Reformátusok Lapja, 2009 (53. évfolyam, 1-52. szám)

2009-01-04 / 1. szám

mniRMifiiM­m. 2009.január 4. Református szemmel 3 A szlovákiai és a magyarországi egyházak ökumenikus tanácsainak közös nyilatkozata A Szlovákiai és a Magyarországi Egyházak Ökumeni­kus Tanácsainak Elnöksége 2008. december 16-án, adventi hittel, reménységgel és várakozással találko­zott Révkomáromban, ahol közös nyilatkozatot fogad­tak el. Az ünnepek miatt előrehozott lapzártánk most teszi lehetővé, hogy Olvasóinkat megismertessük a nyilatkozat szövegével. Tesszük abban a hitben, hogy az itt megfogalmazódó gondolatok érvényessége nem múlik el a karácsony idejével. Mint országaink evangéliumi hitben osztozó, felelős pol­gárai a két nemzet megbékéléséért imádkozunk. Ennek az imádságos találkozásnak szomorú aktualitást ad, hogy a két nép kapcsolata az utóbbi időben feszültté vált, sok esetben elmérgesedett. Szo­morúan vesszük tudomásul, hogy a miniszterelnöki és ál­lamfői találkozók nem hoz­tak javulást sem a magyar és szlovák politikusok, sem pe­dig a két nemzethez tartozó polgárok kapcsolatában. Mint a szlovákiai és a ma­gyarországi egyházak ökume­nikus testületeinek képviselői jó lelkiismerettel kijelentjük, hogy mindkét ország Krisz­tus-hívői békességben, meg­értésben és szeretetben kíván­nak élni. Ezzel a lelkülettel tudják karácsonykor a Krisz­tusban alászálló isteni kegyel­met fogadni, és arról így tud­nak hitelesen bizonyságot tenni a maguk anyanyelvén. Közös meglátásunk, hogy minden lehetséges eszközzel kötelességünk előmozdítani országainkban és országaink között a személyes megbéké­lést és a kölcsönös kiengesztelődést. Hisszük, hogy az emberi kapcsolatokban meglevő bi­zalmatlanságot a múlt keserű tapasztalatai is táplálják. Ebből a bizalmatlanságból a tények pontos ismeretén ke­resztül vezet az út az őszinte bűnbánathoz, megbocsátás­hoz és az egymással való megengesztelődéshez. Ezért el­engedhetetlen, hogy a közös világi és egyháztörténelmi tudományos testületek munkájukat nagyobb hatékony­sággal végezve szolgálják a két nép javát. Munkájukban rögzítést nyerhetnek a tények körüli konszenzusok, de az értelmezések különbözősége is. Az egyházi, ökumenikus közösségek pedig őszinte önvizsgálattal és bűnbánattal szolgálják a megbékélést. Méltatlan közös múltunkhoz és történelmi szomszédságunkhoz az egymás ellen hango­lás, sőt olykor uszítás fájdalmas jelensége és az ellenséges indulatok ébresztése. A múlt terhét, amely újra és újra életesen nehezedik ránk, nem kívánjuk tovább hordozni. Azért imádkozunk és azért fáradozunk, hogy a két nemzet felelős vezetői üljenek tárgyalóasztalhoz és teljes nyitottsággal, őszinte elhatározással munkálják a szlovák és magyar nép hatékony, eredményes és békés jövendőjét. Ebbe az imádságba és tevőleges igyekezetbe szeretettel meghívunk minden keresztyént és minden felelősen gon­dolkodó, jóakaratú embertársunkat. „Az igazságosság fel­­magasztalja a népet, a bűn pedig gyalázatukra van a nem­zeteknek.” (Péld 14,34) Adventi várakozásunk és karácsonyi örömünk legyen azzal teljes, hogy nemzeteink - a Kárpát-medence és a vi­lág népeivel együtt - egy szívvel dicsőítik a Szenthárom­ság Istent, aki ma is elhozza nekünk a békességet és a jó­akaratot. A Szlovákiai Egyházak Ökumenikus Tanácsa nevében JAN SEMJAN LADISLAV KRPALA elnök főtitkár A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa nevében D. SZEBIK IMRE BÓNA ZOLTÁN elnök főtitkár A megbékélés lépcsőfokain a szlovák-magyar Ökumene elöljárói Legyőzni a szegénységet, megteremteni a békét­ ­ XVI. Benedek üzenete a Béke Világnapján Január 1-je a Béke Világnapja. Ebből az alkalomból továbbította Bölcskei Gusztáv püspöknek, Zsinatunk lelkészi el­nökének és rajta keresztül református egyházunknak Juliusz Janusz nuncius XVI. Benedek pápa Legyőzni a szegénysé­get, megteremteni a békét című üzenetét. A pápa szerint a globalizáció a szolidaritás maradéktalan elérésének szükségére hívja fel a figyelmet. Ebben az érte­lemben a pápa a globalizációt kedvező lehetőségnek tekinti arra, hogy „valami jelentés valósulhasson meg” a szegény­ség legyőzése, az igazságosság és a béke megteremtése érdekében. XVI. Benedek az egyház szerepét abban látja, hogy emlékeztet a szegények iránti elsődleges szeretetre, amelyről - az ősegyháztól kezdve - az egész keresztyén hagyomány tanúságot tesz. FORRÁS: WWW.REFORMATUS.EIU Kórházból jött haza bibliakörünk egy tagja. Sok szenvedőt látott, maga is sokat szenvedett. Ő hozta elő a témát: miért van szenvedés? A szen­vedő Jóbról és Jézus szenvedéséről folyt a szó. Jóbot úgy ismerjük, mint a „nagy szenvedőt”. Néhány óra leforgása alatt elvesztette vagyonát, gyermekeit, egészségét. Olyan az élete, mint egy nagy vihar zúgása. De aztán életének nagy viha­ra lecsendesedett, elmúlt, és előbújt a nap ragyo­gó fényével. De hát akkor mi értelme volt Jób küzdelmének és szenvedésének, ha a végén visz­­szakapta mindazt, amit elveszített ? Nem lenne­­e jobb életünknek az ilyen nehéz, gyásszal, be­tegséggel, kínzó gondokkal teli szakaszait egy­szerűen kivágni az életünkből? Mint ahogy egy filmből kivágják a rosszul sikerült részeket, egy „snittel” eltüntetni minden testi-lelki próbatételt és szenvedést. Ezt a nagy kérdést teszi fel most nekünk Jób története. Ismételjük meg a kérdést: mi értelme van a szenvedésnek? Jób küzdelmében felragyogott Isten dicső­sége. Jób könyvének kerettörténetéből tudjuk, hogy a kísértő azt akarta bizonyítani, hogy minden kegyesség tulajdonképpen üzlet, amit az emberek számításból vagy félelemből köt­nek Istennel. Jób története a válasz arra, hogy igaz-e ez a vád. Ezt nem szájával, hanem életé­vel kellett bizonyítania. Eközben hangzott el a szép hitvallás: „Az Úr adta, az Úr vette el. Ál­dott legyen az Úrnak neve!” (1,21) Vád is hang­zik: „Miért is nem haltam meg fogantatásom­kor!” (3,11) Még átkozódó kérdéseit is Istennek tette fel, és ily módon nem tagadta meg őt. A történet elején nyilvánvaló lesz, hogy a hit milyen erős. Erre a kérdésre tehát, hogy miért vett el Isten annyi mindent Jóbtól, ha végül visszaadja, a má­sodik feleletünk így hangzik: mert közben sok minden történt. Van olyan nyereség, amely szen­vedésből fakad. Tudja ezt a földműves, aki előbb felhasítja a földet, hogy aztán vethessen bele. Tudja ezt a kertész, aki metszi a fákat, hogy több gyümölcsöt teremjenek. Tudja ezt az édesanya, aki fájdalommal hozza világra gyermekét, hogy a jövendőt építse. Ha mi is visszafelé nézünk szen­vedéseinkre, mi is elmondhatjuk: „...