Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-07-14 / 2. szám
lelkünk elébe. Úgy látszik, mintha Gabriela kísérőjét szinte valamelly titkosaú sebzené ; szemei nemével a nyugtalanságnak kisérék Júliát, ki enyelegve sietett a gróffal a rom felé vezető ösvényen, az öreg úr pedig nem szűnt meg társához a múlt jó időkről szólani. ,,Mondhatom barátom uramnak kezdő, a hegymászás erőködése miatt szakadozó hangon — én a régieket inkább szerettem. — Azok nem szóltak olly szépen, mint barátom uramék, de gyorsabbak voltak a tettben ...“ A két ifjú pár eltűnt a fák között, mig az öreg ur Baltay követtel a leirt beszélgetést folytatá, s időn ezek a dombra értek, az ifjakat a rom szemlélésében találták. A kilátás a torony aljából egészen el van zárva felnyúló lombok, s romhalmok által, magába a toronyba pedig feljárás nem vezet. Néhány lábnyira a földtől ablak nyiladozik ugyan, mellyhez a merész férfiak a kiálló köveken felkúszhatnak, de az öreg urnak, s leányainak a kilátás élvezéséről le kelle mondaniok. Rengey nevetve fordult Balsayhoz : ,,Látja barátom uram — kiáltá enyelegve — hogy a számítás nélküli haladás gyakran czélt téveszt... Hol vehetnénk egy hágcsót, hogy oda feljuthassunk?“ ,,Ha meg nem vetik a szegény ember ajánlatát, uraim! Én szolgálhatok! szóla egy durva hang, s a társaság meglepetve a beszélő felé fordult.“ A torony kelet-éjszaki oldala aljában sötét boltozat látható — négyszegű kupivbe öszvefolyva, — mellyhez keskeny nyílás vezet. Ezen nyílásban egy férfiú állott, kezében izmos fahágcsót tartva. Az idegen arczán neme a szemtelenségnek vala látható, melly bizalmas mosolyban tört utat. S habár öltönye elég ép, az egész alakon bizonyos koldusi szellem honolt. ,,Ah! neked hágcsód van — kiáltangróf — add ide...“Volentieri signor conte... válaszolt az idegen, s a nyílás elébe illeszté hágcsóját. „Hogyan? Te ismered a gróf urat, kérdé Rengey.“ Az idegen visszafordult, s szokott szemtelen mosolyával a grófra tekinte. . . ,Ki élhete Paduában egy óráig, hogy Contarini gróf hírét ne hallotta volna?" „Még nevemet is tudod“, szóla büszkén a gróf, s megvetőleg tekinte a ficzkóra, ki bizalmasan közeledék hozzája, s néhány szót suttogott füleibe. ,Hallgass — monda a gróf szinte suttogva — kitől hallad e nevet." „Velenczében minden halász, Paduában minden cicerone , s egész Olaszhonban a törvény szolgái igen jól ismerik ..." ,Hallgass mondom . .. s várj reám azon boltozatban... „Igen jó signor Con ... vagy Vit...“ ,Csendesen ... ne említsd e nevet... Gondold meg, miként Contarini gróf képes jutalmazni." E szóknál a gróf könnyedén zsebére ütött, mellyből érczcsörgés hallatszott, az idegen pedig nevetve billente fejével. „Még egyszer intelek ember — szóla a gróf erősebb hangon — vedd a jutalmat, és tégy, mint kívánom. — Vittoriótól csak halált várhatsz." Ezzel a társaság után sietett, melly már a toronyban volt, s az öreg ur nevetve mondá el, hogy a dús Contarini gróf a szegény emberrel illy hosszan alkuszik. Az idegen gúnyosan tekinte a távozó után, — fenyegetésre akará emelni kezét, midőn egy ifjú által látá azt megragadva. ,Te olasz vagy ? kérdé ez. „Si signore ■—a paduai születés. — ,S mióta élsz távol honodtól ? „Két éve, uram . .. ,És nem kívánkozol hazádba?" Az idegen arczam neme a rezgésnek vala látható .. . kezével fedezé szemeit, s a nap heves sugarai ellen panaszolkodék, melly könnyet csalt beléjök. — Kemény ismétlé kérdését. „Hol van a kőkebel, kiálta az idegen, melly a honi lég után ne sovárogna, s aztán, signor, engemet honi nő s gyermekek várnak.... ,Annál jobb... Én Olaszhonba akarok utazni, s szükségem lenne emberre , ki a nyelvet jól beszéli.. . jer velem! — Az idegen komoran rázta fejét. „Nem lehet uram!“ ,Miért nem? mi tart vissza, ha honodba annyi érdek vonz ?“ Az idegen ismét fejét rázta, de egy ideig nem válaszolt , utóbb élénken közeledek Gyulához. „Ön ismeri Contarini grófot?“ kérdezé... ,Látásból, válaszolt az ifjú... „Tanácslom mindenkinek, hogy óvakodjék ez embertől , ki élte minden napjáról remegés nélkül számot adni nem tud... s ennek signore köszönet jó akaratáért. E durva kebel nem fogja azt feledni soha..." Ezzel könnyeden billente szalmakalapján , s jövő perczben a torony szeglete mögé tűnt. Gyula egyedül maradva képzeletének eszmevilágába mélyedést. — Feltűnt lelke előtt azon kép, melly égi angyalként lebegé körül álmait üdvözitőleg, s egyszersmind keservet osztva.... Júliát látta maga előtt teljes szépségében, mint ritka kincset, melly felé a sóvár bűn nyujtá ki kezét, s a bájos képhez eszmelánczolatban egy más utált fűződött... boldogságának, reményeinek feldúlója... az olasz marchese. „Gyula öcsém! Talán a növénytan foglalja el eszméidet" kiálta le Rengey a torony egy nyílásán... „Jör kezünkbe , Gabrielát az unalom majd megöli." — Kevés percz múlva az ifjú Gabriela mellett állott, s meglepetve láta a virító arezon egy könnycseppet fényleni... ,Mi az, Gabriela?" kérdezé. „Csendesen Gyula!Kérem önt... biztosíthatom, hogy csak gyermeki képzelet, nénémre gondoltam... Az ifjú körültekintett, s Júliát azon ablaknál látá, melly Posony felé nyílik, mellette a marchese, s úgy látszik, mintha a nő arczain zavar lebbenne át, s pir borítaná vonásait Contarini titkos szavai után. ,Sajnálom Júliát — mondá távozás közben Kemény Gabrielához.