Reformátusok Lapja, 2012 (56. évfolyam, 1-53. szám)

2012-01-01 / 1. szám

L_ Elmélkedés 2012. JANUÁR 1. _________________________KARSAY ESZTER Év végi számadásnak és újévi programnak egyaránt alkalmas a következő ige: „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak." (Jak 4,17) Eltelt az év, és mennyit mulasztot­tunk! Bánkódunk, mert talán soha nem tér vissza a lehetőség ezek pótlására. Az új évben okosabban használjuk az időn­ket, hogy kevesebbet kelljen bánkód­nunk mulasztásaink miatt! Jakab levele háttérbe szorult a reformáció idején, mert az egyházat megújító reformáto­roknak elegük lett a hamis szívűek ala­mizsnát osztó, olcsó önhittségéből. Iga­zi lelki megvilágosodásra és megújulás­ra volt szükség. A reformációval aztán áttolódott a hangsúly a szavakra, a hit­vallásra és a hittételek megfogalmazásá­ra. Isten gyermeke az, aki ezeket szépen felmondja. Új reformációra volna szük­ség, amikor egyensúlyba kerül a szó és a tett, a hitvallás és az élet. Már a konfirmandusok megtanulják, hogy négyféleképpen lehet bűnt elkö­vetni: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Az utolsó ítélet példá­zatában (Mt 25,31-46) az a kulcskér­dés: mit tettél? Mit nem tettél meg? Mert nem tenni a rosszat még nem elég. A rossz hiánya még nem jelent jót. Az életünk megítélése nem az elméleti hit­valláson múlik, hanem a valóságos cse­lekedeteken. A hit ehhez alapot és erőt ad. Bármit teszünk, Jézussal tesszük - érte vagy ellene -, mert Jézus azonosítja magát a szükségben lévőkkel. Ezek sze­rint az úgynevezett humanista ember is üdvözölhet, aki nem számításból teszi a jót (nem tudja, hogy Jézussal tette), és a vallásos is kárt vallhat, aki csak mondja: „Uram, Uram” , de nem cselekszi Isten akaratát. Három fontos megállapítás­ban részletezzük ezt a kérdést. Sokkal több jót tehetnénk, mint amennyit megteszünk. Nem kell nagy tehetség a jó cselekvéséhez: egy telefonhívás valakinek, aki emberi szóra vágyik, egy levél megírása, egy­két jó és biztató szó valakinek, aki el van keseredve, egy látogatás egy ma­gányos embernél, az időnkből adni, amiből legtöbbször kevés van, mégis megtérül a ránk visszaható jó érzés­ben. Hol és kivel tudnék jót cseleked­ni ? Képes vagyok-e rá? Nem tudunk megtenni minden jót, amire szükség volna. Sokkal több jóra volna szükség a világon, mint ameny­­nyit hatalmunkban áll megtenni. Is­mernünk kell a hatáskörünket, nem is könnyű józanul felmérni a lehetősége­inket. A globalizáció következtében pontosan tudjuk, ki mindenkinek len­ne szüksége a jó cselekedeteinkre, és bi­zonyos csatornákon talán el is tudjuk küldeni hathatós segítségünket a világ más részeibe. A fontosabb mégis az, hogy a környezetünkben élőkkel te­gyünk jót. De a környezetünk is kitá­gult - túl sok embert ismerünk, túl sok emberrel vagyunk kapcsolatban -, nem lehet mindenkivel törődni. A Lázárja­inkat kell felismernünk, akik közvetlen közelünkben élnek, a kapunk előtt vagy kapuinkon belül, mert ők vannak ránk bízva. Velük tehetjük a legtöbbet. Önmagunkkal is jót kell cseleked­nünk. Nem könnyű észrevenni és el­dönteni, mikor kell mások helyett ön­magamra figyelni. Mikor van nekem szükségem arra, hogy a jót magamra fordítsam. Egy beteget ápoló családtag­nak szüksége van