áldásul volt nékem a nagy nyomorúság..!’ (Ezs 38,17) „Mind jó, amit Isten teszen: / Ha oly pohárt innék is / Amelynek íze szívemnek / Nagy keserűn esnék is!’ (272. dics.) Jób szenvedése és hite előremutat Jézus szen­vedésére is. Jóbról azt mondja az Úr: „Az én szol­gám.” (1,8) Miután a próbát megállta, visszakap­­ja Jób az egészségét, vagyonát, boldogságát, de aztán úgy ér véget a történet, hogy meghal. Az Újszövetség szenvedő szolgájának, Jézus Krisztusnak a története nem ezzel végződik, hanem azzal, hogy feltámadott, él és uralkodik elevenek és holtak fölött. Volt értelme szenve­désének, mert eközben Isten dicsőségét látjuk felragyogni. Ha erre a szenvedő Krisztusra né­zünk, ha őbenne élünk, akkor a mi szenvedé­sünk, próbatételünk se hiábavaló. Mert akkor bizonyosak lehetünk afelől, hogy övé minden hatalom mennyen és földön, és az utolsó szó nem a bűné, nem a szenvedésé, nem a halálé, hanem Teremtő és Megváltó Urunké. Érdemes végiggondolnunk Tóth Árpád szép versét, az Isten oltó­ kését! „Pénzt, egészséget és sikert /Másoknak, Uram, többet adtál, /Nem kezdek érte mégse pert, / És nem mondom, hogy adósom maradtál. / Nem én vagyok az első mostohád; /Bordáim közt próbá­id éles kését / Megáldom, s mosoly­gom az ostobák /Dühödt saját és hiú mellverését. / Tudom és ér­zem, hogy szeretsz: / Próbáid áldott oltó­ kése ben­nem / Téged szolgál, mert míg szívembe metsz, / Új szépséget teremni sebez engem. / Összeszorítom ajkam, ha nehéz / A kín, mert tudom, tied az én harcom, / És győztes távolokba néz / Könnyekkel szépült, orcád­ fényű arcom. ” « MOLNÁR MIKLÓS Miért van a szenvedés? Meghódol lelkem________________ ►► Olvasandó: Jób 42,10-17 Nagyító alatt_________ SZENTESI ZÖLDI LÁSZLÓ Új esztendő Újságíró, tollforgató ember vagyok, de ünnepi cikket soha nem szerettem írni. Kisajtoltam magamból persze, ha kellett, de lehet-e mindig új gon­dolatokat sugallni, friss útravalót adni az olvasónak, csak azért, mert ép­pen március 15-ét, húsvétot, karácsonyt mutat a naptár? Új év első napja­iban is joggal tart attól az ember, hogy vaskos életigazságok helyett avas közhelygyűjteményt nyújt át a tisztelt olvasónak. Az érem másik oldala, amit talán lelkipásztor barátaim és testvéreim is­mernek a legjobban: az ezerszer elolvasott igeszakaszt is mindig másképp olvassuk, értelmezzük, közvetítjük, következésképpen újat prédikál, aki ér­tő figyelemmel tanulmányozza az írást, és talán a hallgatóban is különfé­leképpen plántálja el a már ismert történet tanulságát, értelmét, igazságát, így vagyok én az ünnepekkel, bár zúgolódva fogok munkához, mindig azt veszem észre, hogy újra és újra másként látom, ha egyáltalán látom a lé­nyeget: a szakrális aktus magját, a megismerhetetlen csodát, a nemzet és a felekezet együvé tartozásának szent titkát. Az érem másik oldala ezúttal egy vers, amit már olvastam régebben, a napokban mégis friss erővel zúdult rám. Arról a költőről írok, aki újév nap­ján nem a Jóistenhez, hanem a pokolhoz fohászkodott. Az illetőt Petőfi Sándornak hívják. „Nekünk az Isten most kevés, / Mert ő nem eléggé