Regélő, 1836. július-december (4. évfolyam, 53-104. szám)

1836-07-31 / 61. szám

Rode asszonyság az ő emlékezeteivel, még jókora jövedelmével és ismert nevével mindenek ítélete szerint tiszteletre méltó vala; en­gem érzés- és kifejezés-módja’s tanácsadásai által, m­ellyeket mindig azon vágygyal adott, hogy róla meggyőzni kívánt, nyert­ meg, ’s tett magához hajlandóvá. Minden nagy korra mutatott nála; háza­s volt; kapusa, sőt síp­jának csengő és elnyújtott hangja is, mellyet minden látogatónak meg­érkezésekor hallatott, régiségre mutatott. A’ bútorok félszázad óta nem változtattak; cselédei vele öregedtek-m­eg , ’s engem egy öreg komornyik jelentett­ be , ki mindig tiszteletteljes mosolylyal fogadott, ’s lépéseit, mennyire lehete, kettőzteté, midőn urnájának nagy há­lóteremébe vezetett. Rode asszonyság számos családjától vala körülvéve ’s három nemzedék forgott nagy karszéke körül. Gyengédséggel fogadott, ’s az első szokással bevett bókolatok után gyermekei, kikre más házi foglalatosságok vártak, magunkra hagyván székemet közelebb tolám hozzá é s csevegtünk. A’nála tett látogatást utósomnak hagytam kész­akarva, mivel hosszabb ideig akartam nála mulatni, mintsem a’ hi­deg udvariság megkívánta. Mutatkozásunk tárgya nem a’legújabb opera, nem dalszinészeink értéke volt, mert ő 40 év óta nem látogatott játékszint; éppen olly kevéssé volt tárgyunk a’legújabb román, mert attól visszaborzadt volna; nem is a’legújabb divat, mert ő 1790-ki szerint öltözött, ’s az abroncs-szoknyán kívül a’ XV. Lajos uralkodása alatti Ízlés példaképéül szolgálhatott volna. 80-dik évében az ember már nem gondol az újra, mert az öregekre nézve csak egy idő van — az el­múlt. Részvéttel kérdezett az iránt, a’ mi tetszésemre volna, ’s finom megjegyzései közé keserűség nélküli hasonlításokat szőtt arról, mi nem volt többé, azzal, mi keletkezett; iróniája szelíd’s minden meg­jegyzése valódi volt. Végre mulatságunk élénktelenebb kezde lenni, ’s én gondolatla­­nul egy régi órára pillanték, melly egy világteke alatt állott, semmi nevezetest nem mutatva; de szemeim egy kiszománczolt kutyán meg­akadtak, melly semmi esetre sem volt remek munka. „Miért van az a’ kis kutya ott? — kérdezem — azt még mai napig nem vettem észre. Olly nagy becsben tartja kegyed, hogy illy csinosan felállítja? Alkalmasint valamelly emlékezetek csatolják magukat hozzá ?.! Nem felelt semmit, és midőn szemeim arczára estek, csudálkozva Játék vonásaiban olly kinyomást, melly nekem egészen újnak látszott. Szemei elválhatlanul a’ nevezett tárgyon csüggenek olly búskomoly­sággal , mellyen megütköztem. Ajka mosolyogni erőködött, mondom

Next