Reformátusok Lapja, 2013 (57. évfolyam, 1-52. szám)
2013-01-06 / 1. szám
2 REFORMÁTUSOK LAPJA 2013. január 6. HETI ÚTMUTATÓ ÉNEKELJETEK... Uram, a te ítéletedet/ Adjad a királynak Ne szűnjünk meg 72. zsoltárunkkal fohászkodni az új év kezdetétől, hogy érvényesüljön napjainkban és világunkban az isteni igazság és megítélés! Annál is inkább, mert minden kornak és társadalomnak szüksége van vezetőre, nevezzék akár elnöknek, akár fejedelemnek. Európa (és hazánk is) hosszú évszázadokat nyert ajándékul és próbatételül, hogy élő keresztyén gyakorlatban érvényesítse azt a társadalmi gondoskodást és felelős irányítást nemzedékről nemzedékre, amiről ez a zsoltár is szól. Sok méltatlan uralkodó, megbízatást nyert vezető nem Isten országát és a szerinte való igazságosságot kereste, ezért manapság is zsarnokság, kiszipolyozás, szűkölködés, védtelenség és orcátlanság fenyeget a magas polcra kapaszkodott, érinthetetlen törvényszegők embertelensége és istentelensége következtében. A zsoltár több részlete nem igazán illik semmiféle földi királyra, még kevésbé kiskirályra, önjelöltre, trónkövetelőre vagy hatalmat bitorlóra. De mikor nemzeti királyunk nem lehetett, sokban ráillett Bibliát olvasó és imádkozó erdélyi fejedelmeinkre. Huszár Gál és Szenes Molnár kora jól tudta, nem szűnhet az érettük mondott könyörgés. Hazánkban soha nem voltak a királyi házért kötelezően és állandóan mondandó imádságok. Vallották azonban református hitünk jó példával elöljáró gyülekezetei és tudós prédikátorai, hogy a zűrzavar ellen, a bűnözés megfékezésére és a rászorulók pártfogására szükséges valamilyen uralkodó és általánosan kötelező törvényesség. Az uralkodó felel tetteiért Istennek és népének, és kora elesett társadalmi osztályaiért is felelős. Az eszményi uralkodót személyes és közösségi életünkben csak a békesség fejedelme, csak Isten küldötte, Jézust Krisztus mint földi ország nélküli király testesíti meg, hisz a zsoltár egyes sorai az ábrahámi ígéretekre is utalnak. Szenes Molnár elhagyott strófáiban a békesség zsírjáról (éltető folyadékról) és az igazság hasznáról énekeltek őseink, mert olyan ez, mint a kaszált mezőre csöpögő, áldott nedvesség. Újév énekünkben (190.) ugyanezt a szellemi tartalmat várjuk és valljuk, amikor könyörgünk, hogy az esztendőt „Bő zsírral ékesítsed”. 1921-ben kettővel több strófa maradt meg a zsoltárból, mint most. A befejező négy sor elhagyása vétek. Lezárása ez a Zsoltárok könyve második részének (42- 72. zsoltár), közösségi áldásmondás Istenre és küldöttére. Leendő énekeskönyvünkbe vissza kell vennünk: „Az ő neve nagy dicsőséggel / Mindenütt áldatik, / Szentségének dicséretével/Mind ez föld eltelik. ” FEKETE CSABA AZ IGE MELLETT JANUÁR 6. VASÁRNAP (17) „Uram, nyisd meg a szemét, hadd lásson!” (2KKr 6) Valamikor régebben egyik testvérünk elhozta az ismerősét a bibliaóránkra. Éppen ez az ige állt előttünk, mint ma. Ez az „idegen” pedig, teljesen kívülállóként megzavarta „belterjes”, ahol meleg imádkozó közösségünket. Ilyeneket mondott: miért szűk a hely a prófétatanítványoknak, nem férnek össze még ők sem, miért veszekednek annyit a papok (1) ? Semmi szükség nincs arra, hogy a fejsze ússzon a vízen (5). Arra végképp nincs szükség, hogy bárki emberfia tudjon arról, amiről a hálószobában beszélgetünk (12). Könnyű lenne a harc, ha csak úgy megvakíthatnánk az ellenséget (23). Az éhínség idején olvasható történet, miszerint anyák eszik meg a fiaikat, egyenesen rettenetes (28-29). Miért olvasható ilyen sok rettenetes történet a Szentírásban? Mi azonban megválaszoltunk az idegennek. Nem is kellett nekem szólni. Testvéreim kiválóan tudták a leckét, és legyőzték a kötekedőt bátor hitvallással. Be is teljesedett a mai ige egyik verse: többen voltunk mi, mint ő (16). Nem is láttuk soha többé. Győztünk? Vagy talán most inkább csendesen imádkozni kellett volna a válaszok helyett ? „Uram, nyisd meg a szemét, hadd lásson!” (17) Lukács 22,14-23 440. dicséret JANUÁR 7. HÉTFŐ (1) „...egy szem finomliszt egy sekelbe fog kerülni... ” (2Kir 7) Isten szabadítása konkrét, e