kikapcsolódásra, erő­gyűjtésre, jó élményekre ahhoz, hogy jót tehessen, különben nem bírja a fo­lyamatos, odaadó ápolást. Nem bűn, ha kilép időnként betege mellől és törődik saját lelkével, egészségi állapotával, hogy jókedvvel és nagyobb lendülettel végez­ze a feladatát. A legfőbb jótól, Istentől kell átvennünk jóságát és ajándékát, ab­ból adhatunk vissza az embereknek. Mutasd meg hitedet a cselekedete­idből! « Az Ige mellett JANUÁR 1. VASÁRNAP (1) „Kezdetben...” (IMóz 1) A Szentírás nem termé­szettudományi kézikönyv. Elsősorban nem azt akarja el­mondani, hogyan teremtette Ezen a világot, hanem hogy ő teremtette a világot, azaz ő minden élő és e világ erede­te, kezdete (1). Isten Lelke már itt, a kezdetnél jelen van, mert az élet Isten Lelkének munkája (2), aki megelevenít az életre és a hitre. Minden lélegzetvételünkkel róla te­szünk bizonyságot. Ezen rendet teremt a káoszból, és ma is csak ő képes a fájó és sok szenvedést okozó összevissza­ságból örökkévaló rendet formálni: ma is elválasztja a sö­tétséget a világosságtól (4), az üdvözítőt a kárhozatostól. Ezen mindent jónak teremtett, a rossz nem tőle való (10). Isten az embert a maga képmására alkotta (26), vagyis az ember Isten küldötte ebben a világban, az ő képviseleté­ben járunk itt, őt, azaz Krisztust kell kiábrázolnunk, bár­mit teszünk. Uralkodásunk ebben a világban így értendő (26) , azaz csakis szeretetet és szolgálatot jelenthet. Isten férfivá és nővé teremtette az embert (27), ezért a férfi le­gyen férfi, a nő pedig nő, és ketten legyenek egy testté. Is­ten megáldotta a férfit és a nőt, hogy világos látást, erőt és szeretetet kapjunk ebben a küldetésben (28). Máté 1,1-1, 191. dicséret JANUÁR 2. HÉTFŐ (3) „.. .a hetedik napot...” (1Móz 2) Ezen a hetedik na­pon megpihent és megáldotta, megszentelte azt. Szeretett népének odaajándékozta a negyedik parancsolatban a he­tedik napot, amely előtte az örök nyugalomnak: nyuga­lom nélkül ugyanis csak rombol minden aktivitás, még ha az építőnek tűnik is. Az ember azonban nem tud megáll­ni, ma különösen nem, és az idővel versenyt futva állandó tevékenységgel akarja igazolni magát. A teremtéstörténet azt üzeni nekünk, hogy létünk igazolt, még mielőtt vala­mit is tennénk (Moltmann), vagyis nem az eredménye­ink, hanem Isten teremtő akarata igazolja életünket. Az ember azonban elsuhan az élet igazán nagy dolgai mel­lett, miközben fájdalmasan elmagányosodik, hiába élnek mellette emberek. Magányos a házasságban, a családban, munkájában, városában, és csak rohan tovább, mert saját maga akarja azt az Édent megteremteni (8), amit pedig csak az élő Istennel ápolt közösség ajándékozhat neki. Máté 1,18-25 282. dicséret JANUÁR 3. KEDD (21) „...bőrruhát...” (IMóz 3) A kísértés minden te­kintetben, már az eredetét illetően is ravasz hazugságra épült (1). Ahogy az ember engedett ennek, és ezzel el­szakadt az Istentől, azonnal rászakadt mindenféle nyo­morúság. Észrevette, hogy mezítelen, megjelent életében a szégyen, mert tehet olyat, ami miatt pirulnia kell (7). Elrejtőzik az Isten elől, azt gondolva, hogy az Úr elől el lehet bújni (9). Áthárítja a felelősséget a másikra (10- 13). Megjelenik az ellenségeskedés ezernyi fajtája (15); az asszony fájdalommal szül, a férfi megtapasztalja