Reformátusok Lapja, 2013 (57. évfolyam, 1-52. szám)
2013-06-02 / 22. szám
I stenhez fohászkodott a megvert magyarság 1920. június 4-én. Más pártfogója nem volt. Fennhéjázó nagyhatalmak, mohó szomszédok szaggatták, s még az önvédelem fegyverét is kiütötte kezéből saját minisztere... Leszegett fejjel várta hát az ítéletet. De Trianonból csak a kivégzéseknél szokásos cinikus vigasz érkezett: „Istennél a kegyelem...” Hiába rajzolódtak ki a pontos etnikai képletek Teleki Pál vörös térképén, hiába volt Apponyi gróf ékesszólása és Wilson elnök ■— győztesekre komponált önrendelkezési elve. És zúgtak a harangok Zágontól Lékáig szerte a Kárpát-medencében. Noha egészen másképpen, mint az 1456-os nándorfehérvári diadal után, amikor a világra zúduló törököt saját testével tartóztatta fel a Hunyadi János vezette nemzet, Európa védőpajzsa. Csakhogy ez az áldozat merőben hiábavaló volt, amikor Dózsa polgárosodni vágyó parasztjait lemészárolta, nyársba húzatta, felnégyeltette és szolgaságba lökte az országot vezető elit, megvédve előjogait, ám a rábízottakhoz hűtlenül nem őrködött az ország boldogulásán és határainak biztonságán. S így nem maradt elég erő - és lélek - az irdatlan honvédelemhez. Már a mohácsi síkon megtöretett Magyarország teste. Három részre tépték, hadak útjává, cselszövések tárgyává, nemzedékek temetőjévé lett. S az elpusztult széleken a török hódítók, majd a Habsburg „felszabadítók” idegeneket (szerbeket, németeket stb.) telepítettek, kedvezményekkel. A rebellis magyarok megfékezésére. Épp úgy jártak el, mint az asszír hódítók az izraeli Szamáriában, s amiként a Biblia népe nem tanult a tragédiából, nemzetünk felelősei sem. A dualista korszakban nem a méltányosság szellemében kormányozták a kétkezi tömegeket és az ország végein meggyökeresedő idegen ajkúakat. A békecsinálók pedig éppen ez utóbbi „szamaritánusok” vitatható „jogfosztottságára” hivatkozva rabolták el az ország hetvenegy százalékát. Hogy jogtalanul? Égbekiáltóan! De nem oktalanul! A nemzet egyharmada - megtizedelve és megalázva - nem véletlenül vettetett babiloni fogságra. Hogy - okulásul - kiáradjon prófétai lelkületű szellemi vezetőink józan, megtartó szava. Az anyaország és számkivetett erdélyi népe között hányódó Makkai Sándor püspöktől a Magunk revíziója és a Nem lehet, a felvidéki Fábry Zoltántól A vádlott megszólal és a kárpátaljai Kovács Vilmostól a Holnap is élünk biztatása. Reményiknél (és Rezek Románnál az emigrációban) az Ahogy lehet. A sivár szocializmusban Illyés tette nyilvánvalóvá: „Magyaráz, akinek fáj Trianon. ’’Nos, a 2011-es népszámlálás szerint a csonka haza tízmillió polgárából 8 314 029 ember nevezte magát egyáltalán magyarnak. De „szívfájdalmukról”, hitükről közelebbit nem tudhatunk. Azt azonban igen, hogy a megszállók imádatára és saját véreinek megtagadására nevelt, majd a globalizáció fogyasztáskultuszával öntudatlanná tett nép hitvány vezetőitől olykor csak ennyire futotta: „ártanánk nekik, ha segítenénk rajtuk”, meg „merjünk kicsik lenni”. Vagy így, egyszerűen: „el lehet menni...” Trianon óta a megcsonkítás és a sorsszerűnek tűnő kollektív sikertelenség tapasztalata lassacskán beépült a magyarság habitusába: a határ mindkét oldalán csökevényesedik, porlad. De ha egy legázolt nép magának valóvá torzult tagjai nem hisznek a közös felemelkedés kegyelmében, mindenütt kiskaput keresnek, és trükkök százaival