Regélő Pesti Divatlap, 1844. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)
1844-05-05 / 36. szám
563 564 mindinkább alkonyodni kezdett, ’s nehogy a’ nyuga-llomra hanyatló nap , bucsútlan ömöljék szűz nyoszdájába, a’ szobát oda hagyok. Egyike alól a’ tiszta udvart népesítő három akáczfának, tekintetem a’ templom’ alsó szárnya alatt kigyódzó árokban merűlt el; erről a’ hagyomány mint patakról emlékezik, minek valószínűségét a’ partján szomorkodó néhány fűzfa erőlködik igazolni, aszály sárgított lombjait, mintegy boldog múlt után bánkódva, a’ vizetlen mederbe bocsájtván, keserű harmóniában, a’ közel, hidformában átfektetett, pár fényű-gerendával, mellynek laposra baltázott felszíne hideg elszántsággal néz a’ minden perczben megválni készülő korhadt fél karfára. E’ tanulságos képletek eszméletemet a’ világ’ nagy metamorphosisáróli elméletbe andaliták, miből csak az esti harangszó — ha így szabad nevezni egy szakajtó nagyságú csöngetyű’ zúgását ■— lármás érez’ sírása rázott föl , ’s megszakított merengésemből, egy édes ámulatba estem át. Tárgyatlan őgyelgő pillanataim t. i. véletlenül a’ templom előtti térre tévelyedvén, valami sajátszerü jelenet fölötti bámulatban merültek el. Utolsót perdülvén az esti imádságra fölhívó csöngetyű’, némult nyelve, a’lecsüggő avult kötélvég egy őszbeborult agg’ száraz újjai közül hulla ki, észrevehető fáradtan fekteté ez bágyadt fejét a’ mellette szelíd alázattal várakozó hölgy’ tejszín vállára, benső ájtatossággal kisérvén a’ szent szűz’ képe előtt térdeplő kis csoportnak fenn hangon mondott imádságát. A’gondatlanul módosan öltözött aggastyán — mint később értesülök — alig haladta túl az 50-et, hosszas betegség, vagy enyhitlen bánat miatt azonban sokkal korosabbhoz hasonlitó, rokkant tetemén függő eszfejének tiszteletet parancsoló méltóságot kölcsönze a’ mély komolyság, melly sápadt arczának búsan redőzött vonásin elterült. Áléit tagjainak támaszt keresendő , gyöngéd vonzalommal fűződött a’tiszta fehér öltönyű kedves hölgy’ karjába, ki mentő angyalként látszott őrködni a’ tisztes agg fölött. Szelíd volt a’ nő, minőt csak isten’ kegyelme rendelhet kedveltje’ oltalmazására; vonzó, mint derült tavaszi nap’jégosztó melege, és szépségben túlhaladó ábrándink’világát. Látása keblem’ megvivhatatlanságáróli hitemet semmivé olvasztá. ,,Ki ezen agg férfi , ki e’ szende hölgy , mit jelentsen utánok e’ rongyolt népcsoport?“ tetézék kérdést kérdésre, ’s Lajos’ kezét hevesen szorongatám. ,A’ harangozó és gyermeke — felele a’ lelkész — s utánuk a’ falu’ szegényei, kiknek e’ jámbor emberbarát’izgalmas adakozása teszi tűrhetővé nyomom sorsukat; úgy hiszem, ma veendik át heti élelmüket ,,Harangozó — viszonzám én rövid gondolkozás után — ’s elég gazdag ennyi szegényt gyámolitani, ő harangozó ? nem , ez lehetetlen , kérlek barátom, fejtsd meg e’ talányt.“,A’ nép’ véleménye iránta mesésen különböző , abban azonban egyig megegyeznek , hogy becsületes , istenfélő ember ,,’S a’ te véleményed?“ — kérdém Lajost mohó kíváncsian.------Feleletül a’ távolban hirtelen elhaló sikoltás hallatott. Átmenetkor ugyan is, a’ leírtam keskeny hid’ korhadt karfája hűtlenül oda hagyván viselt talapzatát, a’hozzátámaszkodott öreget magával ragadá a’ mélység’ ölébe. Mint villámsujtott állott a’ nő, ijedtsége’ egész halaványságával. Én egy bátor szökéssel az udvarkeritésen túl lévén , néhány pillanat múlva kezemet nyujtám reszkető szépemnek , ’s a’ bűnös deszkáról levezetőm. ,,Oh! az atyám veszedelemben van“ figyelmeztetett siró hangon a’ nő, ’s pirulva fordultam a’ szerencsétlenhez, kinek fölsegélésével a’ nyomomban siető lelkész foglalkodott. Az öreg eszméletét ’s erejét nem sokára viszszanyeré ’s megköszönvén jószivűségünket, miután hazasegitési ajánlkozásunkra tiltakozólag ingatá őszfejét, leánya’ társaságában elvánszorgott. A’ látkörön felúszó esti szürkület’ átlátszó fátyolába lassanként a’ beálló éj’ barnább szálai szövődvén, végre áttörhetlen sötét emelkedett fel a’ befellegzett messzeség’ csillagtalan egéig. ’S így szorítva érzők magunkat, iránytalan tett sétánkat bevégezni. Haza érvén, a’ szives gazdasszony, hajdani ifjúsága’ mintegy visszavarázslott fürgeségével sürgőti a’ magasan lobogó cserfatűztől világított konyhapatka körül, mellynek fehérre meszelt széles területén fölrakva állott minden — mit a’ nem épen tartalmatlan élés kamra, egy kis szapora fölkutatás után előmutathatott — szelíd türelemmel várva az ügyetlen szakácskéz alatti átalakulásra.— Lajos gyöngédségből, vagy talán lelkét az enyémekhez hasonló gondolatok foglalatoskodtaták , hallgatott, hihető a’jámbor harangozó’ különcz magaviselete körül összeszedett ismereteiből akarván egy kimagyarázható egészet öszszeállitani; mig képzetem — hevült föncsapongásiban — a’ keblem’ tiszta lapjára rajzolt angyal arcz’ szelíd vonásain merengett. Min, ifjú lelkületűnk’ sodronyáról vezetve le az okoskodás’ fonalát, nincsen semmi csudálkozni való. Elmélyedés’ súlyától aláhajlitott fővel sétálgatám keresztül a’ tágas szoba’ padolatlan hosszát. Lajos figyelmeztetésének, de leginkább az asztalon párolgó izes est-ebéd’ barátságos kinálkozásának sikerült azonban a’ gyermeki képzelgés’ ingatag templomát összeomlasztani, mellynek alanti fölépítését a’ majdan elszenderitő álomnak ajánlani. Mindinkább derülni kezdvén kedélyeink, vidor színben röppent el fölöttünk rövid félóra, ’s a’bolsosan udvari gazdasszony egymást érő mentegetőzések’ takarója alá bujtatott hiúsággal igéré , azonnal étvágyunk’ bírálata alá bocsátani tűzhelye’ főfő készítményét, az alföldiesen magyaros pogácsát, midőn a’ félig nyílt ajtón egy ügyetlen kopogásu idegen lépett be, egy jól