a hiába­való munka átkát (16-18) és meg kell halnia, noha Eten örök életre teremtette őt (19). De van itt evangélium is! Az Isten bőrruhát készített az embernek, ehhez pedig le kellett vágni egy bárányt és a bőrét meleg ruhává formál­ni, hogy az ember ne fázzon. Krisztus mint ártatlan bá­rány eljött értünk, hogy ne fázzunk, hanem átéljük újra az Isten örök életet ajándékozó szeretetének melegét (21). Az asszony utóda, Mária gyermeke, Isten Fia végér­vényesen a kígyó fejére taposott (15). Máté 2,1-12 296. dicséret JANUÁR 4. SZERDA (5) „...lehorgasztotta fejét.” (1Móz 4) Káin az irigység miatt öli meg testvérét, Ábelt. Ez a bűn, az irigységből a testvérre támadó indulat, amely konszolidált esetben le­horgasztott fejjel, más esetekben haragra gerjedve pusztít (5). Mindez Káin utódjának, Lámeknek énekében szólal meg döbbenetes sűrűséggel: „Embert ölök, ha megsebez, gyermeket is, ha megüt. ” (23) Ez az erő a gátlástalanság, a durvaság és bosszú lelkülete. Ma is ilyen a világ, tele láme­­ki lelkülettel. Az Éten kegyelme Káin számára is nyitva áll, figyelmezteti az Úr, hogy vigyázzon, a bűn az ajtó előtt le­selkedik rá, és ő uralkodhat rajta (7). Ez evangélium: ural­kodhatunk a kísértésen, de csak az Úr erejével, önnön erőnk ehhez kevés. A káini örök megbélyegzettség maga a kárhozat, nagyobb büntetés mindennél (13), szégyen, bujdosás, amit hordozni kell, mert az Úr parancsa szerint nem ölheti meg Káint senki (15). Ez a nyomorúság Krisz­tus után kiált. Az Úr gondoskodik, továbbszövi az ígére­tek reményfonalát, mert Ábel helyett utódot ad Ádám­­nak: ez Sét, Enós és majdan Krisztus (25). Máté 2,13-18 283. dicséret JANUÁR 5. CSÜTRÖTÖK (29) „Ő vigasztal meg...” (IMóz 5) Ádám utódait ol­vassuk itt egészen Noéig. Ők már szenvedtek a bűn zsoldjától, a haláltól, de még nem emésztődtek fel az ön­gyilkos, önigazoló, teljesítménykényszeres rohanástól, így e földi létben is sokáig éltek, egészen a matuzsálemi 969 éves korig (27). Ének, aki Istennel járt, nem látott halált, magához vette őt az Úr (24). Aki Jézus Krisztust követi, az nem lát halált: „aki hisz énbennem, ha meghal is, él... ” (Jn 11,25) Ez a mi egyedüli vigaszunk ma is, megátkozott, fáradságos munkánkban (29), mert mi magunk Isten áldottai vagyunk (Mt 25,34). Máté 2,19-23 285. dicséret JANUÁR 6 PÉNTEK (8) „De Noé kegyelmet talált az Úr előtt.” (1Móz 6) Az eredendő bűn tökéletes megfogalmazását olvassuk itt, ami nemcsak az Igéből következő teológiai tétel, hanem ma is szomorú tapasztalat: az ember szívének minden szándéka és gondolata nap mint nap csak gonosz (Róm 3). Minden erőszakosság, sőt minden határozottság, ami­vel önmagunkat képviseljük, erre az állapotunkra utal. Pál saját bűnös voltát így nevezi meg: korábban erősza­kos, káromló ember voltam (1Tim 1,12-17). Ahogy sza­porodtak az emberek, úgy telt meg a föld erőszakosság­gal. Ma is ezerféle módon tapasztaljuk az erőszakosságot (11). Eten ugyanakkor új esélyt ad, mert Nóé kegyelmet talált nála, és szövetséget kötött vele az élet megmentésé­re (8). Isten mindig az élet pártján áll. Ezt mutatta meg végérvényesen a szelíd Jézus Krisztusban. Máté 3,1-12 377. dicséret JANUÁR 7 SZOMBAT (16) „Az Úr... bezárta... az ajtót.” (1 Móz 7) Egy iga­zért többen megmenekülnek: