Reformátusok Lapja, 2013 (57. évfolyam, 1-52. szám)

2013-01-06 / 1. szám

2 REFORMÁTUSOK LAPJA 2013. január 6. HETI ÚTMUTATÓ ÉNEKELJETEK... Uram, a te ítéletedet/ Adjad a királynak Ne szűnjünk meg 72. zsoltárunkkal fohászkodni az új év kezdetétől, hogy érvényesüljön napjainkban és világunkban az isteni igazság és megítélés! Annál is inkább, mert minden kornak és társadalomnak szüksége van vezetőre, nevezzék akár elnöknek, akár fejedelemnek. Európa (és hazánk is) hosszú évszá­zadokat nyert ajándékul és próbaté­telül, hogy élő keresztyén gyakor­latban érvényesítse azt a társadalmi gondoskodást és felelős irányítást nemzedékről nemzedékre, amiről ez a zsoltár is szól. Sok méltatlan uralkodó, megbízatást nyert vezető nem Isten országát és a szerinte való igazságosságot kereste, ezért ma­napság is zsarnokság, kiszipolyozás, szűkölködés, védtelenség és orcát­­lanság fenyeget a magas polcra ka­paszkodott, érinthetetlen törvény­­szegők embertelensége és istente­­lensége következtében. A zsoltár több részlete nem iga­zán illik semmiféle földi királyra, még kevésbé kiskirályra, önjelöltre, trónkövetelőre vagy hatalmat bi­torlóra. De mikor nemzeti kirá­lyunk nem lehetett, sokban ráillett Bibliát olvasó és imádkozó erdélyi fejedelmeinkre. Huszár Gál és Szenes Molnár kora jól tudta, nem szűnhet az érettük mondott kö­nyörgés. Hazánkban soha nem vol­tak a királyi házért kötelezően és ál­landóan mondandó imádságok. Vallották azonban református hi­tünk jó példával elöljáró gyüleke­zetei és tudós prédikátorai, hogy a zűrzavar ellen, a bűnözés megféke­zésére és a rászorulók pártfogására szükséges valamilyen uralkodó és általánosan kötelező törvényesség. Az uralkodó felel tetteiért Istennek és népének, és kora elesett társa­dalmi osztályaiért is felelős. Az eszményi uralkodót szemé­lyes és közösségi életünkben csak a békesség fejedelme, csak Isten küldötte, Jézust Krisztus mint földi ország nélküli király testesíti meg, hisz a zsoltár egyes sorai az ábra­­hámi ígéretekre is utalnak. Szenes Molnár elhagyott strófáiban a bé­kesség zsírjáról (éltető folyadék­ról) és az igazság hasznáról énekel­tek őseink, mert olyan ez, mint a kaszált mezőre csöpögő, áldott nedvesség. Újév énekünkben (190.) ugyanezt a szellemi tartalmat vár­juk és valljuk, amikor könyör­­günk, hogy az esztendőt „Bő zsír­ral ékesítsed”. 1921-ben kettővel több strófa maradt meg a zsoltárból, mint most. A befejező négy sor elha­gyása vétek. Lezárása ez a Zsoltá­rok könyve második részének (42- 72. zsoltár), közösségi áldásmon­dás Istenre és küldöttére. Leendő énekeskönyvünkbe vissza kell ven­nünk: „Az ő neve nagy dicsőséggel / Mindenütt áldatik, / Szentségének dicséretével/Mind ez föld eltelik. ” FEKETE CSABA AZ IGE MELLETT JANUÁR 6. VASÁRNAP (17) „Uram, nyisd meg a szemét, hadd lásson!” (2KKr 6) Valamikor régebben egyik testvérünk elhozta az is­merősét a bibliaóránkra. Éppen ez az ige állt előttünk, mint ma. Ez az „idegen” pedig, teljesen kívülállóként megzavarta „belterjes”, ahol meleg imádkozó közössé­günket. Ilyeneket mondott: miért szűk a hely a prófé­tatanítványoknak, nem