Regélő, 1841. január-június (9. évfolyam, 1-51. szám)
1841-03-21 / 23. szám
melly még mindig az övén feküdt, gyengén nyomván. — Don Alonzo! ön éltemet menté meg; erre mindenkor fogok emlékezni, és ha valaha.. ." Magába fojta beszédét, de nagy kék szeme egy darabig Don Alonzón függött; ekkor igy beszéle tovább ,ön igen becsületre vágyó; ön nagybátyja egyszerű házában igen nagy dicsőségről álmodott, igen nagy szerencsecsillagról. Igen, dicsőség, szerencse jusson önnek nagy mértékben ! Alonzo keble öröm és büszkeség miatt magasabban dobogott; ragyogó remények léptek lelke elébe, mellyet még egy nappal ezelőtt másnak szerelme töltött be. Azt vélte, hogy az ifjú hölgy ez által keze leírását ígéri neki, mert mi más eszköz volt volna birtokában neki szerencsét, dicsőséget hozandó? Hosszú csend következik ; Donna Isabel még mindig figyelmezett, még mindig növekedő nyugtalansággal a’ harcz zajára. Végre csendesség lön, vágtató lovak futkároztak az országút hosszában. — ,,A’ harcznak vége van! — monda Don Alonzo — a’ legyőzöttek futnak.44 Most vigyázva elhagyta Don Alonzo a hölgyeket, és nehány lépésnyire előre ment. Közel hozzá vad robaj köztt rohant egy csoport harczai. — „Don Henriquez emberei, a’ kik futnak ! — kiálta Donna Isabellához — üdv, üdv, és győzelem Castilia zászlójának.... fegyveresek veszik körül a’ helyet, hol házunk állt, ’s a’ füst és láng köztt az omladékok közé akarnak rohanni... Szent Isten, nem nagytiszteletű nagybátyám az, ki előttök megy, és nem az az idegen lovag.. .44 Donna Isabel örvendve emelkedett föl. — ,Igen, igen, az a’ nagymester! — kiálta, és hálásan emelte kezeit az ég felé — az a’ vitéz és hű Pacheco; segítségünkre siet ide, és azt gondolja , hogy az omladványok alatt halálos kínok és szorongások köztt vagyunk.4 Donna Isabel oda sietett, Donna Anna karjaira támaszkodva az égés helyére. Alonzo utána ment. E’ három vándor csak hamar magára vonta a’ győzedelmes harczfiak figyelmét. A’ kanonok és nagymester elejekbe siettek. Megismervén Donna Isabelt, féltérdre estek; és ezután az egész sereg feléjek vonult örömittason , de Donna Isabel sírva és elfogulva intett kezével köszöntésül. , Ah herczegné! — kiálta a’ nagymester—ez éjjel akarták önnek magas személyét kézbe keritni az ellenséges felek, azonban nem találván önt, a’ házat felgyújtották, mellyben ön menedéket keresett. — Ez esetről tudósittatván, ide siettem ; már azt hívém, hogy későn, és elveszett minden. Milly csuda menté meg önöket ellenségeiktől? ki védte önöket?!