Reformátusok Lapja, 2013 (57. évfolyam, 1-52. szám)
2013-10-20 / 42. szám
Sorsközösség az emlékezetben „A költészete (...) győzelem az elmúlás angyalán. Nemhiába képzelte magát a huszadik vagy a huszonegyedik századba.” Kiss Tamás vallomását olvasom Csokonairól - negyven évvel ezelőtt, 1973 őszén írta a kisújszállási születésű debreceni költő (tanár, református lelkész, irodalomkritikus) Az első szerelemérzés című esszéjét, melyben az idézett sorok föllelhetők. Arra kért a város, mondjak megemlékezést a debreceni Dorottya utcai Csokonai-síremléknél a születésnapi koszorúzáson. Majd egy hónap van még november 17-ig, ám az anyaggyűjtést már megkezdtem. Az évfordulós hívások egyébként is foglalkoztatnak. Sűrűn telerótta az idő az emlékezésnaptár ide vonatkozó lapjait. 240 éve született Csokonai Vitéz Mihály, közben még zajlanak a Debreceni Református Kollégium, „az ország iskolája” 475. jubileumi évének ünnepségei; a múlt év őszétől archiváltuk a Kiss Tamás-centenárium „utóhangjait” irodalmi találkozókon, tudományos üléseken és folyóirat-közleményekben (Partiumi írótábor, Református Doktorok Kollégiuma, Magyar Napló, Stádium, Néző Pont), és idén decemberben a sokunk számára „példaember” halálának 10. évfordulójára emlékezünk. Lapozom Kiss Tamás A Főnix szárnya alatt című kötetét, amelyben Csokonai érzékeny dalairól írt (A bátortalan szerelmes), faggatta a költő poétái és politikai örökségét (Halhatatlanság és jelenlét), pontosan érzékeltetve a közeli és kései utókor ítéletalkotását. Kijelentette, hogy „lesz még őbenne (ti. Csokonaiban) felfedeznivalója a 21. századnak is”. A Csokonai születésének 200. évfordulóján írt esszékönt idézett befejezése is a csupa nyugtalanságra, az ellentétekre, a költői modernségre reflektált. A vele érzett áhítatos és érzékeny sorsközösség egyértelműen kiolvasható VITÉZ FERENC innen, míg a két név összekapcsolódik a jubileumi helyszínen - Csokonai és Kiss Tamás újra „találkozik” a Debreceni Református Kollégiumban. „Az én számomra Csokonai egyre inkább a valóság lett - fogalmazott Kiss Tamás. - Különös dolog ez, de így van: aki valaha is az ő közelségébe költözött, annak ő megtestesült, azzal ő életközösséget vállalt. Annak, hogy én az ő szülővárosába jöttem, legbensőbb oka ő volt: az ő közelében élni, vele egy levegőt szívni. Mikor nagy diákként idejöttem először pakkokkal kezemben, ő ott ült a Nagytemplom ormán, mint a városcímer főnix-madara, fölötte lángolt a Nap. Utam a Kollégiumba vitt, és abban a cézusszobában kaptam szállást, ahol későn, pislogó gyertya mellett valaha verseit írta. Az Estvét én még láttam, éreztem a csendes szellőkfűszeres fuvallatát a régi Füvészkert felől; mikor tógáját magamra öltöttem, úgy éreztem, sorsát is felöltöttem. [...] Később róla írt regényem voltaképpen egyetlen lírai vallomás arról, hogy benne élek, otthon vagyok.” Ez a líra Kiss Tamásban mindig az „első szerelemérzés” erejével hatott. Úgy vélte: „felszabadító erejű költészete a modern magyar literatúra ősforrása, a magyar géniusz benne találja meg először identitását”. Bizonyítja ezt az is, hogy Ady épp a vele érzett sorsközösséget emelte ki A magyar Pimodán kulcsfejezeteiben, s valóban, újabb egy évszázad múltán sem kerülhető meg Csokonai, Kiss Tamás után sem. A síremlék korabeli felállítása körül keletkezett Árkádia-pör szellemi lenyomatait, az