férnek össze még ők sem, miért veszekednek annyit a papok (1) ? Semmi szükség nincs arra, hogy a fejsze ússzon a vízen (5). Arra végképp nincs szükség, hogy bárki emberfia tudjon arról, amiről a há­lószobában beszélgetünk (12). Könnyű lenne a harc, ha csak úgy megvakíthatnánk az ellenséget (23). Az éhín­ség idején olvasható történet, miszerint anyák eszik meg a fiaikat, egyenesen rettenetes (28-29). Miért olvasható ilyen sok rettenetes történet a Szentírásban? Mi azon­ban megválaszoltunk az idegennek. Nem is kellett nekem szólni. Testvéreim kiválóan tudták a leckét, és le­győzték a kötekedőt bátor hitvallással. Be is teljesedett a mai ige egyik verse: többen voltunk mi, mint ő (16). Nem is láttuk soha többé. Győztünk? Vagy talán most inkább csendesen imádkozni kellett volna a válaszok he­lyett ? „Uram, nyisd meg a szemét, hadd lásson!” (17) Lukács 22,14-23 440. dicséret JANUÁR 7. HÉTFŐ (1) „...egy szem finomliszt egy sekelbe fog ke­rülni... ” (2Kir 7) Isten szabadítása konkrét, e földi világot is átjáró valóság. Elizeus hirdeti az Úr üzene­tét. Ez az üzenet győzelmet ígér Isten népének az ára­mokkal folytatott harcban. Ennek nyomán vége lesz az éhínségnek, és bőség köszönt az országra, ami az árak alakulásában is tetten érhető. Isten szabadítása nemcsak lelki értelemben tapasztalható meg, hanem mindig kihatása van e földi világ történéseire, egészen odáig, hogy láthatóvá válik az árakban, a munkahe­lyek számában, a fizetőképes keresletben, sőt, a ke­reskedelmi kategóriákon túl megmutatkozik az ön­ellátás és a kétkezi szakértelem megbecsülésében, ami bőség és szabadság egyszerre. Természetesen Isten sza­badítása ennél sokkal több: örök élet, Isten országá­nak bősége, az ő akaratának érvényesülése, az ő igé­jének komolyan vétele, és a­z a lelkűlét, amely nem­csak bővelkedni tud, hanem szűkölködni is. Lukács 22,24-30 - 467. dicséret JANUÁR 8. KEDD (19) „De az Úr nem akarta elpusztítani Júdát szol­gájáért, Dávidért...” (2Kir 8) Ebben az időszakban (Kr. e. 853) két Jórám, az izráeli és a júdai között kell különbséget tennünk. Isten Igéjének értékelése alapján azonban nem volt közöttük különbség, mert mind­két Jórám azt tette, amit rossznak tart az Úr (2Kir 3,2). Kortörténetileg tehát különbséget kell közöttük tenni, de a lényeget, az Isten ügyéhez viszonyulásukat illetően egy kutya mind a kettő, az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz, nincs különbség közöttük (18). Eljön az idő, amikor csak az Isten értékelése számít, semmi más. Az üzenet azonban éppen itt van. Isten felfogha­tatlan kegyelme mégis különbséget tesz közöttük, mert noha a júdai Jórám is azt tette, amit rossznak tart az Úr - Áháb útján járt, aminek az is okozója volt, hogy Áháb lánya volt a felesége (4)­­, mégis az Úr Dávidért könyörült a júdai fórámon, nem pusztította el őt, mert megígérte, hogy mécsest ad övéinek mindörökké (19). Nem vagyunk különbek másoknál, és Isten - Krisz­tusban - mégis könyörült rajtunk. Ez a kegyelem fel­foghatatlan, érthetetlen, de élő és ható. Lukács 22:31 -38 239. dicséret JANUÁR 9. SZERDA (22) „Békés-e a szándékod?” (2KK­ 