Reformátusok Lapja, 2009 (53. évfolyam, 1-52. szám)
2009-01-04 / 1. szám
mniRMifiiMm. 2009.január 4. Református szemmel 3 A szlovákiai és a magyarországi egyházak ökumenikus tanácsainak közös nyilatkozata A Szlovákiai és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsainak Elnöksége 2008. december 16-án, adventi hittel, reménységgel és várakozással találkozott Révkomáromban, ahol közös nyilatkozatot fogadtak el. Az ünnepek miatt előrehozott lapzártánk most teszi lehetővé, hogy Olvasóinkat megismertessük a nyilatkozat szövegével. Tesszük abban a hitben, hogy az itt megfogalmazódó gondolatok érvényessége nem múlik el a karácsony idejével. Mint országaink evangéliumi hitben osztozó, felelős polgárai a két nemzet megbékéléséért imádkozunk. Ennek az imádságos találkozásnak szomorú aktualitást ad, hogy a két nép kapcsolata az utóbbi időben feszültté vált, sok esetben elmérgesedett. Szomorúan vesszük tudomásul, hogy a miniszterelnöki és államfői találkozók nem hoztak javulást sem a magyar és szlovák politikusok, sem pedig a két nemzethez tartozó polgárok kapcsolatában. Mint a szlovákiai és a magyarországi egyházak ökumenikus testületeinek képviselői jó lelkiismerettel kijelentjük, hogy mindkét ország Krisztus-hívői békességben, megértésben és szeretetben kívánnak élni. Ezzel a lelkülettel tudják karácsonykor a Krisztusban alászálló isteni kegyelmet fogadni, és arról így tudnak hitelesen bizonyságot tenni a maguk anyanyelvén. Közös meglátásunk, hogy minden lehetséges eszközzel kötelességünk előmozdítani országainkban és országaink között a személyes megbékélést és a kölcsönös kiengesztelődést. Hisszük, hogy az emberi kapcsolatokban meglevő bizalmatlanságot a múlt keserű tapasztalatai is táplálják. Ebből a bizalmatlanságból a tények pontos ismeretén keresztül vezet az út az őszinte bűnbánathoz, megbocsátáshoz és az egymással való megengesztelődéshez. Ezért elengedhetetlen, hogy a közös világi és egyháztörténelmi tudományos testületek munkájukat nagyobb hatékonysággal végezve szolgálják a két nép javát. Munkájukban rögzítést nyerhetnek a tények körüli konszenzusok, de az értelmezések különbözősége is. Az egyházi, ökumenikus közösségek pedig őszinte önvizsgálattal és bűnbánattal szolgálják a megbékélést. Méltatlan közös múltunkhoz és történelmi szomszédságunkhoz az egymás ellen hangolás, sőt olykor uszítás fájdalmas jelensége és az ellenséges indulatok ébresztése. A múlt terhét, amely újra és újra életesen nehezedik ránk, nem kívánjuk tovább hordozni. Azért imádkozunk és azért fáradozunk, hogy a két nemzet felelős vezetői üljenek tárgyalóasztalhoz és teljes nyitottsággal, őszinte elhatározással munkálják a szlovák és magyar nép hatékony, eredményes és békés jövendőjét. Ebbe az imádságba és tevőleges igyekezetbe szeretettel meghívunk minden keresztyént és minden felelősen gondolkodó, jóakaratú embertársunkat. „Az igazságosság felmagasztalja a népet, a bűn pedig gyalázatukra van a nemzeteknek.” (Péld 14,34) Adventi várakozásunk és karácsonyi örömünk legyen azzal teljes, hogy nemzeteink - a Kárpát-medence és a világ népeivel együtt - egy szívvel dicsőítik a Szentháromság Istent, aki ma is elhozza nekünk a békességet és a jóakaratot. A Szlovákiai Egyházak Ökumenikus Tanácsa nevében JAN SEMJAN LADISLAV KRPALA elnök főtitkár A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa nevében D. SZEBIK IMRE BÓNA ZOLTÁN elnök főtitkár A megbékélés lépcsőfokain a szlovák-magyar Ökumene elöljárói Legyőzni a szegénységet, megteremteni a békét XVI. Benedek üzenete a Béke Világnapján Január 1-je a Béke Világnapja. Ebből az alkalomból továbbította Bölcskei Gusztáv püspöknek, Zsinatunk lelkészi elnökének és rajta keresztül református egyházunknak Juliusz Janusz nuncius XVI. Benedek pápa Legyőzni a szegénységet, megteremteni a békét című üzenetét. A pápa szerint a globalizáció a szolidaritás maradéktalan elérésének szükségére hívja fel a figyelmet. Ebben az értelemben a pápa a globalizációt kedvező lehetőségnek tekinti arra, hogy „valami jelentés valósulhasson meg” a szegénység legyőzése, az igazságosság és a béke megteremtése érdekében. XVI. Benedek az egyház szerepét abban látja, hogy emlékeztet a szegények iránti elsődleges