Regélő, 1837. július-december (5. évfolyam, 53-104. szám)
1837-11-26 / 95. szám
keblét kimondhatlan fájdalom lepi-e, melly meggyilkolja, mielőtt az ének elhangzanék; ezért nevezték Solovei Raskotnik-nak. Ki pedig énekét túléli, szerencsétlenség, árulás ’s gyötrelem kisérik minden nyomon , szerencse ritkán mosolyg reá e’ földön. „De már késő az idő — mond Eucharius ön beszédét félbe szakasztva.—Az imádság órája közéig. Az ég védkarja vezessen minden utatokon.“ — Most híveire áldást adván csendesen eltávozék. Valljon igaz-e e’ rege?!“ — kérdé az öreg Mártha. — „Fecsegés, mese, banya-koholmány!“ — viszonzá egy paraszt, ki Pétervárott szolgált — nem mondja-e a’ rege azt is, hogy szent Iván napján égzengésnek kell lenni, és nem volt-e a’ mai nap tiszta, derült?“ ,„A’ nap még nem mult el, még nincs éjfél“ — lehelé egy tompa hang, alkalmasint Sándoré, de olly idegenen hangzók, mintha ismeretlen mellből kilengő intés volt volna. — Ekkor, mintha a’ természet is felelni akarna a' kérdésre, az ég távairól tompa morajjal zúgott. — „Hallgasd, az ég zeng!“ kiáltó rémülve Masinka. — ,„Dehogy zeng — mond az előbbi kételkedő — bizonyosan a’ kastélyi taraczkoknak moraja !“‘ ,Urunk — mondá Mártha — ifjabb éveit franczia országban tölté, ’s őseink szokásairól feledkezve, megveti az ünnepi csendet. Ez ünnepet az igaz hité Oroszok különben jámbor csendes nyugalomban töltik el, nem mint a’ Csudok és Esthek vigalmi zaj köztt, hol a’ szurok-koszorúk egész éjen át égnek, a’ duda folyvást harsog, és a’ vad öröm-zaj sokszor szerencsétlenséggel végződik.” „Valóban dörög — mond Vanuska hallgatózva — de a’ zivatar másfelé vonul.“ „ ,,A’ csalogány sem zeng többé — rebegé Róza — keblem szorong, ’s gondolatom szüntelen Anasztázia körül lebeg!“ “ — ,Enyim is — mond Mártha Sándorra pillantva (ki magába mélyedve földre meresztett szemekkel ült a’ hantpadon) — ’s nagyon csalódnám , ha körünkből valaki nem hallotta volna a’ muromi csalogányt énekelni.” Sándor, mintha nevéről szóllitnák, felriadt. — „Mit fecsegtek ? — mondá boszúsan — hisz’ régen volt az már, midőn hivott.“ Bámulat hangja szorult ki minden jelen voltnak melljéből. —Hogyan , Sándor! te hallottad a’maromi csalogányt?* „Igen — felelé húzott tompa hangon, mint ha sírból hangzanékfel; hallottam. És mint mindennek, ki hallja, nekem is szerencsétlenséget, árulást, ’s dúlt életkort szerzett!* „„Sándor!”*-4 kiálta Róza megindulva,