Reformátusok Lapja, 2013 (57. évfolyam, 1-52. szám)

2013-06-02 / 22. szám

I­ stenhez fohászkodott a megvert magyarság 1920. június 4-én. Más pártfogója nem volt. Fennhéjázó nagyhatalmak, mohó szomszédok szaggatták, s még az önvédelem fegyverét is kiütötte kezéből saját minisztere... Leszegett fejjel várta hát az ítéletet. De Trianonból csak a kivég­zéseknél szokásos cinikus vigasz érkezett: „Istennél a kegyelem...” Hiába rajzolódtak ki a pontos etnikai képletek Teleki Pál vörös térképén, hiába volt Apponyi gróf ékesszólása és Wilson elnök ■— győztesekre komponált­­ önrendelkezési elve. És zúgtak a harangok Zágontól Lékáig szerte a Kárpát-me­dencében. Noha egészen másképpen, mint az 1456-os nándor­fehérvári diadal után, amikor a világra zúduló törököt saját tes­tével tartóztatta fel a Hunyadi János vezette nemzet, Európa vé­dőpajzsa. Csakhogy ez az áldozat merőben hiábavaló volt, ami­kor Dózsa polgárosodni vágyó parasztjait lemészárolta, nyársba húzatta, felnégyeltette és szolgaságba lökte az országot vezető elit, megvédve előjogait, ám a rábízottakhoz hűtlenül nem őrködött az ország boldogulásán és határainak biztonságán. S így nem ma­radt elég erő - és lélek - az irdatlan honvédelemhez. Már a mohácsi síkon megtöretett Magyarország teste. Három részre tépték, hadak útjává, cselszövések tárgyává, nemzedékek temetőjévé lett. S az elpusztult széleken a török hódítók, majd a Habsburg „felszabadítók” idegeneket (szerbeket, németeket stb.) telepítettek, kedvezményekkel. A rebellis magyarok meg­fékezésére. Épp úgy jártak el, mint az asszír hódítók az izraeli Szamáriá­ban, s amiként a Biblia népe nem tanult a tragédiából, nemzetünk felelősei sem. A dualista korszakban nem a méltányosság szelle­mében kormányozták a kétkezi tömegeket és az ország végein meggyökeresedő idegen ajkúakat. A békecsinálók pedig éppen ez utóbbi „szamaritánusok” vitatható „jogfosztottságára” hivatkozva rabolták el az ország hetvenegy százalékát. Hogy jogtalanul? Égbekiáltóan! De nem oktalanul! A nem­zet egyharmada - megtizedelve és megalázva - nem véletlenül vettetett babiloni fogságra. Hogy - okulásul - kiáradjon prófé­tai lelkületű szellemi vezetőink józan, megtartó szava. Az anya­ország és számkivetett erdélyi népe között hányódó Makkai Sán­dor püspöktől a Magunk revíziója és a Nem lehet, a felvidéki Fábry Zoltántól A vádlott megszólal és a kárpátaljai Kovács Vil­mostól a Holnap is élünk biztatása. Reményiknél (és Rezek Románnál az emigrációban) az Ahogy lehet. A sivár szocializmusban Illyés tette nyilvánvalóvá: „Ma­gyaráz, akinek fáj Trianon. ’’Nos, a 2011-es népszámlálás szerint a csonka haza tízmillió polgárából 8 314 029 ember nevezte magát egyáltalán magyarnak. De „szívfájdalmuk­ról”, hitükről közelebbit nem tudhatunk. Azt azonban igen, hogy a megszállók imádatára és saját véreinek megtagadá­sára nevelt, majd a globalizáció fogyasztáskultuszával ön­tudatlanná tett nép hitvány vezetőitől olykor csak ennyire futotta: „ártanánk nekik, ha segítenénk rajtuk”, meg „mer­jünk kicsik lenni”. Vagy így, egyszerűen: „el lehet menni...” Trianon óta a megcsonkítás és a sorsszerűnek tűnő kol­lektív sikertelenség tapasztalata lassacskán beépült a ma­gyarság habitusába: a határ mindkét oldalán csökevénye­­sedik, porlad. De ha egy legázolt nép magának valóvá tor­zult tagjai nem hisznek a közös felemelkedés kegyelmé­ben, mindenütt kiskaput keresnek, és trükkök százaival próbálják megédesíteni öncélú életüket, akkor megállíthatatlan az erózió. A „járhatatlan út” téveszméjét erősíti bennünk a nemzet „húsá­ból” jóllakatott szomszéd népek gyűlölete is. Tacitus megfogalma­zásában: „azokat gyűlölik, akiknek ártottak”, mivel a győztesek a tü­körbe nézve szembesülnek saját gátlástalanságukkal. Mert a vissza­vételtől való félelmük haragot szül, s a harag oktalan agressziót (mint „lakosságcsere”, magyar verések, állampolgárság megvonása, elvetett autonómiaigények). Ez a mögöttes árnyék minden bizonnyal rá­vetül az Európai Unió magyarellenes kampányára is: a legyőzöttek és megnyomorítottak minden önálló akaratnyilvánítása a nemzet­közi viszonyok felforgatásának minősül (amelyeket a „nagyok” két párizsi békerendszerrel oly bölcsen eligazítottak...). Csakhogy az önvédelem joga minden rezsimben, korban - alapjog! Képzeljük csak el, ha Ezékiel, Ézsaiás vagy Nehémiás próféta nem az Úr és a szent tekercsek üzenetére figyel, és nem képviseli félelmet nem ismerő állhatatossággal a „van jövőnk”, a „vissza atyá­ink örökébe” és a „Jeruzsálem újra megépül” bizonyosságát? Akkor marad a szétszórattatás, a lassú enyészet. Pedig rájuk is csak egy kisebbség hallgatott. A szabadságra érett, áldozatkész, hittel megáldott magja egy sanyargatott nemzetnek... ILLUSZTRÁCIÓ: DAMÓ ISTVÁN Olvasandó: Jn 8,10-11 „Mikor pedig Jézus fel­egyenese­dett, és sen­kit sem látott az asszonyon kívül, így szólt hozzá: »Hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?« Ő így felelt: »Senki, Uram.« Jézus pedig ezt mondta neki: »Én sem ítél­lek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!«” V­annak olyan emberek, akik nyugha­tatlanok, mindig vadásznak. Arra les­nek, hogyan lehetne valakit áldozatul ej­teni, valamin rajtakapni, valahogy meg­zavarni. Jézus lábaihoz visznek egy bűnös asszonyt, akit tetten értek, s most Jézus ta­nítását akarják megzavarni, a Mestert akarják zavarba ejteni. Csapdát állítanak Jézusnak. A mózesi törvény az, hogy az ilyeneket meg kell kövezni, de mit mond az irgalmas, bűnbocsátó Jézus? Nem mond semmit. Lehajol, ír a porba. Sokan gondolkodnak azon, hogy vajon mit írt a földre. Jó lenne tudni, ám ha ez valóban fontos lett volna, akkor az evangélisták följegyezték volna. Azt viszont tudjuk, hogy a mózesi törvény mindkét házas­ságtörő fél megkövezését kívánja, itt azon­ban csak az asszonyt viszik ítéletre. Ám Jézus nem erre figyelmezteti a vádlókat, hanem azt mondja, hogy aki bűntelen, az vesse rá az első követ. Erre aztán eloldalog­­nak az előbb még igazságszolgáltatást kö­vetelők. Jézus lehajol, amíg ez történik, nem néz rájuk. Az asszonyra rátekint, de őt sem vádolja, ám kéri tőle, hogy mostantól kezd­jen új életet, és többé ne vétkezzen. A mózesi igében ott van az ítélet. De annak olyan következménye van, hogy azt már többé nem lehet helyrehozni. Hiszen ha valakit kivégeznek, akkor mindennek vége van. Jézus szavában nem az ítélet szól. Van lehetőség az újrakezdésre. S ez az újra­kezdés nagyon fontos. Jézus azt szeretné, ha mindenki képes lenne arra, hogy újat kezd­jen. Újat kezdeni minden nap, újra és újra. Ha valami nem úgy sikerül, ahogyan akar­tuk, akkor abból csak jobb lehet. Jézus nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy meg­térjen és éljen. Nem akarja radikálisan ki­irtani Jézus a bűnöst, hanem csak a bűnt. Az embernek pedig a kegyelmet megtapasz­talva új életet szán. Ha valaki Jézushoz kerül akár a legnagyobb bűnnel vagy nyomorú­sággal, akkor is van lehetősége újat kezdeni. Gyermekekkel olvastunk egy könyvet. Én sem ítéllek el téged