszél: „Zebulon és Naftali földje, a Tenger melléke, a Jor­dánon túl, pogányok Galileája! A nép, amely a sötétségben lakott, nagy világosságot látott...” (Mt 4,15,16) Ézsaiás próféciájában az elnevezés még így hangzik: pogányok területe. Valószínűleg ez nem csak azt jelentet­te, hogy itt, az északi határvidéken a zsidókkal keveredve pogányok is lak­tak, hanem egyre inkább egy konkrét terület földrajzi neve lett. A héber ga­­lil, azaz terület szó így vált földrajzi elnevezéssé, így fordította És 8,23-at a Septuaginta is, az Ószövetség görög fordítása, de hozzátette, hogy azért ez zsidó terület: galalaia tón ethnón, ta meré­tész Iudaiasz, azaz a pogányok Galileája, Júdea része. Salamon király a jeruzsálemi temp­lom építéséhez adott építőanyagért húsz galileai várost adott cserébe Hí­­rámnak, Tírusz királyának (Ibir 9,10-14), így az ott lakók idegen ha­tások alá kerültek. Ezt a területet érte el asszír hódító hadjárat is legelőször. Kr. e. a 2. században, a Makkabeusok idején, a zsidók egy részét áttelepítet­ték Jeruzsálem környékére, hogy a tel­jes beolvadástól megmentsék őket, ezeknek később csak egy része települt vissza. A pogányokkal való keveredés miatt érthető volt tehát a hithű zsidók idegenkedése a galileaiaktól. "

Next