Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-08-18 / 7. szám
fanért, ki semmi szentebbet nem ismert a földön, mint azon Jennyt, ki rám nézve már örökre el van veszve. Isten önnel, uram, isten önnel! Könnyes szemekkel távozik a fiatal ember; az öreg költő utána néz, s szól : — Jó ficzkó ez a fűszerárus! Ha neki lettem volna, épen igy teendők; én is visszavittem volna áruimat. Hanem egy párlatot csak mégis adhatott volna nekem e kávés czukorból! Ah, milly régen nem ittam kávét! De semmi. Monsieur Fanfannak mind a mellett is jó szive van! Olly asszonynak, ki megvett bennünket, még kávéját se édesítsük meg! Szomorún és leverten, egy könynyel szemében, sok éhséggel gyomrában, tér az agg írástanító kis czellájába, ígérve magának, hogy Saint-Eugéne asszonyt soha többé meg nem nézi, s virágot nem vesz a Magdolna téren. Szegény költő! XI. Az idő az örök mozgás ; soha meg nem áll; fáradatlanul halad előre. Ismét fél év zúgott el a múlandóság tengerébe. Az agg férfi még mindig ápolá a múzsákat, kik neki mit sem használtak; ő boldogtalan volt, mert nem vala senkié , kivel a színházról fecseghetett, kivel új szomorújátékainak tervét közölhette volna. Ah, hányszor gondolt illy pillanatokban Jennyre, ki őt olly jósággal hallgatá, akkor, midőn még a hárfa-utczában, a hatodik emeletben lakott; akkor, midőn még a babszemjankót s hamupipőkét színezte; akkor, midőn még nem sülyedt le Saint-Eugéne asszonynyá. Gyakran, midőn Jennyre gondolt, kedve lett volna sírni, s a vízbe ugrani. — Bizonyos vagyok benne , szólt magában , hogy még most is örömmel figyelne rám , mert meg kell vallanom, hogy irántam mindig nyájasnak mutatkozik , s mostani helyzete sem tette irántam büszkébbé, de én nem láthatom őt többé, nem szabad látnom... ezt föltettem , mert a Saint- Eugéne asszonynyali társalgás nekem nem tetszik... És mégis mindig Jennyre gondolt... ő volt egyetlen eszméje. Az Alexandria korabeli ember nem változékony hajlamaiban, ez években új érzelem nem űzi el az előbbit, s az ember hű marad, bár szíve megszakad. Az agg férfi minden lehetőt elkövetett, hogy, híven önmagának adott ígéretéhez, Jennyt soha többé ne lássa, de e határzat, bár eleinte sziklaállású volt, lassanként ingadozni kezde, végre még okokat talált, fontos okokat, hogy azzal ismét fölhagyjon. — Meg kell vallanom, szólt magában , én e fiatal lányka iránt igen keményen, kegyetlenül viseltem magam. Ő ellenben, midőn utószor nála voltam, olly jónak, olly nyá-' jásnak mutatkozék; a Magdolna-téren hintájába ültetett; átlátta irántami igaztalanságát; bocsánatot kért tőlem, mi nagy ritkaság ; illyesmi nem mindennap történik. És , ha jól veszszük, nem lehetnének-e neki szinte szemrehányásai? Nem én voltam-e oka, hogy fölhagyott a képszínezéssel? Nem én lelkesítem-e a színház iránt? Ő igen, akkor igen roszul cselekedtem, és most, most már ne gondoskodjam róla, most teljesen elfeledtem? Nem, nem, ez nem megy; ez hálátlanság, kegyetlenség, gyalázat lenne! Mi közöm nekem Saint-Eugéne asszonyhoz , hisz én csak a jó Jennyt látogatom meg. Az roszul lenne , ha ezt amazért elhanyagolnám , annyival inkább, miután őt utójára olly változottnak , olly haloványnak látom. Nem szabad tovább kétkednem, meg kell őt látogatnom, csak egyetlen egyszer, hogy megtudjam , mint van. Egy reggel, miután kabátját, kalapját megkefélé, Jenny laba felé tart, már körülbelül nyolcz hónap óta nem látta Jennyt. Mint dobogott szíve, midőn a rue d’Antinba lépett. Nem tudta a háznak számát, de ezrek közöl kiismerni remélé, mert a legcsekélyebb tárgy is, melly bár mikép vonatkozik a lényre, kinek sorsa iránt forró részvéttel viseltetünk , eltörölhetlen vonásokkal vésődik lelkünk mélyébe. Még tiz, húsz év múlva is emlékezünk azon öltözet színére, mellyben először láttuk kedvesünket. Az öreg minden házat megnéz, melly mellett elmegy; a tájra érve, hol, mint gondolja, annak fekünnie kell, mellyet keres, a fekete posztóval bevont kapu alatt halottas kocsit lát. Öletődve megy el mellette , s megemeli kalapját; aztán tovább megy, Jenny lakát keresve; már túl jött házán , gondolja , ismét visszatér , s a fekete kocsi mégis ott áll. E szomorú jelenet leirhatlan bánattal tölti el, tovább rohan, Jenny lakát keresi, s nem találhatja. Újólag visszatérve, a fekete kapus ház előtt áll meg; bizonyos benne, hogy Jennynek itt kell laknia; egy eszme villan át agyán, melly ereinek minden vérét megfagyasztja; nem akarja hinni, hogy Jenny e házban lakik, de minél tovább szemléli a feketébe vont ajtót, annál bizonyosbbá lesz, hogy az ő háza előtt van. Vigasztalni akarja magát: — Hát mi nevezetes van abban, hogy azon házban , hol tanítványom lakik, valaki meghalt? Párizsban annyian laknak egy födél alatt; a harmadik emeletben meghal valaki, a másodikban házasodik, az elsőben születik ; ez igen gyakran történik. Az öreg az udvarba lép. Ott van a koporsó. E látványnál minden vére szívéhez fut, elmegy mellette, a házmesternét keresi, megtalálja, s kérdi tőle tördelt hangon : — Nem ez a ház, mellyben egy Saint-Eugéne aszszony nevezetű fiatal hölgy lakik? A kapusné egy pillanatig szemléli őt, anélkül, hogy felelne, végre kétkedve szól: — Igen , uram , igen , e házban lakott. — Elhagyta e házat, kihordozkodott ? kérdi félénk feszültséggel. De, én istenem, miért nem felel ön? — Ön talán rokona, talán atyja Saint-Eugéne aszszonynak ? — Barátja vagyok, de minek e kérdés? — Most megmondhatom önnek az igazat; ama hölgy, kit ön keres, nem lakik már az első emeletben , most itt lakik , itt, mond a hölgy zokogva, s a koporsóra mutat, melly az ajtó előtt áll. — Lehetséges-e! kiált a férfi veléig ható hangon , mit, e jó , e szép, e fiatal Jenny... — Tegnapelőtt halt meg. Már egy idő óta betegeskedett, de egy orvos sem tudható ki, mi baja. Egy hónap