9) Mindig meg­ijedek, amikor dörög a prédikáció. Valami hamis han­got hallok. Azt érzem, hogy az igehirdető emberi in­dulatai dörögnek, nem az Úr! Főként akkor rettenek meg, amikor ezt magamnál tapasztalom. Sokfélekép­pen dörög, védekezik, támad, panaszkodik ma is a ver­gődő keresztyénség. Annyiféle megnyilatkozás hordoz ilyen pusztító emberi indulatot. Hol a határ Isten jogos ítélete és a mi indulataink között? Ez a kérdés most: milyen a szívünk szándéka ? Új szívünk van, vagy a régi szív indulatai feszülnek bennünk akkor is, amikor Is­tenről szólunk? Lukács 22,39-46 338, dicséret JANUÁR 10. CSÜTÖRTÖK (11) „Azután levágta Jéhú mindazokat, akik még megmaradtak Áháb házából...” (2Kir 10) Jéhú Isten ítéletének eszköze (2Kir 10,30), ezért nem kö­zeledhetett békés szándékkal Áháb háza felé. Rette­netes véget ért Áháb háza népe. Mégis, ez a vérengzés megdöbbent. Hóseás próféta szerint az Úr számon kéri Áháb családjának vérét Jéhú háza népén (Hős 1,4). Jéhú túlment ebben a vérengzésben a kiszabott határon, Isten ítéletét végrehajtva elragadta őt az em­beri indulat. Könyörülj, Urunk, nehogy emberi dü­hünket, gyűlöletünket, indulatainkat összekeverjük valaha is a Te ítéleteddel! Nem közeledhetünk az is­tentelen tévesztések felé megalkuvással (2 Kir 9,22), de nekünk legyen elég már az, hogy Te megfizettél mindenért Egyszülött Fiad kínhalálában. Ezért mi ne akarjunk igazságosztók lenni. Egyet tehetünk: békés szándékkal, de egyre kristálytisztább igei látással hir­dessük a Te akaratodat és evangéliumodat. Ez harc, de a békesség szándékától vezérelt harc. Soha nem szabad evangéliumot emberi indulatból hirdetni! Az evangélium hirdetése majd elvégzi kétélű kardként az üdvösséget és az ítéletet. Az a kérdés, hogy van-e bé­kességed, tényleg megváltott ember vagy-e, mert akkor az Úr követeként a szándékod is csak békessé­­ges lehet, evangéliumi, a többi pedig az Úr dolga! Lukács 22,47-53 , 334. dicséret JANUÁR 11. PÉNTEK (17) „...az Úr népe lesznek...” (2Kir 11) Roboám, Abíjjá, Ászá, Jósáfát, Jórám, Aharja, Araija, Jóás: ezek a déli országrész királyai az ország kettészakadása után. Isten igéje kétféleképpen minősíti őket: az Úr útján jár­tak, vagy eltértek attól. Isten jó útján járni nekünk is jó, ezt a jót értünk fogalmazta meg az Úr. Isten az ő tö­kéletes mércéje szerint értékeli az életünket, más mérce nincs, és ha alulmúljuk ezt a mércét, csak az ő kegyel­mére számíthatunk, hogy Dávid utódáért, Krisztusért mégsem oltja ki a mécsesünket. A vezetők nagy fele­lőssége, hogy az Úr szerinti jó utat mutassák nekünk. Végre a déli országrész rádöbbent arra, hogy nem mehet így tovább: a főpap, a király és a nép megfo­gadták, hogy azt teszik, ami kedves az Úrnak (17). Ezt a szándékot megáldotta az Úr, mert öröm költözött a szívekbe, és nyugalom adatott az országra (20). Lukács 22,54-65 , 445. dicséret JANUÁR 12. SZOMBAT (6) „... javíttassák ki a templom rongálódásait...” (2Kir 12) Jóás elhatározta, hogy kijavítja a jeruzsálemi templom repedéseit. Egy ilyen helyreállítás pénzbe kerül. Pénz nélkül még a szent épület megjavítása sem lehetséges. A