ott Noéra tekintettel egész háza népe (1), itt Krisztusra tekintettel minda­zok, akik az ő igazába úgy kapaszkodnak, mint egyet­len mentőövbe. Nóé mindent úgy tett, ahogy azt az Úr parancsolta (5), noha bizonnyal sokféle gúny céltáblá­jává lett. Nóé nem saját „maszek meneküléséért” fára­dozik, hanem másokat, embert és állatot ment, életet ment, mint az igazi szabadító méltó előképe. Az özön­víz során elpusztult minden élőlény (21). Az Úr azért parancsolta azt, hogy felülre kerüljön a bárka ablaka, hogy csak felfelé tudjanak tekinteni és ne mások szen­vedéseit szemléljék. A szenvedés egy határon túl csak az Isten és a szenvedő ember magánügye. Amikor Noé bement a bárkába, az Úr bezárta a bárka ajtaját. Lehet, hogy azt érezzük, be vagyunk zárva, de a bezártság a hívő ember életében menedék, bárka, hogy az Istentől rendelt pillanatban az életre nyíljon ajtó. Máté 3:13-17 431. dicséret STEINBACH JÓZSEF Nem taszigálják egymást ►► Olvasandó: Jóéj 2,7-8 Sokszor és sokaktól halljuk, hogy már - akár többször is - voltak olyan helyzetben, amikor azt érez­ték, hogy Isten Igéje úgy szólt hoz­zájuk, mintha személyesen nekik akart volna valamit megvilágosíta­ni, mintha az Úr személyesen szá­mukra akart volna egyértelművé tenni valamit. Ez az áldást hordo­zó helyzet azok esetében fordulhat elő nagyobb valószínűséggel, akik gyakran, akár mindennap, rend­szeresen olvassák a Bibliát. Isten kegyelméből én is ezek közé tarto­zom, és talán ennek köszönhető, hogy még egy olyan - a mai hely­zetemben (helyzetünkben) aligha aktuális - témában, mint például a sáskajárás, nekem (és nekünk) szó­ló üzenetként értékelhettem a fent jelzett két igeverset. Mi is ez az üzenet ? Számomra az, legyen bár helyzetünk sok kérdője­let hordozó, bonyolult, kusza, sok­szor áttekinthetetlen, gyakran vál­ságsújtott, netán katasztrofális, Isten a történelem Ura. És ez nemcsak pa­píron, hanem a valóságban, mai éle­tünk valóságában is így van. Hiszen ő még egy sáskajárás megszámolha­­tatlan rovarainak az útját is kiméri, ráadásul úgy, hogy még taszigálniuk sem kell egymást. Sőt, hivatkozhat­nánk arra is, hogy ha akar, akkor odarendel egy nagy halat, parancsot ad neki, vagy úgy intézkedik, hogy egy féreg megszúrja a bokrot, ahogy azt Jónás könyvében olvashattuk. Nem eléggé meggyőző ez? Ha­mis lenne az a következtetés, hogy ha az Úr ennyire kezében tartja egyszerű teremtményei életét és út­ját, akkor velünk - akikről terem­tésünk előtt így szólt: „Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá” (1 Móz 1,26) - ne tö­rődne? Pedig sokszor és sokan állí­tották és állítják ezt ma is, köztük olyanok, akik az ő népéhez tarto­zónak érzik vagy tartják magukat. Ha olyan világot szeretnénk, amelyben kevesebb a kérdőjel, amely kevesebb kuszaságot hordoz, amely válságszegény (netán válságmen­tes), ritkán fenyeget bármilyen ka­tasztrófával, akkor egész életünket, gondolkodásunkat, a hozzáállá­sunkat is érintő gyökeres változás­ra van szükség! Egyéni kiutak ku­tatása, zsákutcába torkolló bölcsel­kedések, földhözragadt kísérletez­getések helyett arra van szükség, hogy helyreállítsuk a Szenthárom­ság Istennel szembeni bizalom és engedelmesség világát­­ a Jézus Krisztusba vetett hit alapján. BODNÁR ÁKOS ElSöl