Regélő, 1836. július-december (4. évfolyam, 53-104. szám)
1836-07-31 / 61. szám
Rode asszonyság az ő emlékezeteivel, még jókora jövedelmével és ismert nevével mindenek ítélete szerint tiszteletre méltó vala; engem érzés- és kifejezés-módja’s tanácsadásai által, mellyeket mindig azon vágygyal adott, hogy róla meggyőzni kívánt, nyert meg, ’s tett magához hajlandóvá. Minden nagy korra mutatott nála; házas volt; kapusa, sőt sípjának csengő és elnyújtott hangja is, mellyet minden látogatónak megérkezésekor hallatott, régiségre mutatott. A’ bútorok félszázad óta nem változtattak; cselédei vele öregedtek-meg , ’s engem egy öreg komornyik jelentett be , ki mindig tiszteletteljes mosolylyal fogadott, ’s lépéseit, mennyire lehete, kettőzteté, midőn urnájának nagy hálóteremébe vezetett. Rode asszonyság számos családjától vala körülvéve ’s három nemzedék forgott nagy karszéke körül. Gyengédséggel fogadott, ’s az első szokással bevett bókolatok után gyermekei, kikre más házi foglalatosságok vártak, magunkra hagyván székemet közelebb tolám hozzá é s csevegtünk. A’nála tett látogatást utósomnak hagytam készakarva, mivel hosszabb ideig akartam nála mulatni, mintsem a’ hideg udvariság megkívánta. Mutatkozásunk tárgya nem a’legújabb opera, nem dalszinészeink értéke volt, mert ő 40 év óta nem látogatott játékszint; éppen olly kevéssé volt tárgyunk a’legújabb román, mert attól visszaborzadt volna; nem is a’legújabb divat, mert ő 1790-ki szerint öltözött, ’s az abroncs-szoknyán kívül a’ XV. Lajos uralkodása alatti Ízlés példaképéül szolgálhatott volna. 80-dik évében az ember már nem gondol az újra, mert az öregekre nézve csak egy idő van — az elmúlt. Részvéttel kérdezett az iránt, a’ mi tetszésemre volna, ’s finom megjegyzései közé keserűség nélküli hasonlításokat szőtt arról, mi nem volt többé, azzal, mi keletkezett; iróniája szelíd’s minden megjegyzése valódi volt. Végre mulatságunk élénktelenebb kezde lenni, ’s én gondolatlanul egy régi órára pillanték, melly egy világteke alatt állott, semmi nevezetest nem mutatva; de szemeim egy kiszománczolt kutyán megakadtak, melly semmi esetre sem volt remek munka. „Miért van az a’ kis kutya ott? — kérdezem — azt még mai napig nem vettem észre. Olly nagy becsben tartja kegyed, hogy illy csinosan felállítja? Alkalmasint valamelly emlékezetek csatolják magukat hozzá ?.! Nem felelt semmit, és midőn szemeim arczára estek, csudálkozva Játék vonásaiban olly kinyomást, melly nekem egészen újnak látszott. Szemei elválhatlanul a’ nevezett tárgyon csüggenek olly búskomolysággal , mellyen megütköztem. Ajka mosolyogni erőködött, mondom