próbálják megédesíteni öncélú életüket, akkor megállíthatatlan az erózió. A „járhatatlan út” téveszméjét erősíti bennünk a nemzet „húsából” jóllakatott szomszéd népek gyűlölete is. Tacitus megfogalmazásában: „azokat gyűlölik, akiknek ártottak”, mivel a győztesek a tükörbe nézve szembesülnek saját gátlástalanságukkal. Mert a visszavételtől való félelmük haragot szül, s a harag oktalan agressziót (mint „lakosságcsere”, magyar verések, állampolgárság megvonása, elvetett autonómiaigények). Ez a mögöttes árnyék minden bizonnyal rávetül az Európai Unió magyarellenes kampányára is: a legyőzöttek és megnyomorítottak minden önálló akaratnyilvánítása a nemzetközi viszonyok felforgatásának minősül (amelyeket a „nagyok” két párizsi békerendszerrel oly bölcsen eligazítottak...). Csakhogy az önvédelem joga minden rezsimben, korban - alapjog! Képzeljük csak el, ha Ezékiel, Ézsaiás vagy Nehémiás próféta nem az Úr és a szent tekercsek üzenetére figyel, és nem képviseli félelmet nem ismerő állhatatossággal a „van jövőnk”, a „vissza atyáink örökébe” és a „Jeruzsálem újra megépül” bizonyosságát? Akkor marad a szétszórattatás, a lassú enyészet. Pedig rájuk is csak egy kisebbség hallgatott. A szabadságra érett, áldozatkész, hittel megáldott magja egy sanyargatott nemzetnek... ILLUSZTRÁCIÓ: DAMÓ ISTVÁN Olvasandó: Jn 8,10-11 „Mikor pedig Jézus felegyenesedett, és senkit sem látott az asszonyon kívül, így szólt hozzá: »Hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?« Ő így felelt: »Senki, Uram.« Jézus pedig ezt mondta neki: »Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!«” Vannak olyan emberek, akik nyughatatlanok, mindig vadásznak. Arra lesnek, hogyan lehetne valakit áldozatul ejteni, valamin rajtakapni, valahogy megzavarni. Jézus lábaihoz visznek egy bűnös asszonyt, akit tetten értek, s most Jézus tanítását akarják megzavarni, a Mestert akarják zavarba ejteni. Csapdát állítanak Jézusnak. A mózesi törvény az, hogy az ilyeneket meg kell kövezni, de mit mond az irgalmas, bűnbocsátó Jézus? Nem mond semmit. Lehajol, ír a porba. Sokan gondolkodnak azon, hogy vajon mit írt a földre. Jó lenne tudni, ám ha ez valóban fontos lett volna, akkor az evangélisták följegyezték volna. Azt viszont tudjuk, hogy a mózesi törvény mindkét házasságtörő fél megkövezését kívánja, itt azonban csak az asszonyt viszik ítéletre. Ám Jézus nem erre figyelmezteti a vádlókat, hanem azt mondja, hogy aki bűntelen, az vesse rá az első követ. Erre aztán eloldalognak az előbb még igazságszolgáltatást követelők. Jézus lehajol, amíg ez történik, nem néz rájuk. Az asszonyra rátekint, de őt sem vádolja, ám kéri tőle, hogy mostantól kezdjen új életet, és többé ne vétkezzen. A mózesi igében ott van az ítélet. De annak olyan következménye van, hogy azt már többé nem lehet helyrehozni. Hiszen ha valakit kivégeznek, akkor mindennek vége van. Jézus szavában nem az ítélet szól. Van lehetőség az újrakezdésre. S ez az újrakezdés nagyon fontos. Jézus azt szeretné, ha mindenki képes lenne arra, hogy újat kezdjen. Újat kezdeni minden nap, újra és újra. Ha valami nem úgy sikerül, ahogyan akartuk, akkor abból csak jobb lehet. Jézus nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Nem akarja radikálisan kiirtani Jézus a bűnöst, hanem csak a bűnt. Az embernek pedig a kegyelmet megtapasztalva új életet szán. Ha valaki Jézushoz kerül akár a legnagyobb bűnnel