földi világot is átjáró valóság. Elizeus hirdeti az Úr üzenetét. Ez az üzenet győzelmet ígér Isten népének az áramokkal folytatott harcban. Ennek nyomán vége lesz az éhínségnek, és bőség köszönt az országra, ami az árak alakulásában is tetten érhető. Isten szabadítása nemcsak lelki értelemben tapasztalható meg, hanem mindig kihatása van e földi világ történéseire, egészen odáig, hogy láthatóvá válik az árakban, a munkahelyek számában, a fizetőképes keresletben, sőt, a kereskedelmi kategóriákon túl megmutatkozik az önellátás és a kétkezi szakértelem megbecsülésében, ami bőség és szabadság egyszerre. Természetesen Isten szabadítása ennél sokkal több: örök élet, Isten országának bősége, az ő akaratának érvényesülése, az ő igéjének komolyan vétele, és az a lelkűlét, amely nemcsak bővelkedni tud, hanem szűkölködni is. Lukács 22,24-30 - 467. dicséret JANUÁR 8. KEDD (19) „De az Úr nem akarta elpusztítani Júdát szolgájáért, Dávidért...” (2Kir 8) Ebben az időszakban (Kr. e. 853) két Jórám, az izráeli és a júdai között kell különbséget tennünk. Isten Igéjének értékelése alapján azonban nem volt közöttük különbség, mert mindkét Jórám azt tette, amit rossznak tart az Úr (2Kir 3,2). Kortörténetileg tehát különbséget kell közöttük tenni, de a lényeget, az Isten ügyéhez viszonyulásukat illetően egy kutya mind a kettő, az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz, nincs különbség közöttük (18). Eljön az idő, amikor csak az Isten értékelése számít, semmi más. Az üzenet azonban éppen itt van. Isten felfoghatatlan kegyelme mégis különbséget tesz közöttük, mert noha a júdai Jórám is azt tette, amit rossznak tart az Úr - Áháb útján járt, aminek az is okozója volt, hogy Áháb lánya volt a felesége (4), mégis az Úr Dávidért könyörült a júdai fórámon, nem pusztította el őt, mert megígérte, hogy mécsest ad övéinek mindörökké (19). Nem vagyunk különbek másoknál, és Isten - Krisztusban - mégis könyörült rajtunk. Ez a kegyelem felfoghatatlan, érthetetlen, de élő és ható. Lukács 22:31 -38 239. dicséret JANUÁR 9. SZERDA (22) „Békés-e a szándékod?” (2KK 9) Mindig megijedek, amikor dörög a prédikáció. Valami hamis hangot hallok. Azt érzem, hogy az igehirdető emberi indulatai dörögnek, nem az Úr! Főként akkor rettenek meg, amikor ezt magamnál tapasztalom. Sokféleképpen dörög, védekezik, támad, panaszkodik ma is a vergődő keresztyénség. Annyiféle megnyilatkozás hordoz ilyen pusztító emberi indulatot. Hol a határ Isten jogos ítélete és a mi indulataink között? Ez a kérdés most: milyen a szívünk szándéka ? Új szívünk van, vagy a régi szív indulatai feszülnek bennünk akkor is, amikor Istenről szólunk? Lukács 22,39-46 338, dicséret JANUÁR 10. CSÜTÖRTÖK (11) „Azután levágta Jéhú mindazokat, akik még megmaradtak Áháb házából...” (2Kir 10) Jéhú Isten ítéletének eszköze (2Kir 10,30), ezért nem közeledhetett békés szándékkal Áháb háza felé. Rettenetes véget ért Áháb háza népe. Mégis, ez a vérengzés megdöbbent. Hóseás próféta szerint az Úr számon kéri Áháb családjának vérét Jéhú háza népén (Hős 1,4). Jéhú túlment ebben a vérengzésben a kiszabott határon, Isten ítéletét végrehajtva elragadta őt az emberi indulat. Könyörülj, Urunk, nehogy emberi dühünket, gyűlöletünket, indulatainkat összekeverjük valaha is a Te ítéleteddel! Nem közeledhetünk az istentelen tévesztések felé megalkuvással (2 Kir 9,22), de nekünk legyen elég már az, hogy Te megfizettél mindenért Egyszülött Fiad kínhalálában. Ezért mi ne akarjunk igazságosztók lenni. Egyet tehetünk: békés szándékkal, de egyre kristálytisztább igei látással hirdessük a Te akaratodat és evangéliumodat. Ez harc, de a békesség szándékától vezérelt harc. Soha nem szabad evangéliumot emberi indulatból hirdetni! Az evangélium hirdetése majd elvégzi kétélű kardként az üdvösséget és az ítéletet. Az a kérdés, hogy van-e békességed, tényleg megváltott ember vagy-e, mert akkor az Úr követeként a szándékod is csak békességes lehet, evangéliumi, a többi pedig az Úr dolga! Lukács 22,47-53 , 334. dicséret JANUÁR 11. PÉNTEK (17) „...az Úr népe lesznek...” (2Kir 