szokásos adakozás azonban kevésnek bi­zonyult ahhoz, hogy a papok és léviták megélhetése mellett a javításokra is jusson belőle. A papok azon­ban még részben sem akartak lemondani saját megél­hetésük forrásáról, és a templom repedéseit huszon­három év után sem javították meg (7). Jóás új módszert vezetett be: a céladományok rendszerét. Amit a nép a templom felújítására adott, azt a papok nem fordít­hatták másra (10-15). A pénzt külön megbízottak ke­zelték, akik híven jártak el (16). A „kivitelezőknek” át­adták a munkájukért járó összeget, a templom pedig megújult. Hol repedt a templom? Helyre kell-e állítani a „repedt templomot” - ami örökség, hagyomány, a folytonosság, identitás - akkor is, ha már nincs mö­götte gyülekezet, bízva, hogy majd újra lesz ? Teológiai értelemben hol reped a templom, az egyház, Eten népe, a gyülekezet, szolgálatunk? Ezeknek a repedéseknek ki­javítása azonban már sokkal többet igényel, mint pénzt. Élő­nit kellene! Lukács 22,66-70 335, dicséret STEINBACH JÓZSEF IMÁDKOZZUNK Új év Rád bízom, Veled járom. Nélküled meg sem próbálom. Hisz annyiszor akartam, tettem egyedül. Eljöttem rá, úgysem sikerül. Jöjj velem, vagy inkább: hadd menjek Veled. Áldásod kísérje, én Uram, ezt az évemet! Amen. HAJDÚ ZOLTÁN LEVENTE A HETI BIBLIAI RÉSZHEZ „De íme, annak a keze...” Jézus egy asztalhoz telepedik tanít­ványaival az utolsó vacsorán. Mind a tizenkét tanítvány jelen van, akik a legközelebb álltak Jézushoz, és test­közelből tapasztalhatták gyógyítá­sait, csodáit, jeleit. Ekkor történik meg az úrvacsora szereztetése is, amelyben minden tanítvány része­sül. Éppen ezért megdöbbentő Jézus ezt követő mondata: „De íme, annak a keze, aki elárul engem, az enyémmel együtt van az asztalon. ” (Lk 22,21) Ez a kijelentés a meg­előző mondat összefüggésében még inkább hangsúlyos: „Epohár az új szövetség az én vérem által, amely ti­érettetek ontatik ki. "(Lk 22,20) Júdás, Jézus árulója egy a tanítvá­nyok közül, neki is ugyanúgy han­goznak Krisztus szavai, ő már mégis tudja, mit fog cselekedni. Hiába élte át Jézus mellett mindazt, amit a töb­biek is, nem jutott el a szívéig. Jézus árulója nem egy kívülálló, nem egy olyan ember, akinek sem­milyen fogalma nincs arról, hogy kicsoda ez a Krisztus, hanem olyas­valaki, aki együtt eszik, együtt szol­gál és együtt imádkozik ővele. Óriási figyelmeztetés ez nekünk, mai tanítványoknak és Krisztus kö­vetőinek, hogy sokszor éppen azok árulják el az evangélium ügyét, vagy okoznak botránkozást és megosz­tottságot az egyházban és a gyüle­kezetekben, akik maguk is átélik a Krisztussal való találkozást az úrva­csorában, akik maguk is szolgálnak és imádkoznak. „Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétál­­tunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tet­tünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Mt 7,22-23) E vízkereszti időre készülve ért­sük meg, és higgyük el, hogy Krisz­tus értünk kezdte meg földi szol­gálatát, hogy hűségesen el is végez­ze azt, őróla mondja az Atya: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.” (Lk 3,22) SZETEY SZABOLCS

Next