Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)

1844-08-18 / 7. szám

fanért, ki semmi szentebbet nem ismert a földön, mint azon Jennyt, ki rám nézve már örökre el van veszve. Isten ön­nel, uram, isten önnel! Könnyes szemekkel távozik a fiatal ember; az öreg költő utána néz, s szól : — Jó ficzkó ez a fűszerárus! Ha neki lettem volna, épen igy teendők; én is visszavittem volna áruimat. Hanem egy pár­latot csak mégis adhatott volna nekem e kávé­­s czukorból! Ah, milly régen nem ittam kávét! De semmi. Monsieur Fanfannak mind a mellett is jó szive van! Olly asszonynak, ki megvett bennünket, még kávéját se édesít­sük meg! Szomorún és leverten, egy könynyel szemében, sok éhséggel gyomrában, tér az agg írástanító kis czellájába, ígérve magának, hogy Saint-Eugéne asszonyt soha többé meg nem nézi, s virágot nem vesz a Magdolna téren. Szegény költő! XI. Az idő az örök mozgás ; soha meg nem áll; fáradat­­lanul halad előre. Ismét fél év zúgott el a múlandóság tengerébe. Az agg férfi még mindig ápolá a múzsákat, kik neki mit sem használtak; ő boldogtalan volt, mert nem vala sen­kié , kivel a színházról fecseghetett, kivel új szomorújáté­kainak tervét közölhette volna. Ah, hányszor gondolt illy pillanatokban Jennyre, ki őt olly jósággal hallgatá, akkor, midőn még a hárfa-utczában, a hatodik emeletben lakott; akkor, midőn még a babszemjankót s hamupipőkét színezte; akkor, midőn még nem sülyedt le Saint-Eugéne asszonynyá. Gyakran, midőn Jennyre gondolt, kedve lett volna sírni, s a vízbe ugrani. — Bizonyos vagyok benne , szólt magában , hogy még most is örömmel figyelne rám , mert meg kell vallanom, hogy irántam mindig nyájasnak mutatkozik , s mostani hely­zete sem tette irántam büszkébbé, de én nem láthatom őt többé, nem­ szabad látnom... ezt föltettem , mert a Saint- Eugéne asszonynyali társalgás nekem nem tetszik... És még­is mindig Jennyre gondolt... ő volt egyetlen eszméje. Az Alexandria korabeli ember nem változékony hajlamaiban, ez években új érzelem nem űzi el az előbbit, s az ember hű marad, bár szíve megszakad. Az agg férfi minden lehetőt elkövetett, hogy, híven önmagának adott ígéretéhez, Jennyt soha többé ne lássa, de e határzat, bár eleinte sziklaállású volt, lassanként ingadozni kezde, végre még okokat talált, fontos okokat, hogy azzal ismét fölhagyjon. — Meg kell vallanom, szólt magában , én e fiatal lány­ka iránt igen keményen, kegyetlenül viseltem magam. Ő ellenben, midőn utószor nála voltam, olly jónak, olly nyá-' j­ásnak mutatkozék; a Magdolna-téren hintájába ültetett; átlátta irántami igaztalanságát; bocsánatot kért tőlem, mi nagy ritkaság ; illyesmi nem mindennap történik. És , ha jól veszszü­k, nem lehetnének-e neki szinte szemrehányá­sai? Nem én voltam-e oka, hogy fölhagyott a képszínezés­­sel? Nem én lelkesítem­-e a színház iránt? Ő igen, akkor igen roszul cselekedtem, és most, most már ne gondos­kodjam róla, most teljesen elfeledtem? Nem, nem, ez nem megy; ez hálátlanság, kegyetlenség, gyalázat lenne! Mi közöm nekem Saint-Eugéne asszonyhoz , hisz én csak a jó Jennyt látogatom meg. Az roszul lenne , ha ezt amazért el­hanyagolnám , annyival inkább, miután őt utójára olly vál­­tozottnak , olly haloványnak lát­om. Nem szabad tovább két­kednem, meg kell őt látogatnom, csak egyetlen egyszer, hogy megtudjam , mint van. Egy reggel, miután kabátját, kalapját megkefélé, Jenny laba felé tart, már körülbelül nyolcz hónap óta nem látta Jennyt. Mint dobogott szíve, midőn a rue d’Antinba lépett. Nem tudta a háznak számát, de ezrek közöl kiis­merni remélé, mert a legcsekélyebb tárgy is, melly bár mikép vonatkozik a lényre, kinek sorsa iránt forró részvét­tel viseltetünk , eltörölhetlen vonásokkal vésődik lelkünk mélyébe. Még tiz, húsz év múlva is emlékezünk azon öl­tözet színére, mellyben először láttuk kedvesünket. Az öreg minden házat megnéz, melly mellett elmegy; a tájra érve, hol, mint gondolja, annak fekünnie kell, mellyet keres, a fekete posztóval bevont kapu alatt halot­tas kocsit lát. Öletődve megy el mellette , s megemeli ka­lapját; aztán tovább megy, Jenny lakát keresve; már túl jött házán , gondolja , ismét visszatér , s a fekete kocsi még­is ott áll. E szomorú jelenet leirhatlan bánattal tölti el, tovább rohan, Jenny lakát keresi, s nem találhatja. Újólag visszatérve, a fekete kapus ház előtt áll meg; bizonyos benne, hogy Jennynek itt kell laknia; egy eszme villan át agyán, melly ereinek minden vérét megfagyasztja; nem akarja hinni, hogy Jenny e házban lakik, de minél tovább szemléli a feketébe vont ajtót, annál bizonyosbbá lesz, hogy az ő háza előtt van. Vigasztalni akarja magát: — Hát mi nevezetes van abban, hogy azon házban , hol tanítványom lakik, valaki meghalt? Párizsban annyian laknak egy födél alatt; a harmadik emeletben meghal va­laki, a másodikban házasodik, az elsőben születik ; ez igen gyakran történik. Az öreg az udvarba lép. Ott van a koporsó. E lát­ványnál minden vére szívéhez fut, elmegy mellette, a ház­­mesternét keresi, megtalálja, s kérdi tőle tördelt hangon : — Nem ez a ház, mellyben egy Saint-Eugéne asz­­szony nevezetű fiatal hölgy lakik? A kapusné egy pillanatig szemléli őt, a­nélkül, hogy felelne, végre kétkedve szól: — Igen , uram , igen , e házban lakott. — Elhagyta e házat, kihordozkodott ? kérdi félénk feszültséggel. De, én istenem, miért nem felel ön? — Ön talán rokona, talán atyja Saint-Eugéne asz­­szonynak ? — Barátja vagyok, de minek e kérdés? — Most megmondhatom önnek az igazat; ama hölgy, kit ön keres, nem lakik már az első emeletben , most itt lakik , itt, mond a hölgy zokogva, s a koporsóra mutat, melly az ajtó előtt áll. — Lehetséges-e! kiált a férfi veléig ható hangon , mit, e jó , e szép, e fiatal Jenny... — Tegnapelőtt halt meg. Már egy idő óta beteges­kedett, de egy orvos sem tudható ki, mi baja. Egy hónap

Next