elnevezés (vagy létértelmezés) kétféle gúnyáját hordja máig nemcsak Debrecen, hanem egyáltalán a vidéki magyar értelmiségi. Szabó Zoltán Szerelmes földrajza egyszerre nevezi a várost a költők kertjének és költők verte helynek - Csokonai síremlékén mindenesetre jól megférnek egymás mellett a múzsák és őrangyalok, s hozzátehetjük: ma is az a szamár, aki a vidéki Magyarország dús szellemi mezőit összekeveri a szamárlegelőkkel. Divat volt szapulni (a korabeli bulvár Petőfi gerjesztette modorában) a könyvbe csomagolt szalonna formájában terjedő műveltséget, s megfeledkezni a Csokonait Kiss Tamással és velünk is összekötő Móricz Zsigmondról, aki szerint Debrecen képes ellensúlyozni a „bolond ország beteg szívét”, a fővárost. A megemlékezésen, okulva az évfordulók kínálta, egymásra hangolt sorsok és közösségek erejéből, szólok majd arról, miként lehet a felejtést legyőzni. Talán az esztétikum révén valóságot formáló Csokonait vagy az őt tolmácsoló Kiss Tamást idézem, aki azt írta, hogy lényének vallásos karaktere fölé nőtt az erkölcs. „Csak az értelemmel felfogott áhítat a kenyerem. Nekem a vallás etikám, nem misztikum.” S noha a felejtést nem csak a jóság képes legyőzni, közösséget bármivel is csak etikai alapon vállalhatunk. A szerző főiskolai docens, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Kommunikáció- és Társadalomtudományi Intézetének vezetője, újságíró ILLUSZTRÁCIÓ: ORANDO ET LABORANDO II., TAMUS ISTVÁN LINÓMETSZETE Akik kiváltságnak tekintették a Krisztusért való szenvedésüket Olvasandó: ApCsel 5,17-42 „ők pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az ő nevéért, és nem hagytak fel a naponkénti tanítással, és hirdették a Krisztus Jézust a templomban és házanként.” (ApCsel 5,41-42) K risztus apostolait a főpap és kísérete irigységből tömlöcbe vettette, de amikor az úr angyala kiszabadította őket, újból hirdették az életbeszédét. Emiatt ismét a törvényszék elé állították őket, ahol bátran elmondták: Jézus Krisztust Eten feltámasztotta a halálból, hogy megtérést és bűnbocsánatot adjon Izraelnek. Erről úgy tettek bizonyságot, mint akik tanúi voltak a Krisztus feltámadásának. Bíráik ezért dühödten megverették, és azzal engedtél el őket, hogy a Krisztus nevében ne tanítsanak többé. Ők azonban hirdették Krisztus feltámadását. Ugyanakkor „örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az ő nevéért” (5,41). Miért tudtak a szenvedésük ellenére is örülni ? Nem az lett volna a természetes, ha számon kérik Urukat, miért engedte, hogy az ő nevéért szenvedjenek? Tudták: Krisztus sokkal nagyobb szenvedést vállalt értük önként és ártatlanul, ugyanakkor üdvösséget is szerzett számukra. Egy serdülőkorban levő gyermekről hallottam, hogy keserves foghúzáson esett át. Az édesapja végig mellette volt a műtét alatt. Miután hazafelé tartottak, megkérdezte fiát: „Fájt a foghúzás ? Szó nélkül tűrted ezt a tortúrát.” Az ifjú - aki hallott a templomban Krisztus szenvedéséről és haláláról - így válaszolt: „Arra gondoltam, mi ez a fájdalom ahhoz képest, amit Krisztus szenvedett értünk a keresztfán.” Mi természetesen nem szeretünk szenvedni. Nem jó az, amikor injekciót adnak nekünk vagy megoperálnak. Nem örülünk még egy fejfájásnak sem. Szenvedhetünk lelkileg is a magánytól, az emberi rosszindulattól, az irigységtől, vagy éppen attól, amikor félreértik jó