Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-08-18 / 7. szám
Néprománcz. Megy a juhász szamáron , Földig ér a lába ; Nagy a legény, de nagyobb Boldogtalansága. Gyepes hanton furulyáit, Legelészett nyája ; Egyszer csak azt hallja, hogy Haldoklik babája. Fölpattan a szamárra , Hazafelé vágtat; De már későn érkezett, Csak holttestet láthat. Elkeseredésében Mi telhetett tőle? Nagyot ütött botjával A szamár fejére.*) Petőfi. 200 199 is. De ha az idegen följebb áll, s beszédén semmi zsidóság nem érezhető, a kisvárosi rögtön meg tekintetes urazza; s ekkor aztán van dolga a kisvárosi szótár leghasználtabb szavainak, illyenek az : örvendek, tetszik, a fásan, méltóztasson, ínstálom, csak dől ekkora: tetszett felfordulni az utón, méltóztatott beteg lenni, sajnálom a tekintetes urat, s több efféle gyönyörű sallangjai a kisvárosi nyelvnek. Most jó az idegen tekintetes ur cseléde. ,A reggeli kész, méltóságos gróf...!s eltávozik. Mintha tüzes istennyila ütött volna le a kisvárosi ember füle mellett, háta borsódzik, homlokáról ökölnyi cseppek hullanak, átkozza nyelvét, pokoltűzre kárhoztatja beszédmódját, mindenek előtt pedig, ha ez első esete volt beszédmódjával — bizonyosan elszalad minden szó nélkül, nehogy szólásmódjának és lelkének újabb kárát vallja. Ha pedig a nemezis boszakarja már több ízben nehezedett igy szerencsétlen fejére, hideg verejtéke között is hamar feltalálva magát, változtat a szólásmódon; minden harmadik szava engedelemkönyörgés lesz, minden mozdulata mély hajlongás; s hogy kárpótlást adjon a megkisebbitett méltóságos urnak, czimét megduplázza, s úgy összevissza szórja rá a kegyelmes, excellencziás czimet, hogy az ember nem győzi eléggé bámulni a kisvárosi nyelv gazdag titulaturáját. Szorult állapotában nyájaskodva stylizál a mért, grófnak baglyas kutyájával is , mellyet négy szem közt aligha jól oldalba nem rúgna; elmegy, megtensurázza a gróf inasát, s kérdezősködik tőle a méltóságos ur természete felől : haragszik-e, ha megtagadják tőle az illő czimet? stb. stb. szegénynek mennyi aggodalmába kerül a beszédmód! oh miért nincs kinek kinek homlokára irva, hogy ez méltóságos, ez tensor , nemzetes , ez handler, ez gazember stb. stb. Jaj, de ments isten e darázsfészektől! De a milly szigorúan igazságos a kisvárosi ember kifejezéseivel mindenik iránt, szinte azon joggal megkívánja, hogy neki becsületes czimét más is csapósán megadja. A túlságokat a szólásmód e részében nem igen szereti, sőt a becsületesebb nyíltan kimondja— a nagy világdivat ellenére— hogy ez s ez a czimét nem illeti. Boldog isten! ha ez minden tekintetben gyakorlatba jőne , mennyire megkevesednének a pávatollal fölczifrázott varjak ezredei! A meggyaláztatást, ha valaki, a kisvárosi ember legnehezebben tűri, de semmivel sem bánthatod úgy meg, mint ha kendnek mondod; ha hibázott, nevezd gazembernek, zsiványnak, csak kendnek ne csúfold, mert ezzel megölöd, és csak ez egy szót törülhetne ki örökre beszédmódjából. Ha a nagyvárosi urak összevesznek, golyó, kard, vagy üdvös eltisztelés határoz ügyekben , a kisvárosi ember szón kezdi, s ebben is sajátságos szólásmódja van. Először öszszeutazza vetélytársát, s mikor már az elemek tüzesednek , herczegnek, grófnak csúfolják egymást, a zaj nőttével tegezik, s a förgeteg kirontásával lesz belőle : te illyen, amolyan, és végén pif, paf.... de ez már nem tartozik a szólásmódjához; itt jön érintkezésbe a nyelvtudomány a dorongologiával. Igen szép része a kisvárosi beszédmódnak , midőn főkép nők egymást igy czimezik : kedves, lelkem, angyalom, kincsem, szentem stb.; — de isten őrizz a nőháború kisvárosi szólásmódjától : Rettenetes emlékezet, Ez Várnával foghat kezet! Feltűnő még, hogy a kisvárosok mindkét nemű fiatalai egymást derűre borúra maga czímmel illetik, úgy, hogy e kegyetlen szólásmódtól versében sem tért el a kisvárosi költő , igy énekelvén : Szeretem én magát nagyon, Mert fekete szeme vagyon ! Az önt és kegyedet csúfságból mondják egymásnak a kisvárosi kegyek, és sok helyen servussal válnak egymástól az eszem adták! Igaz, nekem is jó lesz elválni az olvasótól : Kit ez nem érdekel , magára sem érti, Kit pedig érdekel, jól teszi, ha sérti. Az eredeti jegyzőkönyvben így végződik a szólásmódról szóló czikk . Irattatódott és improtocolláltatódott ebbe az esztendőbe. Szemes Ábel, több privilégyiált magyar kisvárosoknak tiszteletbéli és honorárius fötonotáriussa. J en ny. (Vége.) IX. Azóta fél év múlt el. Az öreg költőnek még igen gyakran jutott eszébe a hárfa-utczai csinos Jenny, hitelébe tett a„Boulevard-saintmartininek“; erre is gondolt ugyan, de már nem olvasá olly sokszor a színlapokat, mert nem akarta őt többé játszani látni, félve, nehogy, mint azon estén , szerencsétlenségének legyen tanúja. Egy szép napon az öreg férfi, miután néhány írási órát adott, mivel az egész nap szükségeit ellátta, rendes sétáját egész a Boulevard de la Acadeleine-ig nyújta, s egyszerre, anélkül, hogy akarná, a virágpiaczon terem. Csodálja a gyönyörű helyet, de bámul, hogy itt olly kevés ember van. Valóban kevesebb virágot látni itt, mint *) Mindenki el fogja ismerni, hogy ezen, ép olly szép mint egyszerű népies románcz a költészet e nemében példányul szolgálhat. — hasonlít ez a hires hollandi festész Van Goyen tájképeihez, melly sokszor csak egy puszta síkságot képez, egy nagy fával, kúttal vagy más illyfélével, de azért a nemzeti jellem még tájképeit is erősen bélyegzi. A a z e r k-