vagy nyomorúsággal, akkor is van lehetősége újat kezdeni. Gyermekekkel olvastunk egy könyvet. Én sem ítéllek el téged amelyben Angliából szállít egy hajó bűnözőket, akik fellázadnak, átveszik a parancsnokságot, kiteszik a kapitányt, s maguk egy csodálatos, lakatlan szigetre jutnak. Mivel a lázadóknak kötél járna, elpusztítják a hajó maradványait, s nagy jólétben berendezkednek a szigeten. Ám a bűnük elkíséri őket, s hiába van meg mindenük, valami mégsem hagyja őket nyugodni. Előkerül a hajó Bibliája, s a köztük lévő egyetlen olvasni tudó ember felolvas a többinek, s megértik a banditák, hogy lehet teljesen újat kezdeni, nemcsak ennyire, mint ők, hanem mindenestül újat, bűnbánattal, megtisztulva, megújulva. Nem pálinkát főznek azután a sziget édes gyümölcseiből, hogy valahogy hódítsák magukat, hanem dicsérik az Istent, hogy van teljes szabadság még az ő elrontott életük után is. A házasságtörő asszonynak is felkínálta Jézus az új életet. A mi életünkben is egyet akar: hogy megtérjünk és éljünk. Ámen. SÁNDOR ENDRE A szerző történész, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető egyetemi docense 2013. június 2. REFORMÁTUSOK LAPJA 9 GONDOLATOK Keresztelőn elhangzott tanításból adunk közre néhány gondolatot. A keresztelő hálaadás azért, amit ma már természetesnek tartunk, pedig nem az, hogy Isten megtartotta az édesanya és a gyermek életét épségben és egészségben. Örömmel énekelünk a csodáról, hogy nem élt még a föld színén a gyermek, de Jézus Krisztus érte is megszületett, hogy megtartsa és megváltsa őt a bűntől és a haláltól (329. ének 2. verse). A gyermek megszületésével új feladatot és szerepet tanulnak a családtagok: anyának és apának lenni, nagyszülőnek lenni, minden rokonsági szinten új szerepben élni, és a gyermekhez szükségletének megfelelően viszonyulni. Odahajolni hozzá, biztonságot nyújtani neki, és azután elengedni. Kéznél lenni, azután hátralépni és szabadságot adni, ha arra lesz majd szüksége, hogy fejlődhessen. Magunkról is tanulunk, amikor vele kapcsolatba kerülünk: hogyan vagyunk mi szülők? Hogyan kell nagyszülőnek lenni ? Meg tudunk-e felelni az emberré nevelés feladatának? Milyen kívánságát kell teljesíteni és mit nem? Kinek az elvárása fontos nekünk? Embereké vagy Istené ? A keresztelőn elkötelezik magukat a szülők és keresztszülők, hogy megtanítják a gyermeket mindarra, amivel hitünk szerint egészséges lelkű emberré növekedhet: a Biblia ismeretére, Isten gondviselő szeretetére, Jézus életére és a vele való kapcsolatra, az imádságra. A keresztelő válasz: elköteleződés Isten megelőlegező szeretetére. Talán azért is nem meri sok szülő kérni és vállalni a keresztség szentségét, mert nem tudja elkötelezni magát. Ma kezdjük elfelejteni a szavakat: köt, kötés, kötődés, kötelező, kötelesség. A szabadság világában akarunk élni: szabadulni, megszabadulni, elszabadulni - mindent lerázunk magunkról, ami kötne. Minden esetleges az életünkben, ne kötözzön meg se kérés, se ígéret, se kötelezvény, semmi! Mire tegyen hát ígéretet az, aki maga sem ismeri a Bibliát, Jézus Krisztust, és nem tudja, hogy lesz-e akarata vagy vágya, ideje és bátorsága elmenni az egyház, a gyülekezet alkalmaira? A feltámadt Jézus Krisztus pedig hozzánk köti magát a keresztségben. „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek, és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,18-20) KARSAY ESZTER