amelyben Angliából szállít egy hajó bűnö­zőket, akik fellázadnak, átveszik a parancs­nokságot, kiteszik a kapitányt, s maguk egy csodálatos, lakatlan szigetre jutnak. Mivel a lázadóknak kötél járna, elpusztítják a hajó maradványait, s nagy jólétben berendez­kednek a szigeten. Ám a bűnük elkíséri őket, s hiába van meg mindenük, valami mégsem hagyja őket nyugodni. Előkerül a hajó Bibliája, s a köztük lévő egyetlen ol­vasni tudó ember felolvas a többinek, s meg­értik a banditák, hogy lehet teljesen újat kezdeni, nemcsak ennyire, mint ők, hanem mindenestül újat, bűnbánattal, megtisz­tulva, megújulva. Nem pálinkát főznek az­után a sziget édes gyümölcseiből, hogy va­lahogy hódítsák magukat, hanem dicsérik az Istent, hogy van teljes szabadság még az ő elrontott életük után is. A házasságtörő asszonynak is felkínálta Jézus az új életet. A mi életünkben is egyet akar: hogy megtérjünk és éljünk. Ámen. SÁNDOR ENDRE A szerző törté­nész, a Károli Gáspár Refor­mátus Egye­tem tanszékve­zető egyetemi docense 2013. június 2. REFORMÁTUSOK LAPJA 9 GONDOLATOK Keresztelőn elhangzott tanításból adunk közre néhány gondolatot. A ke­resztelő hálaadás azért, amit ma már természetesnek tartunk, pedig nem az, hogy Isten meg­tartotta az édesanya és a gyermek életét épségben és egészségben. Örömmel énekelünk a csodáról, hogy nem élt még a föld színén a gyermek, de Jézus Krisztus érte is megszületett, hogy megtartsa és megváltsa őt a bűntől és a halál­tól (329. ének 2. verse). A gyermek megszületésével új feladatot és szerepet tanulnak a családtagok: anyának és apának lenni, nagyszülőnek lenni, min­den rokonsági szinten új szerep­ben élni, és a gyermekhez szük­ségletének megfelelően viszo­nyulni. Odahajolni hozzá, biz­tonságot nyújtani neki, és azután elengedni. Kéznél lenni, azután hátralépni és szabadságot adni, ha arra lesz majd szüksége, hogy fejlődhessen. Magunkról is ta­nulunk, amikor vele kapcsolatba kerülünk: hogyan vagyunk mi szülők? Hogyan kell nagyszülő­nek lenni ? Meg tudunk-e felelni az emberré nevelés feladatának? Milyen kívánságát kell teljesí­teni és mit nem? Kinek az elvá­rása fontos nekünk? Embereké vagy Istené ? A keresztelőn elkötelezik ma­gukat a szülők és keresztszülők, hogy megtanítják a gyermeket mindarra, amivel hitünk szerint egészséges lelkű emberré növe­kedhet: a Biblia ismeretére, Isten gondviselő szeretetére, Jézus éle­tére és a vele való kapcsolatra, az imádságra. A keresztelő válasz: elköteleződés Isten megelőlegező szeretetére. Talán azért is nem meri sok szülő kérni és vállalni a keresztség szentségét, mert nem tudja elkötelezni magát. Ma kezdjük elfelejteni a szavakat: köt, kötés, kötődés, kötelező, kö­telesség. A szabadság világában akarunk élni: szabadulni, meg­szabadulni, elszabadulni - min­dent lerázunk magunkról, ami kötne. Minden esetleges az éle­tünkben, ne kötözzön meg se kérés, se ígéret, se kötelezvény, semmi! Mire tegyen hát ígéretet az, aki maga sem ismeri a Bibliát, Jézus Krisztust, és nem tudja, hogy lesz-e akarata vagy vágya, ideje és bátorsága elmenni az egy­ház, a gyülekezet alkalmaira? A feltámadt Jézus Krisztus pedig hozzánk köti magát a ke­­resztségben. „Nekem adatott minden hatalom mennyen és föl­dön. Menjetek el tehát, tegyetek ta­nítvánnyá minden népet, megke­resztelve őket az Atyának, a Fiú­nak és a Szentléleknek nevében, ta­nítva őket, hogy megtartsák mind­azt, amit én parancsoltam nektek, és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,18-20) KARSAY ESZTER

Next