Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)

1844-07-21 / 3. szám

69 Étet egem, ágyánál. Ifjú tavasz jó szelleme , Vidítsd fel őt, enyhítsd meg őt! Te fékezed a télvihart , A sír szélén is végy erőt ! Mint a csillag reggel felé , Halovány , és fénytelen. Tán biztosabb fáján, mint ő, A sárga lomb, vad éjjelen. Ifjú tavasz , kies tavasz , A szenvedő hívet te védd! Piros rózsák a te véred — Véreddel váltsd meg életét. Vachot Sándor. Hold és szerelem. A szerelem védül okkal választja a holdat. 011 g sebesen mint ez, n é s fogy el a szerelem. Változás. ,Kérjetek és adnak! — volt a hajdankori jelszó : „Adjatok és kérnek" — illyen a mostanié. G r e g u s s A. 14 i a 11 ó szó. Míg a honél tartott, bor, kártya között vigadátok, És most hajnalkor mentek aludni, urak! Fekete J. 70 tesség szép színét viselné külsején és belsejében — mennyi­vel boldogabb lehetne — mint egy kétszínű álorczája alatt! (Vége a II. szakasznak.) Rónafi, magyar színész. — Nemzeti életkép.­­J­Rég volt, tán nem is igaz; de mivel hihető , csak elmon­dom , mint nekem elbeszélte egyik barátom. E század elején, a pesti német színház valamellyik oldalával szemközt, volt egy , még a régibb korból megmenekedett nyomom boltocs­ka , mellyben sót, fát, mézet, zsírt, sőt még zsemlét és dohányt is árultak. Déli 12 órakor, tehát az ebédlés áta­­lános órájában, a boltocskával szemközt, a pesti német színház falához támaszkodva, állott egy halvány, beesett szemű, kékült alakú, sovány ifjú. Hogy soká ne találgas­sa , kegyes olvasóm , vájjon ki legyen ez érdekes halvány ifjú, megmondom, miként ő Rónafi, magyar színész, a Beleznay-kertben játszó magyar társaság egyik sokszor megtapsolt, és soha ki nem fütyölt tagja. De ne vélje sen­ki , hogy Rónafi a boltocskában áruló szép szőke leányra hunyorgat; se azt, hogy a boldogtalan szerelem rágta le termete díszét és arcza rózsáit; se azt hogy a szerelmi merengés tolta vissza koponyája üregeibe bágyadt szemeit: nem, Rónafi arczán éhség sápadoz, termetén étlenség fa­ragott , és szemei tüzét a sok koplalás álta ki. Rónafi nem a szőke boltosnéra, Rónafi a bolt egyik nevezetes áruczik­­kére, a szép szőke zsemlékre hunyorgat. Rónafi öltözete sem érdektelen. Hogy rendkívüli le­gyek, nem fején, hanem talpain kezdem. Talpa pedig nem volt csizmájának, hanem lábfejét hajdan sárga, most hal­ványfeketére csiszolt csizma boritá; hajdan színpadi hősök és királyok viselék, most Rónafi játszik bennök, szinen uracsokat, szinen kívül koldust, de nem kolduló, hanem koldusi értelemben. Lábszárait vörös nadrág fedi, tegnap Ritter I., Bocskai, s negyed napja egy magyar kántor cos­­tumjének kiegészítő része volt, különben Rónafinak igaz keresménye, az igazgatótól kapó különös kegyelemből há­rom hónapi fizetés fejében. Vállain, a rekkenő hőség da­czára is, szürke köpeny ült, mert derekát tisztes frakk vagy kaput helyett, csak sinórozott vörös mellény övezi. Leírásom czélja ezen vörös mellény volt, mert zsebében egy garas van, Rónafinak jelenleg egész értéke. Rónafi ujjai ezen garassal­ gazdag zsebben nyugosznak. A­ki látná őt, azt vélné, Rónafi színész létére Hamlet világhírű: Lenni, vagy nem lenni! magánbeszédét mormogja, arczulata olly bús , olly kétségbeesett; pedig fölötte csa­lódnék, mert Rónafi igy szólt lelke mélyében : „Zsemlét enni, vagy dohányzani ? — ez hát a kérdés! — Vájjon job­ban esnék-e egy zsemlét elnyelni, vagy az éhkortyokat nyeldesvén , a rég epedve kívánt dohány fűszeres illatával orrot, szájat, sőt még gyomrot is megcsalni, s füstjében, a múlandóság ezen szomorú jelképében , gyönyörködni ? — Választanom zsemle és dohány közt kell, mert csak egy garasom van. Egy zsemle nem tölti meg gyomrom üregét, hanem az étvágyat még növeli, mint bősz oroszlán dühét a látott vér. Hajdan hét kenyérből negyvenezernyi nép la­kott jól, s a morzsalékból még is hét kosár telt meg, de mai világban nem történnek csudák; ellenben pipaszó mel­lett hányan lopják el a drága időt ? tán én is meglophatom az ebéd idejét!“ — Ezen gondolatok után Rónafi kivevé zsebéből garasát, s olly keserves búcsupillanatot vetett rá, millyet tán Ho­ratius sem a Róma sorsát döntő viadalban harmadik és utoljára elvérző fiára. — Ezen garas azok egyike volt, mellyekre tizenöt krajczár van nyomva, holott csak hár­mat érnek. Ennek láttára Rónafi kebeléből azon vágy szakadozott fel : vajha most garasa visszakapná régi ér­tékét , s tizenöt krajczárrá változnék! úgy volna ebédje , volna ebéd után töltött pipája is ! ” Végre még azon ész­revételt is tette Rónafi ezen garasra, hogy némileg hason­lít szintermek bemenet­árához : „Öt garasért adjuk mutat­ványaikat ötven hallgató előtt, holott örömest játszanánk egyegy garasért is — négyezer embernek.“ Rónafi tehát garasan dohányt vett, s még a bolt előtt rágyújtott. De ki írhatja le szívszaggató fájdalmát és ha­lálos elkeseredését, midőn az első szippantásra az erős ízetlen füst nyelvéről lepörkölte a bőrt: még egyszer szip­pantott , de harmadszor nem volt bátorsága. A szívét szo­rító görcsöt ezen szókban oldotta fel: „se dohány, se zsem­le!“ Azután a pusztulás átkát szórta ezen boltra, olly ke­servesen , mint tán Lear sem hálátlan leányaira. Átka meg­­fogamszott, mert a szegény bolt nem sokára elpusztult, s helyette nagyszerű gazdag palotában fényes és népes ká­véház emelkedett. Mit volt tennie mást szegény Rónafinak, mint az utó­só segédeszközhöz folyamodván, az ebéd idejét el­aludni. Visszatért a Beleznay-kert termébe, s a színpadon, királyi csarnokban, maga alá terítve az ezüst óczeánt, s feje alá téve az arany felhőket, Z­s­i­g­m­ond király ál­mából a főjelenést kezdé játszani, azaz, elaludott.

Next