kemény, / Hozzád imádkozom, pokol, / Az új esztendő ünnepén: / Ontsd sziveinkbe minden dü­hödet, /Hogy ne ismerjünk könyörületet, / Mig e gazok! Közül a földön egy mozog!” Ezt írta a jó Petőfi 1849. január 1-jén, Új esztendő napján című versé­nek utolsó strófájában, amikor veszni látszott a szabadságharc, az ország­­gyűlés tagjai télvíz idején vonattal menekültek Debrecenbe, egyszóval ösz­­szedőlt a nemzet építménye. Csak fiatal kora és a romantikus korhangulat menti a költő tévedését. Példája ő a hitéért, hazájáért mindenre kész ma­gyar embernek, aki, ha kell, karddal, ha kell, lúdtollal védi a haza becsüle­tét. De a pokolhoz fohászkodni ? Aztán arra gondoltam, hogy mi, szegény, elhasznált magyarok mást sem tettünk a mögöttünk hagyott 2008-as esztendőben, mint a pokolhoz fo­hászkodtunk. Ezt tettük minden olyan gondolatunkkal, cselekedetünkkel, amellyel nem önmagunkat és környezetünket nemesítettük, és nem a so­kat szenvedett hazát segítettük. A pokolhoz fohászkodtunk akkor, amikor ellenségeink vesztét kívántuk, anélkül, hogy mi jobbak, különbek lettünk volna náluk. Nem akartuk birtokba venni a hazánkat, nem akartunk jobb emberekké válni. Egyáltalában véve semmit sem gondoltunk, nem tervez­tünk, nem akartunk, és nem szövetkeztünk közös ügyekre. 2009 nem pusztán a megszorítások éve lesz, de minden bizonnyal eddig nem tapasztalt megpróbáltatások is várnak a magyarságra. Nekünk Istent, és vele a megmaradás reményét, egymás szeretetét kell újra belefoglalni az éle­tünkbe. Ez nem pusztán szükséglet, hanem a legszentebb nemzeti sorskérdés. Ha Petőfi módjára a pokolhoz fohászkodunk segítségért, és a gyűlöleten, ki­­rekesztettségi érzésen, sárga irigységen kívül nem tudunk más lenyomatot hagyni korunknak, valóban elvesztünk, mert elveszítettük magunkat. De ez mégsem következik be. Feljegyezték: a török kiűzése után akadt olyan félmegyényi terület az Alföldön, ahol szó szerint csak néhány száz ember lézengett. Onnan is feltápászkodott a nemzet. Tőlünk, reformátu­soktól egy időben szinte mindent elvettek: a kilencven százalékban pro­testáns Magyarországot akarták a Kollonich Lipótok germanizált gyar­mattá fordítani. De a terv balul ütött ki. A számarányt megváltoztatták ugyan, a maradék protestánsok hite azonban a próbatételben megedző­dött, olykor talán még ma is a szent örökség, a gályarabok rendíthetetlen hite fűti református egyházunkat. Azt is túléltük, ezt is kibírjuk. Ha valóban hiszünk benne, elpusztítha­­tatlanok vagyunk. Ez a hazánk. Akkor is az, ha szegények, koldusok va­gyunk benne. Nem a rongyos ruha, hanem az önfeladás a valódi szégyen. Azt kívánom mindannyiunknak az új esztendőre, hogy meglévő java­inkkal jobban sáfárkodjunk, egymásra figyeljünk, és ne csak a nagy ünne­peken, de a szürke hétköznapokon is. Református egyházunkra, vezető­inkre, tisztségviselőinkre, intézményeinkre, sajtónkra az együvé tartozás szeretetével tekintsünk, és imádkozzunk értük minél többet, mert tagad­hatatlanul nagy próbatételek elé nézünk. De azt is meg kell értenünk, hogy mindez szükséges, mert a várva várt megtisztulás csak a beszennyezettség állapota után következik. Nem olyan sok idő, és túl leszünk rajta, a

Next