Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-08-18 / 7. szám
a két másik helyen, de mégis eleget, hogy belőle egy kosárkát megtöltsünk ,,annak számára, kit szeretünk.“ Miután a virágbarát egyik cserepet a másik után költői ákitattal megszagolta, szokása szerint violatot keres. De a Magdolna-terem, fájdalom, a közönséges virágok a leggyérebbek. Még mindig keresi kedvencz virágát, midőn rögtön egy igen szép, félig födött hintó áll meg, mellyből egy fiatal hölgy lép ki, s sylphkönnyüséggel lebeg a virágok között. Ez ifjú nő, ki olasz szalmakalapot visel, melly arczát elrejti, majd ő, majd ama cserép előtt áll meg, a nélkül, hogy valamit találna, melly elég szép volna, választását lebilincselni. Végre egy gyönyörű cameliának sikerül, az ifjú sylph tekinteteit lelánczolni. Hozzáközeledik a világhoz, hogy megvegye; a camelia mellett az öreg Alexandria áll, ki ott egy szerény violát födözött fel. Ez egy ismert hangot hall, megfordul, megpillantja a hölgyet, s vidáman meglepetve kiált föl, mert az Jenny. Ez is megismeri a régi barátot, nyájasan mosolyog feléje, oda nyújtja finom kettyűs kezét s szól : — úgy látszik, hogy Párizs minden virágpiaczán tatalálkozunk. — Igen, igen, csaknem úgy van; azt kell hinnünk, hogy ez több , mint véletlen , hogy rendeltetés. — Fogadni merek , hogy ön ismét violát vesz. — Azt keresek. Én hű és állandó vagyok, én ! De ön ? ön ? Ma cameliát vesz ön. Önnek nincs kedvencz virága, mint látszik, mert ma rózsát, holnap cameliát szeret. — Ön haragszik rám.... és valóban, meg kell vallanom , hogy azt joggal teszi, mert én megbántottam önt... — Mélyen megbántott, fiatal barátnőm! — Ne kössünk békét? — Ki tagadhat meg valamit fiatal, szép nőtől? Megengedi ön, hogy cameliáját vigyem? Tudja ön, hogy ez már hivatalom... — Legyen, de csak egy föltét alatt, hogy velem együtt kocsimba ül, s engem haza kisér. — Nem lakik ön már a Boulevard Saint-Martinon ? — Kis idő óta egy nagy szállásom van a rue d’Antinban. — Már nem a harmadik emeletben ? — Most az elsőben lakom. Jójön, öreg barátom! Alexandrin fölveszi a cameliát, melly még nehezebb, mint a rózsa volt, de önszeretet kettőzteti lépteit; büszkesége , Jennynek szolgálhatnia. A virágpiacztól tíz lépésnyire áll a hintó; Jenny belép, az öreg kétkedik egy pillanatig. Jenny kezét nyújtja neki, az inas elveszi tőle a cameliát, s besegíti őt. A szegény jámbor azt sem tudja , hol van , miután már jó ideig ült a villámként rohanó hintóban egy fiatal, szép hölgy előtt, ki cashemirt, csipkéket, tollakat visel. Az öreg, ki azt hivé , hogy álmodik, szemeit dörzsöli. Életében még sohasem ült illy hintóban. A mellettök elmenők kiváncsi pillanatokat vetnek be; minden piperkőcz előszedi szemüvegét, s Alexandrin úr elég hiú azt hinni, hogy mindez őt illeti! Nem sokára befordul a hintó a rue d’Antin legszebb házainak egyikébe; az udvarba mennek; az inas megnyitja a hintóajtót, s elveszi az öreg úrtól a cameliát, mit ő, őszintén szólva, épen nem reszel; aztán követi az ifjú barátnőt, ki egy szobába vezeti őt, hol minden csinos, pompás. Miután egy ázsiai fényűzéssel bútorzott teremen áthaladtak, selyem s cashomirral födött szobácskába lépnek, hol a fényes napvilágot háromszoros függönyök sötétítik. Jenny jelt ad öreg tanítójának, hogy üljön melléje a pamlagra. Alexandrin, ki nem tartózkodhatik, az őt környező pompát bámulni, csodálni, csak a pamlag szélén mer helyet foglalni, lassan mormogva magában : — Ah mi szép, mi gyönyörű , mi dicső! Drága Jenny kisasszony , mellyik színpadon játszik ön most ? — Mindenek előtt tudja meg ön , hogy már nem vagyok Jenny kisasszony. Most Saint-Eugéne asszonynak hínak. — Saint-Eugéne asszonynak? Ej, ej, ez sokkal büszkébben hangzik. — Továbbá , már nem vagyok színésznő. Ezelőtt négy hónappal lemondtam a pályáról, mellyen ezer unalmat, ezer kellemetlenséget nyugottan kell tűrni. Hiszen emlékszik én még azon darabra, mellyben... — Ó, illyesmit nem igen feled az ember! A hangászkarnál ültem, egy jóravaló fűszerárus, monsieur Fanfan, mellett, ki testvérileg osztá meg velem aggalmát és mazsoláit... — Midőn másnap meglátogatott ön, nem akará egyenesen kimondani, hogy önnek sem tetszettem. Hiú bolond én! A helyett, hogy átláttam volna, miszerint önnek tökéletes igaza volt, boszankodom , mert hiúságom sértve érzé magát, s azért, öreg, érdemes barátom , kapusomnak azon parancsot adom , hogy önt, valahányszor meg akar látogatni , elutasítsa. —• Tizedik látogatásom után nem kételkedem többé, hogy ön nem akar engem látni. — Bocsásson meg ön e nagy hibámért, jó tanítóm! Imádóim hízelgései fölfordíták fejemet, nagy tehetségnek hivom magamat, ámbár, mit, fájdalom, csak most látok át, fölötte középszerű voltam. Kifütyöltetem, és... kétségbe estem. Tudja isten , mire vitt volna kétségbeesésem , ha nem jelenik meg egy védangyal, ki gondjába fogadott. Ekkor tájban ismerkedtem meg egy igen öreg, de igen gazdag s igen előkelő úrral; ő azon este , midőn kifütyültek , láta játszani, s annyira megszeretett, hogy szivét és vagyonát, hintáját s mindenét, mit tőle kívántam , lábaimhoz raká olly föltéttel, hogy a színpadról lelépjek s egyedül az övé legyek. A pillanat igen jól volt választva; megutáltam a színházat; a fényűzést szeretem , s ajánlatait elfogadom. Azóta e szálláson lakom; vannak szolgáim, hintóm, lovaim s azon öntudatom, hogy minden vágy, mit kimondok , rögtön teljesül. Az öreg tanító , ki fiatal tanítványára kissé furcsa arczcal hallgatott, fejét rázá, aztán szóla: — Bámulandó, mennyire megváltozott Jenny kisaszszony, mióta, mint Saint-Eugéne asszonyság, boldognak érzi magát. Önnek — bocsásson meg az öreg embernek őszinteségéért — nincs meg többé amaz ifjúi frisesége.