eIEIeIeIeIeIbIeISeIeIéISbIeISéIéIéIeIeIEIeIeISEIeIeIEIeIeIeIeIeIeISSeIeIeIeIqISeIíIEIe] e!3 eIüIe t,FORMÁIM m\ Imádkozzunk______ Bármi is jöjjön... Mindent a te kezedből szeretnék elvenni, Uram, bármi is jöjjön eb­ben az évben! Taníts úgy fogadni a mindennapokat, hogy azokban észre tudjam venni a soha vissza nem térő lehetőségeket! Mert hi­szem, semmi sem ér engem véletle­nül, hiszen a Te terved megvalósu­lásában nincsen átmeneti üzem­zavar vagy félrekapcsolás. Ez a biztos hit óriási erőt ad nekem, Uram, és nem tudok érte eléggé hálás lenni! Köszönöm azokat a felismeréseket, megtalált utakat eddigi életemben, amelyek mind­mind a Te gondviselésedről tanús­kodtak. Hadd szolgálja ez az évem is a Te dicsőségedet! Amen. HAJDÚ SZABOLCS KOPPÁNY A heti bibliai részhez GYŐRI ISTVÁN Mikor született Jézus? Hozzá kell szoknunk, hogy már 2012-t kell írnunk. A régiek elibe tet­ték: Anno Domini, rövidítve: A. D. Ez latinul azt jelenti: az Úr évében. Ma inkább a Krisztus után jelölést használjuk, rövidítve: Kr. u. Ugyan­akkor tudjuk, hogy a Biblia nem tar­talmaz pontos adatokat Jézus Krisztus születéséről, és a mai kutatók számítá­sai szerint Jézus születése körülbelül négy évvel korábban volt, mint ahogy azt az időszámításunk mutatja. Miből származik ez az eltérés ? Abban az időben, amikor Jézus megszületett, nem volt egységes idő­számítás, hanem többféle időszámí­tást használtak párhuzamosan. A zsi­dók a világ teremtésétől számították az éveket, tehát ez Izrael földjén bizo­nyára elfogadott gyakorlat volt. Ele­inte a tavasz kezdetén volt az év for­dulója, ami később a fogság után, va­lószínűleg babiloni hatásra átkerült az ősz kezdetére. A Római Birodalom hivatalos időszámítása Róma városá­nak alapításától számította az éveket, ugyanakkor Nagy Sándor korábbi bi­rodalmának területén elterjedt volt a görög időszámítás is, amely az első olimpiai játékoktól számította az idő múlását. Létezett még a birodalom keleti területein egy úgynevezett új időszámítás is, amely a Nagy Sándor bukása után létrejött Szeleukida Bi­rodalom alapítását tekintette kezdő­évnek. Ezek a párhuzamosan létező időszámítások az év kezdetét mind­mind más időpontra tették. Például a rómaiaknál az év tavasszal, a zsidó naptárban pedig ősszel kezdődött. Emellett az is gyakorlat volt, hogy az uralkodók uralkodási idejéhez vi­szonyítva határozták meg az időpon­tokat. Jézusról is ezt olvassuk: „Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, Heródes király idejében...”"(Mt 2,1) Az uralkodási idő számításánál azon­ban az akkori gyakorlat szerint bele­számították a kezdő- és a befejező évet is, továbbá a töredékéveket is egésznek vették. Ha a mai fogalmaink szerint az egyik uralkodó márciusig uralkodott, akkor ez az év nála is be­számítódott, de az utódjánál is. Ezért nagyon nehéz meghatározni az akko­ri történeti események időpontját. Amikor később a keresztyénség már hivatalos vallás lett a Római Bi­rodalomban, még mindig az egykori keresztyénüldöző császár, Diocletia­nus uralkodásától számították az időt. Körülbelül ötszáz évvel Krisz­tus után gondoltak arra, hogy méltó lenne Jézus születésétől számítani az éveket. A fenti okok miatt azonban a számítás bizony pontatlan volt, in­nen van az eltérés. «

Next