Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-07-21 / 3. szám
69 Étet egem, ágyánál. Ifjú tavasz jó szelleme , Vidítsd fel őt, enyhítsd meg őt! Te fékezed a télvihart , A sír szélén is végy erőt ! Mint a csillag reggel felé , Halovány , és fénytelen. Tán biztosabb fáján, mint ő, A sárga lomb, vad éjjelen. Ifjú tavasz , kies tavasz , A szenvedő hívet te védd! Piros rózsák a te véred — Véreddel váltsd meg életét. Vachot Sándor. Hold és szerelem. A szerelem védül okkal választja a holdat. 011 g sebesen mint ez, n é s fogy el a szerelem. Változás. ,Kérjetek és adnak! — volt a hajdankori jelszó : „Adjatok és kérnek" — illyen a mostanié. G r e g u s s A. 14 i a 11 ó szó. Míg a honél tartott, bor, kártya között vigadátok, És most hajnalkor mentek aludni, urak! Fekete J. 70 tesség szép színét viselné külsején és belsejében — mennyivel boldogabb lehetne — mint egy kétszínű álorczája alatt! (Vége a II. szakasznak.) Rónafi, magyar színész. — Nemzeti életkép.JRég volt, tán nem is igaz; de mivel hihető , csak elmondom , mint nekem elbeszélte egyik barátom. E század elején, a pesti német színház valamellyik oldalával szemközt, volt egy , még a régibb korból megmenekedett nyomom boltocska , mellyben sót, fát, mézet, zsírt, sőt még zsemlét és dohányt is árultak. Déli 12 órakor, tehát az ebédlés átalános órájában, a boltocskával szemközt, a pesti német színház falához támaszkodva, állott egy halvány, beesett szemű, kékült alakú, sovány ifjú. Hogy soká ne találgassa , kegyes olvasóm , vájjon ki legyen ez érdekes halvány ifjú, megmondom, miként ő Rónafi, magyar színész, a Beleznay-kertben játszó magyar társaság egyik sokszor megtapsolt, és soha ki nem fütyölt tagja. De ne vélje senki , hogy Rónafi a boltocskában áruló szép szőke leányra hunyorgat; se azt, hogy a boldogtalan szerelem rágta le termete díszét és arcza rózsáit; se azt hogy a szerelmi merengés tolta vissza koponyája üregeibe bágyadt szemeit: nem, Rónafi arczán éhség sápadoz, termetén étlenség faragott , és szemei tüzét a sok koplalás álta ki. Rónafi nem a szőke boltosnéra, Rónafi a bolt egyik nevezetes áruczikkére, a szép szőke zsemlékre hunyorgat. Rónafi öltözete sem érdektelen. Hogy rendkívüli legyek, nem fején, hanem talpain kezdem. Talpa pedig nem volt csizmájának, hanem lábfejét hajdan sárga, most halványfeketére csiszolt csizma boritá; hajdan színpadi hősök és királyok viselék, most Rónafi játszik bennök, szinen uracsokat, szinen kívül koldust, de nem kolduló, hanem koldusi értelemben. Lábszárait vörös nadrág fedi, tegnap Ritter I., Bocskai, s negyed napja egy magyar kántor costumjének kiegészítő része volt, különben Rónafinak igaz keresménye, az igazgatótól kapó különös kegyelemből három hónapi fizetés fejében. Vállain, a rekkenő hőség daczára is, szürke köpeny ült, mert derekát tisztes frakk vagy kaput helyett, csak sinórozott vörös mellény övezi. Leírásom czélja ezen vörös mellény volt, mert zsebében egy garas van, Rónafinak jelenleg egész értéke. Rónafi ujjai ezen garassal gazdag zsebben nyugosznak. Aki látná őt, azt vélné, Rónafi színész létére Hamlet világhírű: Lenni, vagy nem lenni! magánbeszédét mormogja, arczulata olly bús , olly kétségbeesett; pedig fölötte csalódnék, mert Rónafi igy szólt lelke mélyében : „Zsemlét enni, vagy dohányzani ? — ez hát a kérdés! — Vájjon jobban esnék-e egy zsemlét elnyelni, vagy az éhkortyokat nyeldesvén , a rég epedve kívánt dohány fűszeres illatával orrot, szájat, sőt még gyomrot is megcsalni, s füstjében, a múlandóság ezen szomorú jelképében , gyönyörködni ? — Választanom zsemle és dohány közt kell, mert csak egy garasom van. Egy zsemle nem tölti meg gyomrom üregét, hanem az étvágyat még növeli, mint bősz oroszlán dühét a látott vér. Hajdan hét kenyérből negyvenezernyi nép lakott jól, s a morzsalékból még is hét kosár telt meg, de mai világban nem történnek csudák; ellenben pipaszó mellett hányan lopják el a drága időt ? tán én is meglophatom az ebéd idejét!“ — Ezen gondolatok után Rónafi kivevé zsebéből garasát, s olly keserves búcsupillanatot vetett rá, millyet tán Horatius sem a Róma sorsát döntő viadalban harmadik és utoljára elvérző fiára. — Ezen garas azok egyike volt, mellyekre tizenöt krajczár van nyomva, holott csak hármat érnek. Ennek láttára Rónafi kebeléből azon vágy szakadozott fel : vajha most garasa visszakapná régi értékét , s tizenöt krajczárrá változnék! úgy volna ebédje , volna ebéd után töltött pipája is ! ” Végre még azon észrevételt is tette Rónafi ezen garasra, hogy némileg hasonlít szintermek bemenetárához : „Öt garasért adjuk mutatványaikat ötven hallgató előtt, holott örömest játszanánk egyegy garasért is — négyezer embernek.“ Rónafi tehát garasan dohányt vett, s még a bolt előtt rágyújtott. De ki írhatja le szívszaggató fájdalmát és halálos elkeseredését, midőn az első szippantásra az erős ízetlen füst nyelvéről lepörkölte a bőrt: még egyszer szippantott , de harmadszor nem volt bátorsága. A szívét szorító görcsöt ezen szókban oldotta fel: „se dohány, se zsemle!“ Azután a pusztulás átkát szórta ezen boltra, olly keservesen , mint tán Lear sem hálátlan leányaira. Átka megfogamszott, mert a szegény bolt nem sokára elpusztult, s helyette nagyszerű gazdag palotában fényes és népes kávéház emelkedett. Mit volt tennie mást szegény Rónafinak, mint az utósó segédeszközhöz folyamodván, az ebéd idejét elaludni. Visszatért a Beleznay-kert termébe, s a színpadon, királyi csarnokban, maga alá terítve az ezüst óczeánt, s feje alá téve az arany felhőket, Zsigmond király álmából a főjelenést kezdé játszani, azaz, elaludott.