Regélő, 1840. január-június (8. évfolyam, 1-52. szám)

1840-06-11 / 47. szám

A’ másik hölgy gyengéden simult Biancához. A' hölgynek kön­nyű gördü­letű arany hajai, pirkadó rózsa-arcza, vidor élénk sze­mei , szállni termett ajkai kitűnő ellentétet nyilvánítanak a’ másik hölgy komoly kedélyével. Ezen hölgy Luches i Irene volt, teste is, de jobban lelki rokona Ricciardi Biancának. „Ő mi szép e’ magános és édes Ireném!— mond Bianca — mi­dőn a’ nap hevétől ellankadt virágok feltárják kelyhöket; midőn el­némul a* zsibongó zaj, ’s az ember felkel magányából, és meglesi az égnek szemeit, az egyedül őrködni látszó csillagokat, mellyek mint­ha intenék az embereket tetteik átfontolására. A’ háborútlan csend úgy látszik , időt enged , hogy a’ zajongó kebel csatáit csillapítsa az ember.­ O hányszor gondolkoztam én édes Irénéin éppen e’ kereve­­ten, éppen illy pompás éjen azon borzasztó napokról, mellyeket a’feke­­te alkotmány Milano polgárainak gyászul innepélyzett. O hányszor sírtam azon ártatlan elvérezett polgárokért, kiket egy zsarnok ké­nye , törvény, emberjog ellenére feláldozott. Ah Iréném­! te nem­ akarod láttatni tán, mennyire érzed velem Milano sajgó sebeit!“ „­Istenemre!­e’ hölgy őrangyal!“4 — mond egy fekete Domi­no , ki a’ hölgyektől észrevétlen az erkély alatt várta az őt elbá­­jolta-Bianca beszédét. ,Ne hidd édesem — felelt Irene — hogy én szintén ne érteném a’ sebeket, mellyek kebledet is vérzik: de ki képes Galeazzo ellen valamit tenni?4 „Talán találkozni fog Milano hősei köztt, ki jelt ad — sohaj­­ta Bianca — én a’ követőkről nem kétkedem!“ ,Adja Isten ! de beszéljünk másról édes Biancám ! — suttogó a’ vidor szeszély­ű hölgy —mondd­ meg nekem inkább, miért jársz te mostanában annyit !S. Ntephano egyházába?4 Bianca egy homlokig pirulattal válaszolt. ,Ugy­e, azon magas barna ifjú a’ mellettedi oszlopnál, ez azon irány, melly téged annyiszor van a’ máskor alig látogatott misére?” Bianca nem hallgatá végig a’ csintalan suttogásait, könnyűden lebbent a’ terembe, ’s egy csinos ében mandolinnal tért vissza. „Ugyan kérlek hallgass! fel inkább énekeljük azon kedves hangzatkánk­at.“ Irene nem vonakodott, ’s az „anima dove sei“ édes zenével öm­­iiitt­ el a’ két hölgy ajkairól. Egy az erkély alatti szerelmeshez igen hasonló fekete alak kö­­rngett most, ’s Irene észrevette, mint reszket Bianca keze a’ húron, midőn a’ két égre epedő sötét szempár összetalálkozik, és szava az elhaladóra andalogjában igen rezeg. .Ki volt ez?4 — susogó Irene.

Next