11) Roboám, Abíjjá, Ászá, Jósáfát, Jórám, Aharja, Araija, Jóás: ezek a déli országrész királyai az ország kettészakadása után. Isten igéje kétféleképpen minősíti őket: az Úr útján jártak, vagy eltértek attól. Isten jó útján járni nekünk is jó, ezt a jót értünk fogalmazta meg az Úr. Isten az ő tökéletes mércéje szerint értékeli az életünket, más mérce nincs, és ha alulmúljuk ezt a mércét, csak az ő kegyelmére számíthatunk, hogy Dávid utódáért, Krisztusért mégsem oltja ki a mécsesünket. A vezetők nagy felelőssége, hogy az Úr szerinti jó utat mutassák nekünk. Végre a déli országrész rádöbbent arra, hogy nem mehet így tovább: a főpap, a király és a nép megfogadták, hogy azt teszik, ami kedves az Úrnak (17). Ezt a szándékot megáldotta az Úr, mert öröm költözött a szívekbe, és nyugalom adatott az országra (20). Lukács 22,54-65 , 445. dicséret JANUÁR 12. SZOMBAT (6) „... javíttassák ki a templom rongálódásait...” (2Kir 12) Jóás elhatározta, hogy kijavítja a jeruzsálemi templom repedéseit. Egy ilyen helyreállítás pénzbe kerül. Pénz nélkül még a szent épület megjavítása sem lehetséges. A szokásos adakozás azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a papok és léviták megélhetése mellett a javításokra is jusson belőle. A papok azonban még részben sem akartak lemondani saját megélhetésük forrásáról, és a templom repedéseit huszonhárom év után sem javították meg (7). Jóás új módszert vezetett be: a céladományok rendszerét. Amit a nép a templom felújítására adott, azt a papok nem fordíthatták másra (10-15). A pénzt külön megbízottak kezelték, akik híven jártak el (16). A „kivitelezőknek” átadták a munkájukért járó összeget, a templom pedig megújult. Hol repedt a templom? Helyre kell-e állítani a „repedt templomot” - ami örökség, hagyomány, a folytonosság, identitás - akkor is, ha már nincs mögötte gyülekezet, bízva, hogy majd újra lesz ? Teológiai értelemben hol reped a templom, az egyház, Eten népe, a gyülekezet, szolgálatunk? Ezeknek a repedéseknek kijavítása azonban már sokkal többet igényel, mint pénzt. Élőnit kellene! Lukács 22,66-70 335, dicséret STEINBACH JÓZSEF IMÁDKOZZUNK Új év Rád bízom, Veled járom. Nélküled meg sem próbálom. Hisz annyiszor akartam, tettem egyedül. Eljöttem rá, úgysem sikerül. Jöjj velem, vagy inkább: hadd menjek Veled. Áldásod kísérje, én Uram, ezt az évemet! Amen. HAJDÚ ZOLTÁN LEVENTE A HETI BIBLIAI RÉSZHEZ „De íme, annak a keze...” Jézus egy asztalhoz telepedik tanítványaival az utolsó vacsorán. Mind a tizenkét tanítvány jelen van, akik a legközelebb álltak Jézushoz, és testközelből tapasztalhatták gyógyításait, csodáit, jeleit. Ekkor történik meg az úrvacsora szereztetése is, amelyben minden tanítvány részesül. Éppen ezért megdöbbentő Jézus ezt követő mondata: „De íme, annak a keze, aki elárul engem, az enyémmel együtt van az asztalon. ” (Lk 22,21) Ez a kijelentés a megelőző mondat összefüggésében még inkább hangsúlyos: „Epohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki. "(Lk 22,20) Júdás, Jézus árulója egy a tanítványok közül, neki is ugyanúgy hangoznak Krisztus szavai, ő már mégis tudja, mit fog cselekedni. Hiába élte át Jézus mellett mindazt, amit a többiek is, nem jutott el a szívéig. Jézus árulója nem egy kívülálló, nem egy olyan ember, akinek semmilyen fogalma nincs arról, hogy kicsoda ez a Krisztus, hanem olyasvalaki, aki együtt eszik, együtt szolgál és együtt imádkozik ővele. Óriási figyelmeztetés ez nekünk, mai tanítványoknak és Krisztus követőinek, hogy sokszor éppen azok árulják el az evangélium ügyét, vagy okoznak botránkozást és megosztottságot az egyházban és a gyülekezetekben, akik maguk is átélik a Krisztussal való találkozást az úrvacsorában, akik maguk is szolgálnak és imádkoznak. „Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Mt 7,22-23) E vízkereszti időre készülve értsük meg, és higgyük el, hogy Krisztus értünk kezdte meg földi szolgálatát, hogy hűségesen el is végezze azt, őróla mondja az Atya: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.” (Lk 3,22) SZETEY SZABOLCS