szándékunkat, és rosszul fizetnek a jóért. Ne felejtsük el azonban Urunk tanácsát: ő nem ad ránk nagyobb terhet, mint amit el tudunk hordozni, sőt erőt is ad a terheink hordozásához. Ugyanakkor azért nem árt azt is tisztázni, hogy nem mi okozzuk a szenvedésünket. Egy hitvalló magyar reformátor, Szepetneki János így vallott énekében: „Nézz reám én Istenem szent szemeddel, / Hogy tűrhessek mindent nagy békességgel, /És lehessek azokhoz szeretettel, /Akik háborgatnak, megölnek fegyverrel.” (RE 399,9) Pál apostol szavai is eszembe jutnak: „Amikor gyaláznak, áldást mondunk. Amikor rágalmaznak, jó szívvel válaszolunk.” (1 Kor 4-12) Nekünk most hazánkban nem kell fegyverektől félnünk, ha megvalljuk hitünket. Ugyanakkor a Krisztustól kapott erővel végezhetjük szolgálatunkat, hogy a mi Etenünk nevére dicsőség szálljon. Tekintsük mi is kitüntetésnek, ha Krisztus arra méltat, hogy az ő nevéért szenvedhetünk örömmel és békességgel! SZOMBATHY GYULA 2013. október 20. REFORMÁTUSOK LAPJA 9 GONDOLATOK Olvastam valahol, hogy istenként tisztelt nagy keleti királyok és fáraók felavatásakor volt valaki az udvartartásból, akinek az volt a feladata, hogy a fülükbe súgja: „ne feledd, hogy te is csak ember vagy.” Valami ilyesmire volna szükségünk nekünk is olyankor, amikor nagyon el vagyunk telve magunkkal. Amikor nagyon elszállunk, hogy mi milyen jól csináljuk a dolgunkat, nagyszerűek vagyunk és tévedhetetlenek, és úgy ítéljük, hogy mások ügyetlenek és alkalmatlanok - csak hálásak lehetnek, hogy mi helyettük is mindent megteszünk -, jó volna, ha olyankor valaki nekünk is a fülünkbe súgná. Ez volna az első lépcsőfok a helyes önértékelés és az alázat útján. De lehet, hogy ez még csak arra indít, hogy visszaszorítsa az énünket, az egót. Nem az a jó megoldás, ha csak elfojtjuk vagy elhallgattatjuk az önző én hangját, mert attól az még sugdossa a rosszat belülről továbbra is. Az a hiteles és valódi váltás, ha az ego helyére valaki más kerül. Nem egy bálvány, egy másik ember, egy sztár, még az sem jó, ha csak egy ügy, feladat, munka vagy nemes eszme foglalja el a helyét. Félő, hogy az is csak az önzés kiterjesztése emberekre és tárgyakra. Az igazi (meg)váltás az, ha Jézus Krisztus kerül az életünk középpontjába. Ha őt befogadtuk, övé lesz az uralkodó hang bennünk. Ha ő az Úr, akkor az énem kisebbé lesz. Erre vágyni, ezt kérni jófajta kívánság és jófajta imádság. Ez tesz jó emberré minket: jó társsá, baráttá, házastárssá, szülővé és gyermekké. Akkor leszünk kellemes emberek, ha bennünk Jézus Krisztus növekszik, és mi nem vagyunk már annyira fontosak magunknak. így mondta ezt Pál apostol: „többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem” (Gál 2,20) Ez nem lelki öngyilkosságot, hanem jó helycserét jelent. Jézus Krisztusnak adom az első helyet, én a második helyre kerülök. Akkor vagyok a helyemen, akkor van rendben az életem, akkor leszek igazán boldog is, mert tudom, hogy az övé vagyok, ő vezet, s akkor nagyon nem tévedek el e földi életúton. Van egy úgynevezett lelki licitálós játék. Jó tulajdonságokra lehet licitálni képzeletbeli pénzérmékkel. Játsszunk ilyen játékot magunkban, hogy miféle tulajdonságok fontosak nekünk. Miért adnánk oda egész vagyonunkat? A hitre és a hitből fakadó alázatra érdemes föltenni sok mindent, pénzt, karriert, mert annak önmagában is jutalma van. KARSAY ESZTER