Regélő, 1835. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)
1835-06-14 / 48. szám
pártfogolt. —Nem, nem, ennek nem kell idegen kezekbe jutni. —6 frankot ígértem, ’s a’ képet nekem ütötték le. Örömmel vettem le,’s nem állhatom, hogy meg ne csókoljam a’ szájat, melly reám gyakran olly kegyesen mosolygott,’s a’ kezeket, mellyek felsegitésemre mindig olly készek valanak. — Elhozom a’ képet, hogy vele szobácskámat felékesitsem ; — de midőn hoznám , megütközve veszem észre, hogy az igen nehéz volt. Fel akarom akasztani , de a’ szeg kiesik , ’s a’ kép földre rogy. — Vigyázva felemelém; hátul keveset ki volt szakadva, ’s valami tekercs tünék szemembe a’ vászon alatt. Kiveszem a’ tekercset, kibontom, ’s csak képzelje bámulásomat, midőn 25 Lajos aranyat látok kezemben. Megvizsgálom a’ képet szorgalmasabban, ’s úgy találom, hogy hátul vászonnal meg van bélelve, mellyet levevén, alatta nem kicsiny menynyiség Lajos aranyat találok éppen olly tekercsekben, mint az első volt. Oegek! felkiáltok , ’s kincsem körül tánczoltam. — most már egyszerre gazdag vagyok! Colettet el fogom venni. Milly szerencsés vagyok! — A’ jó Morange úr tehát nem elégedett meg, hogy csak éltében adakozzék, még halála után is boldogít. Mint hasonlít a’kép hozzá! Ő az....“ Azonban nyugtalanított e’gondolat: ,,a’ pénz valljon tied-e? A’ képet, igaz, nekem adták el, de valljon 6 frankért neked adták volna-e, ha tudják vala, hogy alatta 1000 arany van? — Nem, nem, a’ pénz nem a’ tied, azt Morange úr örököseinek vissza tartozom adni. — Szegény Colette! — ah én nem foglak tégedet elvenni!“ Ezen szomorú gondolatok köztt egy csinosan összefogott levélkét pillantok meg a’ földön. — Felemelem, kinyitom, ’s a’ következőt olvasom : ,, Ismerem örököseimet; ők el fogják jóltevőjek képét adni; magamat is eladnának, ha lehetne. Ha olly hálátlanok, ’s e’ képet eladandják, úgy az ide zárt pénz legyen azé, ki azt megvette. Vajhi jó kezekbe esnék!“ Morange Károly. E’ levél újra életre hozott. „Tehát a’ pénzt még is becsülettel ’s jó lelki ismerettel megtarthatom , Colettet el fogom venni!“ — Másnap tehát mihelyt szűrkülődett, Sebestényhez repültem inkább, mint szaladtam. „Mit akarsz itt?“ kérdé kemény hangon,’s visszaijesztő tekintettel. „„Akarnék kegyelmeddel beszélni““ felelém. „Mit beszélhetnék én veled?“ „„No no, csak ne tartsa magát kegyelmed olly nagyra azzal a’ kis jószágával!““ „Mit, kis jószág? illy koldus mondja ezt, kinek egy fillére sincs........“