Reformátusok Lapja, 2010 (54. évfolyam, 1-52. szám)
2010-01-03 / 1. szám
LIV.ÉVFOLYAM,1.szám A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA 2010.január 3..Ára: 125 Ft Visszatekintés a klímakonferenciára Decemberi ajándékok Szenes Molnár Albert Institutio-fordítása Reménykedtünk, hogy komoly elhatározások és elköteleződések születnek az ENSZ történelmi találkozóján Koppenhágában. Hiába... ►> Református szemmel, 3. oldal Az advent ismét sok munkát adott a Szeretetszolgálatnak. A gyermekek felé Nyilas Misi-csomagokkal, a fedél nélkülieknek meleg teával és élelemmel próbálták megmutatni Krisztus szeretetét... » Közösségben, 6-7. oldal Az Országos Széchényi Könyvtárban bemutatták Szenes Molnár Albert Az keresztyéni religióra és igaz hitre való tanítás (Kálvin Institutio religionis Christianae című munkájának fordítása) című könyvének hasonmás kiadását... » Hit és kultúra, 9. oldal „Az volt a szándékom e munkával, hogy a szent teológia hallgatóit úgy készítsem fel Isten Igéjének olvasására, hogy könnyedén találjanak utat a Szentíráshoz." Kálvin életművének reális értékelése esetén nem csupán írásban rögzített teológiai gondolatait, hanem az ebből kisarjadó cselekvést is figyelembe kellene vennünk, hiszen ennek óriási a hatástörténete. De még pusztán irodalmi tevékenységére figyelve is látható, hogy hatalmas irodalmi örökséget hagyott ránk, amely terjedelemre messze meghaladja fő művének méreteit. Kálvin magát elsősorban a Szentírás magyarázójának tekintette. 1536-ban bibliamagyarázóként alkalmazta őt Genf városa, és noha feladatköre idővel lényegesen bővült, e funkciójához haláláig hűséges maradt. Rövid élete során a Szentírás szinte minden egyes könyvéhez írt magyarázatot. Ha tehát irodalmi tevékenységét csak az Institutio alapján értékeljük, akkor óhatatlanul leszűkítjük gondolkodásának teológiai horizontját. A dogmatikai munkássága és a Római levélhez írt kommentárjával meginduló írásmagyarázati tevékenysége közötti összefüggést maga Kálvin világítja meg az Institutio 2. kiadásának előszavában. Itt olyan sajátos, belső munkamegosztást vázol fel, amelyet azután egész életében megtartott: egyrészt folytatja az Institutio tankönyvvé való átdolgozását, másrészt a Római levél kommentálásával megindítja az egyes bibliai iratokhoz írt kommentársorozatát. Az Institutio 2. kiadásának előszavában ezt így fogalmazza meg: „Azt hiszem, a vallás summáját minden részletében úgy összefoglaltam és olyan rendben is tárgyaltam, hogyha valaki igazán ehhez tartja magát, akkor nem lesz nehéz megállapítania, mit is keressen főképpen a Szentírásban, és az abban foglaltakat milyen célra kell vonatkoztatnia. Tehát ez mintegy kikövezett út lesz, ha ezután Szentírás-magyarázatokat adok ki, mivel így nem lesz szükségem arra, hogy azokat hosszadalmas dogmatikai disputákkal terheljem, és teológiai alapfogalmakat részletezzek, ezeket mindig rövidre foghatom. Ily módon a kegyes olvasó sok fáradozástól és vesződségtől lesz mentes, amennyiben a jelen munka ismeretével, mintegy szükséges munkaeszközzel felszerelve, látfeladatához. ” Kálvin szentírásmagyarázati munkássága azonban nem külső mérete, hanem belső értéke miatt fontos számunkra. Ismerkedjünk meg vele! VIADÁR GÁBOR : 2009-2014 KÁLVIN EMLÉKÉVEK 91771419 856007 1 0 00 1 „De ha kibocsátja szavát, elolvasatja azokat, és ha szelet támaszt, már víz csörgedezik." (Zsolt 147,18) KÖNTÖS LÁSZLÓ „...feltámadt a harmadik napon ” (IKor 15,4/b) Telik a jövő évi naptáram. Azt feltételezem ugyanis, hogy a jövő meg fog történni. Ha nem a feltételezett jövő felől látnám a jelent, akkor vajon miképp lehetne értelmet adni a mának? Az emberi élet alapvető feszültsége az, hogy miközben feltétlenül szükségünk van valamiféle elképzelt jövőre, hogy a jelenben akár egy lépést is tegyünk, a jövőt nem birtokolhatjuk. Az alapkérdés mindig az, hogy miképpen tehetnénk szert olyan tudásra és képességre, magyarán hatalomra, hogy a jövendőt már a jelenben birtokolhassuk. Ám a jövőt senki sem birtokolhatja. Senki sem. A jövő birtoklása Isten birtoklásával lenne egyenlő. Ezt a mélységes mély történelmi tapasztalatot és hitbeli tudást mondja ki az ige, amikor így fogalmaz: „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj!“ (Péld 3,5) Ez nem az észről való lemondás és a beletörődés, az irracionalizmus és a fatalizmus programja. Ez sokkal inkább az a nagyon is ésszerű belátás, hogy az ember soha nincs, és nem is lehet abban a helyzetben, hogy saját történetének a teljességét birtokolja. Van a jövőben valami, ami a végtelenre, a folytonos befejezetlenségre és bizonytalanságra, s ekként az önmagában vett emberi sors esetlegességére utal. Isten nélkül nem lehet értelmes jövőről beszélni. Ez az ige kimondja, hogy az Istenbe vetett bizalom a mindenkori jövőhöz való egyetlen helyes viszony. Ez a meggyőződés visszhangzik a mi magyar református népünk himnuszában, a 90. zsoltár Szenes Molnár Albert által fordított halhatatlan sorában: „Tebenned bíztunk eleitől fogva”. Nincs nekünk más énekünk ma sem. A mi református népünk ezt mindig is tudta, zsigereiben érezte, történelme során megtapasztalta. Igen, ennek a meggyőződésnek története van. A reménység története. S most, egy új év kezdetén itt vagyunk megint, írogatjuk naptárainkba a programjainkat. S mint mindig, azt feltételezzük, hogy a jövő meg fog történni. S ha ennek az évnek az eleje talán még intenzívebb jövőre vonatkozó várakozásokat indít el sokakban, az nyilvánvalóan a választásoknak tulajdonítható. Készülnek a jövendőre vonatkozó kalkulusok. Már most birtokolni akarjuk a jövőt, tudni akarjuk most, hogy mi fog történni akkor. Aztán a végén, nagy okosan, természetesen szakmailag megalapozva, utólag elmondjuk azt is, hogy miért kellett mindennek pontosan úgy történnie, ahogyan történt. Utólag természetesen minden törvényszerűnek tűnik majd, csak az a baj, hogy ez a törvényszerűség sohasem működik előre. A meccset le kell játszani, hogy megtudjuk a végeredményt. A történet végére kell érni, hogy utólag kiderüljön, mi volt a történet értelme. Az ember történetének is akkor látjuk majd az értelmét a maga teljességében, ha ennek a nagyszabású és egyszeri történetnek a végére értünk. Annyit azonban tükör által, homályosan már most is láthatunk, hogy a mindenkori jelen, akárhogyan is, átmenetiség, része valaminek. Minek is? Miféle bizonyítható válasz adható erre a kérdésre? Csak az Istenben adott jövő felől nézve lehet a jelent értelmezni és értelmes emberi életet élni. Nincs más valódi távlat. E nélkül marad a bezáródó és korlátolt, jövőtől megfosztott, horizont nélküli jelen, vakság és buta önhittség, a közösségi életminőség hosszú távú érdekeinek folytonos feláldozása a jelenkori egyéni önzés oltárán. Magam is meg vagyok győződve arról, hogy a mi népünk életében valami alapvető