szeretetre, amelyről - az ősegyháztól kezdve - az egész keresztyén hagyomány tanúságot tesz. FORRÁS: WWW.REFORMATUS.EIU Kórházból jött haza bibliakörünk egy tagja. Sok szenvedőt látott, maga is sokat szenvedett. Ő hozta elő a témát: miért van szenvedés? A szenvedő Jóbról és Jézus szenvedéséről folyt a szó. Jóbot úgy ismerjük, mint a „nagy szenvedőt”. Néhány óra leforgása alatt elvesztette vagyonát, gyermekeit, egészségét. Olyan az élete, mint egy nagy vihar zúgása. De aztán életének nagy vihara lecsendesedett, elmúlt, és előbújt a nap ragyogó fényével. De hát akkor mi értelme volt Jób küzdelmének és szenvedésének, ha a végén viszszakapta mindazt, amit elveszített ? Nem lennee jobb életünknek az ilyen nehéz, gyásszal, betegséggel, kínzó gondokkal teli szakaszait egyszerűen kivágni az életünkből? Mint ahogy egy filmből kivágják a rosszul sikerült részeket, egy „snittel” eltüntetni minden testi-lelki próbatételt és szenvedést. Ezt a nagy kérdést teszi fel most nekünk Jób története. Ismételjük meg a kérdést: mi értelme van a szenvedésnek? Jób küzdelmében felragyogott Isten dicsősége. Jób könyvének kerettörténetéből tudjuk, hogy a kísértő azt akarta bizonyítani, hogy minden kegyesség tulajdonképpen üzlet, amit az emberek számításból vagy félelemből kötnek Istennel. Jób története a válasz arra, hogy igaz-e ez a vád. Ezt nem szájával, hanem életével kellett bizonyítania. Eközben hangzott el a szép hitvallás: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” (1,21) Vád is hangzik: „Miért is nem haltam meg fogantatásomkor!” (3,11) Még átkozódó kérdéseit is Istennek tette fel, és ily módon nem tagadta meg őt. A történet elején nyilvánvaló lesz, hogy a hit milyen erős. Erre a kérdésre tehát, hogy miért vett el Isten annyi mindent Jóbtól, ha végül visszaadja, a második feleletünk így hangzik: mert közben sok minden történt. Van olyan nyereség, amely szenvedésből fakad. Tudja ezt a földműves, aki előbb felhasítja a földet, hogy aztán vethessen bele. Tudja ezt a kertész, aki metszi a fákat, hogy több gyümölcsöt teremjenek. Tudja ezt az édesanya, aki fájdalommal hozza világra gyermekét, hogy a jövendőt építse. Ha mi is visszafelé nézünk szenvedéseinkre, mi is elmondhatjuk: „...áldásul volt nékem a nagy nyomorúság..!’ (Ezs 38,17) „Mind jó, amit Isten teszen: / Ha oly pohárt innék is / Amelynek íze szívemnek / Nagy keserűn esnék is!’ (272. dics.) Jób szenvedése és hite előremutat Jézus szenvedésére is. Jóbról azt mondja az Úr: „Az én szolgám.” (1,8) Miután a próbát megállta, visszakapja Jób az egészségét, vagyonát, boldogságát, de aztán úgy ér véget a történet, hogy meghal. Az Újszövetség szenvedő szolgájának, Jézus Krisztusnak a története nem ezzel végződik, hanem azzal, hogy feltámadott, él és uralkodik elevenek és holtak fölött. Volt értelme szenvedésének, mert eközben Isten dicsőségét látjuk felragyogni. Ha erre a szenvedő Krisztusra nézünk, ha őbenne élünk, akkor a mi szenvedésünk, próbatételünk se hiábavaló. Mert akkor bizonyosak lehetünk afelől, hogy övé minden hatalom mennyen és földön, és az utolsó szó nem a bűné, nem a szenvedésé, nem a halálé, hanem Teremtő és Megváltó Urunké. Érdemes végiggondolnunk Tóth Árpád szép versét, az Isten oltó kését! „Pénzt, egészséget és sikert /Másoknak, Uram, többet adtál, /Nem kezdek érte mégse pert, / És nem mondom, hogy adósom maradtál. / Nem én vagyok az első mostohád; /Bordáim közt próbáid éles kését / Megáldom, s mosolygom az ostobák /Dühödt saját és hiú mellverését. / Tudom és érzem, hogy szeretsz: / Próbáid áldott oltó kése bennem / Téged szolgál, mert míg szívembe metsz, / Új szépséget teremni sebez engem. / Összeszorítom ajkam, ha nehéz / A kín, mert tudom, tied az én harcom, / És győztes távolokba néz / Könnyekkel szépült, orcád fényű arcom. ” « MOLNÁR MIKLÓS Miért van a szenvedés? Meghódol lelkem________________ ►► Olvasandó: Jób 42,10-17 Nagyító alatt_________ SZENTESI ZÖLDI LÁSZLÓ Új esztendő Újságíró, tollforgató ember vagyok, de ünnepi cikket soha nem szerettem írni. Kisajtoltam magamból persze, ha kellett, de lehet-e mindig új gondolatokat sugallni, friss útravalót adni az olvasónak, csak azért, mert éppen március 15-ét, húsvétot, karácsonyt mutat a naptár? Új