Regélő Pesti Divatlap, 1843. július-december (2. évfolyam, 1-52. szám)

1843-11-26 / 43. szám

1349 RÓZSA HEGY. Deési népmonda. I. Ott, hol a’ két Szamos’egyesült hullámai andalítón öszhangzó moraj­jal ömlenek tovább, épen Deés városa’ irányában, mintegy a’ habok közöl, ke­­vélyen látszik kiemelkedni egy hegy­orom. Ki látá valaha Magyarhon’ szíve, Buda-Pest mellett, az és Duna’ partján magasló borosemlékű sz. Gellérthegyet, lehet valamennyire fogalma a’ város és hegy’ fekvéséről. Azon időben , midőn az erdélyieken önkényes hatalmat gya­korló törökök Barcsai Ákost toják a’ magyarok’ nyakára ’s ülteték a’ feje­delmi székre, a’ föhatalomból kivet­­köztetett IIádik Rákóczi György, az elvesztett méltóság’ visszaszerzéséért több rendbeli harczot változó szeren­csével folytatott, ’s a’ háború’ szünet nélkül támadó viharai szakadatlanul dulák a’ szerencsétlen hont, e’ hegy’ kúpján egyszerű vár vala látható, melly­­nek sánczai ma is jól kivehetők, ’s helyén köveiből készült ízléstelen kápolna áll. Dandor nevű agg magyar nemes laka a’ várat, egyike azon hajdan gazdag, daczos földes uraknak, kiknek vagyo­nukat a’ szünteleni háborúskodások ’s viszályok fölemésztek. Nejét a’ halál agg napjaiban ragadá ki karjai közöl, ’s csak erényeiben mint bájaiban dús leányát, Rózsát adák a’ végzetek , vi­gasztalóul a’ fájdalmak­, ’s résztvevőül a’ sors’ csapásaiban. Ő mindazon tulaj­donokat fel kezdé találni leányában, mellyekkel neje bírt volt. Valahányszor Rózsára tekinte, a’ komor bú’ méla vonásait lehete arczán észrevenni, de a’ mellyeket csak hamar önkénytelen mosoly válja fel, ’s illyenkor az öröm­től sugárzó szemekben könycseppek csillogtak ’s észre lehete venni a’ ma­gasztos érzelemtusát, melly keblétdula ’s többnyire illy szavakba végződött: „Ilyen volt kedves Máriám . . . ő anyja’ leánya..............!“ Élete’ 18-dik tavaszában virágzó Rózsa, nem csak szép, jó, kellemes, de vallásos is volt. Reggel, midőn a’ felkelő nap’ varázssugári arany színnel kezdek bevonni a’ távol’ bérczeit ’s rónáit, már lépdegélt a’ hegyi úton le­felé aranyszegélyü imakönyvvel kezé­ben, egyszerű fejér öltönyben. Ki látá illyenkor a’ fekete hajfürtöktől árnyé­kolt leírhatatlan arczvonásokat, ön­kénytelen odaengedéssel merengni a’ jövő’ rózsaszín reményein, ki látá egy­bekulcsolva kezeit, mondhatatlanul ha­joló fényben égő szemekkel — mintha azok fel a’ csillagok’ honába vágynának repülni rokonaikhoz — buzgó imát zen­geni a’ mindenek’ urához, ki hallá ezüst hangja’kellemes csengését, midőn szent énekre nyíltak meg szendén epedő ajkai, felkiálta : ő angyal. Egy napon szent kötelessége’ vé­geztével fellengő ábrándok ’s édes gon­dolatok’ társaságában ballaga fel Rózsa a’ várba. Szobába léptével atyja őt szo­katlanul nyugtalan pillanatokkal merőn végig nézé. Egyikével azon szinte ki­­állhatlanoknak tetsző tekinteteknek, mellyeket mindig valami fontos fölfe­dezés vagy életbevágó dologbani vál­tozatlan határozás’ kimondása szokott követni, minek hatásáról fölötte bi­zonytalan a’ nyilatkozó­ ,Kedves leányom ! — szólt az atya, — életem’ végnapjait közeledni ére­­zém, jelen az idő, mellyben lővén­ 1350

Next