változásnak kell történnie. Nem számokról és pénzről beszélek, a beárazott és forintosított jövőről. Hanem lelkiségről, habitusról, gondolkodásról. A jövőhöz való viszonyról egy depresszióra hajló országban. Mert minden ebből következik. A jövő kérdése, ide értve a gazdaságot is, az ember öntudatának, önértelmezésének, erkölcsiségének a kérdése. Ha egy társadalomban az a legnagyobb bölcsesség, hogy láncold le biciklidet, különben ellopják, annak a társadalomnak hosszú távon vége. Kell, hogy legyen valamiféle szellemi-lelki talpazat, egy gondolat, közös bizodalom egy látomásban a soha nem birtokolható jövőről, amelyben mégis mindnyájan részesedhetünk. Az európai kultúra meghasonlottságának nyilvánvaló jele az a ma uralkodó hiedelem, hogy a modernitás jegyében a Krisztus feltámadásáról szóló európai alaptörténetet az ember már elkezdődött jövőjéről a mítoszok és legendák kukájába kell dobni ahhoz, hogy a jövő birtoklása lehetővé váljék. S bűnbánattal el kell mondanunk azt is, hogy a mi megvezetett magyar keresztyénségünk egy jó része el is hitte, hogy az egyháznak immár nem maradt más, csak a jövőről leválasztott múltja, mintha bizony a jelen nem lenne más, mint a múlt még itt maradt emléke. Ekként vált sokak szemében a keresztyénség puszta emlékké, amelyet érzelmi és egzisztenciális okokból fenn kell tartani. Persze, nem mintha a történeti keresztyénségnek, mint kulturális örökségnek a megőrzése nem lenne fontos és egyben nyomasztó feladat. De ha a keresztyénség csak múlt, akkor nem keresztyénség többé. Nem a keresztyénséget kell fenntartani, hanem keresztyénnek kell lenni - nemcsak a múlthoz, hanem a jövőhöz való viszonyunkban is. Nem lehetséges, hogy korunk európai emberének, s benne a mi magyarságunknak az alapproblémája éppen a jövőhöz való, hitben és lélekben, szívben és gondolatban kiüresedett viszony? Vajon miféle racionális megalapozottsága van annak a ma dívó tételnek, hogy ami a jövő felé nyitott, az szükségképpen hitetlen? Miféle racionális megalapozottsága van annak a mai hiedelemnek, hogy modernitás és ateizmus összetartozik? Nem éppen a hit, amely a mindenkori jelen folytonos korrekciójára hív (bűnbánat), szabadít fel az Istenben már adott és folytonosan megnyíló jövőben való részvételre (bűnbocsánat)? Részvételre a reménység történetében. A naptár nagy mágus: elhiteti veled, hogy azért vagy fontos, mert írod a jövőt. Mekkora önbecsapás! Azért vagy fontos, mert Isten a jelenben újra és újra megnyitja előtted a Jézus Krisztus feltámadásában nyilvánvalóvá vált végérvényes jövő (üdvösség) kapuját. Nekünk is, megkegyelmezett bűnösöknek. Ez a reménység története. Ez a mi valódi történetünk. « (A szerző dunántúli főjegyző) A reménység története Újév - új kezdet? Reformátusok az új esztendőről Mit vár ön a 2010-es évtől hazánk és a magyar társadalom helyzetét illetően? Mit tart az egyház legfontosabb feladatának ezzel összefüggésben? Ezzel a két kérdéssel keresett meg lapunk több református egyháztagot szerte az országban 2009 végén. Sokféle ember szólalt meg a főgondnoktól a vidéki polgármesteren és a koncertigazgatón keresztül a vállalkozóig. Az érdekes és aktuális hozzászólások mégis, nem különösebben meglepően, meglehetős egységet mutatnak, és jól érzékeltetnek egyfajta református szemléletet: reménység tükröződik belőlük, mely szerint képesek leszünk az általános megújulásra.♦ Folytatás a 8. oldalon