év első napjaiban is joggal tart attól az ember, hogy vaskos életigazságok helyett avas közhelygyűjteményt nyújt át a tisztelt olvasónak. Az érem másik oldala, amit talán lelkipásztor barátaim és testvéreim ismernek a legjobban: az ezerszer elolvasott igeszakaszt is mindig másképp olvassuk, értelmezzük, közvetítjük, következésképpen újat prédikál, aki értő figyelemmel tanulmányozza az írást, és talán a hallgatóban is különféleképpen plántálja el a már ismert történet tanulságát, értelmét, igazságát, így vagyok én az ünnepekkel, bár zúgolódva fogok munkához, mindig azt veszem észre, hogy újra és újra másként látom, ha egyáltalán látom a lényeget: a szakrális aktus magját, a megismerhetetlen csodát, a nemzet és a felekezet együvé tartozásának szent titkát. Az érem másik oldala ezúttal egy vers, amit már olvastam régebben, a napokban mégis friss erővel zúdult rám. Arról a költőről írok, aki újév napján nem a Jóistenhez, hanem a pokolhoz fohászkodott. Az illetőt Petőfi Sándornak hívják. „Nekünk az Isten most kevés, / Mert ő nem eléggé kemény, / Hozzád imádkozom, pokol, / Az új esztendő ünnepén: / Ontsd sziveinkbe minden dühödet, /Hogy ne ismerjünk könyörületet, / Mig e gazok! Közül a földön egy mozog!” Ezt írta a jó Petőfi 1849. január 1-jén, Új esztendő napján című versének utolsó strófájában, amikor veszni látszott a szabadságharc, az országgyűlés tagjai télvíz idején vonattal menekültek Debrecenbe, egyszóval öszszedőlt a nemzet építménye. Csak fiatal kora és a romantikus korhangulat menti a költő tévedését. Példája ő a hitéért, hazájáért mindenre kész magyar embernek, aki, ha kell, karddal, ha kell, lúdtollal védi a haza becsületét. De a pokolhoz fohászkodni ? Aztán arra gondoltam, hogy mi, szegény, elhasznált magyarok mást sem tettünk a mögöttünk hagyott 2008-as esztendőben, mint a pokolhoz fohászkodtunk. Ezt tettük minden olyan gondolatunkkal, cselekedetünkkel, amellyel nem önmagunkat és környezetünket nemesítettük, és nem a sokat szenvedett hazát segítettük. A pokolhoz fohászkodtunk akkor, amikor ellenségeink vesztét kívántuk, anélkül, hogy mi jobbak, különbek lettünk volna náluk. Nem akartuk birtokba venni a hazánkat, nem akartunk jobb emberekké válni. Egyáltalában véve semmit sem gondoltunk, nem terveztünk, nem akartunk, és nem szövetkeztünk közös ügyekre. 2009 nem pusztán a megszorítások éve lesz, de minden bizonnyal eddig nem tapasztalt megpróbáltatások is várnak a magyarságra. Nekünk Istent, és vele a megmaradás reményét, egymás szeretetét kell újra belefoglalni az életünkbe. Ez nem pusztán szükséglet, hanem a legszentebb nemzeti sorskérdés. Ha Petőfi módjára a pokolhoz fohászkodunk segítségért, és a gyűlöleten, kirekesztettségi érzésen, sárga irigységen kívül nem tudunk más lenyomatot hagyni korunknak, valóban elvesztünk, mert elveszítettük magunkat. De ez mégsem következik be. Feljegyezték: a török kiűzése után akadt olyan félmegyényi terület az Alföldön, ahol szó szerint csak néhány száz ember lézengett. Onnan is feltápászkodott a nemzet. Tőlünk, reformátusoktól egy időben szinte mindent elvettek: a kilencven százalékban protestáns Magyarországot akarták a Kollonich Lipótok germanizált gyarmattá fordítani. De a terv balul ütött ki. A számarányt megváltoztatták ugyan, a maradék protestánsok hite azonban a próbatételben megedződött, olykor talán még ma is a szent örökség, a gályarabok rendíthetetlen hite fűti református egyházunkat. Azt is túléltük, ezt is kibírjuk. Ha valóban hiszünk benne, elpusztíthatatlanok vagyunk. Ez a hazánk. Akkor is az, ha szegények, koldusok vagyunk benne. Nem a rongyos ruha, hanem az önfeladás a valódi szégyen. Azt kívánom mindannyiunknak az új esztendőre, hogy meglévő javainkkal jobban sáfárkodjunk, egymásra figyeljünk, és ne csak a nagy ünnepeken, de a szürke hétköznapokon is. Református egyházunkra, vezetőinkre, tisztségviselőinkre, intézményeinkre, sajtónkra az együvé tartozás szeretetével tekintsünk, és imádkozzunk értük minél többet, mert tagadhatatlanul nagy próbatételek elé nézünk. De azt is meg kell értenünk, hogy mindez szükséges, mert a várva várt megtisztulás csak a beszennyezettség állapota után következik. Nem olyan sok idő, és túl leszünk rajta, a