Regélő, 1837. január-június (5. évfolyam, 1-52. szám)
1837-06-11 / 47. szám
változtattam ruhámat szegény pásztori alakba , ’s feláldozám magamat ezen állapotnak, mellyben utósó boldogságomat várom. — Azon időttől fogva e’ világon egyetlen enyhem az, hogy minden nap e’ sirhalmon, melly enyim is lesz, sirjam ki bús lelkemet. Most látod, pásztor! mennyi bizodalommal tárám fel neked szivemet , ’s mi benne van , megmutatám. — Ezentúl előtted is szabadabban sirhatok. Te csak magad vagy a’ világon, kivel szomorúságom okát közlém, ’s ez által magamnak könnyebbülést szerzek, mire nagy szükségem volt! — Úgy gondolnám, hogy őszinteségemért tőled hasonló nyiltszivűséget érdemiek. — Ne gondold , hogy előttem elrejtőzhetel’s gyanúimat megcsalhatod! — Én liszten látom, hogy pásztori állapotod előtted idegen, ’s újabb mint nekem. — Te fiatal ’s érzelgő vagy; és ha sejteményem nem csal, úgy mindkettőnknek szerencsétlensége rokon forrásból veszi keletkezését. — Te, mint én, szeretél, és ez által szerencsétlen lettél. — Most tehát hasonló bizodalommal enyhítsük egymásnak keservét. — Én benned testvéremet fogom nézni, kit a’ kegyes ég ezen magányban vigasztalóul küldött nekem: te is úgy nézz engem; ’s ha bár nem leszek is képes segítő tanácsot adni büs lelkednek, de végre példám megtanítaná, miképp’ viselhessed könnyebben szomorú állapotodat.4 Fonrose levezetve az által , mit hallott , igy felelt: „Beszéded szivemet metszé keresztül; de ama gyanú , melylyel felőlem vagy, ’s a’körülmény, mellyet fájdalmimban lappangani képzelsz, olly tával esik tőlem, mint ég a’ földtől. — Kétszeresen szerencsétlen vagyok, hogy bennem helyzeti szép bizalmadat érdem szerint viszonoznom nem lehet. Szerencsétlenségem oka ollyszerű, hogy azt szivem belsejébe örök hallgatásra kell kárhoztatnom. Te, mint már most tudom, nagyon szerencsétlen vagy; de én sokkal boldogtalanabb vagyok. Ez mind az, mit mondhatok. Istenre kérlek, és e’ sirhalomra, melly fölött annyit sírsz, ne neheztelj reám hallgatásom miatt. Ismerem, mivel tartozom neked, de szivem hallgatást parancsol. — Társalkodód szüntelen leszek , ’s nyomdokaidat szakadatlanul követni fogom ; részesülni akarok fájdalmidban; midőn sírni fogsz e’ sirhalmon, kényeimmel szaporitni fogom azokat. — Soha sem fogod megbánni, hogy szomorúságod okát szivemnek zálogul adád.44 E’ beszéd után elváltak, és e’ napon nem is jöttek többé össze. Adelaida észre vevén Fonrose arczán a’ kínzó búnak mardosó vonásait magában mondá elválásuk után: — ,Mit növeltem én ? bizonyosan csak sebeit sértegettem, és azokban fájdalmait uyitám-meg. Miilyen lehet vallyon az ő súlyos fájdalma, melly enyimnél is nagyobb ? Valóban annak rettenetesnek kell lenni!"